Somogyi Néplap, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
APAFI M1KLC Egy mondat a munkáról KiUtkarózunk, betakarózunk, beszélünk össze-vissza arról, hogy mi a munka, egy szóval takarózunk, azt hisszük, ez lesz a megoldás. es nem az ágy. és nem a füst, és nem a pára (milyen jók lennének páriáknak), de hát egy szóval takarózunk, azt mondjuk: munka — és nem gondolunk se a szögre, se a kalapácsra. de még a mozdulatra se, holott az a mozdulat volna a munka. míg 'fölharsog a fában a fém, a deszkában a szöy és nem lehet kimondani ezt a harsogást, ■nem lehet kimondani, hogy az érzelem is munka. hogy ugyanúgy el kell végezni életünket. ahogy a dolgunk, csak nehogy kiderüljön. hogy ama léha bárányfelhőnyáj is bebizonyítja önmagáról, hogy ő is munka, hogy a léhaság végképp belenk-költözött, hogy megélhetünk abból, hogy fogalmazunk: mi a munka és mi a bárányfelhő, hogy megfogalmazzuk: az marad magára mindig, aki dolgozik, holott egyedül dolgozni lehetetlen, a kalapács tételezi a szöget, a szög a deszkát, a deszka a fűrészt, a fűrész a fát, a,fa az erdőt, s lám újra együtt vagyunk — erdönyi létünk hová is lombosulna, mondhatja önmagát, ha csak az ágy, ha, ócska a füst, ha csak a para s a munka hallgat, dolgozik. Kerék Imre Tavaszodó Gallyak, szívek rügyeznek, ablakszemek nyílnak. Virágporral üzenget ■ egyik fa másiknak. Rejtőzködnek télen át — kikelnek a magvak. Fényesedik a világ. Kék vizek rohannak. Kökörcsin. Ibolya nyit, kopácsol a harkály. Duhogó műhelyeit füti a tavasz már. Szólnak a tengelicek, cserreg a esi csőr ke. Szeretőket hív a hegy sátras üdezöldje. Gallyak, szívek rügyeznek, ablakszemek nyílnak. Virágporral üzenget egyik fa másiknak. Jelzések Gustaw Zentla lengyel szobrász alkotása. Villányi László jrr r FŰSZÁL Hajnalban ébredsz frissföld ű erdőn mint álmodtad rég szem ne ijedjen leszek hajadban csak bőröd érez mikor fésülni elindul ujjad szemhéjadat majd szádait takarjam s ne bánd ha metsz érintésem vér serken nyomában tenyeredbe tégy halántékodra élvezd testemnek zöld illatát. SOMOGYI NÉPLAP Valerij Popov* A Lejkin nevű férfi A z egyik vasútállomáson éldegélt egy férfi; Lejkinnek hívták. Rakodómunkás volt. Ha fát hoztak — fát rakodott, ha alabástromot — akkor ala- bástromot. Egy alkalommal még vad kutyákat is rakodott; a városi park védelmére hozták őket. Egyszer aztán az egyik üres vagonban egy geometria tankönyvet talált az emberünk. A könyv a középen volt kinyitva. Lejlán fölvette és olvasni kezdte. — Te aztán tudod: a közepétől! — mondta a brigád- vezető. — Az elején kezdd! — Ugyan miért, hisz így is értem — mondta Lejkin. Aztán hátulról kezdte olvasni. Ügy is értette. Ettől kezdve neki vált meg a könyvétől. Egy hónap múlva fizetetten szabadságot vett ki, és elment a városba. — Hol van az akadémia? — kérdezte, ahogy kilépett a pály a udvarról. — Először jobbra. aztán balra — válaszolták neki. Eljutott az akadémiához, fölment az első emeletre. Az egyik kivilágított előadóteremben egy képletekkel teleírt táblát látott meg. Rövid ideig nézegette a képleteket, aztán fogta a krétát és folytatta a levezetést. Ekkor lépett be a professzor. — Hagyja békén a tételemet! — kiáltott Lejkinre. — Kérem — mondta Lej- tóm, és elment a táblától. A professzor fölvette a krétát, és ekkor rádöbbent, hogy képtelen folytatni a levezetést. — Próbálja csak meg! — mondta Lejkinnek. Lejkin fogta a krétát és tíz perc alatt levezette a tételt. A professzor kiperdüit az előadóteremből és elrohant az akadémiai újság szerkesztőségébe. A szerkesztőnek nagyon megtetszett ez az eset a tétellel. Elhatározta, hogy cikket jelentet meg róla az újságban, a »Nálunk történt« című rovatban Már csak — ahogy mondani szokás — a reciprok eset hiányzott, "a »Nálunk történt« rovatba. 1 Mindazonáltal az eset any- nyira érdekes volt, hogy emélkül is írtak róla. Térjünk vissza a profesz- szorhoz, aki közben visszament hz előadóterembe. Lejkinnek már híre-hamva sem volt; a professzor megdöbbenve látta, hogy az analfabéta takarítónő nagy igyekezettel már a képlet utolját törli a tábláról. Valerij Popov fiatal y#*vjet író; Leniirgrádban él. az Auróra című irodalmi folyóirat belát unkát«*»*' Szergej Markov SZIKRA Szülőhazám, szikrává te csiholtál, Tarts számon engem majd, ha üt az órám. Én nem lobogtam tűzoszlop gyanánt, De lángra gyújtanám az óceánt. Ki tudja még, hogy milyen messze vet, Hova hajt tűzforró lehelleted ? Szülőhazám, ha elhamvadok én, To tovább lobogsz a két féltekén. Találkozás egy emberrel Satrov drámája a Thália Színházban — Mit csinált! — kiáltott rá. — Mit csinált! Nem emlékszik, mi volt ide írva? — Nem — vallotta meg nyíltan a takarítónő. A professzor egy hétig nem mozdult ki az előadóból, megpróbálta felidézni magában, hogy is volt a tétel bizonyítása, de semmire sem jutott. Akkor fizetetlen. szabadságot vett ki, és elindult, hogy megkeresse Leikint. .És íme, körülbelül egy hét múlva az egyik kis állomáson meglátta a restiben. Lejkin valami levezetést ismertetett az asztalszomszédjával. Rögtön a professzor elé indult, ahogy meglátta. — Mit vezetett le neki? — kérdezte a professzor Lej- klnt. — Úgy találomra az 'egyik tételt. Mindegy az neki. — Mondja csak — kezdte a professzor —. nem emlékszik a tételre, amelvet az ákadémián vezetett le? — Hogyne emlékeznék. Kimentek a váróteremből, Lejkin az egyik útjukba kerülő mozdony hajtórúdján kezdte levezetni a tételt. — Hé! — mondta a professzor —, valami másra írjon; elmegy a mozdony. — Én már csak így szoktam — mondta Lejkin. — Tegnap látom, hogy kariká- zik egy gyerek. Nosza, gyorsan levezettem egy tételt a karikán. — Melyik tételt? — kérdezte a professzor. — A Tizenhat egyenlő szelet tételét — válaszolta Lejkim, — Óh — kiáltott fel a professzor — a Tizenhat egyenlő szeletet! Hiszen ötezer éve szenved az emberiség ezzel a tétellel. — Igen — mondta Lejkin —, ma reggelig így volt Látom, hogy egy holló gubbaszt a kerítésen; odalopakodtam hozzá, és mielőtt felrebbent volna, levezettem a tollazatán a Doudou-tételt. — A Doudou! — nyögött föl a professzor. — Ezen dolgozik az egész aíkadémia. Hallgattak. — Tudja, jobb lenne, ha hagyná ezt az egészet — mondta a professzor. — Nehéz dolga lenne: megelőzte a korát. — Igen — mondta Lejkin —, igen. Megelőztem. — Isten áldja! — mondta a professzor. — Isten vele! — mondta Lejkin. A professzor vonatra szállt. Ismerős táj suhant el az ablak mögött. A professzor kapván kapva rajta, hogy ismerős a táj, .bebeszélte magának, hogy a nyaralójából megy vissza a városba. Lejkinről meg csak álmodott. Van egy történet. ami mindig eszembe jut, ha Le- nín-szobrot vagy -arcképet látok. Titkára, Bones Biruje- vics, magyarul is megjelent kis kötetében írta le a történetet. Arról szól ez a história, hogy 1917 októberének nevezetes győzelmes napja után ez a' titkár rábeszélte Lenint — aki az illegális Iákasából még parókásan, felkötött arccal érkezett mpg a Szmoinijba —, hogy aznap éjjel - aludjon náluk. így is történt, bár sok alvásra nem jutott idő. Az éjszaka hátralevő részében