Somogyi Néplap, 1979. november (35. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
SOMOGYI TÄJA&, EMBEREK A nagyapa liliifi arca Bábonymegyer falusiasabb (somogyiasabb?) részén, Nagybábonyban egy Bercsényi-arcú férfi áll a régi kocsma előtt. Hajdani búcsúk száraz nyárfalevél- és söntésillata. Elárvult kármentő, szomjas pince. A regruta-kalapok pántlikái sublótfiókokban fakulnak, a virágos kurjantások Gorlicénél, Limanovánál hervadtak el, s a jó torkú, virtusos Istvánok, Györgyök, Jánosok nevét a szülők, özvegyek, árvák és a haza (hasztalan) vigasztalására hősi emlékmű márványába vésik. Nézem a tájat. Mintha az ő szemével nézném (mert mondom: itt áll az egykori kocsma, később festőtanya, most ép- pan szépen kiöltöztetett, emléktáblával hétvégi h-s- «lőtt), s az ét ti ólá- gosodotí, gyer- mekszem-tisz- ta, s egy madár röpíti tekintetem föl a hegyre. A még ismeretlen festő járta a világot. A már világhírű művész Bá- bonyt . járta. Hogy. miért ép- pen " Bábonyt tüntette ki valamelyik világváros, vagy királyi udvar helyett, csak tőle tudhatnám meg. Gömörben született, Budapesten, Münchenben, Nagybányán tanult, együtt festett az Alföldön Tor- nvaiékkal, otthon volt az ország minden táján, a somogyi Bábony azonban lebilincselte. Tény: R.udnay Gyula, aki Munkácsy sikerei után talán a legnagyobb érdeklődést, visszhangot keltette sajátos, magyar lelkületű műveivel a nagyvilágban, egy fél emberöltőn át — haláláig — ragaszkodott Bábonyhoz, a régi kocsmából átalakított festőtanyájához. Tény továbbá, hogy a régebbi borús, tragikus feszültségű tájképei után egy új, bábonyias tájképstílust teremtett csöndből, fűből, keréknyomból, pinceszeri hangulatokból, madárrepülésből. És persze fényből. Régebbi, vihar fenyegette, baljós tájain villámként cikázik a fény, mint Bihari hegedűjén a dallam. Az itt festett tájképein világosak a színek, süt a nap, puha és népdal-meleg a fény. Somogyot szeretik a festők. Megszületni is szeretnek itt, élni is. Lehet ebben a tájban, közegben valami különös — főként a festői lelkületre ható — vonzóerő. Rippl-Rónai a modern képzőművészet metropolisából jött Kaposvárra, római Villát teremteni. Kunffy megállt Somogytúron, a Bosnyák-kúria udvarán, körülnézett, és nem tudott továbbmenni. Nézem a nagybábonyi utcát, amely már nem hasonlít egykori önmagához. A zsúpfedelű, fehér falú viskók az öröklétben sugároznak. Helyükre masszív téglaépítmények álltak. akárcsak a betyárhistóriákat mesélő öre- ■ gek helyére a motorbiciklin, autón járó nemzedékek. De ha behunyom a szemem, azt az utcát látom, és a Bercsényi-arcú férfit, aki megállt a régi kocsma előtt Azt kérdeztem a legidősebb Rudnay-unoká- tól, dr. Halassy Miklós jászberényi gyermek- főorvostól: mi késztette arra. hogy nagyapja egykori festőtanyáját megvásárolja, s a roskadozó épületet — szinte az utolsó órában — visszaperelje az enyészettől. A kérdés „szó- nokias” volt: sejteni lehetett a válasz tartalmát. Gyerekkori emlékek, a családjáról mindenkor gyengéd szeretettel gondoskodó nagyszülő iránti hála, s kegyelet a világhírű festőnek, hazafinak. És még valami... „Három éve. amikor megláttam a roskadozó házat, az elrohadt padlót, ajtókat, a nedvességfoltokat a falakon, a lyukas csatornát, a röfögő kismalacokat a nagyszobában, s az elvadult kertet, szörnyű lelkiismeret-fúrdalásom támadt. Nagyapám arca jelent meg előttem, de nem a derűs tekintetű, hanem a ritkán látott, szomorúsággal árnyékolt arca, amely nekem gyerekkoromban is fájdalmat okozott. Engem, első unokáját, nagyon szeretett. Merem remélni, hogy azért is, mert az övéhez hasonló természetet, érzékenységet sejtett bennem. A könnyen meghatódó, lágyszívűek fajtájához tartozom, akárcsak boldogult nagyapám, aki, ha néha szomorú volt, mások miatt — másokért — volt szomorú. Elhagyatott, szegénységre jutott embertársaiért mindenre képes volt. Ha sírást, szenvedést látott, köte- lességéneK érezte, hogy vigaszt, segítséget nyújtson. Mindegy volt neki, hogy gondgyötörte felnőtt, vagy kicsi gyermek a szenvedő. Egyszer a főiskoláról hazafelé jöttében megpillantott egy síró gyermeket, aki törött kerekű játékkocsit tartott a kezében. Mivel a kisfiú vigasztalhatatlan volt, bement a legközelebbi boltba, kalapácsot, szöget vásárolt, majd az utca közepén megreparálta a kocsit. 