Somogyi Néplap, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

LATIATUC FELEYM... ■»n Halált idéző két szó. És halottá (ka)t. re Ismeretlen ismerőst, nyolc évszázad távla­tában is. Sőt leginkább tör­ténelmi mélységekben. Há­nyattatásaink mélypontján. Leverve, meggyötörve — túl a »köntösszaggatás« látvá­nyos pózán, túl a fejünkre- hamu nyilvános bűnbána­tán, mikor a fájdalmat már- már emberfelettinek érzi az ember — de innen a ki- birhatatlanon (melyről utó­lag, talán csak bizonyos táv­latokból állapítható meg, hogy kibírtuk (avagy: kik és hogyan bírták ki); mikor a könny elapadt, de — minit alvadt vércsomók — még fölszakadnak az érthető sza­vak; »Látjátok, feleim, mik vagyunk?«... íme! — ... Látjátok. De vajon látjátok-e? Lát­játok-e, mint Józsa Gyula bányamérnök — e regény hőse, vagyis: inkább ember­alakja — néhány perccel a halál • előtt, mikor — krimik közhelyes szóvirágaként — »átviilan« (pontosabban: le­pereg) gondolataiban életé­nek több fontos, épp ezért sorsdöntő: gyalázatosán em­lékezetes vagy feledhetetle­nül szép mozzanata. Mind­az, ami csak neki lénye­ges. Latiatuc feleym ... Rákosy Gergelynek a r a — r e sorozatban az ünnepi könyvhétre megjelent, sodró iramú kisregénye »egy ülés­re« végigolvasható. A jelen — ott lenn, a bánya mé­lyén, néhány perccel, esetleg — félórával (?) a sújtólég­robbanás előtt — alig öt ol­dalnyi. A többi a Múlt. Egy nemzedék — egy nép — múltja, fölkavartan. Olyany- nyira, hogy látjuk (vagy legalább látni véljük) mély­ségeit és a Múlt rettentő — s még inkább: elrettentő — szakadékadt. Például Nán­dorfehérvárt. A diadal és a vereség összekúszálódó el­lentétpárjait. Józsát ugyan­is — bár nem szerette a tör­ténelmet (a könyvízű törté­nelmet) — szenvedélyesen érdekelte a múlt. Az, »ami a középiskolás tankönyvek­ből kimaradt«. S »később egyenesen a lehetetlent sze­rette volna: benézni kívül­ről saját szobánk ablakán, miközben magunk ott bent ülünk« ... Más pontról mások a táv­iatok. És főként, ha az a pont is ingatag.. Latiatuc feleym ... című művében az író (aki életé­nek néhány »sorsdöntő« évét éppúgy Somogybán töl­tötte, mint regényének fő­szereplője) nemcsak emlé­keit eleveníti föl, az ironi­kus ^orrajzban — és azon kívül — elénk tárja köny­vében »időszerű« félelmein­ket. is. Gondolkodásra ser­kentő vallomás ez. Józsa Gyula ugyanis egyé­ni sorsán, a sárbaragadt -mmdennapiságból« kiemel­kedve szembenéz azzal, ami elgondolkodtató. És tisztán látja, hogy ha a rácsok — az egyéni tudat(lanság) korlátái vagy a társadalmi- történelmi szükségszerűség vastörvényei, amelyeknek ti- pikussága épp a véletlenek sorozatában lesz »kézzelfog­ható«; nos, ha ezek a rácsok kizárják s ezáltal irracioná­lissá teszik — egyének vi­szonylatában — a nyílt sza­vakat, ő akkor is, ezen túl is felel. De »csakazértis« őszintén. (Magvető) K. F. J, Ziszkind Egy csokornyi egyes, kettes B orja — szólt Jelena .Iakovlevna a férjé­hez —; egy kérésem van... — Nos — dörmögte Bo­risz Pavlovics, fölpillantva az újságból. — Tudod, holnap szülői értekezlet lesz az iskolában, én meg pont arra az időre vagyok bejelentve az orvos­hoz... Menj el, kérlek, te az iskolába. — Én?! — csodálkozott Borisz Pavlovics. — De hi­szen mindig te jártál. — Holnap nem méhetek. Másnap Borisz Pavlovics munkaidő után elment a szülői értekezletre. Bejött a tanárnő. Egy karcsú, platinaszőke nő: in­kább hasonlított egy diák­lányra, mintsem osztályfő­nökre. A szülők körbe fog­ták és akár csak a diákok — egymás szavába vágva — kérdésekkel halmozták el. De ő nyugodt és ellentmon­dást nem tűrő hangon le­csendesítette, s a padokba ültette őket. Aztán beszélni kezdett. Borisz Pavlovics szórako­zottan hallgatta, míg egy­szeresük a tanárnő ezt nem mondta : — .. .Aki a leginkább