Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

Családi titok Beszélgettünk, s új tartal­mat nyertek a már közhellyé kopott szavak. »Nagy titkokat« tudtam meg a kis bolhói ká­dárműhelyben. Titkokat, ame­lyek nyitja olyan egyszerű, hogy — talán épp azért — csak keveseknek sikerül meg­fejteni ... A 23 éves fiú, ifjabb Málte­sics György Pécsre járt szak­munkásképzőbe. (Hárman ta­nulták a szakmát, társai azóta más mun',cát kerestek.) Most a szegedi faipari technikum levelező hallgatója. Utána is szeretne továbbtanulni. — Voltaképpen mi a célja? — Kádár akarok lenni. — De hiszen már akkor az lett, amikor Pécsen megkapta a mesterlevelet. — Ugyan, dehogy. Rengeteg fogás van még, amit nem is­merek. A technikumban pél­dául nemrég a fa molekulá­ris szerkezetét tanultuk. Olyan összefüggéseket, amelyekről a szakmunkásképzőben nem is hallottunk. Azon gondolkodtam, miért tanulja valaki 13 évig azt, amiről három év után is pa­pírt kap. Sok szép vallomást hallottam már szakmaszeretet­ről olyan emberektől, akiket egy-két év múlva az üzem irodájában láttam viszont. Most is kétkedés bujkált ben­nem. — Nincs kizárva, hogy előbb-utóbb ajánlatot kap. Például egy fűrészüzem veze­tésére. — Nem hagyom itt a mű- _ helyt. Azt mondja rang? . Ugyan mi adhat akkora örö- | möt egy irodában, mint egy j szépen sikerült hordó? — Lehet, hogy a gyerekeink i már nem hordóban tartják a bort — akadékoskodtam. — Amióta időszámításunk előtt 390-ben Xeuszipusz meg­alkotta az első hordót, az em­ber nem talált jobb módot a bor tárolására. Tudja, mik­roszkopikus lyukak találha­tók a fa sejtjei között... Magyarázat közben a sze­mében fény gyűlt, fény, ami belémfojtott minden további kétkedést. Az idősebb kádárnak el­mondtam, amit róluk hallot­tam. »Különös emberek ezek a Máltesicsek. Szép házuk van, kocsijuk, s talán öt ko­csira is elég pénzük, mégis keményen dolgoznak hétköz­nap és vasárnap, reggeltől ké­ső estig.« ■ — Miért? — Rengeteg a megrendelő. Néha az ország másik sarká­ból is eljönnek. Én meg nem tudok nemet mondani, pedig így. is alig győzzük. A fiam­mal közösen készítjük a hor­dót, a feleségem dolga a csino- j sítás. * — De miért vállalják ak­kor? — A megszerzett szakmai hírnevet nem szabad eltéko- zolni. — Megérteném, ha őt kör­nyékbeli kádárral kellene ver­sengenie. De hiszen 100 kilo­méteres körzetben nincs ve- télytársa. A szakmai tisztesség akkor is ezt követeli. Éreztem, két malomban őr­iünk. Naponta látom, ahogy az »elkapatott« mesterembe­rek válogatnak a megrendelők között, ahogy néha kiszolgál­tatottsággá válik a szolgálta­tás. Ezért nem értettem a bol­hói kádárt. Máltesics György­nek az emberi, szakmai, er­kölcsi értékrendben »fizetődik ki« a vasárnapi munka. — Mit csinálnának, ha meg­nyernék az öttalálatost? — Mindenünk megvan, ami kell. Jól élünk. Nem tudom, mit vennénk — mondja az idősebb férfi. — Villa nem kell, utazni sincs időm. A fiam már inkább szakít rá. Nemrég járt a Szovjetunióban. — Talán megvennénk a környékbeli erdőt — segítette ki apját a fiú. — Ugyan miért pont azt? — Hogy mindig legyen jó minőségű faanyagunk. A fa élet. Még szebb hordókat tud­nánk csinálni. Még jobb hordókat. Mindig ide kanyarodott vissza a be­szélgetés. — Kezdetben szekercével alakítottuk a dongát, azóta — amit ebben a szakmában egy­A VÁROS PEREMEN Kiállítás a tanműhelyben Pályaválasztási kiállítást rendezirk a Finommechanikai