1939. március 15-én este átfúródott vakbéllel és kisebb hashártyagyulladással vittek kórházba, életveszélyes állapotban. Nagyapám külön szobát kért számomra, mert a professzor — később egyetemi sebésztanárom — csak „kiilön- szobásként” volt hajlandó még aznap megoperálni. A műtét után mindennap meglátogatott, s egy napon, amikor felszökött a lázam, este 10-ig ott ült az ágyam szélén, s nyugtatott. ötödik gimnazista koromban kerékpározás közben lábamat törtem. Kétségbeesve érkezett, és nyomban felajánlotta, hogy vigasztalásul fest nekem egy szép olajképet. Meg is csinálta. Ez a munkája később valamelyik jó ismerősünkhöz került, azóta is sajnálom, hiszen nekem festette. A „portrémat” már öthónapos koromban elkészítette. Egy nyugtalan oroszlánt könnyebb lett volna megfesteni, mint az unokámat, mondogatta később az ismerőseinek. Ez a kép is Bábonyban készült. Szóval, nagyapám szomorú arca ... Ez volt a végső ok... Üjra szelídnek, 'mosolygósnak akartam látni-... Édesanyám állt mellém soksok emlékével. Családunk legifjabb nemzedéke, a dédunokák kezdetben értetlenül fogadták szándékomat, ök nem ismerhették Bábony tündérvilágál. Bábony ... Elfogulatlanul nem tudok róla beszélni. Mindenekelőtt egy régi fényképre gondolok: egyéves koromban nagyapám tart a karján, mögöttünk a kis fehér híd, amely az udvarunkat lezáró patakot ívelte át. A parton es a mederben nagyszerűen lehetett játszani. Gátat építettünk, fel- duzzasztottuk a vizet, dagasztóteknőben csónakáztunk a szomszédék fiával, Hatos Janival. A család néha nagyapóm vezetésével fel- kerekedett, kivonult a szőlőhegyre, nyárshússal, egy-két üveg borral, ahol kis zsúpfedeles pincénk volt két hold gyümölcsössel. Mi, gyerekek, öcsém és unokatestvéreim előreszaladtunk rozsét gyűjteni, utánunk jöttek szüléink nagyapámékkal, nagyapám öccsével, Rudnay Jánossal, akitől egy kezébe fúródott világháborús golyó orozta el a hegedűművészi pályát, dr. Dusza Zoltánnal, nagymamám testvérével. Tüzet gyújtottunk, megsütöttük a húst, farkasétvággyal falatoztunk, a felnőttek boroz- gattak, tréfáltak, énekelgettek. Estefelé, amikor a faluvégi laposra köd telepedett, hazafelé indultunk a réten át, s közben egy ölre való vadsóskát szedtünk. Bábony... Itt ért az első szerelem verőíénye. 14 éves voltam, s a szőke hajú, barna, mandulavágású szemű kislány 12. Ha föltűnt az utcán vékony alakja, a torkomba ugrott a szívem. Háború volt. Virág helyett egy-egy doboz gyufát csentem el otthon — nem lehetett kapni, nagy kincs volt —, s azzal ajándékoztam meg. Mihelyt elutaztunk Bábonvból, gyűjteni kezdtem a húszfilléreket útiköltségre, hogy a karácsonyi szünetben meglátogathassam. A pénz összegyűlt ugyan, de akkor törtem el a lábamat, így a várva-várt találkozás elmaradj. Csinos fiatal- asszonyként láttam viszont régi szerelmemet. A felszabadulás is itt ért bennünket. Egy lovas kozákcsapat érkezett először, s jó háromnegyed óráig ültek a nyeregben, míg ki nem hirdették a faluban, hogy jó szándékkal jöttek, s fogadjuk őket szívesen. Csak ezután szálltak le a lóról. Impozáns látványt nyújtott a sereg, nagyapám nyomban rajzmappát vett elő, s vázlatokat készített a kozákokról. Másnap Jani bátyám kissé pityókosan érkezett haza, s elmesélte, hogy összebarátkozott a csapat zenekarával. Átírt nekik egy zenedarabot fúvós hangszerekre. Abban az évben a bábonyi tél adott még sok örömöt nekünk, fiúknak. A tabi leventeraktár Csáki szalmája volt, a barátok nekem is hoztak onnét egy sílécet, s