Somogyi Néplap, 1979. december (35. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

A második korszak kezdete Fél százada vette át Móricz Babitscsal a szerkesztést Szfrmoy Endre w Újabb pillanat ősszel egyformák mind a napok kopottak, ázottak egykedvűek a tévedező fény ha felcsillámlik losolyognak a vak utcakövek i ágyadt remegés cikáz az utcán csapzott madarak árnyéka suhog fáradt mosollyal üzennek egymásnak a boldogtalanul is mindig boldogok; mert ez a kis kócos szomorúság ha fanyar is — sosem boldogtalan <n-eg parasztházak vak ablakainak integető, meleg fénye van — s ha a fiatalok tavaszváró szeme nem is töri a tar ágakat az öregek messze néző vágya tudja, hogy az égen a Hold áthaladt visszhangra a gond, rebbenésre a vágy js minden percre újabb pillanat. Herceg Árpád Av idő mozgásában. B»«» «wviff Lili textilképe. (A svájci művészek budapesti kiállítás anyagából.) Hulljatok, virágos fejek! Parasztos sainfiteia­pum viccesen telrecsapva, rajta megkopott hanmett sza­lag. prágai endete. Vá&amon farmerdzseki, Indigo Blue US. Alább iámaemadrág, tueat- márHsa, még alább pamut- zokni, sarkán kidbrasoít, és nem tód kopott teniszcipő. Jobb kezemben táska; jobb karom bikaerős, játszva eme­lem a dögnehéz pakkot, ben­ne az immár aüfcatou kere­kekké vadt kórházi cuoookkat. Bal vallam aááhullva, műiét utáni allűr. Húszéves vagyok. Kimarad mögöttem a sza­natórium, bósziépésre, hu­szonötre, átvenne, százra. Mellettem majd szétrepeszti az öröm, ez a tói éven át oly soványan táplált hatalmas vadmadár; nem is egy, de száz, száz ketrecbe zást al- >atroszom tengeri viharma- ai'atn, délköröm északra ■áműzöttje. íáromszazharminoegy, há­mszazharminckettő, három- .zázharminchárom, balra át; számban összefut a nysä, el­rejtett italok ízére gondo- •k. Háromszázharmánchá- >m lépés, balra át, ám a ocsma szünnapos. Vissza, óbbra át, már nem olyan atonás, sőt, henye; bal lá- oat lendíts előre, ^gy-kettó- egy, estes z, csossz. Előttem masszív, málló va- kolatú tűztorony; háborúban .erobbantott teteje betegszo- oám ablakából ismeri® — úgy darabka kinti világ, a szabadság szimbóluma. Most 'Ukott vár, Bábel maradéka, titkok börtöne. Alagsorában elesett kis trafik, benne el­esett, napszítta arcú néniké kötöget és árul napszítta ci­garettákat. Nyálam megint rakoncát­lankodifc; kérek egy doboz Kossuth cigarettát... és za­varba jövök, mert megvillan bennem doktorom intő és óvó szava: legföljebb valami füst­szűrősei., abból is legföljebb öt-hat szálat, de legjobb, ha egyet sei A trefSkos néni a cigaret­tának szögezi kötőtűjét mint­ha át akarná szúrni a pak­lit. Gyerekkori csínytevésre érzek hajlamot — fölragad- inara a paklit, és uccu ne­ki, vesd el magad! De ehe­lyett a kirakatban levő fakó csőm ágú külföldi cigaretták egyikére mutatok,; abbéi ja kérek egyek Százas®* üssetek, elrakom az anwrikás cigarettát sutára Kikeresett amerikas mozdu­lattal; fogom a másikat, a magyart, forgatom és szagol­gatom; kiváló Kossuth, is­ten veled.; vissza csúsztatom a polcra, fölmarkolom a vissza­járó pénzt és eliszkolok. Kanyarodik az utca, a sar­kon tűi megállók, előkotorom az amcsi cigit, ügyetlenül megbontom. Remeg a kezem, amikor kihúzok egy szálat; számba teszem; meggyújta­nám, de nincs gyufám. Bandukolok kifele a falu­ból. Pejem mélyen lehajtva, mégis elkerülhetetlen a ta­lálkozás: egy ember jön szemben velem, az utca túl­oldalán, és jó hangosan rám köszön. Megállók, úgy ille­ne, hogy én menjek hozzá; amíg