Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
TEL (Stotz Mihály rajza.) Váci Mihály Karácsonyi utazás 1. Az üt. mint nyálas csiga, csúszik, kettős templomtorony a szarva. A gyöngyházfényű köd- gomolyt a szél csigaházzá csavarja. A fák sirató asszonyok, repedtes fekete kezük; ujjaikon csordul a sírás: — Irgalmas tavasz légy velünk! Robogásunkra felfűződnek a széthullajtott lenge tájak, ! mint a parkőr szegesbotjára • szedegeti a papirkákat. Hiszen ezen a kis országon gyorsan, mint egy győzelem híre. átnyilallunk, vagy amíg egy gyászhír elér az o.nyaszívbe. Aki keleti határáról indul hajnalban útra. átvág földjén, mire a Nap derült eget félig befutja. Torony, eresz, dűlő, barázda olyan egyforma minden és mily egyszerű — mint parolára feléd nyújtott baráti kéz. 2. Esteledik, s kétségbeesve rohan velünk, jönne a táj, ablakok könnye megeredve felfénylik a vonat után. Faluk kis őrző angyalkái, i a lámpák követne!^— • hiszen ahol nekik kell szálldogálni hűvös még a menny. A karácsony most sárbocskorban jön, nem hóesésben — gyalog. Kezében égő végű bot tan, játékos villanyoszlopok. A lombos éj szép karácsonyfa, alatta jászolok, körül, sóhajtanak csillagokra Parasztok, pásztorok. SomogyiNéplap innen már sarjadva túlra legközelebbre üldözött parthoz szorított végtelen figyel onnan halálunkra cserépedényben éjszaka világit elkülönített értelem nem kerül neki glória ki maga ellen védve van róla riasszon verseket ha lesz majd kategória Á világot nem válthatod meg A harmatcsöppek összetörtek Bertalan János csizmája alatt, amikor a búzatáblám ballagott, követve a tegnap itt dolgozó műtrágyaszórók nyomát. Le-lehajolt, morzsolgatta a műtrágyaszemeket, keze vizes lett, ujjai elgémberedtek. Gyakorlott mozdulatok voltak ezek most minden cél és értelem nélkül: a gondolkodás és a cselekvés szinkronját összetörte a tegnap esti beszélgetés. Amikor a tábla széléihez ért, rágyújtott. A sokadik cigaretta volt ez. Keserűbb mindegyiknél. Nem szívta le, hanem szájában megforgatta és messze maga elé fújta a füstöt. Már többen mondtak néki, hogy ne dohányozzon, de csak legyintett. Pedig egyre sűrűbben érezte, hogy a töménytelen cigarettából alattomosan felszívódó nikotin meghódítja testének minden porcikáját. Hűvös volt. Az akácfa is fázhatott, halvány remegés futott rajta végig: harmat- csöppeket hullajtott Bertalan Jánce nyakába. A kölyöknap- sugarak keskeny, színes csíkokra hasogatták a ködöt lent a völgyben, a házak felett. Hajnalodéit. Kis Ferenc, a pócsi Ferkó, már akkor is látott valakit a Kis-hegyen a táblában mozogni, amikor egy órával előbb kint járt az istállóban. Akkor még sűrű volt a sötét, nem ismerte meg az illetőt. Különösképpen nem is érdekelte. De amióta megállt az akácfa alatt — teste mintha belenőtt volna a fa törzsébe —, és már majdnem egy órája állt ott, fejében követelőén ágaskodott a kérdés: ki lehet az? Elindult. Osaik úgy, torony» iránt- A brigádvezető — még akkor is. ha elmúlott már ötvenéves — gyorsabban tud menni a barázdákon, mintáz egyenes úton. A dombhajlat eltakarta elöld az akácfát az ismeretlennel együtt. Ki lehet az? És mit akarhat a hajnal legelején ott az akácfánál? Pontosan az akácfánál. Amikor felért a dombra, cigarettát dugott a szájába. Hogy az a kis szellő el ne fújja a két tenyere között dédelgetett apró lángot, lehajtotta a fejét. Az első szippantás után felnézett. Az akácfa irányába. *A szentségit neki! — lökte ki szájából a füstöt. — Hiszen ez az elnökünk! A Bertalan János!