aggaszt engem, az Szemjo- nov. Itt van valamelyik szü­lője? — kérdezte a tanárnő. — Én vagyok — Borisz Pavlovics fülig pirult, s mi­közben fölállt, beütötte tér­dét a padba. — A maguk fia, Szemjo- nov elvtárs, nagyon nyugta­lanít engem. Tavaly tanult, és kielégítően viselkedett, az idén viszont mintha ki­cserélték volna. A magavi­seleté, a jegyei... és dohány­zik is. D ohányzik? — kiáltott föl csodálkozva Bo­risz Pavlovics. — Igen, dohányzik. Ké­rem, Szemjonov elvtárs, hogy foglalkozzanak vele! Iván Canev* Amikor elzendül kaszánkról a nyár zaja, s lüktet a csend, és az örszemes hangyavárból morzsa dereng; amikor visszahall galambunk a késtelen kezek közé, s folyam zúg, amerre arattunk: a búzaözöné; amikor az aranyfa törzsét búcsúkörözi a levél, ■ és a szőlő fürtjein ködfényt ragyogtat föl a szél; amikor az ereszek alján sorra némulnak a fészkek, és kisarjadt gyökere halvány a csillagos égnek; mikor az est lámpáiból már lobbog az eljövő álom, s csakis a hajszálerünk pulzál, majd hallod te is, barátom: ... hogy az atomok hogyan esnek szét benned, s a könyörtelen szavak hogy robbannak. (Fordította : Utassy József) * Bolgár költő Azt a csokorra való kettest és egyest pedig, amit össze­gyűjtött, ki kell javítania... Az iskolától erős kocogás­sal futott hazáig Borisz Pavlovics. Az ajtót a mit sem sejtő Valerka nyitotta ki. Még örült is a hazatérő apjának, de örömét nyomban leher- vasztotta két pofon... — Dohányzás!... Tűrhetet­len magaviselet... Egy cso­korra való egyes, kettes... — ordította az apa, miköz­ben a harmadik pofont igyekezett lekeverni, de Va­lerka — bokszszakosztályba járt — egy balra elhajlással kitért az ütés elől. . — Mi történt!? Mi ez a kiabálás? — szaladt ki az előszobába Jelena Jakovlev- na. — Mi történt? — utá­nozta a feleségét Borisz Pavlovics, — Ez a gazem­ber cigarettázik, összeszedett egy halom egyest, kettest és illetlenül viselkedik. T e dohányzói?! — ha­nyatlott le a székre erőtlenül Jenena Ja- kovlevna. — Nem! — zokogott föl Valerka. — Már leszoktam róla. — — És a csokornyi egyes, kettes? — folytatta a nyo­mozást az apa. — Nincs én nékem semmi­lyen csokrom — szipogott Valerka. — Nincs? — kérdezte bi­zalmatlanul az apa. — Egyesem nem is volt. — És kettesek? — Hát ha nagyon for­szírozzuk: egy volt... De ki­javítottam! B — Hogy javítottad ki? — Hát... a naplóba húz­tam egy vonalkát és négyes lett belőle. — Bandita! — ordította Borisz Pavlovics. — A fiam egy bandita... — Nem értem — húzta föl a vállát Jelena Jakov- levna. Egy hete voltam az iskolában, és Olga Nyikola- jevna majdhogynem dicsér­te... orisz Pavlovics cso­dálkozott, s gyanakvó hangsúllyal kérdez­te: — Olga Nyikolajevna? — Hát persze. Olyan fe­kete hajú... már nem egé­szen fiatal, szemüveges nő. — A fészkes fenét! Egy világosszőke. A frizurája di­vatos és egyáltalán nincs szemüvege. — És hogy hívják? '•— kérdezte a lassan magához térő Valerka. — Tudja isten... De nem, várjunk csak, várjunk csak... Ügy rémlik, Anna Petrovnának... Igen, Anna Petrovna. — Éljen ! — ordított föl Valerka, és egy szempillan­tás alatt fölszáradtak á könnyei. — Hát akkor te a negyedik B-ben voltál! Ott is van egy Szemjonov... — És te hányadikba jársz? — kérdezte zavartan Bo­risz Pavlovics. — Már réges rég az ötö­dikbe — mosolygott 'lenéző­en Valerka. — Az ötödikbe?! — cso­dálkozott az apa. — Az ör­dög vigye el, hát miért nem figyelmeztettél élőbb?! Fordította: Juhász László ’k " ■■ ° Menyasszonyöltöztetés. Incze Judit szobrászművész kiállításáról. Kemény Dezső Igaz voltál-e, Anna? Már régóta akarok írni erről az asszonyról, azaz­hogy nem is róla, hanem hírnevessé vált fiáról, mert a fia történeti valóság volt, míg 6 ... Legalább is úgy, ahogyan én gondolom, in­kább csak legenda- vagy