Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

Ä

Utenk * galopcSyáaas Or 1952. évébe*i -mesteremmel, Dear laborjai, trH1" és tanácstalanad.

Efct • pályát szépnek mondják. Kiváltképpen a nyerőik. (Mert itt egyszer-kétsaer mindenki nyer; ez nógatja további játékra, s a korábbi nyerésnél jóval nagyobb vesztésié.) Egyáltalában: a táj mindig belső állapotunk függvénye. Most, hogy pénzünknél voltunk, többé-ke- vésbé elégedetten sétálgattunk a szende fasorban, nyugtató zöld színek koszorújában, még csak nem is erőltetve az elhatározást, hogy tovább játsszunk; lesz, ami lesz, létezünk, szemlélő^ dünk, megy az idő.

Akkor hirtelen megörült Tibor bácsi egy illetőnek, akit eddig sosem láttam.

— Keller Andor barátom — mutatott az úrra. — Jeles újságíró.

Déry mindig szívélyes volt, de érdemtelenül nem osztogatta az ordókat, s legfőbb erkölcsi elvének a fogalmazás pontosságát tartotta: ha barát, hat barát, ha jeles, nyilván jeles. Ehhez még tudnivaló volt — ezt már életünk első beszélgetésekor közölte —, hogy az újságíróktól többnyire ódzkodott. Meg kellett szemlélnem a jeles újságírót. i A fiatalok legtöbbször képletekben, előre gyártott elemekben gondolkodnak. Jómagam is megformáltam az újságíró képét: fürge, izgé- kony, leleményes. Tapasztalataim nem lévén, ez állt ösz- sze olvasmányok, hírek, egy- egy önmagánál többet nem jelentő pillanat nyomán.

Kellér azonban más volt. Képletembe nem illeszthető. Nem kifelé tekintett, kíváncsi világfelfedezők módjára, hanem valamiképpen befelé, egy belső világ törvényeit irányítva, fürkészve. Mintha mindig »valamiről« töprengett volna, olyasmiről, amit nem kíván megosztani méltatlan környezetével. Miről ? Készült valamire? Valamire, ami éppen csak dolog, vagy egyenest a csodára, az ön- megváltó mutatványra?

— Tudod, mit, Tibor? — javasolta. — Mondj egy lovat te, mondok egyet én is. (Én e tárgyban fel sem vetődtem.) Játsszuk meg őket oda-vissza.

— Kitűnő — chilit meg

Déry.

Ez az együttműködésük — már nem emlékszem rá, hogy mint kirekesztett, örültem-e, vagy éppen csak tudomásul vettem, mint a természet ki- cselezhetetlen törvényeit — nem sikerült.

— Ilyen az élet — bolcselkedett Déry.

— Nem ilyen — mondta komoran Kellér. — Másmilyen.

— Megtudhatnék egy-két részletet is? — érdeklődött Déry derűsen.

— Másmilyen — ismételte Kellér. — Az ember többször pusztul el, tehát többször támad fel.

— Tisztelet a matematikának, éppen eggyel többször pusztulsz el, mint támadsz fel — zárta le az ügyet Déry. — Na, most mit játsszunk?

A jó kapcsolatot — tapasztalom — a rossz helyzet szervezi. Hogy én milyen rosszcsont voltam az ötvenes években, nem idevaló magamutogatás. Egyáltalában, a sérült gyanús, mert mindig a markát tartja. ö állását veszejtette, úgy emlékszem, hogy mint az újságírók közül kizárt. Később írnia sem szabadott, aztán valahogy nagynehezen a Pesti Túrinál helyezkedett el. Olykor a Hungária kávéházban találkoztunk, mikor hol, kezdő írók és néhány tekintélyes, de időlegesen állami rangjavesztett. Főként irodalmi játékokat játszottunk, lengébb szófacsarásokat, boldogult Czibor vezérletével csacsi-pacsikat, intarziákat. Közben tartalmasakat: ki a legjobb tiz magyar prózaíró vagy költő — figyelemre méltó, hogy e tekintetben alig akadt köztünk véleménykülönbség —, megszóltuk kollégáinkat, s dicsértük a megszóltakat. Összemelegedtünk: a fiatal tótágast álló, 9 az idős (akkor nekünk idős) mindent tudó. Történetekre tanított az Ciözö nemzad&rn>; meséli ég, « amrtyan szetíoíyo, tatrfeasEka toaa-éecsoseaekeL Bontás volt és jellemző, leiből fielet

értékűét. Szobám terjesztettem a »Kettér-történeteket«, akár pedagógus a jó tanmesét; mint ami valamit jelent.