tétovázok, elindul fe­lém. Pár másodpercig hallga­tunk. kínosan, aztán megkö­nyörül rajtam: Hát letel- lett... Igen, hát mégiscsak letel­lett'— Kurta és zavart sza­vak; mit mondhatnék önnek; tanár úr? Rossz diák vagyok, igen: búcsú nélkül akartam elmenni, faképnél hagyni önt és ezt az átkozott iskolát; az ön óráiról ezentúl már lógni fogok De, ugye, egy elégsé­gest azért kiérdemeltem? Mindenütt kerestem, mon­dom. és rezzenéstelen arcán olvasva tudnom kell: levizs­gáztam. A szemét nézem; ő is néz, de tekintete űrt ölel: a helyemet, ahonnét most ki­szakadtam. Nem kell hazud­nod, fiam, mondja. Nőn fogom elfelejteni, motyogom, és megfogom a felém nyújtót kezet, vissza­szorítok. Féltőén tartja a ke­zem, mégis olyan a fogása, mint egy pánt; érzem, most szeret is meg gyűlöl is. és nagyon-nagyon irigyel: én el­megyek, ő itt marad, ki tud­ja meddig. A tanár most föl­néz tanítványára; igen, ön­nek még eltart egy darabig ez az iskolaév... De én emlékezni fogok, bizisten, önre és minden­kire és mindenre. Bár fé­lek attól, amit ön már ta­lán tud ... Mert eszembe jut majd egy arc név nél­kül, egy név, egy kéz moz­dulata, egy történet a hoz­zá tartozó személy nélkül, egy csodalatos csípő, amely reggelente ellibbent az abla­kom szögletében! És a nővé­rek vigyázó léptei éjszaka, és a doktor táskás szemealja, és a park gyantaillata! Meg a haldoklók rigolyád, és min­denki rigolyái! Ezután sze­retni fogom ezeket az em­bereket; szeretni azokat is, akiket nagyon utáltam itt. mert nagyon ki bír hatatlanok voltak. Bizonyára én is utá­latos és kibírhatatlan voltam, de én is csak így tudtam el­viselni ezt a végtelen-időt... Szeretni fogom őket, mert csak egyenként találkozom velük, gondolatban, és egyen­ként minden ember nagyon szeretőire méltó... És las­san, ha megkopnak is ben­nem az emberek, a sokból mégis megmarad néhány; néhány nemlétező személy, akikbe az egész szanatórium bele lesz sürítve, mert ilyen az emlékezet. De önt egyedül fogom megőrizni, elkülönítve nem hagyhatom elkeveredni az emlékek csalárd forgata­gában... Nézem az arcát, és az arc lassan szavakká foszlik; sza­vaikká amiket mondott, pró­féciákká amiket bűn volna elfeledni t papírfecnivé, ami­re könyvcímeket rótt gyönyö­rűszép betűkkel: Alapművek, ha már mindenáron boldog­talan akarsz lenni! Tudom, mivel tartozom, ta­nár úr. A legfontosabb, hogy a tartozásait ne felejtse el az ember. Sajnálnám, ha csak ennyit jegyeztél volna meg, mondja, s félrenéz. Nos, igen, ezek most csak szavak, szavak hófúvásai, a torzszülött agy torzói. Mert még csak futok, menekülök, bujdosok, amikor röpülnöm kellene. Szállnom kellene, de csak verdesek, sebzett tüdőm a szárnyam. Űz a fejem, a vé­rem, mert ez a vágás a há­tamon a szike éle. Negyven centiméter lövészgödör, futó- árak, immár életem közép­pontja és vezérfonala ... De én valaha erós is voltam, igen, és lassan már arra se merek gondolni, hogy én va­laha mit akartam; igazságot terű; uram isten, mit akar­tam, mit is akartam! ' " ’ Senki sem fog hasra esni előtted, mondja. Nagy tüdő vagy: kibírod, kiállód, elfe­lejted. Most eriggy! Fölemelem lábam mel­lől az utazótáskát; a táska je­lez, s hátamon a vizesárok, ez az undok vörös barázda visszajelez. Dacból se cseré­lek kezet; igen, illő már be­ismernem: a világ fittyet hány sebemre, sebeimre. Mert egy seb vagy ezen kí­vül, vagy belül — nekem kell közelítenem. Megyek, elhajítom a vicces szalmakalapot; eltalálok egy árokparti margarétát — föld­re