Somogyi Néplap, 1980. március (36. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-02 / 52. szám
SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Noszlopy hazatér öreglak. Este. Hóesés. Tanya a dombhajlatban, kissé elhúzódva a falutól. Az ablakban világosság. A kopogtatásra — mintha odabent régóta erre várnának — kinyílik az ajtó. — Tessäc beljebb fc«rüí*t! — hangzik egy nyugodt férfihang. — Vártak valakit? — Magúkat — mondja a házigazda. Magas, ötvenes férfi, széles váll, csontos arc. — Minket? Hát tudták, hogy jövünk? Elmosolyodik. Mosolyog a felesége is, aki ebben a pillanatban lépett ki a kamrából egy jókora uborkásüveggel. A tűzhely előtt, zsámolyon, töpörödött kis öregasszony ül, százéves imakönyvvel az ölében. — No, ne csodálkozzanak olyan nagyon _ m ondja a gazda. — A jó szándékú ember előtt, bárki legyem is, megnyílik á házunk. Aki pedig rosszban sántikál, annak isten legyen irgalmas! — Fölemeli az öklét Csönd támad. Az arcok komolyak. Szólok: — Meg mm kénül, fck vagyunk, normám jöttünk? — Majd megmond»»,, ha akarják Asszony, harapnivaló* éa bort ! Kardot pisztolyt veszünk tiő, a a köpennyel együtt letesszük a dikora. A gazda szeme meg sem rebben. Az asszony füstölt koíbaazt ‘ hoz, kenyérrel, uborkával. Es eaerépkan- csóbaa fehér bor*. hozná! Ne** lére*jük magunkat, hoeasé volt az út, • m* még ne** ettünk. — Jotoor jöttek. A múM hete* öltünk. — Nagy voíl a disznó? — Csaknem háromszáz kiló. Ko, kóa- tolják meg a boromat! — Fölemeli a poharát, ért « a magamét Társam a fejét csóválja. — Engedőmet én bornemissza vagyok. — Rá« I -fi néz. _ Te ia csak módjáved. Hosszú út áll még előttünk. \ — Tudom. Az éjszaka el keB Jutnunk Gombára, a tekintetes asszonyhoz. — Előbb Naklára megyünk, Berzsenyi Farkas úrhoz. — Messze még a reggel — saől ellen tmondást nem tűrő hangon a gazda. — Egészségünkre! — Iszunk, s a harmadik pohár után nem titkoljuk tovább, elmondjuk — nem is akartuk magunkban tartani —, hogy mi járatban vagyunk. A gazda, aki bujdosó szegénylegényeknek nézett bennünket, fölkapja a fejét Noszlopy Gáspár nevére. — Hát igaz a hír? — Milyen hír? — Hogy Noszlopy Gáspár hazakészul. — Talán, ha sikerül a terve... Talán. — Nahát erre még egy kortyot... Hallja, anyáin? A szolgabíró úr hazajön. — Felénk fordul: — A napokban itt járt a sógorom Kaposvárról, ő bökte le a hízónkat. Mesélte, hogy egyik reggelre a császári őrséggel szemben levő házon kézzel írt falragaszt láttak. Sokan olvasták, s páran megtanulták a szövegét. Az én sógorom is. Elmondta itt vagy ötször, úgyhogy én is tudom. Figyeljenek, így hangzik: „Édes magyar barátaim, ne legyetek csüggedték, mert sokkal jobban álltak, mintsem gondoljátok. Azon sok falragaszok mind haszontalanságok, rövid időt hagyok, másképp forgatjuk azokat, akik most híznak és azon falragaszokat raggatják. Azért éljen Kossuth Lajos, a magyarok megszabadítója, Eszék főnöke, Batthyány véle együtt ” — Miféle falragaszokról beszel ? ^ — A császárhoz húzókéról, Mert teísoift» gálták, raggatták a várost. És Kossuth híveit börtönbe viszik. Ezt te a sógorom mesélte. — Bátor ember volt, aki azt az írást oda tette az orruk elé — mondom. — Az — bólintott a gazda. — Talán Noszlopy uram keze van a dologban? — Nesm szólunk. Elégedetten nézünk egymásra. (... Jól sejtik. Mindezt elképzeltem. Mintha 1849 februárjában jártam volna az öreglaki tanyán. Noszlopy megbízottjaként. Igaz az este, a tanya, a hóesés, a jó falusi kolbász és a kitűnően kezelt bor. Igaz továbbá a gazda szíves mosolya, a százéves imakönyv az öreg- anyó ölében és a kaposvári sógor, aki a hízót lebökte. Csak a kard meg a pisztoly nem igaz. Helyette tollat és jegyzetfűzetet vittem.. J A biedermeier íróasztalra