— Azt hiszem, írtam valamit — mondta titokzatosan, szerkesztőségi szobájába invitálva.

Örültem?

Mások kéziratától többnyire ódzkodtam, egyedül Dérynéi végeztem nyelvhelyességi kisinas-feladatokat (példának okáért a páros testrész egyes számú használatáról), s adtam egy-két ötletet — minden morzsáért hálás vagyok — mondta a Talpsimogató után, ahová máig egész mondataim kerültek. De a magam szövegeivel sem terheltem a külvilágot vagy negyed

Abody Béla

Szegény

Bandi

bácsi

százada, helyük a nyomda vagy a szemétkosár; nem bíztam a baráti dicséretekbe balzsamozott csalóka öröklétben, a spájzban váró halhatatlanságban, de a kaján, irigy segítségben sem. Vagyis, megismételve a kérdést; örültem? Megtisztelőnek

éreztem Kellér bizalmát? Vagy csak én voltam ott a kezeügyénél, ezért a felkérés, ami nem a személynek, hanem a szertartásnak szólt, amibe jobb híján avattatom bele? Kaland, hát kaland. A kalandnak nincs tartalma; helyzet. Ha óhajtod, vállalod.

S ebből lett mindmáig legjelentősebb műve, a Palásthy titka felolvasása. Szertartás, amit nem illik megszakítani, elemezhetetlen csoda.

Bár sok mondanivalóm nem akadt — lévén hogy a csoda lerázza magáról a részletek kullancsait —, hajnalig váltottunk szót. Engem már akkor is célszerű volt kordában tartani: igazolványt kaptam akkori feleségemhez címezve, miszerint választott műfajomat gyakoroltam, s nem valami egészen mást, >~s egy öreg emberen segítettem«.

Mas útón-módon is próbáltam ügyködni az íróavatáson. Nem vagyok jó ember: alig- hanem a hálát, hűséget, vi- szontszeretetet igyekszem kizsarolni a célba vett támogatottól; fizettetve az áráért, akitől — véltem jó ideig — amúgy is járna, ingyen és bérmentve. Később támadt ellenpéldám egynéhány, de végül is úgy fest a dolog szigorúbb fiatalkorom igazolódott. Most?

De a nagy tehetségesnek sosem tudtam ellenállni (megtanulom-e?); kiváltképp, ha váratlanul érkezik, valószínűtlen köntösben, táltos sebességgel. Irigység szerelem?

Szóval élveztem is segíteni, nem is, nem tudván, hogy többnyire bosszú jár érte, hála fűtötte bosszú. (Kellér a kis számú kivételek közé tartozott.) Megragadtam a kéziratot, s elküldtem a Dunántúlnak, amely lap a kevéssé »-kedvelt« kribált írók gyűjtő- / helye volt. Köszönetét kaptam érte boldog emlékű szerkesztőjétől, Szántó Tibortól.

Jellemző: egyetlen jótettért utóbb tucatnyit juttatott a »felfedezőnek« Kellér. Mégsem kívánkozik ide hála. Beszennyezné azt az egy szál jót. amit tennem megadatott. Vállalom inkább esendösége- met.

Utolsó esztendeiben különös szertartása tanúi lehettünk. Különös? Nem is különös, hiszen — lám, Vörösmarty — mindnyájan eljátszunk a gondolattal, hogy részt veszünk a magunk temetésén. Sír-e az asszony, kinek a hivatalos gyászbeszé- devei büntet a bailors, odaveeértyti-e * esaífia szeretőt a bőnbanat, várhatok-e hisztérikus mutatványok?

Bandi bácsi lassan lépdelt a sír felé, elnyújtotta a produkciót. — Szegény Bandi bácsi — e megszólításra kötelezte híveit. Közelebb halálához: — Szegény jó Bandi bácsi. Végül már: szegény jó öreg Bandi bácsi. A feketekávét gyakorta pincérrel hozatta fel magának.