Vállalat 3. számú gyárának felújított tanmü' rlyplen. Céljuk az, hogy az egyes szakmákat meg: :mértessek a gyárlátoga­tásra érkező általános iskolásokkal. Az egyes munjiaíolya- matokról gyártmányismertető kiadványok is adnak tájékoz­tatást. T íz éve lett város a köz­ségből. A falu két vé­gén levették a Ka- posfüred feliratú táblát és helyére a Kaposvár—Kaposfu- red helységnév került. A táb­lacsere várossá, még pontosab­ban: városrésszé avatta a köz­séget. Ha Kaposvár felől ér­kezünk, egyszeres ak vége sza­kad a panelházak tömegének, aztán rövid kis szünet követ­kezik, s hangulatos, kertes, vi­rággal beültetett előterű há­zak bukkannak elő. A régi há­zak között egyre több az új, kétszintes, tetőtérbeépítéses. A tornácos kis parasztházak helyén ízléses, városias csalá­di házak nőttek ki a földből, j Füred az elmúlt tíz év alatt megpróbált város lenni. S eh­hez kellett a jó út, a félórán­ként közlekedő helyi járatú autóbusz. Valami, ami össze­köti a várossal. Az emberek Kaposvárra járnak dolgozni, s hozzák magukkal azt, ami jó — és persze azt is, ami nem. Nemes Györggyel az általá­nos iskolában találkozunk. Húsz éve él itt, azóta töltögeti a tudományt a nebulók fejé­be, s azóta egy a sorsa Füre­dével. Igazan1 ín a »házat« is. és ott van mindenütt, ahol tenni kell. — Bennünket még úgy taní­tottak, hogy a munka nem ér véget az iskolában, s ha befe­jeződött a tanítás, ki kell lép­ni az épületből; nem azért, hogy pihenni, hanem hogy dolgozni induljunk. A fejlődésről beszélgetünk. — Az elmúlt tíz évben jár­da, villanyhálózat, utak épül­tek. Korábban pgy kicsit le­maradt ez a falu, de ahogy város lett, fejlődni kezdett. Nem volt pénzünk, hogy mozi. klub legyen. Amikor Kapos­várhoz csatolták Füredet, mentünk a városi tanácshoz, meg a moziüzemi vállalathoz: először ők adtak 250 ezer fo­rintot, s abból mozi épült. Aztán társadalmi munkában kezdtünk hozzá, a klub építé­séhez. Az utcán az italbolt előtt három szénásszekér áll. Az el­sőről nagy hangon kiabál a kocsis: — Hozzatok már egy üveg sört! Na. ne szórakozz! Nem érted ? Hozz már egy üveg­gel!... Az italbolt mellett ott a mű­velődési ház, a klubkönyvtár Háromezer kötet könyv, szín­vonalas programok. Nem cso­da, ha szívesen járnak ide a füredi fiatalok. Sőt jönnek a környező községekből: Aszaló­ból. Egresről is szép számmal. A város vonz mindenkit, s tíz perc alatt oda lehet érni a színházba vagy a moziba. So­kan a városi munkahelyeken találnak hasznos időtöltést sza­bad idejükben. De ennek a fordítottja is igaz. — A városban dolgozók el­hozzák a klubba a barátaikat, s ők máskor is szívesen jön­nek. így kerülünk egyre köze­lebb egymáshoz. Persze Füreden nemcsak ti­zenévesek élnek, hanem fel­nőttek, idősebbek is. Nekik legalább olyan fontos, hogy kedvükre való időtöltést ta­láljanak. — Legutóbb például nótaes­tet rendeztünk, Jákó Veráék- kal. Nagy siker volt. Szilvesz­terkor családi est lesz a mű­velődési házban. A füredi gyerekek itt, a kastélyiskolában kezdenek is­merkedni a betűkkel. — Ez is parkettás, mióta városrész vagyunk — büszkél­kedik a pedagógus. — A gve rekek az első három osztályt járják itt, aztán Kaposvárra, a Petőfibe kerülnek. De min­dennap ide térnek vissza; nem szakadnak el innen.' — A könyvtár nem kicsi egy másfél ezer lélekszámú városrésznek? — Sokan a megyeibe jár­nak. Meg. őszintén szólva, még nem szerették meg úgy igazából a könyvet. Sokan