Somogyi Néplap, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

A Dráva nekem a folyó: csillogó ezüst csíkját gyermekkoromban nyári vakációra utazva bámultam. Sodrását felnőttként éreztem először. Erejét egy tavaszi áradáskor ismertem meg, amikor láttam, hogy miként ragadja magával a parton nőtt derék vastagságú fákat. Hallottam a hangját is: Vízvár és Bolhó között — ahol nagy kanyart leírva „megfordul a folyó” — morogva, bömbölve szakította le a Sárga-partot és kegyetlen erejével mindent, ami útjába került, a mélybe sodort. A szőlőhegyen — Heresznye és Babócsa között — savanyú bort kóstolgatva láttam, hogy a füzesek mögül miként tölti párával a levegőt. Azt mondták: „ködöz a Dráva”. A mondatban benne volt a remény és az aggódás is. A kukorica, a búza jó termést hoz a több csapadék hatására, a szőlőt viszont veszélyezteti. A napokban megint kimentem a szőlőhegyre: megöregedtek a tőkék, sok helyen gondozatlanok a sorok. Éem bortermő vidék ez. Amedr dig a szem ellát, mindenütt érett kalászok íürdenek a napfényben.

A folyó mentén asztalsima a föld, s ahogy az ember távolabb kerül a Drávától, úgy lesz egyre változatosabb a táj. Évszázadokkal ezelőtt a falvak is közvetlenül a partra települtek. de ha megvadult a folyó, mindent magával sodort, s az őslakók — okulva a kárból — távolabb építették újjá a falvakat. Heresznye partoldalban született újjá: az egyik utcasor mélyebbenya másik magasabban van, mint az országút. A házak sűrűn bújnak itt is, a többi Dráva-parti településen is egymáshoz. A földdel takarosán kellett bánni. Ha felcseperedett az új nemzedék, megosztották a telket: a testvérek egy udvarban, de két házban éltek tovább.

A fiatalos vad folyó kemény sorsot szánt a partjára települt embereknek, de a munkáért mindennel fizetett. Gyorsan nő itt a fűzfa: ágából fonták a kerítést, a kukorica kast, a használati tárgyakat, ezzel kötötték

kévébe a csutaszárat. Ez volt az erősítés a vert falú házakhoz is. A tetőre pedig zsúp került. Télén jó meleg, nyáron kellemesen hűvös volt az épület. A partra telepített vízimalmokban nemcsak a rozsot, a búzát őrölték, hanem a gánicának, prószának való kukoricát is. A mecsilokon — a vízbe nyúló stégeken — mindig lehetett horgászokat találni. Tavasztól őszig — legtöbbször még télen is — halászok járták a vizet: a Drávában nevelkedett halnak különösen jó íze van.

Kopogjunk bő a régi életmód ismerőihez. Elsőként Gelencsér Józsefhez, a nagy utat beSOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

után kiesik a kezemből... Az çn szakmám géplakatos, és egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ipari szakmát tanulok. A faluban egy presszó van meg egy kocsma, és összesen kilenc KISZ-tag< peclig sok a fiatal. De a busz reggel negyed ötkor már úton van velúr Barcs felé.

Barcs vonzza a fiatalokat. Szakmát tanulnak ott, munkahelyet találnak, sokan otthont is. A szakmák többsége valahogy mégis kapcsolatban van a Drávával. A parti erdőkben termelt fát itt dolgozzák fel. A Kemikál építési műanyagfeldolgozó gyára a víz miatt települt ide. Műhelyeiben Barcson tanult vegyipari szakmunkások dolgoznak. A Dráva kínálja a lehetőségeket, és az ipái fejlesztést ebben a térségben erre alapozzák. Az ipar pedig szó szerint és képletesen is mozgatja a fiatalokat. Vidák Mária Bolhón nőtt fel. A busz reggelente Barcsra viszi. A faluhoz való kötődésről kérdezem.

— Az öregeknek volt még emlékük a Dráváról, nekünk már nincs. Üszni sem tudok.

— Pedig egykor a Dráva volt a korzó.

— Bolhó alatt ott volt a Mláka: lecsapolták. Május elsején ki akartunk menni az erdőbe: előtte egy héttel takarítani kellett, kivágni a gazt. Ahol az ember nem fordul meg, ott elvadul a természet. Nálunk sok mar az elhagyott ház. A legszebb emlékem a faluról?

— töpreng. — Talán a gyerekkor, a nagy réteken tett kirándulások. A réteket azóta felszántották.

— Mi még jártuk a mezőt — folytatja a gondolatot egy babócsai lány, Parrn.gr Ilona.

— A mostani gyerekek pedig csak ülnek a tv előtt vagy olvasnak.