— Minek? — kérdé egy barátja.

— Tudod, az embernek legyeitek szokásai — magyarázta. — Az írás múlandó, a modor halhatatlan.

Kedvelt játéka volt nekrológokat fogalmazni magáról, különböző kartársai modorában. Nekem, ha jól emlékszem, így illett volna kezdenem, régi elméletem szerint: — A halál mindig gyilkosság. Akadt, aki így kezdte volna. — Fojtogat a sírás, de pontosan kell fogalmaznom, az ö szellemében. A legtalálóbbnak ez bizonyult: Hát elment...

No persze szaván, lehetett fogni. Legenda ide, legenda oda, rengeteget írt. Ellentétes tulajdonságok csaptak össze bennem ezekben az utolsó esztendőkben. Hibátlanul fogalmazott, egy rossznak vélt központozás álmatlan éjszakával büntette: De sietett, a zárt egészre tört, befejezett életet akart. Nem kívánta a halált, nem is félte, mindössze tudomásul vette, aprólékosan szónokolt bajairól — lehetőleg nem a komolyakról —, fontosnak tartotta, hogy mindenkit beavasson nagyszabású játékába. Kéziratait is egyre sűrűbben mutogatta, önérzetesen, de magabiztosság nélkül; rettegte, de várta a kifogásokat, megsértődött, de mindig okult. (Sajátlagos kivétel: egyszer lecsapta Füst Milán telefonját, akinek dicsérő jelzői fájdalmasabbak és leszázalékolóbbák voltak, mint bibliás dühei.) Mégsem a korlátlan fejlődés, az égig növés igényét éreztem benne, inkább, hogy biztosan, időre készen legyen. Szegény jó öreg Bandi bácsi — ez már nem fokozható.

A halál sem íróasztala mellett találta,

S

étált a lóversenypalyán és hirtelen megérezte, hogy itt a pillanat. Tán szeretett testvére és legjobb barátja, Dezső segítségével vagy egyedül taxiba szállt, s hazament. Először a pályára telefonált, megérdeklődte az ilyképpen elmulasztott utolsó futamot, e fontos értesülés nélkül nem távozhat.

Az orvosnak már hasztalan telefonált.

VARGA IMRE SZOBRAI

A szobrászra tárgyválasztá- sa is jellemző. Varga Imre szobrai hősök, forradalmárok, forradalmi szellemű alkotók.

Prométheusz, az első lázadó, aki elhozta az embereknek a tüzet. Radnóti Miklós, az ,.erőltetett menet” költője, a Professzor a magyar Faustként emlegetett Hatvani professzor emlékére, Madách Imre, Derkovits vagy Kulich Gyula emlékműve, a partizán, amely már egész történelmi korszakot szimbolizál. Károlyi szobra hajlott öregember.

— Az ember és az általa képviselt eszme képes vonzalmat vagy ellenszenvet kiváltani — mondja Varga Imre —, függetlenül attól, hogy az ember szép-e, fiatal-e. Aki Károlyi Mihály eszméivel szimpatizál, az nem a politikus idealizált megjelenését keresi a szoborban sem.

— Leninje sem ünnepélyes, hanem egyszerű, emberi jelenség.

—A nagyszerű emberek nem nagyságukkal, testi méretükkel különböztek közepes kortársaiktól. Ügy gondolom, ha az utcán sétálva, egy-egy parkban sakkozva találkozna valaki Leninnel — például

svájci emigrációja idején —', külsejében semmiképpen nem a forradalmi vezért látná. Viszont azoknak az elhatározó tetteknek a sora, amelyek Lenint azzá tették, aki, szinte ijesztő távolságot tesznek közé és a mai ember közé. Azt gondoltam, megpróbálom visszahozni érinthető testi hétköznapiságát, hogy ezen keresztül próbáljak hidat verni á történelmi nagysághoz. Erre az bátorított, hogy előttem eredményes kísérletet tett hasonló értelemben Gyurkó László Lenin októbere című könyvével. E művet olvasva éreztem lehetségesnek, járhatónak ezt az utat.

A szobrászra formanyelve, formaválasztása Hü jellemző — a mód, ahogyan gondolatait, érzéseit kifejezi. Varga Imre szobrai érthetők, gondolatgazdagok.