« Az öreg Kis szapqrázta lépteit, most már a kíváncsiságon túl az aggodalom is ösztökélte. Az aggodalom is, mert szerette ezt' a János gyereket, az eLnököt. — Jó reggelt, János öcsém — állt meg az elnök előtt. — Jó reggelt! — Hát te...? — Ezt én is kérdezhetném. Bántotta az öreget a válasz. Keserű csomóvá állt össze a mondat a szájában. Lenyelte. Megpróbált másra gondolni. Lent a völgyben a harangozó Gálék kéményéből bátortalanul bújt elő a füst. Az öreg szinte látta: a Nai- nica egy alsószoknyában meg egy feszes ingben — talán nem is az ing volt feszes — ott kuporog a tűzhely előtt, és bosszúsan biztatja az álmos parazsat __Azt, hogy a N arnica bosszús, azt érti. De az elnök? — Te, János... — kezdte volna a beszélgetést. Az elnök nem válaszolt. — János fiam, mi bánt? A z elnök is látta a harangozó Gálék kéményéből félénken előbújó finomkék füstöt; ezek szerint mégiscsak megkapták a hetek óta követelt két méter fát, ugyanis a szénnek fekete lenne a füstje, sokkal feketébb... Biz az öreg meg itt akadékoskodik ... öreg ? Hiszen ez a Feri bácsi. Az a Feri bácsi, aki. megmutatta neki, hogyan kell tartani a gyeplőt meg az ostort. Meg a két lovára, a Hírősre meg a Pandúrra is emlékszik. De régen volt. De szép volt. Mi is bántana? — Ott volt a tegnapi közgyűlésen, Feri bátyám? — csúszott ki a szájából a mondat a pócsi Ferkó lába elé, fölöslegesen, hiszen tudhatta volna — tudta is —, hogy nem múlhat el semmilyen gyűlés a pócsi Ferkó nélkül. — Ott — csodálkozott az öreg. — Akkor azt mondja meg nekem, Feri bátyám, hogy az emberek miért bánták tőlem a pénzt? A prémiumot? Az öreg Kis megdöbbent. Az igaz, hogy ott volt a közgyűlésen. de ott senki nem bánta az elnöktől a pénzt. Más bántotta az embereket, ötvenkilenc óta jóbar-rossz- ban együtt voltak vele. Most meg a megyei küldött háta mögé bújt, onnan kért és követelt. Már nem is kért, inkább elvárt és követelt. Elfelejtette volna 59 márciusát? Igaz, hogy közben elmúlott húsz év .. . Ezt a húsz évet is elfelejtette volna? — Tudod, János fiam... — Emlékszik 59 márciusára? Emlékszik airra, Feri bátyám, hogyan szedtük össze a lovakat? A Varga Jóska a kocsit is eldugta előlünk, az egyik kereket a szecskavágó mellé dugta, a másikat a rag alatt találtuk meg ... — Régen volt az ... — Ilyen gyorsan lehet felejteni? Talán azt is elfelejtették, hogy a húsz év alatt hányszor káromkodtam, kértem, követeltem kismillió hivatalnál — értük? Hány álmatlan éjszakám volt miattuk — elfelejtették volna? Törődtem a gondjukkal, sorsukkal — az én sorsommá i ki törődött? Ki kérdezte meg: hogy vagy? Az istenit a világnak ... — Ha nem válthatod meg a világot, János, ne is szidd — mondta az öreg. Majd cigarettát vett elő a zsebéből, rágyújtott. A szájából szabaduló füst kékje éppen olyan volt, mintha a Gál Nanicáék kéményéből szabadulna a felhők közé. Így folytatta: — Az előbb azt kérdezted, hogy emlékszem-e 59 márciusára. Hát emlékszem. A Hírős meg a Pandúr is a lovak között vált. A közösbe vezetett lovak között. Ismerted őket. Én csak utánuk mentem