hajolt, és sebesen írt. „Bizei, kelevia, mesztegnyői, nagybajon» helységek bíráinak kemény felelet terhe alatt megparancsolta tik, hogy ezen sörök vételével dobot megveretvén, mindenik a maga helységében tüstént közhírré tegye, hogy mindenki 18 évestől 60-ig a kéziénél lévő bárminő fegyverekkel ellátva folyó hó 28-ától kezdve otthon a helységben tartózkodjék — négytnapi eleséggel látván el ki-ki magát oly móddal, hogy az általam oda küldendő egyén fővezérlete alatt a kitűzött napon bármely percben a népfelkelés, a maga megválasztott vezérével megindíttathassék. Kelt Kisgom- bán, április 27-én. 849. Azon helység, melynek nemzeti zászlója van, magéval vigye. Noszlopy Gáspár kormánybiztos." Szólította egyik emberét, s útra bocsátotta az írást. Fölállt az asztaltól, s hátratett készei sétálni kezdett a sz»bábán. Eddig minden a tervem szerint történt, gondolta, s maga előtt látta a kormányzó gondterhelt arcát Nem volt könnyű a beleegyezését megnyerni. A honvédelmi bizottmány elnöke a fejét csóválta ... Nem csoda, hiszen a magyar seregek akkor még a Tisza mögött álltak, s a Legmerészebb álmú vezérek sem sejtették, mi történik « tavasszal, ö meg az ellenséges front mögé. Somogyba akart jönni, sőt az egész Dél- Dunántúlt föl akarta szabadítani. Szép és nemes elgondolás, mondogatta Kossuth aggodalmas hangon, de igen nagy veszéllyel jár. A veszély valóban nagy, válaszolta, de ügyes és óvatos emloerek meg tudnák csinálni. És arról sem »zabad elfeledkezni, folytatta, hogy Somogy népe a forradalom híve. Elhiheti a kormányáé úr, hogy nem kerül nagy fáradtságba ezt a népet felkelésre bírni. Bizony, csak szóra vár, hogy a földjét ta- podó ellenségnek megmutassa a pokol felé vezető utat. Nem hagyta magát lebeszélni. An- WÊM tál bátyjával együtt makacsul hajtogatta, hogy a terv sikerülni fog, mert sikerülnie kell. Végül Kossuth te beleegyezett. Az íróasztalon egyfls okmányai és iratai között ott volt a kormányzó megbízó levele te. Saétnyitotta, szórakozottan beleolvasott, bér kívűiről tudta a levél tartalmát. Minőé« szavát az eszébe véste. „ .. Ezennel megbízom, s illetőleg felhatalmazom önt a kormány nevében, hogy a nép felvilágosítására és lelkesítésére úgy élőszóval, mint írásban kibocsátandó hirdetmények által hathasson ........... Ami a megyében léte ző nemzetőrséget illeti, annak minél nagyobb számra növelése, rendbeszedésére és harcrakész állapotba leendő helyezésére önt felhatalmazom... Népgyűléseket tarthat ön... Hazaárulókat elfogni, s a nemzet kormányának kezéhez szolgáltatni minden honfinak kötelessége .. Szabadka. Plakátokat nyomattak é* egyenruhákat varrattak aa önkénteseknek. Mert szigorúan csal önkéntesekkel és csalás somogyiakkal vállalták a feladatot. Akik készek voltak a halálra is szülőföldjükért. Zsákba kerültek a hirdetmények, s egy este aztán átkeltek a Dunán... Kossuth gondterhelt arca hazáig elkísérte, mindvégig magán érezte nagy, figyelmes szemét. És vele voltak, mindenüvé követték a hűséges fors»* Mindenekelőtt Antal bátyja, aki a kormányzóhoz is elkísérte, és segített érvelni a fantasztikusnak tetsző plánom mellett. De a többiek is.' Valamennyien derék fiúk. És földiek. Akik — akárcsak ő — nem tudnak abba belenyugodni, hogy a szülőföldjük idegenek és hazaárulók martaléka. Lehetetlen feledni uaofcat a perceket, amikor újra meglátták Somogyot Égy parasztembertől tudták meg, hogy elérték a megye határát, a következő falu már somogyi. A határ halmok nál letérdeltek és megcsókolták a földet. Itt újra megfogadták, hogy ha úgy hozza a sors, életük árán is felszabadítják megyéjüket. És lám. ideértünk, nem vesztünk a Dunába, ellenséges golyó sem érte testünket, gondolta a kormánybiztos. A falvakból