Varga Imre azt mondja:

— Stílusa nem az egyes embernek, a kornak van. A művész akkor fejezi ki világosan önmagát, ha a korstílus egybeesik önmaga megvalósításával. Ha a művész kommunikálni akar, ha azt akarja, hogy megértsék, akkor a kor és nemzete stüuPrométheusz.

KW I

sában,' jelrendszerében kell megszólalnia. A nemzeti kultúra nyelvét kell keresnie, megtalálnia. Bartók is ezt tette.

— Ahogv a nyelv is társadalmi produktum, a vizuális nyelvrendszer is spontán alakul. de mindig a társadalom építi ki. Részlétekbe menően különbözően jelenik meg. Ezeket a kis különbözőségeket kell értelmeznie, erre építheti a művész saját 1- rendszerét.

— A közlés vágya minden esztétikai igénynél erősebb Ha mondani akarok valamit, sírok, ordítok, hogy észrevegye ne k, meghallják. A szobor halk, nem agresszív. A zirie megszólal, hallható. A szoborra csak akkor figyelnek, ha ránéznek. Ezért, minden eszközt megragadok,1 hogy szólni tudjak, hogy halljanak, hogy értsenek.

Szobrai ajtóban, ablakban állnak, széken ülnek, lépcsőn járnak.

— Igen. így van. Azért; hogy a figura viszonyait rögzítsem a környező világgal, ezzel bonyolítsam vagy egyszerűsítsem. Az önmagában hordott, sűrített ki fejeznivaló bizonyos mennyiségben lehet csak a figuráhan, ha több ennél, akkor megbomlik az arány. Mint ahogy a beszédben is, ha egy mondatnák a mellékmondatait is akarom mondani — ki kell tágítani a közlés eszköztárát. Azt tapasztalom, ez az eszköz hasznos, érthető. Ha a szobor a valóságos környezet elemeit is magába olvasztja, akkor fokozza a hatást.

Szobrait nem mindig úgy állították fel, nem olyan környezetbe helyezték, ahogy elképzelte. A kritika is megállapította, például az újpesti Partizán emlékműről, hogy szerencsésebb lett volna felállítani a kisplasztikái változat szerint. Derkovitsa’ ideiglenes helyen áll Szombathelyen, Leninje körül majd lebontják a teret Mohácson.

— Milyen a viszonya a szobraival?

— Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy a mű igazat mondjon, ne legyen hazug, se érzelmileg, se tartalmában, se formájában.

Varga Imre vállalja szobrait.

Kádár Márta

Ez előre elkészített sár

egy tömegben a küszöb elé hordva. Julis, a cigány tapasz- tóasszony érti a dolgát, hisz ebből él, a sár ujjnyi vékony elkenéséböL

A kendő felcsúszik barna homlokára, a gyors munka lázában észre sem veszi, ősz haja szálanként hátrafésülve meg-megezüstösöd,ik az istállóba tévedt fényen. Melegítőjére vigyáz, alig van rajta sárfolt Agyonfakult tornacipőt hord — kaphatta valahol. Most is megkérdi a gazdasz- szonytól: „Nincs itt elhasznált ruha?” Lesz, hogyne lenne, még egy csésze jó kávé is, hisz a tapasztás nem csip-csup dolog, hogy csak úgy csináljuk. Már a gazdasszony erősebb, tagosabb, nem olyan, lenge nádszál, mint Julis. De nem bírja már a karját. Aztán meg harmincnyolc hízó disznó si- valkodik a vályúknál, az etetőkbe mázsaszám öntheti a terményt. Az öves koca megfialt, előhasi, de kilenc kismalac ugrabugrál mellette. Azok se éhen, el vannak telve, megszívják magukat, mint a na- dály. Táppal — szerencsére — dugig a terménybolt, zsákonként kormányozza haza biciklivel. Nagy kincs tehát ez a dolgos Julis, mert talán még a meszelést is rábízhatja. Még nagyobb kincs viszont a sár, darált szalma borostásodik közte, erősebb az, mint a pelyva. A pelyvának fújtak, elmúlt már az a világ. Mióta törekké darálják a szalmát, nem gondol rá senki, mini ahogy a loganera sem, Nem

Szalai Csaba

látni már, hogy kapkodnák a szekér után a „citromot”, amitől pelyvásan jól vegyült a sár, de bizony megzöldült tőle a fal, ha csonttá nem száradt. Kikérezkedett a mész alól a gyep. És az újmódi törek (ez a darált) kapós. Kár, nagy kár, hogy annyi szalmát felégettek az utóbbi időben: bálák gyászolták a tarlót. Akármilyen csekély érték, de ha állnak a -vályogfalak, s persze kész a tető a házon, rohangálnak a törekért — s nincs.