be. Miattuk. Az öreg pócsi Ferkó a bakancsát nézte, Bertalan János szeme a völgyet, a falu mocorgó házait simogatta. Mennyire közös és egymástól mégis mennyire eltérő volt. a múltjuk! Bertalan tudta, hogy az öreg pócsi itt. született. Régóta ismerik egymást. Csaik azt nem tudja, hogyan kötődik ehhez a földhöz: a birtokívek helyrajzi számaival-e, vagy csak úrv. Érzelmileg. Nem tudja. Pedig jó lenne tudni, hiszen néhányszor rábízta a Hírőst meg a Pandúrt ... Azt sem tudja biztosam hogy őt magát hogyan marasztalja ez a néhány ezer hektár. — Te. János — törte össze az emlékezés finom kérgét a brigádvezető, nékem el kell menni. Lekésem a csarnokot. — Menjen csak nyugodtan — biztatta az ei.nök. Szeretett volna egyedül maradni. — Menet közben majd beszólok a kocsmába. — Miért? — Hát nem látod? A Kishegyen nem öt, hanem csak négy traktor kezdi a szántást ... A kis Balázs biztost hogy még féldecizik. — Menjen csak. Az öreg elindult, csak úgy toronyiránt, A brigádvezető — még akkor is. ha elmúlott már ötvenéves — gyorsabban tud menni a barázdákon, mint az egyenes úton. Néha a megállt egy-egy pillanatra: nem értette ezt a Bertalan- gyereket. Mi baja van? Az igaz, hogy szidják,-de dicsérik is. A fizetése is jó. Akkor mi baja van? A közgyűlés ? No igen .. . Az egesz hajnalt nem értette. A dombhajlat lassan eltakarta az öreg Kist Bertalan János szemei elől, majd ő is elindult. A harmat- csöppök összetörtek a csizmája alatt. Le- lehajolt, morzsolgatta a műtrágyaszemeket, keze vizes lett. Gyakorlott mozdulatok voltak ezek, most minden cél és értelem nélkül: nem tudta, hogy mit mondhat magáénak, hiszen az ember csak ott van otthon, ahol egy darab föld, egy szív. egy ház az övé Falusi József Szentgyörgyi Kornél: Anya és fia. Boldogok a békességre igyekezők... Molnár Zoltán (Máté 5. »4 Mióta ember él: s kenyeret, húst, és eszméket termel, mióta legendákba, példabeszédekbe öltözteti reményeit, vágyait, attól fogva mindig és szakadatlan a legfőbb vágya, kívánsága és reménysége a béke volt. A béke vallásokon. felekezeteken, pártokon és hiteken túl. A béke akkor is, ha »-háborúságot cselekedett«, mert mindig megvolt benne az akarat a jóra, a vágy az embernek való életre, gyűlölség közepette is a szeretetre. A máig is őrzött, a tudományos forradalom idején is megóvott és ünnepelt, a civilizáció eddigi legfelső fokán is naptárakban és kollektív szerződésekben őrzött Krisztus-legenda, karácsonyfa, angyalkák, csillag — ennek a béke- és szeretetvágynak a bizonysága, jelkepe, misztériuma. Az ideológiák változnak, a vágyak megmaradnak. Minél beteljesülhetetlenebbül, annál szívósabban. Azt reméltük, hogy ha majd érettebb tudattal megszabadulunk a Messias-vaA csillag megszerzése fástól, ha majd az ember maga veszi kezébe sorsának irányítását, egyszerre közelebbivé, elérhetőbbekké válnak vágyaink és kívánságaink, megvalósíthatóbbá törekvéseink. Talárt nem értettük meg igazán és mélyen, amire Lenin figyelmeztetett: könnyebb dolog elzavarni a kizsákmányolókat és elnyomókat — ha már tudjuk, hogy nem szabadulhatunk meg tőlük másképpen —, hiszen mi sokan vagyunk, ők meg kevesen. De amikor már elzavartuk őket. megszabadultunk tőlük, akkor jön a dolog neheze: önmagunkat kell megváltoztatnunk, a magunk társadalmát kell