ugyanis Lenin még megfogalmazta a földről szóló dekrétumot, amit másnap este a Szovjetek törvényre emeltek. Kinyomták brossurának is, hogy a leszerelt katonák között osszák szét, s azok hir- dessék-ismertessék a tartalmát. — De van egy kis baj — emlékezik Bones Brujevics Lenin szavaira —, paoír nincs, újság ninc6, rágyújtani viszont kell, fogja a dekrétumot és már csavar is belőle egy kecskelábat, (így hívták oroszul a vastag papírba sodrott cigarettát.) Mire hazaér, bajfánsai- val együtt elfüstöli az ösz- szes példányt... Okvetlenül elfüstöli. Aztán eszébe jutott valami és arra kérte a titkárát, menjen el egy papírkereskedésbe és kérdezze meg, van-e régi falinaptáruk. Vegye meg, és amikor a katonák jól elrakták a dekrétumot iszákjaik mélyére — »a faluig hozzá ne nyúlj!« —. mindegyiknek a kezébe kell nyomni egy naptárat, hadd dohányozzék kedvére. Könnyen letéphetók a lapjai, a papír megfelelő, puha és pontosan egy kecskelábra elegendő. Így történt, s a derék Szityin papírkereske- dő a Nyevszkij piroszpékten aligha sejtette, hogy 1917 októberében miért vásárolták fel teljes — már ideje múlt — naptárkészletét. Ez a történet, ami oly gyakran eszembe jut. Lehet, sokan túlságosan jelentéktelennek tartják, földhözragadtnak, én viszont a történelem csikorogva nyíló mázsás bronzkapuinak Hallatlanul egyszerű kis kulcsát vélem fölfedezni benne. Abban ugyanis, hogy egy ember. aki egész addigi életét föltette egy elmélet hipotézisére, meg kell, mert meg lehet változtatni az osztály- társadalmak minden korábbi rendjét; aki egész addigi élete egyebek közt arra fordította, hogy elméletileg is tisztázza: ez az elképzelés hogyan alkalmazható egy olyan óriási végletektől terhes országra, mint Oroszország; egy olyan ember, aki felnőtt életének javarészét száműzetésben, vagy külföldön töltötte; a megváltó győzelmes hajnal másnapján, amikor a történelmi áevúlövés füstié tán még el sem oszlott egészen, arra is gondol, hogy a leszerelő katonák a földosztásról szóló törvény papírját hazáig elszívhatja cigarettának. S ezért nem sértődik meg. nem neheztel rájuk — i naptárt szerez, hogy legyen cigarettapapírjuk is. Ószintén szólva azért nem lelkesedem a Lenin-szobrokért és -portrékért, mert éppen ezt a magatartást leplezik a maguk szükségszerű merev mozdulatlanságban. Én viszont a cigarettapapírszerző Leninnel találkozhattam most a‘ Nagymező utcában, a Thália Színház színpadán. Szellemes fordulattal — a szerző instrukciói szerint — itt is van egy szobor a színein; most mintáznák első portréját egy szobrát, de le van takarva egy ruhával, ahogy ez Hlyemkor szokás, s magának Leninnek jut a feladat, hogy időnként meglocsolja. nehogy az agyag kiszáradjon. A Lenint játszó színész viszont — ugyancsak szerzői utasításra — nem ragasztott szakállt, nincs a feje búbja kopaszra maszkírozva, csak nagyon kevés gesztus akad, ami halványan emlékeztet az eredeti modell filmekben látott, állítólag valóban jellemző a pillanataira. Ám a szöveg, a többnyire eredeti szövegek, szenzációsak. Ahogy egy újságíróval próbálja megértetni 1920-ban, hogy miért lehet a forradalmat a Vörös Hadsereg szuronyainak hegyén exportálni, ahogyan egy lakkozó statiszitkai jelentés nyomán kijön a sodrából, s szinte tajtékzik, mégis érvel, magyaráz: ezt a lapok megírják, az embenek viszont tudják tapasztalatból, mi az igazság. Nem hisznek a lapnak, s nem hisznek a szovjet hatalomnak. Aztán egy fiatalasszonykát fogad, aki úgy gondolja, elég indok a segítségkérésre, hogy valamilyen gyűlés