Gelencsér József, a heresznyei mindenes is az olvasást említette először, amikor a fiatalokról kérdeztem. Tanítási időben a kötelező olvasmány a sláger, nyaranta meg minden, ami betű. A munkahely elhívja az embereket, de lakóhelynek megmarad a község. Az üres házak mellett újak épülnek. Alakulnak korszerűsödnek a Dráva menti községek. Hogy mennyi a fiatal? „Itt IJeresznyén — bizonyítja Gelencsér József — bármikor kiállítok magának két jó futballcsapatot.”

Nyáridőben csöndes a babócsai tanács épülete. Gelencsér Imre csoportvezető egy fel délelőtti beszélgetés summázataként azt mondja:

— Amikor én fiatal voltam, az ember még függött a Drávától: szerette és tisztelte a vizet. A kapcsolat lazult. Ahol megkotorták kavicsért a folyót, most örvények vannak. Oda bemenni kész öngyilkosság. A mostani generáció már nem megérteni, megismerni, hanem átalakítani akarja. Hallott ugye a tervről, a vízlépcsőről? Az osztrákok és a ju- goszlávok már építettek rajta. Ha megépül az itteni is, az elvadult folyó az ember parancsának engedelmeskedik, mint a kezes bárány.

Dr. Kercza lmr<

járt, most is sok feladatot vállaló emberhez. Heresznyéről indult el. Volt kosárfonó és minisztériumi főosztályvezető, aztán tanácselnök lett, most pedig — nyugdíjasként — könyvtáros, és minden társadalmi megmozdulás, első számú szervezője. Emlékszik még a parti vásárok hangulatára, látta a tu táj úsztatóka t, s vigyázta a drávai erdőket a holnap érdekében, amikor mindenki csak a mára gondolt.

— Nekünk a Dráva adta a kenyeret. Ott az ártéren terem a fűz: az egyéves vesszőből mindent lehet csinálni, úgy hajlik az, ahogyan az ember csak akarja. Az apám volt a főnök: hozzá jöttek a rendelések, kukoricagóréra, üléskasra, bútorra. Én meg besegítettem és közben tanultam. Pedig az apám tiltotta, hogy megtanuljam a fonást. De én csinálni akartam. Amikor munka után ment, csináltam egy üléskast. Megnézte és azt mondta: „Hát te a hátam mögött megtanultad a mesterséget?” Le is vizsgáltatott : Babócsán az ipartestületnél adtak róla bizonyítványt. A fűz ma is évről évre kihajt, de nagy része ott marad, nincs, aki leszedje a vesszőt. Pedig augusztus végén már megérik, akkor már lehet fonni belőle. Amíg tehetem, kimegyek. Szeretem csinálni. Kevés ember jár le már a Drávára. Amikor én fiatal voltam, az aratók délben leugrottak megfürdeni: úsztak egyet, és mire visszaértek, ismét kiverte őket a Víz.

Lépjünk át egy másik drávai emberhez:' Káló János csaknem hét évtizedig halászott a folyón. A péterhidai halásszal hűvös szobában ülünk. Nyugdíjasán — túl a nyolcvanadik évén — egész délelőtt szőlőt permetezett és azt mondja, nem fáradt el.

— Miért szűnt meg a halászat a Dráván?

Rám néz, az arcán csodálkozás ül, mintha azt tudakolná, hogy miért éppen tőle kérdezem ezt? Aztán nevet egyet. Nagy bajusza csak úgy reng a nevetéstől.

— Hát, aranyos fiam, én azt nem tudom megmondani... Én csak azt tudom, hogy nagyon értékes szakma volt a halászoké. A nagyközönség most is keresi a halat és nem kap, mert mi a Drávát odaadtuk a sporthorgászoknak ... Tudja, hogy hány gazdája volt már a drávai halászatnak? Először a kutatóké volt: akkor itt kísérleteztek, meg a halak élettanát tanulmányozták. Ez abból állt, hogy a halászokkal kagylót gyűjtöttek, meg kérdezték őket, hogy mióta vannak itt ilyen halak?... Mióta, mióta...? Hát itt mindig ilyen halak voltak. Vitték innen a süllőfészkeket mindenhova, mert a süllőnek a vízbe nyúló gyökerek között jó fészkelési helye van ... Aztán a kutatóktól átvette a szövetkezet a Drávát, amikor az megszűnt, a darányi tsz-hez csatoltak bennünket. Aztán az is leadta a halászokat.

— Én úgy hallottam — mondom —, hogy a halászok eladták a halat, és ezért volt ráfizetéses.