berendeznünk. Tálán felfogtuk ezt a lenini tanítást, de nem értettük meg eleg mélyen, eléggé cselekvésre válthalóan. Hogy is érthettük volna meg elég gyorsan és sorsot forditóan? Hiszen évezredekig nevelkedtünk felsőbb hatalmaktól függően, legendákban és álmokban. Hogyan is érthetnénk meg néhány évtized 'alatt, hogy a krisztusokat csak imádni lehet, de semmiféle Krisztus nem fog helyettünk gazdaságosabban termelni. célszerű intézményekkel berendezkedni, a dolgozó népet »-hozzáértő, okos gyülekezetekéibe összekovácsolni, egymáshoz való viszonyainkat emberibbé nemesíteni. Hogy minden olyan legyen, amilyennek szeretnénk. Mert megőriztük, és megerősítettük akaratunkat a jóra. De hogyan csináljuk ezt a jót, azt még most sem tudjuk annyival jobban, ameny- nyivel többet tudunk a világról és a társadalomról, mint a betlehemi csillag idejében. Valahogy azt kellene már igazán megértenünk, hogy könnyebb, ó nagyon sokkal könnyebb nemcsak a íöldes- urakat és a bankárokat elzavarni. hanem még rakétákat szertelődözni is a csillagokba, vagy atombombákkal akár e szerencsétlen bolygót elpusztítani, mint megteremteni az oly igen régen, még a néhány ezer éves vallásoknál is sokkal régebben óhajtott békességet megteremteni. Békességet a népek közölt, békességét, u társadalomban, harmóniát, jó, okos együttműködést, az alkatrészek közötti olyan olajozott együttműködést, mint amiképpen a ml jól megszerkesztett gépeink működnek, békességet a családokban; hiszen ahogyan az egyik oldalon nőnek a tudomány sikerei, az ipar termelési eredményei, úgy szaporodnak a másik oldalon a válások, a tragédiák, az öngyilkosságok. Bizony a neheze ezután jön. Nem elég a szavakat megtanulni, még jelesre levizsgázni a társadalomtudomány tantárgyaiból, még az sem elég. Megtanulni cselekedetekre váltani, megtanulni, mindennapos tennivalóvá alakítani, a mindennapok hatékony energiájává formálni mindazt, amit már felfogtunk a történelemben. Nemcsak a messiásokkal kell végleg leszámolnunk, nemcsak a csodaszép legendáktól kell elszakadnunk, hanem a saját korai, szinte gyermeki messianizmusunktól Is, amikor még úgy hittünk ebben a mi forradalmi hitünkben, mint az («keresztények a maguk Krisztusában; csak hinni kell, és minden a mi hitünk ’ szerint lészen. Talán megértjük már lassan, talán megértik a felnövekvő nemzedékek, hogy mekkora is a mi nagy leckénk. Eljutni a legendáktól, a meséktől, a várakozó ájta- tos hitektől, az óhajoktól az egyszerű, a természetessé vált, a célszerű mindennapi cselekvésig. Ó, biztosan hosz- szú még a szocialista demokrácia iskolája, a közös akaratú cselekvést, egymás akaratának, gondolatának, véleményének megértését és méltánylását, egymás érdekének a tudomásulvételét, az álor- cások leleplezését nem köny- nyű megtanulni, önmagunkat kell ahhoz alakítani. Ez a neheze, igen. De ha már egyszer képesek voltunk szakítani évezredes legendákkal, leszámolni sok évszázados urakkal, majdcsak szembe tudunk nézni, megtanulunk szembenézni saját gyermekbetegségeinkkel is. Saját iskoláinkban tanulunk. A békesség csillaga, az ember felnőttebb életének csillaga mögül el kell végre vennünk a betlehemi égbolt mesehátterét, hogy hétköznapjaink. mindennapjaink, közös életünk vezérlő csillaga le- fiFen. Zelei Miklós I Csontváry