Julis jól megkapálta a sárt, s amint csirkézi (pogácsává szaggatja), kevesli. Szívesen belekapálna még egy zsákkal, de a gazda mással van. elfoglalva. A megtépett kacsákkal.

Tele a veder. Cipelheti. A fülét nagyon sokszor ketten fogják. S egy veder sár dögnehéz, békacombként ugrálnak izmai. Azért elbírja még! Sok helyre hívják. Sok a vályogház. Azt mind vakolni, si- mitózni kell! Vannak ugyan jobb sár-munkások tőle, de azok száz évre előre foglaltak. S egy-két fal még őrajta se fog ki. Még ha rozsdás a térde, akkor se!

Igazság szerint (ez kedvenc szava járása) manapság annyi a lehetőség a megelhe- tesre, mint rostán a lyuk. Nem

így régen! Amíg be nem jöttek az oroszok, a kenyér héját is megszámolta. A nyolc gyerek hamar széjjelszedte a fél veknit. Annál többet a csutkate- te.iű házban sose láttak. Az ura szelt egy karéjt, zsebre vágta, s kora reggel elindult a legnagyobb gyerekkel a vasúthoz. Hát persze, ő éhen emelgette a csákányt, s a fiú ette meg a kenyeret.

S azok az esti főzések! Se zsír, se semmi. Fogta s a pékhez vitte el az edényeket: tálat, tányért. A pék kenyérrel fizette meg. Sírt-rítt az öntöttvas fazékért. Ni, még összegyűlik a szeme sarkában a könny.

Igazság szerint nehéz helyzetből kecmeregtek ki. Az eső lecsepegett a sárba tapasztott csutkapadlásról. A szurkospa- pímak akkor még hírét se hallották. A dunnát — ágyastul- gyerekestül — arrébb-arrébb taszigálták, ahogy az esőié engedte ...

Jó ez a sár. Megcipózza és gondolkodhat. Tűvé teheti az emlékek zugát. Igazság szerint az emlék olyan, mint a bugy- borék, elpattan, de amelyiket nem lehet elfelejteni, az csak ugrál, még a sárkapa fején is ott lábatlankodik.

Aaon meg az eszét töri ?] a kitakaatózott sárillatban, hogy

ebben a nagyot fordult világban, miért ez a rengeteg züllés? Mert igazság szerint ő csak egyet ismert, egy férfit, az urát. No az egy ,kom’ (kumma) italt se ivott, de ma az asszpny is züll! Hát az asz- szcmyban is akadhat hiba! A férfi csak akkor megy el a háztól, ha egy másik jófirma lábat ad alá. Bezzeg az ő ura (míg élt) utánajárt, hol késett el hazulról. Azt mondta: bizonyítsd be, hogy itt vagy ott tapasztottál! Be is bizonyította, mert ö sose „lompolt”.

Volt 5 bejáró asszony a szőke rendőröknél és egyéb rendesebb helyeken. Magára hagyhatták, még a picit is megfürdette, hadd aludjon. Addig nyugodtan porszívózhatott. És nemcsak a szoba közepét nyalta ki a ronggyal. Azon mosolyog most is, hogy a menyecske próbára tette: lop-e? Fényes karika csördült az ágy alatt: gyűrű. Aranygyűrű. A tányérra tette. Dehogy ragadt volna a kezéhez! Mégha olyan vékony az ujja, mint a menyecskéé, 'akkor se! És még ők jöttek zavarba, hogy a becsülettel nem szabad ilyen kegyetlen próbát tenni.

Véget ért a fal. Nyújtózkodik rajta a simítózás.

Holnap a hodályvégen lesz igazítanivaló. Csak egy zsák darált törek lenne valahol!

Igazság szerint