Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-11 / 289. szám
Sajtóest, vendégekkel Á szülőföld vonzásában Tömegesen jelentkező olvasói igény hívta életre a Somogyi tájak, emberek sorozatunkat, melynek riportjai — kéthetenként — mindig a vasárnapi lap 5. oldalán jelennek meg. Szándékunk szerint a szokásosnál igényesebb újságírói anyag- gyűjtés és feldolgozás után. A riportsorozat célját is az olvasói igény határozta meg: bemutatni a megyében élő vagy a megyén kívül Somogyért is munkálkodó embert — munkást, földművest, értelmiségit, művészt —, és az eszméltető, szép somogyi tájat E szándékunk komolyságát bizonyítja, hogy a vasárnapival együtt negyvenhárom- szor jelentkezett a Somogyi tájak, emberek sorozat. Magunk sem gondoltuk, hogy ilyen kedvező visszhangú riportok lesznek. Ez a rokonszenvező ráhangolódás — a mondhatni: megyehatáron túli figyelem — adta az ötletet a kollégának, barátnak, Horámyi Barnának, hogy magvetőként hintse el a gondolatot: élő Somogyi tájak, emberek „megjelenést” kellene rendezni. S erre a ma- tl gyat sajtó napját éreztük alkalmasan ünnepinek. A Palmiro Togliatti Megyei Könyvtárban vártuk barátainkat, olvasóinkat péntek este 19 órára. Reich Károly finom vonalú grafikái, Jávori Béla fotói és Vavrinecz Béla feldolgozásában somogyi népdalok fogadták az érkezőket. Szita Ferenc, a kömyvtárközpont igazgatója bensőséges, baráti megnyitó beszédéből érdemes idéznünk: — A ma emberének nélkülözhetetlen, mindennapi információs eszköze az újság. S ha az ember lépést akar tartam szűkebb hazája, a város, a megye, vagy az ország politikai, gazdasági és kulturális életével és ismerni akarja, hogy mi történik a földön vagy a kozmosz világában, akkor olvas, s az újságból frissen tájékozódik. A mi Somogyi Néplapunk 8—12 oldala átszövi napjainkat, hivatkozunk híreire, kommentárjaira, cikkeire. Reagálunk rá: elismeréssel és egyetértéssel, bosszankodva, vitázva vagy kérjük a segítséget leveleinkben. Velünk van és magunkénak valljuk, szeretjük és néha szidjuk ezt az újságot. Sok ezernyi olvasóval mondhatom: napi munkánk, életünk szerves része, hogy minden napunkból egy kis időt szánunk a Somogyi Néplap olvasására, s. ha ez valamely óknál fogva elmarad, akkor hiányérzet marad az emberben. Az élő Somogyi tájak, emberek riportere-narrátora-házi- gazdája-versmondója régi barátunk, dr. Albert Áron volt. Hogy erre a feladatra őt kértük fel, nem volt véletlen: iroda- lomszeretete, tiszteletre méltóan teljes egyénisége, rátermettsége adta ehhez az ötletet. Bevezetőjéből idézünk: — Tudom, hogy a teremtő emberről mindig sokat árul el az alkotás, amit létrehozott, mert egyéniségén átszűrve láttatja mindazt a szépet, jót, esetleg fonákságot, amit felmutatni fontosnak vél, vagy úgy érzi: kényszerül. Egy-egy igazán jó riport még többet tudathat valakiről... De az igazi megismerés mondhatni egyetlen, semmivel sem pótolható módja a meghitt, baráti beszélgetés ... A Somogyi tájak, emberek sorozat hat riportalanya: öt olyan ember ült a pódiumon, akiknek személyisége, munkássága olyan érték, amélynek visszfényéből jut néhány su- gámyi e riportokra is: kisbéri Tóth Imre, a népművészet mestere, Bokor Péter érdemes művész, a Boszorkánykonyha, a Halálkanyar című dokumentumé Írnek és a Századunk tévésorozat író-rendezője, Vavri- necz Béla VIT -díjas zeneszerző, a BM Duna Művészegyüttes és a Budapest Táncegyüttes művészeti vezetője, Takáts Gyula, a város díszpolgára, Baumgarten- és József Attila- díjas költő, Fodor András József Attila-díjas költő, műfordító, Reich Károly Kossuth- és Munkácsy-díjas kiváló művész. Dr. Albert Áron igazi riporteri ráérzéssel azokat a kérdéséket tette föl, amelyekre a termet zsúfolásig megtöltő közönség kíváncsi volt. Teljesség nélkül idézünk tőlük, a magas hőfokú, ugyanakkor meghitt est »állomásos válaszaiból. Reich Károly a gyerekkoráról beszélt: - — Balatanszemesen születtem, apám bognár volt a Hu- (íyady-birtokon, a nagyapám örökébe lépve. Ismertem a lent és fent világát, s ez a kétirá- nyúság alakító hatással volt rám. Karúdon boltosinaskod- tám, s csak utam kerültem Pestre, majd az Iparművészeti Főiskolára. Sokszor megkérdezik tőlem: grafikáimon, miért főszereplő a ló. Talán mert anyai nagyapám (szikár, kemény ember volt) úgy szerette a lovakat, hogy csak parádézásra tartotta őket S mert ez a »természet remeke«. A ló tökéletességével sok gondolat, érzés kifejezésére alkalmas ar^ grafikában. Említhetem azt az atavisztikus vágyakozást is, amely nemcsak bennem van jelen: a ló mindig segítőtársunk, örvendeztetőnk volt Fodor András Pusztai szél című gyönyörű versének meghallgatása után a költő arról a szálról beszélt, amely ide, a szűkebb pátriához köti. — Köztudott, hogy Takáts Gyula a tanárom volt. Mikor megkérdezte tőle Albert Áron, hogy mire tanított engem, ő így felelt: „Becsületre!” Ezt kaptam én tőle, de már gyerekkoromban is Somogytól. Talán ezért van áz, hogy akik innen elszármaztak, mindig visszavágynak ide. Ahová én jártam, a Sommsich gimnázium: kitűnő iskola volt. A szolidaritás érzését köszönhetjük neki... Ami pályámat illeti: Talkáts Gyula osztályozta verseimet, majd a pécsi Sorsunk folyóiratnál el is helyezte az arra érdemeseket. A másik sorstfön«5 esemény az Eötvös Kollégiumba kerülésem volt Szász Imre részt vett a gimnáziumban egy ifjúsági fórumon, elkérte a versemet és biztosított: legyek Eötvöskollégista ... Bokor Pétét így vallott: — Minden, ami harmónia, szépség, öröm és szellemi érzelem, itt ivódott belém, Kaposváron, akkor gyerekkoromban. De sok kín is: azt hiszem, tulajdonképpen attól a pillanattól tudtam csinálni, amit a magaménak vallhatok, amikor mindezzel szembenéztem. A Halálkanyar a Donnál pusztult II. magyar hadseregről szól, do- kumentatívan. Nemzeti önismeretünk alapja az igazság megismerése: a kínok megtisztítanak, hiszek abban, hogy az átélt pokol egy lépcsőfokkal emberségben, egymás becsű léseben, egymásért aggódásban előbbre visz bennünket Takáts Gyula azzal is megtisztelte lapunkat, hogy írt és ír a Somogyi tájak, emberek sorozatban. Felkavaró, továbbgondolásra késztető szavakai mondott a Nagyberekről: — Egy téves felfogás szerint , változtatóik meg ezt a somogyi táját, mely a Hortobággyal vetekedhetett volna, ha megtartják ősiségét. Ám a mező- gazdasági „hasznosítás” nagymértékben elpusztította flóráját, faunáját. Én végigbarangoltam a pásztorokkal, kajakoztam a vizén, tehát nosztalgiám van a régi Nagyberek után. Mondhatnám: a Szép után. Én egész munkásságommal a hasznos, szép mellett szavaztam, és fáj ennek a somogyi tájnak a metamorfózisa. Ámi a /költészetet illeti, azt vallom, hogy energiatermelő: a versek segítségével a lelkeknek tud energiát táplálni a költő. Egyedeknek, s az egyedek összességének: millióknak. 1 Vavrinecz Béla zeneszerzőtől ígéretet őrzőnk: — Kanyar József Harminc nemzedék vallomása Somogyiéi című nagyszerű könyve adta az ötletet, hogy oratóriumot írjak Somogyi krónika címmel. Ezer év történelmét fogná ösz- sze költői művek segítségével Ehhez Fodor Andrástól kértem | segítséget, aki készséggel és örömmel vállalkozott a szöveg írására, szerkesztésére, váloga- j tására. Mindnyájunk kedves Tóth Imre bácsija — ahogy Szapudi András telitalálatos riportcíme jellemezte — „Az ördöngös” három népzenei értékkel is gazdagított berniünket. Hangulatos bemutatkozása után a somogyi Kalnásznótát, Juhász András balladáját és az Erre gyere, rózsám című népdalt énekelte el, tapsos nagy sikerrel. A kétrészes beszélgetés és műsor végén Vavrinecz Béla szerzeményét énekelte a kamarakórus: Takáts Gyula Balatonpart című versének megzenésített változatát. Ősbemutató volt ez; köszönjük, hogy éppen itt. Ha a krónikás is vallhat e tudósítás végén, akkor elmondja, bogáncsként kapaszkodott tudatába ez a Takáts Gyulai liét sor: „Ritkul a falu, mint a hajszál: / szót alig ért fiaival.” Mert ebben a két sorban tulajdonképpen a riportsorozat, és az est célja is megfogalmazódik: megtartani mindazt, ami érték, ami fölnevelő. Leskó László Tisztelet a mesternek Kórushangverseny a Munkácsy gimnáziumban ' Zenei etetünk élő. klasszikusát ünnepelték szombaton este a kaposvári Munkácsy gimnázium aulájában a megyeszékhely legjobb kórusai és a kórusmuzsika nagy számban összegyűlt barátai. | Bárdos Lajost, a Kossuth- és Erkel-díjast, az érdemes és kiváló művészt — Kodály tanítványát és a kodályi örökség folytatóját —, a neves zeneszerzőt, pedagógust, szakírót, énekkarok nevelőjét, annak a nemzedéknek talán utolsó élő reprezentánsát, melynek tevékenységében még szerves egységet alkotott a teremtés és az előadóművészét, a pedagógia és a publicisztika. Bárdos tanár úr jelkép. Megtestesítője annak a modern művészeszménynek, mely az értékes szellemi tevékenység mellett nem feledkezik meg a szívet-lelket nemesítő muzsikálás, dalolás népszerűsítéséről. Most, nyolcvanesztendősen is ifjú. ván- dorzenész-misszionárius még: sohasem utasít vissza meghívást, érkezzék bár az ország legtávolibb szögletéből, s szerény, kissé zavart mosoly- lyal veszi tudomásul az őt köszöntő vastapsot, az érdemeit méltató ünnepi beszédet — így szombaton dr. Kanyar József 6zép szavait —, ám elönti a derű, ha igényes produkciót hall. Nos, Bárdos tanár úrnak bőségesen volt alkalma mosolyogni énekkaraink ünnepi koncertjén. Igaz, az első mosolyba némi ellágyulás is vegyült, hála a Petőfi utcai óvodások Rajnai Erzsébet által .betanított gyermekjáték- és népdalcso- kcxr-előadásának. A kicsinyek énekén, játékán nyoma sem látszott az elfogódottságnak, szép hangjuk és kedvességük méltán aratott sikert. A II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola énekkara — Kardos Kálmánná vezetésével — elsősorban csiszolt hangzással hívta föl magara a figyelmet. A Hámán Kató iskola kórusa — Schuster Gyulane irányításával — Bárdos Lajos idegen népek dalaira készített feldolgozásait tűzte műsorára. Előadásuk valamennyi komponensét — a dallamformá- lás finomságát, a ritmikai megoldásokat, a dinamika mozgékonyságát — csak a legmagasabb mércével mérhetjük, s különösen ki kell emelnünk dalolásuk frisseségét, vehemenciáját, melyet a karvezető szerencsére nem igyekezett visszafogni. Ha ez az együttes ilyen ütemben fejlődik, hamarosan konkurensévé válhat a Tóth Lajos iskola remek énekkarának, amely ezúttal is jól ismert képességeit csillogtatta Zákányt Zsolt dirigáláséival. E csoportnak az utánpótlása is biztos — a szombaton színien nagy sikerrel »debütáló" kis-, dobos-énekkar révén. A serdülők nemzedékét a Munkácsy Mihály ■ gimnázium .kórusa képviselte, Dorogi István vezetésével. Éneklésüket talán a hangzás csekély »tisztítása« után — kapásról lémezre lehetett volna venni, s e lemezzel bizonyítani, hogy mit ér, ha a karnagy a darabok hallatlanul precíz betanítása után engedi jó kedvvel dalolni az együttest. A tanítóképző főiskola női karának produkciójából a telt, dús, gyönyörű hangzásra emlékszünk a legszívesebben e hangzás »kikeverése" . igazi bravúr volt. Kár, hogy Klausz Róbert karnagynak, ezt a bravúrt most nem sikerült másik együttesével, a SÁÉV munkáskórusával is végrehajtania. A Somogy megyei Pedagógus-férfikar Huszártánc és Igyunk áldomást !-előadása mindenekelőtt spontaneitásával és kedélyességével tűnt ki, Heisz Károly vezényletével és Bogáthy József kürt- szólójával. Zákányi Zsoltnak az ismert értékeiket — az áradóan szép, kiegyenlített hangzást, a dinamikai finomságot —, mint rendesen, most is sikerült »kiaknáznia« a Kiszöv Vikár Béla vegyeskarából, tempóit azonban itt-ott a megszokottnál »fesztelenebbnek« éreztük a somogyi népdalok. .előadásában. Kórusa így is az est legszebb élményét szerezte — »holtversenyben« a vendég együttessel, a Tillai Aurél által dirigált pécsi Mecsek Művészegyüttessel, amely a Vikár Kórus egy héttel korábbi pécsi vendégszereplését