rogy a mezők és virágos- kertek királykisasszonya. Se­baj! Hulljatok, virágos fejek. Ki túlságosan szép ruhát vesz magára, az végül így, a sajat fejével fizet. Nehéz a krónikás dolga. Jó fül kell ahhoz, hogy az elmúlt háromnegyed század alatt verbuválódott kritikus gárdának sokszólamú kóru­sából kiszűrje a hamis és szubjektív hangokat. Épp olyan káros az égbe emelő ho­zsanna, mint a maliciózusan replikázó, a körön kívül re­kedtek fanyalgó csipkelődé­se, vagy az 1945 utáni szek­tás. beszűkült szemléletű bí­rálat. A Nyugat indulásától egy kisebbség fóruma volt, »fel­legvára és őrtornya«, de vég­vára is, a változó történelmi harcok zegzugos útvesztőin. Sok-sok értetlenség, ellensé­ges támadás, gáncs — para­doxon — éltette. Ma kissé túlzásnak tűnik, de a folyó­iratot figyelemmel kísérni, abba Imi, több volt irodalmi érdeklődésnél, rangnál; mo­rális állásfoglalás volt, vi­lágnézeti kérdés, egyben ho­vatartozást is jelentett. A szerkesztők, főmunkatár- sak szűk rétegének lobogó tüze a 48-as ifjúság, a nagy idők zászlóbontó hitéhez ha­sonlítható; az Űj versek Ady- ja, a Hét krajcár Móricza kavarta a magyar irodalom állóvizét. »A Nyugat első csodája, hogy egyáltalán megindulha­tott — írta a folyóirathoz kötődő esszéíró nemzedék je­les képviselője, Gyergyai Al­bert — hivatali hatalmak tá­mogatása nélkül, sót mind­inkább ellenük; második csodája, hogy megmaradt, s harminc évig egyet jelentett a legjobb magyar irodalom­mal.« A Nyugat első korszaka 1908. január 1-től 1929. októ­ber végéig, Osvát Ernő ön­gyilkosságáig tartott. A ha­vonta kétszer megjelenő fo­lyóirat főszerkesztője az ala­pítás óta Ignotus volt. A Ta­nácsköztársaság leverése után a bécsi emigrációt választot­ta. Osvát itthon maradt, Ba­bits sem gondolt a vesszőfu­tásra, pedig kitették áz egye­temről, igaz, nem található mentség a Magyar költő ki- lencszáztizenkilencben — Nyugat 1919. II. 911—929. — kiadott kínosan mosakodó esszéjére. Kövessük nyomon az Osvát halálát követő napok-hetek izgalmas időszakát Gellért Oszkár Egy író élete — A Nyugat szerkesztésében — c. dokumentumértékű köteté­ben. »■Jöttek a lakásomra az ér­deklődők: mi lesz a Nyugat­tal? Németh László nem jött, mégis azt írta, nem minden malieia nélkül, hogy a „ké­rőket” úgy fogadtam, mint Osvát irodalmi özvegyé; Ilv- lyés Gyula és Pap Károly azonban jött. Szinte ké­zenfogva s egyetértve. Pap Károly volt a szószóló. Az a kívánságuk, hogy ne szer­kesszem tovább a Nyugatot Babitscsal. Csak Elek Artúr. Fenyő Miksa és én tudtunk Osvát végakaratáról: a Nyugatot Ignotusszal szerkesszem to­vább.« Fenyő Miksa, a folyóirat gazdasági mecénása a lap megszüntetését javasolta. Tárgyalást tárgyalás követett, amíg Móricz elvállalta Ba- bitcsal a szerkesztést, Fenyő Miksát is bevonták tulajdo­nosnak. Ignotus neve lekerült a Nyugatról, ezzel visszavonha­tatlanul megindult a folyóirat második korszaka. A világgazdasági válság egyre nyomasztóbb terhe, a súlyosbodó papírhiány az egész magyar szellemi életre rányomta bélyegét Ma már nehezen ellenőriz­hető a korabeli lapok pél­dányszáma, a Nyugat sem kivétel, de az bizonyos, 1929- ben nem haladta meg az 1700-as átlagot. Abban az 50 négyzetméternyi szerkesz­tőségben akarta Móricz meg­teremteni a nemzeti koncent­rációt De előbb meg vegyük szemügyre az 1929. december 1-i — első közösen szerkesz­tett ■— számban közzétett programadó cikket — az Új magyar optimizmus —, ame­lyet Móricz írt s Babits csak fenntartással vállalt: »Ezt az immár harmadik évtizedét élő magyar folyóiratot a ma­gyar nemzeti koncentráció irodalmi közlönyévé kell. mert lehet, azzá tenni. Hadd maradjon tehát ez a folyóirat s hadd legyen egy hely, ahol az írói munka po­litikától mentes helyen, egy­ségesen fejtheti ki áldott ere­jét. A politika soha egy sornyi­ra sem fog bejutni a mi ker­tünkbe. A napi politika. Mert a mi politikánk csak a szá­zadak politikája lehet. Azt akarjuk megcsinálni, amit kertem hű munkásának elvül szabtam: a legszebbet, a legjobbat s a legnem^j?- bet, a ritkaságszámba menőt termelni ki a magyar irom­lóm e virágos kis kertjében, a Nyugatban.« Többen is a maguk ítélete szerint értelmezték Móricz programadó cikkének »apoli- tikus« tételét. A félreértése­ket akarta tisztázni az 1930. január 1-i Nemzeti koncent­ráció című írásában. »Én, magamra s minden íróra nézve, csak egyetlen formáját ismerem el a poli­tizálásnak, a magamét. Ha valaki kiáll az emberek elé és elmondja, hogy élnek ott, ahol a hetedik krajcár hiány­zik ... az döntő politikai nyi­latkozat.« Móricznak jutott a szép­próza és a cikk, Babitsnak a vers és a kritika. Megálla­podtak, tiszteletben tartják egymás területét, még abban az esetben is, ha Babits nem is titkoltan, sokallotta Móricz politikai célkitűzéseit. Az Irodalmi Figyelő mellett he­lyet kapott a Színházi, Kép­zőművészeti és Zenei Figye­lő is. Tovább nőtt Schöpfiin Aladár kritikusi tekintélye, de a fiatalabb generáció tag­jai is egyre, nagyobb lehető­séghez jutottak. Németh László, Halász Gábor, Szerb Antal és mások szép felada­tokat kaptak a kritika- és esszéirás területén. Móriczra várt a temérdek kézirat, a folyóirat gazdasági ügyeinek lélekpusztító igaz­gatása, Babits egyre súlyos­bodó érzékenysége, betegsége kiépítette azt a hidat, amely közte és Móricz között nem a közeledést, inkább a szakí­tást szolgálta. A végleges szakítás nem is váratott so­káig: harminchárom hónap után Móricz végképp elhagy­ta a Nyugatot, csak a főmun­katársak neve közt maradt meg, de többet egy sort sem publikált a lapban. A mi generációnknak a Nyugat mar rég irodalomtör­téneti korszakot jelent, pe­dig ennél több is, kevesebb is. Tiszteletet és alig palás­tolható irigységet is érzünk, mert munkál bennünk »az írott szó mélységes tisztele­te«. az örökség megbecsülésé­nek vágya. by András Utazás a múltba Máindy Ivánnak ajánlom régi barátsággal. Az estmadár kering. Hatalmas szárnya barnán suhan át az alvó városon. A lámpa sápadt fénykörébe zárva múltam sok arnya mind felém oson. Bejárom újra a Károlyi-kertet. Tar bokrai közt sir az ifjúság, siratja a sok régen-volt szerelmet, borzong a bokor, bólint a faág. Emlékezem a régi eszpresszóra, a kiskocsmára a kopott közön, merengek bús, nyekergö ver kliséére. — Olyan régen volt, mint a vízözön. — Ó hányán voltunk ott akkor diákok? És hányán költők? Mind. mind fiatal. Kávégözben álmodtunk új világot, es tisztán csendül ajkunkon a dal. Pedig tépázott minket is az élet bizony üres volt mindig a zsebünk .1! Varázserőnk volt mégis, ami védett: az ijjúságunk páncél volt nekünk. Azóta jaj, páncélom rozsda ette, horpadt pléhtányer tett szép sisakom-, Magam vagyok, vidéki Don Quijote, s bús Rozina tue csak pegazusom. De, ha megérint az eit barna szárnya, még felkapja fejet a vén fakó, is elrepít a . tűnt idők nyomába", mely feldereng, mint íjjli Mtw « Sárga hát. Kényt bM« festménye. <A c»*>* OmWHgban ratmit kMiiftá* Radius Karoly

Next

/
Oldalképek
Tartalom