— Eladták!? — csattan fel. — Azt mondom én magának, aranyos fiam, hogy bár most is adnák el. Az engedett dolog volt, hogy itt a környéken árulják. Mindenkinek volt egy könyve, és abba beleírták, hogy mennyi halat adtak el, a pénzt pedig postán befizettük. A halász nem is olyan ember, aki megengedi, hogy a másik saját zsebre dolgozzon.

— Lesz még halászat a Dráván?

— Van most is. A jugoszlávok halásznak, de a magyarpk az én életemben szerintem már nem: annyit itt a sporthorgász, hogy...

A mondatot nem fejezi be. A témát csak néhány perc után folytatja:

— És hol vannak a szerszámok?

— Hát odaadtam a múzeumnak: voltak itt már ötvenen is érte. De azért — mondom magának — egy csónakom van még. Varsám is.

— Mikor járt utoljára a folyón?

— Amióta nyugdíjas vagyok, egyszer mentem le megnézni, mert nem akartam elhinni, hogy mit művelt vele a Rinya az után, hogy szabályozták: most csak térdig ér a Dráva ott, ahol az én időmben még négy méter volt. A Rinya tölti, és ez az aranyos víz mindig távolodik a falutól.

— Ha azt mondanák, hogy legyen újra halászat, ki csinálná?

— Hát azt nem tudom, mert a fiatalok nem ismerik már a fortélyait.

Az öregek a Drávából éltek. A legszebb vallomást mégsem tőlük hallottam. Kiss Pál Tótújfaluban született, ma a barcsi Unitech Ipari Szövetkezet elnöke. Tanárnak tanult, azután pártmunkás lett. Most folyton tervező műszaki ember.

— Én nem szeretek horgászni, nem járok le a Drávára. Maga a víz tehát nem sokat jelent nekem, de a táj, amelynek egyik alkotó eleme a folyó is — mindent. Az élet elsodort Vas megyébe, Sárvárra: jó helyem volt, mégis úgy éreztem magam, mint egy magyar idegenben. Gyermekkoromban keresztbe-hosz- szába jártuk a Drávát, de nem az hozott visz- sza, hanem a táj. A magyart én az iskolában tanultam meg, addig csak a szerbhorvátot ismertem. Tótújfaluban nem furcsa ez: az öregszülők ott így tanítják ma is a gyereket. A húgom magyarul tanította a fiát, mégis előbb beszélt horvátul. Ha hazamegyek a szüléimhez, ma is így beszélünk. Én a Podravina — a Dráva mente — szülötte vagyok, itt érzem magam otthon. Itt kaptam lehetőséget: egy lerobbant, ezernyi gonddal teli üzemben próbálhattam ki, hogy mire vagyok képes.

Halászatból, kosárfonásból ma nem lehet vizsgát tenni. A szakmák jegyzéke viszont jelentősen kibővült. Bardek Tibor Lakócsán született

— 1975-ben huszonketten végeztünk az általános iskolában. Egy lány maradt otthon: fodrász lett. Huszonegyen indultunk el szakmát és munkahelyet keresni. Volt, aki Pécsen kötött meg, olyan is, aki Kaposváron Lakócsa, Szentborbás felől a hajnali bus* mindig utasokkal tele érkezik meg Barcsra. Reggel négykor indulok hazulról és délután négykor érek haza. Fél nyolckor mái ágyban vagyok, előveszem a könyvet,, de két oldal

PODRAVINA

— Meg lehetett volna osztani a Drávát a horgászok és a halászok között. Ki kellett volna mondani, hogy innen idáig a halászoké, onnan pedig a horgászoké a víz, hogy megmaradjanak az ősi szerszámok, és télen-nyá- ron legyen hal. Mert mi télen még a jég alatt is halásztunk itt az Ó-Dráván. Most meg még hálót sem engednek tartani.

Az öreg halász a tavaszt szerette: akkor még nem volt „gazos” a víz. Nyáron éjszaka dolgoztak, mert nem jegeltek, és a hal romlandó. ősszel csoportba él már a bal, s 'a vizet ismerő embernek mesélt a folyó.

Káló János halászcsaládból született: a Drávából élt az apja, a nagyapja, sőt még a dédapja is. Megtanította a mesterségre a fiát is, es nyugdíjba vonult.

— Azt kérdi, aranyos fiam, hogy mit csinálnak a nyugdíjas halászok? Én úgy felelek magának, hogy mindegyik mást. Én a fiammal vagyok egy családban. Ö tsz-tag meg állatokkal foglalkozik: segítek neki. Ahol nincs olyan család, hogy állatokat tartsanak, ott az öregek üldögélnek a pádon. Látta ugye, amikor ide jött, azt a két beszélgető embert a ház hűvösében? Az egyik a Csizmák Jóska — itt csak úgy ismeri mindenki, hogy a Dolfi —, a leghíresebb halászok egyike voit.