viszonozta, magával ragadó vitalitással, eszményi hangzás- kultúrával s egy minden zenei igényt kielégítő szopránszólammal. Megható tisztelgés volt ez az est a nyolcvanéves mester előtt: megindító hódolat Bárdos Lajosnak, aki nélkül Somogy sem válhatott volna »énekkari nagyhatalommá«. Elismerés érte a megyei művelődési központnak és a Vikár Kórusnak, amely szintén oroszlánrészt vállalt a szervezésben. S talán a mester is később — erre az estre emlékezve — többször megnézi majd azt az emlékplakettet, amelyet átnyújtottak neki: a kaposvári énekkarok tiszteletének szerény jeleként. L*. A. A Szalontay Mihály z utolsó nap — Azt nem — mondta bánatosan, — a telefomszámot nem tudom, csak a nevet. Talán tetszett hallani róluk. És mondta az Ausztria- szerte jól ismert öreg színész házaspár nevét, és szerencséje volt vele, mert mind a három öregnek felcsillant a szeme. Az öreg pap összecsapta a kezét, Karolina néni mondta, hogy jesszasz! Az ablakot nyitó férfiú, akinek szerepe tisztázatlan volt Miki számára, gurgulázóan nevetett. — Ó, ittend — mondta a pap — őket mindenki ismeri. Ök vannak igazi wiánerisch. Hát ti ismeritek őket? i — Ennék a kislánynak a ro- t konai — mondta Miki, — Ó, ó — hüledeaett a három kis öreg. A szoba levegője szinte megváltozott, az eddigi jótékony célú mozgolódás megtisztelőén barátivá vált, és a gurgulázóan nevető már hozott is egy vaskos könyvet melyről messziről kiáltott, hogy telefonkönyv. Előkerült az okuláré is, az öreg pap kezdte bogarászni a nevet a sok hasonló között, mert volt vagy száz, de aztán meglelte, s megindult a kísérletezés. 32. Eio>uor valami helyi a_,nnot tárcsázhatott az öreg pap. jn tíz perceit kellett várni, amíg valaki fölvette. Akkor hosszú magyarázkodás után végre megértették kívánságát, mert letette a kagylóit és azt mondta: — Mostan már csak várakozni kell. Has megvannak, majd csöng ez a jószág. »Te — jó isten« — gondolta Miki —, »de meddig kell várakozni?« S kétségbesetten nézett Jusztina, aki ugyanolyan kétségbesetten és riadtan figyelte őt. — Te iszol valamicske snapsz? — kérdezte a pap, de a gurgulázó már ott is volt egy kis metszett üveggel, benne valami fehér lé, egy tálcán hat apró kis pohár, gyű- SiZűnyi nagyságú. Tele is töltötte mind a hatot, azzal: »No proszit’ Egészségünkre!« — és ittak. Egész jó törköly- pálinka volt. — Ez jó — mondta az öreg. — Ez értágitó. is variak. Miki egyre baeimetienébb® ledő«, fölkelt, nézte a pap könyveit, vaskos, fekete, öreg, múlt századi könyvek voltak, talán még szeminarista korában vehette őket. Karolina néni kenyereket hozott, rajta kony szelet marhahús; paradicsom, paprika. Ették, itták a teát, néha egy-egy gyűszúnyi snapszot, és vártak. Miki, miirt egy ketrecbe zárt állat, ledőlt, fölkelt, ledőlt, főiket, nézte a könyveket, nézte újonnan megindult, felhúzott óráját. Éjfél már régen elmúlt, s éjfélkor volt az első váltás, tízkor indultak. Ha kettőre, a második váltásra nem ér oda, többet nem várják, s akikor vagy marad, vagy... vagy ,.. vagy ,,, az elfogatasra jelentkezik. Megpróbálta végigandolni, mennyi idő alatt tud kijutni a Duna-partra, de azonnal átlátta, hogy ez lehetetlen, azt se tudja merre van a Duna, a sötétben nem is figyelt meg semmit, támpontjai nincsenek, a sötétbe® a két lámpán kSvöl semmi másra nem emlékszik. »Ha eljutok a faluszéli lámpáig, akkor balra kell mennem a buckás-tócsás terepre, amíg el nem érem a partot.« Ezt hajtogatta egy óráig, miközben fel-alá járkált, ledőlt, fölkelt, várt, s mindezt úgy, hogy Juszt! szeme állandóan követte, úgy, hogy Jusz- ti két tágra nyílt kék szeme állandóan rajta volt, miközben némán fésülgetté, törülközőbe törülgette, szárít- gatta ébenfekete haját. Olyan egy óra körül végre megszólalt a telefon, és a pap és a drót másik végén lévő beszélgetéséből valami olyasmi derült ki, hogy a bécsi hívott fél nem érti az egészet, ők nem vártaik senkit, nem tudják, hogy mi ez. (Folytatjuk) /■ ff ’í!