elnökségében együtt voltak Leninnel. Most fegyelmi folyik az asszony ellen, mert tisztviselőként törvénytelenül el- koboztatott egy lovat egy paraszttól. Az okfejtés, amelyben — nem nagy sikerrel — Lenin megpróbálja elmagyarázni, hogy a munkáshatalom csak akkor ér valamit, csak altkor létezhet, ha a tömegek egyetértenek ezzel a hatalommal, s támogatják, mindez történelmi dimenziókat is ad az 1920-as szavaknak. Mihail Satrov a meglehetősen furcsa — Égszínkék lovak, vörös füvön — című dráma szerzője könnyen talál a korban olyan helyzeteket — s valószínűleg a történészek a tudomány hitelesítő pecsétjét is ráüthetnék ezekre a helyzetekre — amelyekben Lenin számunkra is aktuálisan érvényes gondolatokat fejt ki. Vagy magatartásának máig érvényes tulaidonságaira figyelmeztet. (Például, amikor a titkárnőjét országos fo itos- ságú ügyek intézése közben arra kéri: tudja meg, mi aznap a kenyér ára a feke- piacon.) Az embernek az a benyomása a darabot látva, hogy mindazt, ami ebben a ha- találás, hogy ő valóban szinte lubickolt a valóságban. Életeleme volt. hogy szinte minden pórusába beszívja imndazt, ami ebben a hatalmas országban pillanatról pillanatra történt. Mint az oxigén, olyan volt számára minden emberi történés. Rossz táncosként csak a kályhától, ő csak a valóság kályhájától tudott elindulni. Akinél közelebb egy filozó- fus-politikus-tudós alig került valaha is hétköznapi emberhez. Satrov darabját eredetileg a Komszomol Színház mutatta be, ahol Lenin éppen 1920-ban mondta el nevezetes. beszédében a »tanulni, tanulni, tanulni« felhívást. Nálunk a Nagymezó utcában lehet találkozni vele. Csak a pénztárnál meg kell hozzá váltani a jegyet. Hernádi László Fordította: Brafka László Iby András Abban az évben jött a Holnap Abban az évben rémület kószált az utakon, csillogó madarak csaptak alá az égből; a városokban vonított az éjjel, és kártyavárként dőltek le a házak. Abban az évben , rongyos csapatok meneteltek nyugatra, és csillagtalan volt az ég. A csillagok a melleken ragyogtak. És az anyáknak nem volt már fiúk, az asszonyolcat nem ölelte férjük, és a lányoknak nem volt kedvesük. A hóra könny és alvadt vér fagyott, mert felszabadultak az ösztönök, mert felszakadtak a sírok, mert förtelemben fetrengett a föld. Abban az évben a pincékben vak félelem lakott. s fülledt párákban hunyorgott a lámpa: a patkányok az utcán kóboroltak, . s a döglött lovak puffadt tetemén feketén károgott a szárnyas halál. Es azt hittük, hogy meghalt a tavasz abban az évben. Az idő mégis nekünk dolgozott. Kínban lihegtek órák és napol:, vajúdva szülték meg a, Holnapol abban az evbeu. Es jött a Holnap, jött a várt tavasz! Egy éjjel rügybe szökkentek a fák, az égen feltűntek a csillagok, s fénylettek újra a vak éjszakák. A béna föld béklyója mind leomlott, egy lenge sóhaj szállt a föld felett; a sok gyümölcsfa mind virágba bomlott, földünkre a szabadság érkezett. A zsíros rög kitárta barna méhét, és befogadta a termő magot, hogy csillapítsa millióknak éhét, magába szívta a fénylő napot abban az évben. Es az anyáknak volt új gyermekük, és az asszonyok újból csak öleltek, és a lányoknak volt új kedvesük, és esténként szerelmes dalra leélték abban az évben. S eltűntek mind az ártó csillagok! Egy csillag ég azóta fenn az égen. Vöröslő csillag, fénylő, óriás. S a lomhán alvó szárnyas föld ölén pihennek mind, kék fényét idehozták. Pihennek ők, a néma harcosok. Felettük sok-sok apró vörös csillag ! őrzi álmát a mindig álmodóknak. Vigyázzatok álmukra enUagok! I
