Somogyi Néplap, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-22 / 145. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Aranypénz a kazalban Hiába keresnénk vadságot a Tab környéki tájon. A legmagasabb domb mindössze háromszáz méternyire emelkedik a tengerszint fölött; tetejére a legcsapongóbb fantáziával sem képzelhetnénk bevehetetlen végvárat. A völgyek túlságosan keskenyek ahhoz, hogy fontos hadmozdulatok helyszínévé válhattak volna a törökdűlás idején, a kuruckorban vagy negyvennyolcban. A cseresek, akácosok, gyertyánosok, fenyvesek és bükkösök csupán egyhatodát borítják a külső-somogyi dombvidéknek, egy-két százalékkal többet, mint 1229-ben, amikör II. András oklevéllel rendezte Északkelet-Somogy birtokviszonyait — a táj tehát „földalatti hadviselésre” sem lehetett alkalmas. A gyorsan iparosodó Tabot északról körülölelő dombság, Zala, Sérsek- szöllős, Lulla, Torvaj, Bábonymegyer környéke és a Kis-Koppány völgye láttán nem visszhangzik képzeletünkben háborúk, varostromok, parasztlázadások ágyúdöreje; a vidék leggyakoribb madarának, a rigónak a fütyö- reszése, a töméntelen szarvas-, őz- és vaddisznónyom fölfedezése inkább zoológiái vizsgálódásokra vagy természetfilozófiái eszme- futtatásokra késztethetné a gyanútlan Vándort, mint történelmi értékek fölkutatásara. Csakhogy a természet hazudik. A háborítatlan harmónia csupán álarc: eszköz azok becsapására, akik a „szelíd pannon szellemiség” ostoba közhelyeivel fölfegyverkezet- ten közelítenek a tájhoz. A forgalmas főútvonalaktól évszázadokig elzárlan élni — ez nem feltétlenül idill. A veszprémi püspökség és a tihanyi apátság több mint ötezer holdas birtokán robotolni* a Perczel család földjein primitív technikával szántani-vetru és a nyomort apáról fiúra átörökíteni — ez volt a nép sorsa errefelé. És bujkálás a törökvilágban, rettegés negyvennyolc után, betyárok és zsandá- rok évtizedeken át húzódó viaskodása; vallási ellentétek, kegyetlenség, gyilkolás, nemzetiségek „összeugrasztása”, házasságok szülői parancsra, gyakran családon belül, s öngyilkosságok. lányszöktetések, babonák. A Balaton közelében, a gazdag és felvilágosult kereskedelmi központtá fejlődött Tab vonzáskörzetében. Bár hivatásos történészek alig szorgoskodtak e területen és a szakirodalom meglehetősen szegényes, mégis szinte minden faluban akad egy-egy amatőr historikus, mesemondó vagy öntevékeny néprajzkutató, aki hangya- szorgalommal gyűjtötte össze és dolgoz^ fül a hagyományokat. Nagy Imre, a lullai téesz nyugalmazott elnöke tények és legendák sorát vetette papírra: a környékről készített monográfiája nagyszerű szociográfiai munkához szolgálhatna kiindulási pontként. Külön fejezetet érdemelne két erdei erődítmény, Ká- sivár és Börevár története. Igaz, a két földvárat már benőtte a fű — bejáratuknál csak az törjön át a gazon, aki nem iszonyodik a hüllőktől —, valaha azonban fontos szerepet játszottak. A talárok, majd három évszazaddal később a törökök elől menekülő parasztok leltek ott menedekre. 1349 őszén pedig honved- tisztek rejtőztek a nehezen megközelíthető labirintusokban. A közeli Aliréten — amely ma vadászparadicsom — a szóbeszéd szerint hajdanában fogadó állt, közvetlenül a Siófok és Bálványos között húzódó út mentén. Ügy hírlik, afféle rablótanya: az a kereskedő, aki itt tért nyugalomra. rendszerint föl sem ébredt többé, s áruján a környék haranuai osztoztak. A közhiedelmet nem caiuJjuiv a régészeti leletek: a kutatók számos csontvázat találtak az elmúlt években e festői tájon, holott település, temető nem létezett errefelé. Nem derűsebb Bullának és kornyékének huszadik századi története sem. A lakosságot ellentétek szabdaltak apróbb-nagyobb érdek- közösségekre — hol a földtulajdon nagysága, hol a vallás, hol meg nemzetiség szerint. A faluban élő középparaszt, aki az első világháború előtt fölparcellázott Perczel-birtokból kapott részt, szégyennek érezte volna, hogy az uradalmi szőlőhegyen nyomorgó cselédekkel keveredjék. A K.u.K.