Somogyi Néplap, 1979. szeptember (35. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-01 / 204. szám

Emlékezés — tanulsággal Ne legyen harmadik 1 A két világháború legfőbb tanulsága, hogy meg kell aka­dályozni a harmadikat. A múlt nagyon is beszédes, ha akarunk és tudunk« olvasni belőle: az olyan alkalom, ; mint a második világháború kitörésének negyvenedik év­fordulója, lehetőséget ad a hasznos emlékezésre. A második világháború föl­fegyverzett népek óriási csa­tája volt, politikai, gazdasági, társadalmi, eszmei küzdelem. . Negyven esztendeje, a Len­gyelország ellen intézett né­met fasiszta támadás robban­totta ki Hat évig tartott, öt­venmillió ember életét oltot­ta ki, városok és falvak szá­zait puszította el. Ez elég ok arra, hogy aggódva kérdez­zük: fenyegeti-e az emberisé­get hasonló katasztrófa? A lelkiismeretűnk válasza ez: fennáll a veszély, de megvan elkerülésének minden lehető­sége is. A háborút diplomá­ciai nyelven az államok kö­zötti viták fegyveres megol­dásának nevezik. Nemcsak a múlt, a jelen sem mentes a feszültségektől, az érdekellen tétektől, a helyenként robba­násveszélyes súrlódásoktól Küzd egymással a régi és az új, a két alapvető társadalmi rendszer, a gazdasági problé­mák olykor súlyos válságokat okoznak. Gyors változásban 'van a világ, s a béke egyik kulcsa meggyőzni minél több polgári erőt, csoportot, kor­mányzatot, hogy fegyverke­zéssel, fegyveres nyomással, háborús fenyegetéssel sem ál­lítható meg a haladás. Napjainkra kialakultak azok a biztató jelek, amelyek azt mutatják, hogy az embe­riség — a1 történelemben elő­ször — meg tudja akadályoz­ni a nagy méretű háború ki­robbanását. Ha á múltban végzetszerűnek tekintették is a háborút, amióta a szocia­lizmus világrendszerré vált — már nem az. A félelem egyen­súlya alakult ki, mondják — s valóban, a mai fegyverek­kel el lehetne pusztítani az egész civilizációt. De ha el­olvassuk a szocialista politi­kusok beszédeit, a Szovjet­uniónak és szövetségeseinek állásfoglalásait, ma és hosszú évekre visszamenőleg, kide­rül: nem a félelemre, hanem az ésszerűségre akarják épí­teni a jövőt. S e tekintetben is szolgált tanulsággal a második világ­háború: nagy veszély esetén összefoghatnak, együtt küzd- hetnek a különböző társadal­mi rendszerű országok. Akkor a felfegyverzett és támadó fasizmus rémuralma fenye­gette az emberiséget, ma az atomháború. A Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy- Britannia — ellentétek hosz- szú korszaka után ugyan, de — végül Is összefogott a ná­cizmus ellen. Ez a múltbeli tanulság történelmi méretű biztatást ad a mára és a jö­vőre, a különböző társadalmi rendszerű országok békés egy­más mellett élésének megte­remtéséhez. Ha a félelem kormányozná a világot, két vagy több sün­disznóállásba húzódó, puska­csővel egymás felé meredő csoport különülne el egymás­tól. amely legjobb esetben is tartós' bizalmatlanságban él­ne. Ennél azonban sokkal töb­bet lehet tenni. A verseny, amely országok és rendszerek között folyik, megengedi az együttműködést, sót meg is követeli azt. Nézzünk körül a világban: a nemzetközi ke­reskedelem soha nem hálózta be úgy a Tóidét, mint a XX. század második felében. Száz ország árucikkeit vásárolhat­juk, kooperációk, gazdasági együttműködési szerződések kötnek össze erős szálakkal egymástól igencsak különbö­ző országokat. A világ kisebb lett, az államok egymásra utaltak. A béke jóval több haszonnal kecsegtet, mint a. háború — ha a múltban ez nem Is volt mindig nyilván­való, ma egyértelműen az. Mindez azonban nem érvé­nyesül önmagától, a veszélyek és a jó lehetőségek birkóznak egymással. . Ezért dolgozták ki a Szovjetunió és szövetsé­gesei a különböző társadalmi rendszerű országok békés egy­más mellett élésének tételé’. s