úgy találják, elég a televízió. A község városrész lett, és azóta nincs elvándorlás. Nem panaszkodnak, hogy kevés . a fiatal. Sokan a városban ^dol­goznak, mások a termelőszö­vetkezetben. Közéjük tartozik Gulyás László KlSZ-titkár is. — 1976 óta vagyok itt — mondja. — Az elmúlt három év alatt annyit változott" a te­lepülés, mint azelőtt soha. Ak­kor indult meg a klubélet is. A rendezvények vonzóak. So­kan Kaposvárra járnak szóra­kozni, de azért itt sem hagy­nak ki egyetlen műsort sem. — Végül is: város vagy falu Füred? Egy darabig töpreng, s úgy mondja: — Ha nem volna a helyi járat, a faludas jelleg lenne az erősebb. Ez az emberek gondolkodásában nyilvánul mag. Jó, hogy közelebb va­gyunk egymáshoz, mint az iga­zi városiak, törődünk egymás­sal. De néha épp ez a rossz: túl sokat törődünk a más. dol­gával, túlságosan jól ismerjük egymást. Mégis jó itt élni; jobb, mint a városközpont­ban. K iposíüred , városiaso- dott része a megye- székhelynek. De még nem igazi város. Reméljük, semmit sem vészit abból, ami benne szép. Dán Tibor Semmiség, és mégis... „Százezrecskék” súlya A máskor ebédlőnek hasz­nált teremben most erős fe­nyőillat terjeng, a feldíszített fa körül á tsz dolgozói, a6z­szonyok, gyerekek: egy kicsit megilletődött mindegyik. Né- hányan tálcával a kezükben sürögnek-forognak, kínálják a mazsolás kalácsot, a forró ka­kaót. Tulajdonképpen semmiség az egész, és mégis ... Az em­berekbe beköltözött az ünnep. Jólesik a figyelmesség, a kö­zös öröm. Pontosabban: jól­esne. Az ilyesmi ugyanis elég ritka. Szociális, kulturális alap mindenütt képezhető: 850 fo­Szalontay Mihály z utolsó nap-A testem nem áru, sem pénzért, sem állásért, sem jólétért, sem békességért, semmi megalkuvásért«. Azzal otthagyta őket; följött ide, a szőlőhegyre, van itt ez a négy lánc szőlő, kettő az anyjától, kettő az én nevemen, és azóta feléjük se ment. Pedig küld­tek ám azok papírost minden­félét, fegyelmit meg könyörgő prosakciót. Jöttek már min­denfélével, de tudja, nem megy vissza. Minek? Csak to­jásból megvan ám az a napi négyszáz. — A mezőgazdasági vásár­ban láttam, teljesen modern tyúkfarm, nem is volt drága, 34 ezer forint. Megvettem. Már többszörösen visszahozta, az árát. A nagynénikém lánya a Barnevál meg vei vezetője, neki adom le az árut. Nagyon jól megélünk. — Kivel? — kérdezte az 'Öreg szelíden. Nagy csönd lett. nagyon nagy. Csak a cigányasszony A halotti levelét, az orvosi bi­zonyítványt, és a többi..., sa­többi ... — Minek tőlem kérdezi!? Nem vagyok én rokona. — Fiát kije? — Csak ... csak .., Az öreg már korábban föl­figyelt a jelen időre, de nem így pontosan, a másik téves fogalmazásának jelzés-figyel­meztető fordulatára, csak arra, hogy a válasz valahogy nem pontosan úgy jött. ahogy kel­lett volna, tehát logikája to­vábbmozoghatott a lehetséges értesülés síkján. Mimán azon­ban időre volt szüksége, a most már alig-alig derengő üvegfal Botticelli-utánzata felé -fordult, hogy megkérdez­ze, ki követte el. A mozaiküvegkép most tel­jesen sötét volt: egyneműen sötét, a színeknek nem volt fé­nye, de középen a meztelen női test a kagyló fölött áttet­szőén és erősen ragyogott. Va­lami hátulról megvilágíthatta, de olyan nagyon ügyesen, hogy csak a női test kontúrjáig ért a fény, semmivel sem tovább, s ezért így az alkonyi sötétsé- gű szobában most a három nőn kívül még egy negyedik, teljes ember nagyságú, mezte­len