reggeltől estig kint voltunk a havas hegyen. Vagy korcsolyáztunk. A laposon a talajvíz tükörsimára fagyott, el lehetett korcsolyázni egészen Tabig. Sokszor elkísértem nagyapámat festeni. A szomszédék fiával, Hatos Janival vittük az állványt és a kisszéket. Mindig ott ugráltunk, ricsajoztunk körülötte, de őt ez nem zavarta. Játék közben oda-oda néztünk a készülő képre, amelyet később kiállításokon, újságok, folyóiratok reprodukciós mellékleteiben láttam viszont. Ezeket a műveit szeretem a legjobban. Az ágyam fölött a bábonyi szőlőhegy színei pompáznak. Minden este, mielőtt elalszom, Bábonyt látom, elindulok a sárgásbarna utakon, s álmomban a pinceszerre érek. A réten Vadsóskát szedek, vagy az öreg temető sarkában, Patkó Bandi sírjánál hallgatom nagyapám történeteit a hajdani hetyárvilág- ról. Sok arc fénylik föl bennem. Látom mosolyukat, moz- , ,A dulataikat, s hallom a hangjukat: nagyapámmal beszélgetek. Könnyű volt megőriznem őket, hiszen festmények, rajzok segítettek, s egy-egy ceruzavillanás nagyapám vázlatfüzetében. Hirtelen a szomszéd bácsi jut most eszembe, Jani barátom édesapja, akinek rozoga házát egy éjszaka elborította a láng. Nagyapám jó szomszédhoz illően fogta a vödröt, és sietett oltani. Ügy dolgozott, hogy csur- gott róla a verejték, míg a ház gazdája oda nem súgta neki; ne tessék már úgy szorgoskodni. mert még elalszik a tűz, és úgy járunk, hogy nem fizet a biztosító. Nagy örömmel fogadta tanítványait, akik nyaranta gyakran felkeresték. A fiatalok körében népszerű volt. Mindent elkövetett avégett, hogy ne alázza őket porig a szegénység. Anyagilag is segítette a fiatalokat. Ha egy egyetemista bekopogott hozzá 10—20 pengőért, hogy átsegítse zavarán, nyomban elővette a tárcáját. Netán’ valami speciális ügyben keresett meg, fiatal barátom? — szólott ilyenkor kedvesen. Egyszer a lányát környékező apámat is e szavakkal fogadta. Bábonyi vendégei ihletet, meleg hangú biztatást, ízletes kosztot, jóféle búfelejtőt kaptak tőle. Nos, ezek után gondolom, el tudja képzelni, mit éreztem, amikor három éve megláttam a tanyáját. Megfogadtam akkor, hogy nagyapámat jókedvre derítem. Nem volt könnyű. Segítség nélkül talán nem is sikerült volna. De sokan segítettek. A tabi tanácselnök, Szabó Károly például, meg Hatos Jani, a régi barát, Molnár István bácsi, aki Jászberényből utazott Bábonyba, hogy elkészítse a hidat, a galamb-h iHv,, v.„ .,'C dúcot, a kiskutat. Pista bácsi valamikor idegenlégiós volt, három nyelvet beszél, s amikor Bábonyban körülnézett, azt mondta: „meggyőződésem, hogy itt tíz évvel tovább élnék.” Eső szemerkél. A ház tornácán érett, fekete szőlő. A meny- nvézet kecses darvai — Halasy Miklós kedvencei — mintha vándorútra készülnének. A szobában néhány Rudnay-kép: festmény, grafika, pár régi bútor és a nagy becsben tartott séta- - bot. Egyébként minden új itt (talán túlságosan is új), a falak, a padozat, a berendezés. Az udvarról eltűnt a dzsungel, fehér híd ível át a patakon. Színes levelek áznak a járdán. A patyolatfehér öregtemp- lom előtt a világháborús hősi emlékművet tatarozza néhány öregember. — Az emlékművet is Rudnay úr tervezte — figyelmeztetnek. Eszembe jut esete a játékát sirató kisfiúval. Vajon mit érezhetett, ha felnőtteket látott sírni. Például losonci póttartalékosként, amikor a menekülők áradatát nézte. A templom oltárképe is az ő munkája. A három királyok tisztelegnek a karácsonyi kisfiú előtt Betlehemben. Elállt az eső. A hulldogáló nyárfalevél-színű napfény átüt a ködön. Lovas szekér vonul át a falun — cigánycsaláddal. Mögöttük a templom, előttük a Rudnay őszi színeivel ékes bábonyi hegy. Arra gondolok, vajon járt-e itt az apám, a többi Rudnay- tanítvánnyal. Ügy érzem, igen. A szekér elém kanyarodik. Az asszony cigarettázik és nézi a kisfiát. Szép asszony. Tizenhét-tizennyolc éves lehet, A férfi komoly arccal fordul felém, es megemeli a kalanját.