képzelgés lehetsz, Anna asszony, s nem is tudom, szabad-e, illik-e, hogy egy ellenőrizhetetlen pókháló­szál ürügyén részben ma­gaménak, az én városomból (az akkor még csak apró halászfalucskából) szárma­zónak, penteleinek tartsam nagynevű fiadat, azt a jeles férfiút, aki pontosan négy­száz évvel ezelőtt éppúgy becsületet szerzett a magyar névnek a mívelt Nyugaton, mint előtte és utána oly sok, nála jóval ismertebb ember. Nem tudom ... De hát végül is le kell ír­nom, ami keveset tudok. Budai Parmenius István a tizenhatodik század máso­dik felében született az ak­kor még török megszállás alatt levő Budán, protestáns szülőktől. (S íme, az emlí­tett pókhálószál : adataimat Richard Hakluyt nagy mű­véből — The Principal Navigations, Voyages, Traf­iques and Discoveries of the English Nation, azaz Az angol nép legfontosabb ha­jdú tj ai, kereskedelmi és föl­fedező tevékenysége — vet­tem; ez mű 1904-es glas- gow-i kiadásában hiába ke­restem Parmenius István apjának nevét, anyjáról vi­szont megjegyzi a szerző, hogy a neve »Anne Panta- lay« vojt; lehetséges, hogy ez ezt jelenti: »Penteley Anna«?) Parmenius Magyarorszá­gon kezdte tanulmányait, Londonban és Oxfordban fejezte be. Egyik oxfordi barátja, az említett mű szer­zője, Richard Hakluyt be­mutatta őt Gilbert Hum­phrey lovagnak, aki Erzsé­bet királynőtől 1578-ban en­gedélyt kapott arra, hogy Amerikában újabb területe­ket hódítson meg, az' angol korona számára. Ilyen terü­let volt akkoriban Új- Foundland. Az expedíció — amelyben Parmenius, a te­hetséges magyar természet- tudós mint történet- vagy krónikaíró vett részt — 1583 júniusában kelt útra Ply­mouth kikötőjéből. Augusz­tus 6-án küldte első — s egyetlen — jelentését, latin nyelven Parmenius, az egyik hazatérő hajóval St. John’s Portból. E jelentés­ben megírta, hogy a sziget terméketlen, lakói nincse­nek, ám különös, sosem lá­tott, fehér bundájú medvék tanyáznak rajta. Valószínű­leg ő volt az első magyar, aki jegesmedvékkel találko­zott. Humphrey kapitány két­heti ott-tartózkodás után ki­adta a parancsot a hazaté­résre. Egy hajót hátrahagy­va a squirrel (Mókus) nevű hajóra szállt; Parmenius a zászlóshajón, a Delighten (Gyönyörűség) utazott. Augusztus végén szörnyű vihar lepte meg az , expedí­ciót, s a Delight megfenek­lett Új-Skócia Cape-Sable nevű fokától délre. A le­génység — Parmenius Ist­vánnal együtt — a hullá­mok közt lelte halálát. Nem sokkal szerencsésebb volt a Squirrel — az Azori-szige- teknél az is a vihar marta­lékává vált. Csak a harma­dik hajó, a Gplden Hind (Arany Ünő) menekült meg, s vetett horgonyt Falmouth kikötőjében, szeptember vé­gén. E hajó kapitánya, Ed­ward Haies így emlékszik meg Parmenius Istvánról és haláláról, Erzsébet király­nőnek írott jelentésében. »Nagy gonddal fölszerelt és megrakott zászlóshajónk el­vesztése kemény csapás volt. Még nagyobb veszte­séget és fájdalmat jelentett a majd’ száz főnyi legénység halála, köztük egy nagy tu­dósé, egy magyar emberé, akit szülőhelye után Budai­nak hívtak. E férfiú nagy lelkesedéssel és szolgálat­készséggel vett részt vállal­kozásunkban, s munkája, az expedíció tetteinek és fölfedezéseinek latin nyelvű megörökítése, örökös dicső­ségére vált ennek az ele­gáns stílusú tudósnak s nagy tehetségű költőnek«. Eddig tart Haies kapi­tány Parmenius ra vonatko­zó jelentése, amit az emlí­tett mű szerzőjén kívül újabbkori angol és amerikai történetírók is számon tar­tanak. Nem tudom, hogy a magyar történetírás mit tart és mennyit tud Parme- níusról, bizonyára sokkal többet, mint amennyihez én egy könyvtári móra révén hozzájutottam. De számomra ennyi is elég. S ezt a keve­set hadd toldjam meg egy kis megbocsátható, lokálpat­rióta ábrándozással, valaho­gyan így: Hej. Anne Pantalay, Pen­ney Anna! De * jq volna tudni, hogyan kerültél ebből a kis .Duna menti falucská­ból. amelyről azonban még a hírneves Evlia Csebeli is megemlékezett, fel Budára? Játszottál-e kislány korod­ban a Duna partján a szá­radni ’ kiaggatott halászhá­lók között? Láttad-e a tür- bévé átalakított templomot, amit mi ma ráctemplomnak hívunk? Gázoltál-e nyaran­ta a Lebuki patak vizében? S fent. Budán mérted-e Ist­ván fiad dicsőségét? Egyáltalán: igaz voltál-e, Anna? A hűd vaj öböl. — Kiss Attila raj». Sólyom László A bágycsitrai etnbör A Belváros forgatagában, a Váci utca kellős közepén, a békebeli külvárost idéző palánknak dőlve állt a cifra népviseletbe öltözött férfi. Körülötte formás kis csődü­let hajladozott egy ruhásko­sár fölött. Közelébe érve látom, hogy a kosárban kézimunkák vannak, azokat árulja há­rom-négyszáz forintért. Ve­szik, mint a cukrot. Jobban megnézem az em­bert, mert mintha ismerős lenne. Ej, mégsem ismerhe­tem! Honnan is ismerném ezt a pörge kalapos, men­tés, harcsabajszú illetőt? Szerencsére a másik olda­lon ballag Bagolitz Balázs, az ismert néprajzos. Rákö­szönök, odahívom; majd ő megmondja', hogy miijéle szerzet ez. — Hm! — szólal meg Ba­golitz, miután vagy tíz per­cig tanulmányozza az egyik kézimunkát. — Ez a felsza- mojédnak és az albunye- vácnak . speciális keveréke, némi déi-szingaléz hatással. — Ha nincs érdeklődése köndnek aziránt, miért tet- szött szennyössé tapogatni ? ! — csóválja rosszallóan a fe­jét az árus, amikor Balázs visszadobja a kosárba a kendőt. — Mondja, kérem — for­dul hozzá Bagolitz a tudós érdeklődésével —, hova való maga! — Bágycsitrai ember vél­nék, kérőm tisztelettel. — Bágycsitra. Hát az meg merre van? — Oltón innen, Nÿitrân túl, ahol a kurta farkú ma­lac túr — válaszol huncutul kacsintva a férfi. A körülállók nevetnek. Van. aki angol akcentussal. ■— Te! — húz félre Ba­lázs. — Éz az »embör« Rá­kospalotán született, és a hetedik kerületben nőtt fel, a Rottenbiller utca környé­kén — közli olyan határo­zottan, mint Higgins tanár úr Shaw Pygmalionjában a virágárus Lizi nacionaléját. — Stimmel — csapok a homlokomra, — Akkor mégis csak ismerem Elkísértem egy darabig Bagolitz Balázst, azután visszasétáltam a palánkhoz, és megvártam, míg az én cifra népviseletbe öltözött emberem kiárusítja a kosa­rát. Nem kellett soká várnom. Akkor utánamentem a szomszéd ház kapualjába, ahol éppen szedte le a szép harcsabajuszát. — Ügy csíp ez az átok kulimász, hogy majd bele­őrülök — mondja, és cinko­san rámkacsint. — Csemetke Lóránt, ha nem tévedek — nyújtom fe­lé a kezemet. — Személyesen — hajtja meg fejét, s a régi barát­sággal megrázza a jobbo­mat. — Hogy jutott eszedbe ez neked, a tisztes főkönyvelő­nek? — Muszájból, kérlek. Tu­dod, a feleségem nincs ál­lásban, otthon van az uno­kákkal, és mellesleg bedol­gozik a Némükötnek .., — Az meg mi? — Népművészét) kötődé. Szépen kézimunkázik, hát ráállítptták a térítőkre. Minden ment simán, kere­sett rendesen, amíg nem kezdett járni a legkisebb unokánk, Csabika. * Ettől kezdve a nagymaminak nincs egy perc nyugta; a ki­csi olyan, mint a higany, és ez meglátszott a kézimun­kákon. A Némükötöt is meg lehet érteni, hogy nem vet­ték át, sőt megfizettették a fölhasznált anyagot. De ugye, minket is meg lehet érteni, hogy mentünk a pénzünk után. Az ötlet a vejemé volt, a kivitelezés az enyém: elmentem a jel­mezkölcsönzőbe, összeválo­gattam ezt a hacukát, és kihoztam a retúrárut. Ez szeptember közepén volt. Októberben már az egész család éjjel-nappal termelte a kézimunkát. November óta van nyolc-tíz bedolgo- ' zónk .., — Nem félsz, hogy le­buksz, ha egyszer igazoltat egy rendőr? — Ugyan, kérlek! Miná- lunk szent dolog a folklór. Csak nem háborgatunk egy »bágycsitrai embört?«

Next

/
Oldalképek
Tartalom