üvegnő is állt. Combjai kicsit vaskosabbak voltak és két melle kockára szabottabb, mint ahogy ama nagy olasz mester olajba leképezte gyö­nyörű szeretőjét, de azért így is meghökkentő látvány volt. »Meredek«, ahogyan Miklós mondaná. rint tagonként. Ez lehetőség. De hogy élnek-e vele és ho­gyan használják föl, az már a tsz-ekre van bízva. Több helyen jártam, s ta­pasztalataim — enyhén szólva — vegyesek. Ennek a néhány százezer forintnak a tsz-ek nagy részében nem érzik a súlyát. Nem csoda, hiszen mil­liók — tízmilliók sorsáról döntenek, s a 6ok gazdasági gond mellett ez apróságnak hat — jóllehet távolról sem az. A szövetkeznek többségé­ben van egy »jól bevált« gya­korlat, s arra végképp nincs idő, hogy »újítsanak, hogy szí­nesebbé, gazdagabbá tegyék tagjaik közös életét. Van, ahol karácsonyra »csak« pénzt osz­tanak, s ez nyilván jól jön mindenkinek, mégis ... Néha talán egy szál virágnak, egy hangulatos mikulásdélután­nak jobban örül az ember. De rohanunk. Nincs időnk effélé­re. Jellemző eset: egy helyütt érdeklődtem, ki foglalkozik ez­zel, s bizony, testes irathalmazt kellett átböngészni, mire kide­rült. »Elméletileg« lehetne egy szociális-kulturális bizottság, de a létrehozása nem kötele­ző. A megye 82 tsz-éből öt- venben működik ilyen, nem1 egyszer formálisan. A bizott­ságon kívül van egy oktatási­kulturális megbízott, aki — ki tudja hányadik funkcióban — ilyen kérdésekkel is bajlódik. Az alap sorsa jobbára a veze­tőségi megbeszéléseken dől el. 1978-ban 43.6 millió forint állt a somogyi tsz-ek rendel­kezésére szociális-kulturális célokra, s ebből 24 milliót köl­töttek el. (A többi átvihető a következő évre.) Igaz, a teljes összeg fölhasználására talár nincsenek meg a feltételek, a számok mégis sokatmondóak. Óriási egyenlőtlenség van és ez sajátos módon nem el­sősorban a tsz anyagi helyze­tétől függ. Akad szövetkezet is, amelyik egyáltalán nem képzett kulturális alapot. To­vábbi 20 képzett ugyan, de nevetségesen keveset; köztük olyan, igen jól álló szövetke­zetek is, amelyeknél ezt nem indokolhatta pénzhiány. Csak az igénytelenség, a nemtörő­dömség. Szerencsére vannak nagyon szép példák is: így Já- kóé, Somogysárdé, Magyar- atádé. A fölhasználásban Is nagyok a különbségek. Kulturális in­tézményt csak 43 tsz támogat. Olyan is van, hogy csak fi­zetnek, de nem várnait cseré­be semmit, holott a cél épp a tagok kulturális lehetőségei­nek gyarapítása. A pénzt oly­kor nem éppen rendeltetése szerint költik el. A szociális alap fölhasználá­sánál találhatunk furcsaságo­kat is. Az üdülés, kirándulás sok tsz-ben méltányolt igény. Ahol csak egyszer is megízlel­ték, ott nemsokára el is vár­ják. Mégis: van, ahol egyálta­lán nem fordítanak rá gondot. Harminchárom tsz-ben nincs rendszeres üzemi étkez­tetés (olyanokban sem, ahol »megengedhetnék maguknak«). Gyermekintézmények támo­gatására az alapok nem egé­szen egy százalékát (!) fordít­ják, mivel ezt kifejezetten ta­nácsi feladatnak tekintik. Pe­dig saját érdekük volna, hi­szen a gyerekkel otthon levő asszonyok csak úgy jöhetnek újra dolgozni. Segélyre nincs tömeges igény, a nyugdíjasok támoga­tása viszont fontos. A tsz-tag- ságnak több mint a fele ide tartozik, s arányuk tovább nő. Ez a nemzedék sokat megélt. Megalkotta a mát, de meg­rokkant bele. Megérdemli a gondoskodást. 