jó hírek érkeznek. Fegyvert köszörül. Kossuth- nótákat énekel s néip. Nine* erő, amely elénk állhatna. Fegyverünk fényét már a megyeszékhely is látja. Kiment a tornácra. Április fénylett az udvaron, a falun, a tájon. Most már nem leas megállásom többé, gon dől ta. Gyerekkoromban hallottam először a nevét. Nem ezen a vidéken. Jókai-olvasö koromban Jókai-hŐ6sé avattam. Ma úgy vélem, inkább volt rokona Petőfi Apostolának, mint a Barad layak nak. Megkapott a fiatal szolgabíró friss, egészséges nevetése, kalandos, romantikus gerillgháborúja Jellasich ellen. Megpróbáltam megidézni termetét, arcát, mozdulatait, hangja színét Keresztül-kasul jártam a tájat, ahol valamikor ő is járt. Elolvastam a róla szóló írásokat. Megismertem a családfáját, atyafiságát. Odaképzeltem lovas alakja mellé bátyját és társait. Csapata köré a fölnevelő tájat, Somogyot. Mégsem mondhatom, hogy megismertem Noszlopy Gáspárt. vXMU Rövid, dicsöeséggel ékes életében pedig úgy ismerték az országban, hogy végső, elkeseredett vállalkozása előtt eltorzította az arcát... Mostanában, ha rágondolog, egészséges, kemény nevetése helyett sirató énekeket hallok ... Noszlopy nem ment Világosra, nem jutott be a menlevelet adó Komárom várába, s nem vonult emigrációba. Noszlopy nem tette le a fegyvert. Elcsúfított arccal, kopó- falkákkal a nyomában „Sobrinak” állt a Bakonyba. Amikor már minden veszve volt, ő konokul legyintett; lóra ült, és folytatta a szabadságharcot. Nem törődött Haynau bitófáival, kivégzőosztagaival, meg akarta ismételni a somogyi bravúrt. De most már országos méretben. Hogy is sikerülhetett volna? Fej csóváló történészek sorfala között lép a bitó alá... Mostanában, ha rágondolok, elfog valami nyomasztó érzés ... F edig akik emlékeznek rá rendszerint jókedvűen emlegetik. Mint egy virtuskodó betyárt, akiről népdalok szólnak. Egy reggel — éppen róla töprengve — találkoztam Siófok egyik legöregebb emberével. Két világháborúban harcolt. 18 éves korában, önként vonult be katonának, mert — mondta — a nagyapja 48-as történetei lelkesítették. — Mert tudja, az én nagyapám Nosrilop.y Gáspár csapatában harcolt — mondta. — Mit mesélt róla? — A többi között azt, hogy csak a bátor embereket szerette. Nagyapám 17 éves volt, amikor Siófokon járt Jellasich. A horvát katonák valamelyik portáról elhajtottak két bivalyt, és az utcán bámészkodó legénykére (nagyapámra) rámordultak, hogy terelje őket. Nagyapa elment velük a Sióig, s belehajtotta őket a vízbe. Onnan aztán nem jöttek ki semmiképp. Nógathatta volna őket Jellasich az egész ármádiával. Nagyapámat szidták, fenyegették, de hiába. A bivalyok nyugodtan hüsöltek ... Éjszaka aztán elindultak a Sió mentén, s meg sem álltak Ozoráig... Engem a nagyapám nevelt. Jól megtermett, nagy fehér bajuszai öregember volt. Szép öles termetű. Olyan sokszor emlegette Ozorát, a szabadságharcot, Noszlopyt, hogy a háta mögött a népek ozorai hősnek nevezték. Amikor iskolába kerültem, legelőször így szólított meg a tanitó: te vagy az ozorai hős unokája? — Igen, én vagyok, feleltem büszkén, s a szünetben arról meséltem a társaimnak, hogy volt egyszer egy Jellasics nevű gőgös vezér, aki eljött Magyarországra, hogy móresre tanítsa a népet. Aztán őt tanították móresre a magyarok. Tudja, a nagyapám hátxxrúja ma te úgy él bennem, mintha abban nem folyt volna vér, nem esett volna halott. Vagy ha voltak is halottak, csak az ellenség oldalán, s talán azok se voltak igaziak. De nekünk Isonzónál kisebesedett a szánk a hullabüztöl... * • ■. Noszlopy Gáspár pedig minden vagyonának letárolásával a forradalom állal okozott károk megténtesexe egyhangúlag kötél általi halaira...” Talán még a bitófa sem volt igazi? Szapad! András I