-világrend és a Hor- thy-korszak soviniszta agymosáskampányai sem maradtak hatástalanok. Svábok, magyarok, a Felvidékről áttelepült szlovákok, bizony, gyakran akasztottak tengelyt, gyakran került elő a bicska egy-egy lakodalom alkalmával; közös nevezőre csupán akkor jutottak, ha a bálványosiakat kellett szapulni. A „kormányzó úr öföméltésága” ugyanis Bálványos felé építtetett bekötőutat — a rossz nyelvek szerint azért, mert ott élt kastélyában a szép Satzgemé... Katolikusok és protestánsok vérrel fizetett „villongásairól” is szólt a fáma. Nagy Imre hirtelenjében két Romeo és Júlia- históriát mesél el, református menyasszonyok es pápista vőlegények tragédiáit idézi föl, majd — felüdülésként — a felekezeti hagyományoknak fittyet hányó fiatalemberek lányszöktetési kísérleteit, protestánsok többségének azonban törnie kellett a megaláztatásokat. A tihanyi apátság birtokain nem vállalhattak munkát, s ha kevéske fűért, ha nyúlnak állítottak csapdát — mert hat-hét gvermek volt errefelé az átlag egy családban és a bér igencsak csekély — botozás volt a bün- tetés. Az önkény és a vallási türelmetlenség elviselhetetlen teherként telepedett az emberek lelkére, éket vert az egyes csoportok közé. s mert nem alakulhattak ki egységes, összetartó faluközösségek, nem virágozhatott a népművészet sem. Zalán, Sérsekszöllősön, Lul- lán. Bábonymegyeren. Bótapusztán egyaránt tanácstalan fejcsóválás, legyintés a válasz amikor népdalokról, népmesékről puhatolód- zom. „Nem volt közös gyökér, amely összetartott volna bennünket” — mondja a zalai idősb Kovács József. — „Jobbára csak ken- dertilolásra jöttünk össze és kukoricafosztás- ra. Meg azért, mert ha sokan voltunk egy szobában, csak egy családnál fogyott a petróleum a lámpából.” A harmincas évek nagv felbuzdulása, a gyöngyosbokrétás mozgalom nem hódította meg a Tabtól északra elterülő vidéket, holott egyik legfontosabb központja a közeli Karád volt. A nemzetiségi és felekezeti szempontból egyaránt vegyes lakosságú kisközségekben nemcsak a folklór felvirágzását gátolta az egyik vagy a másik hit kizárólagosságának hirdetése, hanem a szakmai indíttatású csoportképződést is. A külső-somogyi dombvidéken fehér hollónak számítottak » gazda- és iparoskörök, dalosegyletek, olvasó- és önképzőkörök. Kivételnek csak a viszonylag egységes — szinmagyar és katolikus — lakosságú Torvajt tekinthetjük, a vidék talá'' legfestőibb települését, ahová török kori mű emlék templom csábítja a látogatót. Persze a gazdag torvaji népdal- és balladakincset sem a jólét szülte. A kiirtott erdőségek helyén található „savanyú” talaj megmű velése itt sem volt könnyebb, mint a szomszédos falvakban, s a csecsemő- és gyermek- halandóság sem alacsonyabb; a két világháború között a kicsinyek huszonöt-harminc százaléka halt meg hatéves kora előtt — az éhségtől és a járványoktól. A rebellis hírű lakosság a „szép múlt” emlékeibe menekült. Ma is járja még a szóbeszéd Hanákról, a tizennyolcadik században élt hírhedt betyárról Olykor lejtik is még a libbenüst, a kanász- táncot, a falukerülgetőst. Nemrég még divatban volt a Luca-napi ólom- és viaszöntés * amellyel errefelé nem csupán a jövendőt „jó solták” meg, hanem valamely családtag be- ' tegségének okát, eredetét is „megállapították”. Ugyancsak Luca-napkor jártak „kotyulni” a falu legényei. Leültek a konyha közepére, szórták a kukoricát, s imigyen kívántak szépet és jót a ház népének: „Annyi pénzük legyen, mint az égen a csillag! Annyi zsírjuk legyen, mint a kútban a víz! Annyi csirkéjük legyen, mint a kunyhóba’ a polyva!” ... Zsúp- födeles házakban énekelgették egykor, a divatos, nyolcszélű gatya varrása és a rozmarin- gos minták hímzése közben a torvaji szomorú balladákat; Angoíi Borbáláról, a megesett leányról, Pápainéról, a haramiák által kirabolt és meggyilkolt gazdasszonyról, meg Barna Janiról, a szerelméért amya- gyilkossá vált parasztfiúról és a halott édesanyját kereső-kutató három árváról. Bun> László tanító, a néprajz szerelmese, a község „mindenese” azonban a jóval harciasabb hangulatú betyárballadákra hívja föl a figyelmet. Szövegüket gyaníthatóan Patkó Pistának, a környék rettegett és istenített szegénylegényé nek „vagány” tettei ihlették. Ö ma is az öregek leggyakrabban emlegetett hőse, a lázadó szegényparasztok egykori jelképe. Zalán azt hallom: a Zichy-kastélyt sem kímélte, a vidék legszebb építményét, amelyben má az innen elszármazott s évtizedeken át Oroszországban élő nagy, romantikus festő, Zichy Mihály életművének tekintélyes része látható. Gasparics József né ■— Bábonymegyeren — a híres betyár nagylelkűségén lelkendezik: — Nagyanyámtól hallottam: az volt a szokása, hogy a Nyim és Bábony közötti úton megállította a nőket. „Mit hallottál Patkó Fistárói ?" kérdezte tőlük. Annak, aki gyalaz- ta, gombostűt bökött a körme alá, de azoknak, akik dicsérték, kocsirúddal mérte am a rőföt... Fertályórányi gépkocsiútra Bábonytól, a mezó közepén magánosán álló fenyőfa alatt idősb Gasparics József nyugalmazott mezőőr istenigazából „rálicitál” a gombostűs-röfüs történetre. — Ennek a fának a tetejéről leste a zsan- dárokat. Itt lőtték meg es fogták el. A tömlőében sem enni, sem inni nem kapott, ezért a. Dobos nevű ktsbírót kérte: vigyen neki egy pohár vizet. Dobos vitt is . . . egy pint bort. Pista hálából azt mondta neki: találsz a falu határában itt és itt egy szalmakazlat. A tied lehet! Dobos a szalmakazalban egy halom aranypénzt talált, ö lett a környék ieggazda- gabb embere... Távolabb, egy domb oldalában sírhalom; a néphagyomány szerint itt nyugszik Patkó Pista. A fáktól, cserjéktől árnyékolt domborulaton még néhány esztendeje is gyertya égett halottak napján. A tizenkilences fehérterror áldozatainak — szegényparasztoknak, tanítóknak — a sírjai azonban ismeretlenek. Velük — ki tudja miért? — nem bánt olyan tisztelettel az utókor, mint a tabi vérengzés áldozataival. A magányos sír nem ritkaság a dombok között, sőt a tömegsír sem : e frontvonalon dühödt harcok folytak negyvenöt tavaszán ... A vidék azóta alaposan megváltozott. A századelőn kiirtott erdőségek helyén nagyüzemi módon termesztenek gabonát, gyümölcsöt, dohányt, a villanyt a tanyák többségére is bevezették már, a települések még a elnéptelenednek, Zalától a Kis-Koppány völgyéig. Vonz a Balaton nyüzsgése, vonz Tab rendületlenül fejlődő ipara. A nagyközség lélek- száma ezeregyszázzal nőtt tíz esztendő alatt, Lulláé kilenc- vennel, Torvajé százötvennel, Zaláé ötvennel, Sérsekszöllősé negyvennel, Bábonymegyeré százzal, Kapolyé százhússzal csökkent. Felsőtagozatot már csupán a bábonymegyeri iskolában tartanak fenn, holott — mint Ladiszlai Emiltől, a tabi nagyközségi tanács titkárától megtudtuk — a körzetesítést nem erőszakolták; a fölösleges utazgatás, a zsúfoltság senki-, nek sem érdeke. Az elvándorlást az sem lassitotta, hogy a legtöbb társközséghez bekötőutakat építettek és az egészségügyi ellátást is kitünően megszervezték az üzemi meg a körzeti rendelés ügyes „kombinálásával”. A falvakban egyre kevesebb a fiatal, és egyre több házat adnak — vagy adnának — el, mindössze száz-száz- hűszezer forintért. A riporternek mégsem kell a nekrológ műfajába átváltania. Mert csökken bár a külső- somogyi dombvidék kisközségeinek gazdasági fontossága, de növekszik az idegenforgalom. A tervek között szerepel Bábonymegyer üdülőfaluvá fejlesztése; a táj mellett bizonyára vonzerőnek számít a neves festő, Rudnay Gyula emlékháza is. Ugyancsak megbízható bázisnak látszik egy üdülőövezet létrehozásához Zala. S talán egyszer Iványi-Grü iwald Béla előtt is tiszteleg az utókor legalább egy kiállitóteremmel szülőhelyén. Somban. A balatoni üdülőhelyek tel'l >dése épp a Tab környéki településeket kecsegteti kitűnő lehetőségekkel. E vidék számtalan rejtett természeti és építészeti értéke remélhetőleg hamarosan a nagy nyilvánosság elé kerül, Patkó Pista fenyőfájától a Lulla határában levő gyönyörű halastótól, a Zichy-kű fiától a Rudnay-. lázig. Lengyel András