17 tsz egyálta­lán nem ad nekik támogatást, további három pedig említés­re se méltó összeg . Ugyan­akkor 37 tsz igazán méltányos támogatást ad, köztük nem egy gyengébb gazdaság. S hogy mindez mitől függ? Nehéz volna erre válaszolni... Molnár Erzsébet általán nem lehet — sok min­dent gépesítettünk. Több esz­köz a magunk évejc során ki- ókumlált újítása. Afféle csa­ládi titkok. Most már a leg­több termékünk elfogadható, de érzem, lehetne sokkal jobb is. Huszonegynéhány évi gya­korlattal is lelek még új fo­gásokat, jobb megoldást. — Egy ponton túl talán már haszontalan is a tökéletesi- tés... — Ne mondjon ilyet; lehet, hogy a bort egy összecsapott hordó is megtartja, de az nem ok rá, hogy összecsapjuk. Se­hogy sem értem meg azokat az embereket, akik c6ak élnek egyik napról a másikra. Élnek és dolgoznak anélkül, hogy többet és mást akarnának. — No de apu, ha mindenki olyan igényes volna mint te, végül nem maradna, aki beéri azzal, hogy lapátot ragad — vitatkozott a fiú.. — Pedig hát azt is el kell végezni. — Ha mindenki igényes vol­na fiam, akkor a lapátoló em­ber is megpróbálni a saját munkáját jobbá, könnyebbé tenni. Például kigondolná, ho­gyan lehetne jobban szervezni a munkát. Máltesics György néhány gépről mondta, hogy a család titka. Ügy éreztem, a bolhái kádár titka ennél sokkal több. Kis szigetnek láttam a mű­helyt, ahol a vendég megmár- tózhat a család kiegyensúlyo­zott derűjében, s visszanyer I valamit abból a hitből, amit sok rossz tapasztalat kikezdett, már. Bíró Ferenc nézett vissza épp oly szelíd ártatlanul, mint az öreg. — Hát mink itt... — Ki az a mink? .— Ma"a most a Julika dol­gában jött, arra a levélre, amit ez a lány írt itt a me­gyei újságnak,' a Jóskával, vagy ugyan miért? Tán csak nem a Kalángyi küldte? Az öreg nagy levegőt vett — Fiát először is: elmegy maga Zsuzsika... Tudja-e ho- va ...? . , — Szegy ön télén! — Másodszor is. Ha még egyszer szóba hozza nekem ezt a Kalángyit, esküszöm az ő embere leszek. Az almaképű kislány majd­nem sírva fakadt. — Hát pedig én úgy bíztam már, mert Jóskával mi min­denhova írtunk, nemcsak az újságnak, a minisztériumnak, a pártközpontnak .., Az öreg nézésére, lemondó­an legyintett. — Á, a Jóska, az a mélák, a vőlegényem. Jaj, nagyon rendes fiú, bár ne lenne olyan rendes! De hát akkor meg mit akar Julikátói? — Keresek valakit — mond­ta az üreg. — Osztán kit? — kérdezte a cigányasszopy. Az öreg dühbe .gurult. — Maga ne népieskedjen nekem itt, hallja, mert nincs rá semmi szükség! És ne kér­dezzen olyat, amit már egy órája tud. Azzal megfogta a Wiener Mode und Theaterzeitung 1822-es kötetét, kiemelte belő­le a Picasso-galambos könyv­jelzőt, megfogta Julika jobb kezét,, beletette a kék bőrda­rabkát a tenyerébe, és azt mondta neki: s — Azt keresem, akié ez volt. Hol van ? Csönd lett és sötét. Besöté­tedett, s a présház kicsiny ab­laka, a színes üvegfal derengő sokszínűségben tartotta a szo­babelsőt, és ezt a derengést szinte a benne lévő emberek hangulata, fénye erősítette és tompította, mikor hogy. Ezért aztán az öreg nem látta pon­tosan, de esküdni mert volna rá, hogy Julika szeme párás lett most valamitől, mert na­gyon elfúló hangon kérdezte az öreget: — Minek jött? * — Mondtam. Beszélni azzal az emberrel, akié itt ez a könyvjelző. — Az az ember meghalt. Nagyot fújt az öreg. és so­káig volt csend megint. Az örökkévalóságig. — Ügyis jó. Akkor szeret­ném látni, t[ol van eltemetve.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom