Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-09 / 288. szám
Kelemen Lajos Az öregség asztalánál Váratlanabbul mint a kormos bor, ami pedig a kijózanodás kortya volt, . váratlanabbul ért, öreg, hogy láttam: nem borzaszt: itt most a meddőség angyala sikkan vállad mögé, vigyorogva töltögeti poharaid le akar itatni egészen — ebben a mákonyos szeszben eléghet velőd. Csakhogy a kenyér-áldás, cipódból egy falat földek szívósságát, források ízét kóstoltatta ki, a világosságot, mely a vetésben lüktetett, s vénségböl, mint héjból a mag, úgy léptél ki; most vagy a legfényesebb, mielőtt humuszba bújnál. Péntek Imre 1 Ezen nevettünk i LEBEGÉS Lomha gubancban a nyáj, ásít a hosszú hodály; tágul a hajnali kör, gyöpön a birkagyönyör. Szürke bozontos a rét, őrzi pár zsenge füvét, reszket egy nedves ajak, eltelik, s újra harap. Felhőkkel lobogózva . szikkad sötét vizű tócsa, megtörve, megapadva tág szemmel néz a magasba, Sajóul a gyenge gyökér, sejtjeiben fut a fény, gének ősi parancsa szerint élni kell, élni megint. Élni, bár egyre vadabb indulat árja fakad, élni, bár jószerivel legszebb bizalmunk veszik el Bayer Béla Foszlányok (Kis barátaimnak) Csillagok könnyeznek fény-szilánkot, léket szakít a mennyre a hold, ólom-csönd lapul a tuják tövén, csuklyás árnyék toporog. Képzelet ível a messzi vidékre éjszakák vonatán — gombolyít kibomló távolt, bevégzi reggel, korán. Felhők karolnak ködsüvegű csúcsot hozzánk hajolnak közel; — fehér magányáról sarki fény énekel. Zászlós sörényünket pajtás szél röpíti, álmaink fonatát tépi foszlányokká. »Művész volt, mara- dand óságra vágyott. Kifejezte magát egy maga alkotta műfajban.» Kellér Andor írta e szavakat Nagy Endréről, a századforduló Pestjének különös irodalmi tehetségéről. A magyar irodalmi szintű kabaré alapi tójáról, az íróról, újságíróról, konferansziéról. Nagy Endre 1877-ben született NagyszöLlösön. A nagyváradi Szabadság közölte első írásait. Amikor Pestre került, a Magyar Estilapban, s »krajcáros« újságban már rendszeresen olvashatták, karcolatul t, riportjait. Akkoriban vállalta, hogy — zsebéhez .mérten tekintélyes honoráriumért — a Teréz kör-. úti kabaréban, a Bonbon- niere-ben esténként felolvassa novelláit. Amikor először jelent meg a színpadon, egy nézőtéren ülő monoklis úr hangosan ásitozm kezdett. Nagy Endre egy darabig tűrte, majd mérgesen félretette a kéziratot, és elmondott egy mesét a vadszamárról. Nagy Endre ! fergeteges sikert aratott rögtönzésével. Ezután már esté- ről-estére ott ült a nézők között egy ásitozó úr, és Nagy Endre minden előadáson meg ismételte a »rögtönzést«, így született meg sa játos műfaja, a csípős humorú, a közönséggel állandó kapcsolatban lévő, annak reagálásától függő koníeransz. Nagy Endre Nagy Endre Nagy Endre Á kabaré regénye Leültem hát az asztalkához, előszedtem a novellámat, és olvasni kezdtem. De alig ejtettem ki néhány szót a monoklis fiatalember szörnyűt ásított: — Oá! Oá! Nem is ásítás volt az voltaképpen, hanem keményen tagolt, könyörtelen elutasítás. Mintha azt mondta volna: El ezzel itt! Meg kell adni, hogy a közönségnél nagy sikere volt, nagyobb, mint amilyenre én magam humoros előadásával számíthattam volna. Mindenki kacagott, és a monoklis tekintetét körüljárva, elég ül tén zsebelte be a sikert. Majd elsüllyedtem szégyenemben; elvörösödve néztem rá, és a pillantásom némán könyörgött hozzá: — No, ne bolondozz, pajtás !. .. Hiszen nem a magam passziójára völgyök itt... Tudod. . . az asszony vár a vendéglőben. .. a vacsoráról van szó!. . . Újból belekezdtem a fölolvasásba. de a monoklis néhány szó után újból merev arccal rá kezdte: — Oá! Oá! — És most még nagyobb sikere volt vele, mint az előbb; vannak produkciók, amelyeknek sikere az ismétléssel növekszik. Nagyot keringett velem a világ, egyszerre elöntött az a bizonyos virtustermő hevület, amely annyiszor beszakasztotta már a fejemet. Hát hiszen magam is gyerekember voltam még, ha volt is feleségem és kisfiam. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Ugocsában született, és Biharban jogász- kodott. Ugocsa non coronat! Eb ura fakó! Hát ha már a megalázkodott könyörgésem nem használt, gyerünk azzal a másik beszéddel. Kikaptam mellényzsebemből a monoklimat, és a szemembe vágtam, mert akkoriban jórava- ló fiatalembernek nem mindig volt a zsebében egy koronája, de monoklija mindig volt. Odaléptem a színpad peremére, és egyenest a monoklis arcába mondtam: — Hát jó, elhagyom a novellát! Ahelyett egy kis mesét mondok el a vadszamárról. A monoklis újból óázni kezdett, de most már nem volt sikere vele. A közönség egyhangúlag lehurrogta; — Halljuk a vadszamarat! Végzetes jószerencsém juttatta eszembe épp e pillanatban. ezt a mesét. Egy királyról szólt ez a mese, aki büszke volt arra. hogy az övé a világ legtökéletesebb állat- kertje. De egy német tudós figyelmeztette, hogy mégse tökéletes ez az állatikért, hiányzik belőle a vadszamár. Nosza kiadta a parancsot a király az udvari embereinek, hogy huszonnégy óra alatt teremtsenek elő neki egy vadszamarat, akár a föld alól is. Nagy volt a megrökönyödés' az udvari emberek között, mert fogalmuk se volt róla, hogy ilyen, rövid idő alatt honnan szerezhetnének vadsizamarat. Végre is a tudós állt elő a mentő ötletével; — Én tudok egy módszert, amivel huszonnégy óra alatt is elő lehet állítani egy teljesen kifejlett vadszamarat. Vegyetek egy szelíd szamarat, öltöztessétek szmokingba. és ültessétek a kabaréban a hatkoronás helyre! Ott majd megvadul. A közönség tapsolt. A monoklis próbált aázni megint, de lehurrogták: — Aha! Ordít már megint a vadszamár! Most már akadálytalanul elmondhattam a mondóiká- mat. Amikor kitámolyogtam utána, Bródy István, a kabaré társigazgatója gratulált, és biztosított róla, hogy nagy sikerem volt. A. Porter Korai házasság (Szülői rémálom) Hivattak az iskolába. , — Milyen csínyt követtél már el megint? — kérdeztem a fiamat. — Képzeld el, semmi különöset! Mindössze annyit, hogy megnősültem. .í — Mit csináltál? — Mondom: egyszerűen megnősültem. — Mi az, hogy megnősültem? — Bensőmön mintha villám csapott volna keresztül, de rögvest le is hűtöttem magam. És kit vettél el feleségül? — Tanya Murzinát, az osztálytársamat — felette a. fiam, mintha valóban semmi különös sem történt volna, és matatott a táskájában könyvei között. — De várj csak, fiacskám, valamit én itt nem értek. Nem magyaráznád meg, hogy mi is történt tulajdonképpen? — Mit kell itt magyarázni?! Egyedül nehéz, ezért rnegnősültem. — Mit jelentsen ez, hogy nehéz egyedül? Mik azok a nehézségek? — A mindennapi nehézségek. Tudod, hogy milyen nehéz ma iskolásnak lenni? Ma nem úgy van, mint a ti időtökben volt. Akkor a fizika az Ohm törvényével befejeződött. El tudod te képzelni, hogy mennyi feltalálás született azóta? — Nem, el sem tudom képzelni. — No látod... Te elképzelni sem vagy képes, nekem meg tudnom kell válameny- nyit. — Ezek ellenére sem tudom megérteni, — mondtam az atyai szeretet teljes melegével. — Mire jó ez az egész... ez a te... hogyis mondjam... Szóval mi van a tanulással? — Ha csak a tanulásról lenne szó, — legyintett fiam a kezével —, azzal még egyedül is meg lehetne birkózni. De az olimpiára nem kell-e mennem? De igen! Irodalmi színpadra nem kell-e járni? Járni kell! Múzeumot sem kell látogatni? Kell. Vasat papírt nem kell gyűjteni? De igen! Mindent, a jégtáncot is egyedül? Így aztán úgy döntöttünk, hogy ezután együtt fogjuk ropni a jégon a táncot: 0 a zenére futja a kűriéit, vezet engem is, én pedig ez alatt az idő alatt megoldom a matematika feladatokat. Mennyire jutnánk egyedül?! — Azt értem, hogy segíteni kell egymást... De nem lehet ezt egyszerűen, baráti alapon? Feltétlenül kell ez az egész... — Lárifári! Itt a barátság már nem segít. Ismerjük mi már az efféle állapotot! Először apró csevegések, majd ifjúi szerelem, levelezgetések ide, oda, majd idő híján minden abbamarad. Itt mindennek másként kellett történni. Úgy mint közted meg a mama között, hogy mindenkinek meglegyen a maga kötelezettsége... — No várj csak... — szedtem össze a gondolataimat —, Tehát ha jól értem, akkor számításból nősültél? — Hol van itt számítás? Szanyka Puzirjev, az igen, az számításból nősült. Tudod kik a feleségének, Nyimká- nak a szülei? A papája a kémia professzora, a mamája osztályvezető. Tudod, menynyi mindenben segíti őket? Ez a Nyinka igazi főnyeremény. — A fiacskám néhány percre elhallgatott, majd így folytatta: — Szent igaz. hogy Tanyát én is jól kifogtam. Éppen hozzámvaló! Tegnap délután is, amíg én ezeket az átkozott integrálszámításokat vegeztem, addig ő a kerületi sportversenyen tudod milyen messzire dobta a kézigránátot? Mindenkit maga mögé utasított... Ügy kétségbe estem, hogy nem tudtam se felelni, se kérdezni. Automatikusan tört fel belőlem: — És most mit akartok tenni? — Persze, az iskolát azt be kell fejezni. Anélkül a gyereket sem tudjuk sínre tenni. .. ÉN ÉS Hl A kulturált magatartás kérdései Három évvel ezelőtt haragos-méla jegyzetet írtam azokról a »hitvány kis me- rényletek«-ről, amelyeket ismeretlen tettesek követnek el a közvagyon ellen. Az üdülők skay-fotelein cigaretta parazsával lyukat égetőkről, presszóbeli kávéskanalak el- tulaj donitól ról, akik elmetszik az utcai telefonfülkék zsinórját, magukávé teszik a telefonkagylót, kifűrészelik a közterület fáit, megtépdesik a parkok bokrait, leszerelik az utcán szunyókáló gépkocsik tartozékait. Mondanom se kell, hogy e fölháborodás- ból született berzenkedő jegyzetemnek éppúgy nem volt foganatja, mint azoknak, amelyeket mások írtak vagy a rádióban mondtak el azelőtt és azután ugyanilyen indítékból: elítélve azt a garázda szemléletet, amely a közvagyont magántulajdonnak tekinti. S mert jószerével három év alatt se változott a helyzet, sőt, talán még rosszabbodott, nem állhatom meg, hogy újra szóvá ne tegyem azokat a cselekedeteket, amelyek elkövetői nyilván nem gondolják végig: romboló, kártevő gesztusaik egész társadalmunk arculatát szeplő- sítik meg. ) Mikor gyerekként Debrecenben éltem, nagy íölhábo- rodást keltett, hogy ismeretlen tettesek — föltehetően borotvával — nagyobb darabokat kimetszettek az Arany Bika szálló nem túlságosan kivilágított halijában levő fotelek bőrhuzatából. Elfogták a garázdákat: a fiatal fiúk jó csínynek tartva rongálták meg a foteleket, súlyos kárt okozva a szállónak. Mivel ilyen csínyt addig nem ismertek Debrecenben, fölzúdult a város. Azóta sok-sok év telt el, s bár a történelem számos kanyara alaposan elszédítette az embereket, nem hiszem, hogy a közvagyon gyöngült volna. Ma egy szocialista — vagy szocialistává alakuló — országban még nagyobb a feszültség a köz érdekeit fumigáló, önző magatartás és a közösség érdekei között, mint volt régen. S minden nagyobb és Irisebb sérelem a köz rovására, minden — garázdaságból vagy heccből, unalomból vagy csak ifjúi meggondolatlanságból okozott — kar a közvagyon vagy mások kárára, sokkal súlyosabban esik latba, mint annak idején, az úgynevezett ántivilágban. Ezért figyelem riadtan azokat a híradásokat, amelyek mind nagyobb számban Itának napvilágot ilyenfajta cselekményekről. Olvasom például, hogy miután 1978-ban, költséget nem kímélve befejezték a Városliget rekonstrukcióját, a park- rongálók fokozott lendülettel — Miféle gyereket, Jurik? Milyen gyerekről beszélsz?... — A harmadik B-s Vovká- ról. Tányával mint kisdobost magunkhoz vettük. — Ahá!. . . És mire nektek ez a Vovka? — Szörnyű vagy papa! — Hogy-hogy mire jó? Gondold ki, az alsósnak jobb a helyzete, mint nekünk? Ezért határoztuk el Tányával, hogy bábáskodni fogunk felette. Persze csak addig, ameddig meg nem nősül... De fejezzük be a csevegést — nézett fiam az órájára — nekem ideje mennem. Le kell még írnom a Tánya nyelvtani feladatát, mert tegnap egész este a kórusban énekelt helyettem. Gyorsan összeszedte könyveit, bedobálta táskájába és mielőtt elsietett volna így szólt az ajtóból: — Csak azt nem ériem, hogy miért kell a felnőttek-. nek összeházasodni? Nem kell órára futkosniuk, nincsen osztályon kívüli foglal- i kozás, nem gyűjtenek va- j sat. . . Mikor jut itt idő bőr- I labdát, jéghoki korongot űz- . ni?... I Mgér laue fordítás* 1 léptek üzembe. Mi! sem törődve azzal, hogy a főváros 'milliós költséggel gyerekek, felnőttek és öregek számára vonzóvá, kellemessé tette Budapest legpatinásabb s terjedelemre második nagy parkját: szétszedik a padokat, földúlják a játszótereket, megcsonkítják a beépített játékokat. Az így okozott kár évente nyolcmillió forint. Olvasom, hogy a rongálok nem kímélik az autópályákat sem. Ezek építésére a népgazdaság szűkre szabott beruházási keretéből évente száz és száz milliókat fordítanak. Ritka fantáziával megáldott ismeretlen személyek az M 7-es autósztrádán például kivéstek jó néhány forgalomvezető fényprizmát, de nem a MÉH-nek gyűjtötték össze őket. Ezenkívül elloptak harminc méter olyan tényvédő hálót, melyet csak külföldről lehet beszerezni. Végigböngésztem több riportét, melyek a közelmúlt garázda cselekedeteiről számoltak be. Az egyik riport szerint a Füredi úti laíkóte- lep Csertő parkjában huligánok, akiknek nem mentségük, hogy részegen követik el tettüket, mert vannak, akik józanul rongálják meg a közvagyont __ Egy másik napil ap tudósításában arról olvashattam, hogy a Balaton mentén valaki tizenkét ezer forintért műanyag csónakot vásárolt. Nem sokáig örülhetett, mert hamarosan 16— 17 éves ifjak bicskákkal ösz- sze-vissza szurkálták s használhatatlanná tették a csónakot. Beszámol az újságíró arról is, hogy egy kirándulás alkalmából 15—16 éves fiataloknak sikerült letörniük egy szobor mellékfigurájának a karját. Az egyik képeslap riportja kis gyűjteményt állított össze arról: hogyan rongáltak meg köztéri alkotásokat. Kecskeméten két részeg fiatal virtusból ledöntötte Szabó Iván szobrát. Ugyani«} Fekete Tamás művének,- a bronzból készült, úgynevezett Kodály-fának számos levelét letördelték és ellopták. Já- kon a fából faragott, s a XVIII. század eleiéről való szobrok kezét tördelték le, s ugyanott összefirkálták a freskókat. A szekszárdi Prometheus szobor — Varga Imre alkotása — krómacél tolláiból már többet kiráncigál- tak. Dombóváron Samu Géza Pogány mitológia című szobrát április 3-án adták át, s ismeretlen tettes még aznap éjjel megrongálta. Nehéz megérteni azt a dühöt, amellyel garázdák felelőtlenül tönkretesznek, szétrombolnak, megsemmisítenek énekeket. Ahogy egykor a tatár dúlta földünket. Valaki mesélte — igaz-e,' vagy sem, nem tudom —, hogy Stockholmban egy bőrönddel járkálván, elfáradt Megunta a cipelest, ezért az egyik utcasarkon letette terhét a járdára; úgy gondolta: másnap visszajön érte. S állítólag másnap érintetlenül ott találta a bőröndöt, ahol hagyta. Lehet, hogy e történet abból az időből származik, mikor még nem árasztotta el Svédországot annyi magyar, disszidens. Kérdéses, vajon most is nyugodtan az utcasarkon lehet-e hagyni Stockholmban egy teli bőröndöt. Hogy nálunk nem, az bizonyos. A garázdák, a rombolók még akkor is képesek kárt okozni, ha abból semmi hasznuk nincs. Boldog lennék, ha legalább a szolid polgári erkölcs normái válnának nálunk általánossá. S még boldogabb, ha az ennél többet jelentő szocialista erkölcs normái. Ha bőröndömet nyugodtan hagyhatnám egy napra valamelyik utca sarkán. De ha ez csak tündérálom, legalább azt megérném hogy nemzeti kulturális kincseink, a köztéri szobrok például, ne váljanak becstelen garázdák prédájává. Vagy csak azt megérte- ré mindenki, hogy mi a kü; lönbség az én és az ő, az én és a mi között. Erre, úgy sejtem, várni kell még egy kicsit. kernes György (Xantus Gyula rajza.).