valósítják meg azt a gya­korlatban a helyzetet felis­merő nyugati partnerekkel karöltve. Három és fél évti­zed Európája és a nagyhatal­mak világméretű viszonya megmutatta, hogy járható az út, de tovább kell rajta men­ni. Biztosítékokat kell terem­teni arra, hogy senki ne vi- hesse a vitákat a fegyveres megoldás útjára, meg kell szi­lárdítani az alapvető bizalmat a kormányok, államok, cso- oortosulások között. E fontos feladat megvalósításának to­vábbi kulcsa: a fegyverzet- korlátozás. Különböző nem­zetközi tárgyalóasztalokon szo­cialista javaslatok sora fek­szik. s küzdünk életbelépteté­sükért. Nem könnyű küzde­lem ez. A béke: kemény po­litikai helytállást, ■ bölcsessé­get. taktikai érzéket, higgadt­ságot, erélyt, megértést, szí­vósságot követel. A visszaem­lékezés a második világhábo­rúra új erőt ad ehhez a fá­radságos munkához. Tatár Imre Somogyi Néplap Pályaelhagyók és vándormadarak Otthon érzi magát Aa augusztusi hőségben megrekken a meleg a szárító körül. Toponáron, a Kapostáj Tsz majorjában gépek dübö­rögnek, és zsolozsmát mormol az égnek meredő torony. — Hortobágyi Jánost keres­sük! ( — A főnök tudja, hol van. — Hol található a »főnök«? — Az a bőrkalapos ... Ketten is vannak. Fejükön széles karimájú műbőr somb­rero. A magasabbik a »fő­nök«, a kisebb, fiatalabb: Hortobágyi János. Kis árnyé­kot keresünk a beszélgetés-, hez. — Hol tanult? — Az 503-as Szakmunkás- képző Intézetben. Villanysze­relőnek. Zimányból jártam be, együtt élék szüleimmel Az intézetbe AndaTiqs Lász­ló tanulójaként jártam. — Mi történt azután? — A tanácsi építökhö" mentem dolgozni. Ott voltam 1076—79 között. — Hol dolgozott? — Sokfelé. Gyakran men­tünk Siófokra, mi építettük a vásárcsarnokot. Dolgoztunk a csepeli irodaháznál, a Kini­zsi lakótelep építkezésein és kazánt szereltünk az elekt­romos őgyárban. — Szép munkák... — Igaz. A kereset se volt rossz. 3000—3500-at vittem na—' Mégis eljött. — El. Nem szerettem vi­dékre járni. Siófokon hónapo­kat töltöttünk. A műszak vé­gén azt csináltam, amit akar­tam. Bárhova mehettem ... De minden pénzbe került. A vidéki kiküldetés ette a pénzt. 1S untam már a hideg ebé­det, vacsorát, a sok kon ter­vet, a rengeteg idegen arcot. Azt se tudták, ki vágyók, mi vagyok. S nem is érdekelt az senkit Siófokon. — És itt? — Februárban léptem be. Zimányban találkoztam egy régi gyerekkori barátommal Meséltem neki,1 merre jár­tunk. Lehet, hogy panaszkod­tam is. Mondta, itt éppen ke­resnek villanyszerelőt. Ö itt a munkavezető. Átjöttem. — Mi a dolga? — Karbantartó vagyok, az elektromos hibákat javítom. Talán nem olyan szép mun­kák, mint a Tanép-nél vol­taic, de változatos ez is. A munkaidő hosszabb. Ott hét­től tizenhat óráig, itt héttől tizenkilencig. De utána öt perc és otthon vagyok. Fői* ételt eszem. A faluban csupa régi haver. — Keresete? — Valamivel kevesebb. 3000 körül. Azt hiszem •— a beszélgetés alapján — itt az ideje, kü­lönbséget tenni a pályaelha­gyók, munkahelyet változta­tók és a vándormadarak kö­zött. Ez a különbség igen fontos. Az előbbiek száma jóval nagyobb, az utóbbiaké kisebb. Kétségkívül vannak olyanok, akik önkényesen mindig továbbállnak. Több pénz reményében, apró sze­mélyes ügyek, megbízhatat­lanság miatt kopogtatnak szinte havonta új és újabb vállalat kapuián. Mekkora e vándormadarak száma? Ki tudja? A munkaügyi kimutatások­Kampány előtt Az utolsó ellenőrzéseket é Javításokat végzik a Ka­posvári Cukorgyár dolgozói a műszaki berendezéseken. Szeptember 17-én kezdik meg a cukorrépa feldolgozását. bői világosabb lesz a kép. Gyermektartás, fizetetten OTP-tarlozás, bírósági letiltá­sok, egyéb fizetnivalók. Pár éve akadt, aki csak százegy- néhány forintot talált fizetés­napon a borítékban, a többit elvitték a levonások. Akadt olyan vállalati dolgozó, aki­től 9000 forintot követelt az OTP/ 3000-et a takarékszövet­kezet, egyéb havi törlesztései 746 forintra rúgtak és 2131» forintos bírósági letiltása volt. A baráti kölcsömökről nem készült kimutatás. Félrecsúszott életek, félre­billent sorsok önmagába visz- szatérő bűvös köre ez. Csalá­di zűrzavar, alkohol, rossz társaság, s ki tudja, még mi minden zilálja szét a tartal­mas _ emberi élet igazán meg ki sem alakult kereteit. Szök­nek az önmaguk fejére idé­zett baj elől. Szöknének. Dol­goznak félévet vagy csak né­hány hónapot, nyögik a ter­heket, majd íölmondanak, al­kalmi munkákból tengetik éle­tüket. Amiből nem lehet az OTP-t, a gyerektartást és a különböző kölcsönöket, terhe­ket levonni. S amikor a ható­ság szorongatja okét, beáll­nak újra. Ez egy nem túl népes, mé­gis létező réteg. A többség azonban nem ilyen. Aligha lehetne vándor­madárnak minősíteni Horto­bágyi Jánost. A cserével egy­szerűen életiöitételeit akar­ja javítani. Testmelegebb, emberibb közegben élni. S, hogy munkája a népgazdaság­nak talán nem olyan hasznos, mint előző munkahelyén? Aligha tudatosul ez az egyé­ni lét szintjén. A vállalati- szövetkezeti munkahelyek vezetőinek kellene jobban odafigyelniük, javítaniuk a munkakörülményeket, embe­ribb föltételeket teremteniük a gyárban, az építkezések* n. Hogy ott valóban jól érez­ze magát a munkás, és amit tesz, azt érezze hasznosnak, gyümölcsözőnek. A legkevésbé lehet ezt elérni azzal, hogy a művezető ' naponta biztosítja őket megbecsüléséről — szavakban. Tettek kellenek. Az egymás után sorjázó szür­ke hétköznapok fölgyülemlő életérzése itatódjan át felelős fel adattudattal. Hol vagyunk ettől? Nem tu­dom. Nyilván munkahelye válogatja. Csupor Tibor (Folytatjuk) Teríték az A patkolókovács azon a na­pon ünneplőbe öl tűzve men* be a műhelybe. Felvirágozta, szépen leterítette az üllőt, ki­pakolta a magával hozott ele­mózsiát, a poharakat,- majd töltött az üvegekből. Azután ! behívta munkatársait. Egy negyedszázadot dolgo­zott le Kőhalmi Lajos a ko­vácsműhelyben, s a jubileu­mon a munkát Is ünnepelte. Azt mondta a marcali erdé­szet vezetőinek, a kollégáinak: ahol az ember huszonöt éven át olyan becsületes kenyeret keres, hogy fölneveli a gyer­mekeit, fölépíti a házát, azt a műhelvt meg is kell becsül­nie. Meghatódva hallgatta férjét a feleség, ő szintén az erdészetnél dolgozik mint pénztáros.' A műhelybeli meg­emlékezés után a kovácsot otthon is ünnepi ebéd várta. Most a hétköznapi arcát mutatja a műhely. Ég a tűz, izzik az istránglánc, a kovács gyorsan az üllőre teszi és egyenletes ütéseket mér rá a kalapáccsal. Amíg dolgozik, szétnézünk. Szép rendben so­rakoznak a szerszámok: kala­pácsok, fogók, kulcsok. Pat­kók is vannak egy szögön. Egy régi és egy új fúrógép egészíti ki a berendezést. A falon sok színes kép élénkíti a füstös-kormos környezetet. — Régen azt mondták, hogy egy kovács nem kovács .. 1 No, én ezt mindennap megcáfo­lom, ez ugyanis csak akkor volt igaz, amikor mindent üfrr ni-verni kellett. Most már a technika, a villanyáram is se­gít. A hegesztéssel például sok nehéz hajdani kovácsmunkát megtakarítok. Nézze, ez az üllő négy generációt kiszol­gált. Egy uradalomból került ide. Pántics bácsi hatvan évig dolgozott mellette, ha most látná, meglepődne, hogy ide is mennyire betört a technika. Ügy tervezem* -hogy majd megveszem ezt az üllőt, ha nyugdíjba megyek, s felállí­tom az udvaron. Két kezével erősen meg­markolja az üllő két végét. — Most már több mint hu­szonöt éve állok mellette, s ha hiszi, ha nem — még nem voltam betegállományban. Egy kis »trükköt« is bemu­tat, miként gyújtaná meg gyufa nélkül a cigarettánkat, ha dohányoznánk. Az állvány­ról levesz egy kalapácsot, há­tul a nyélbe bever egy fej nélküli szöget, s addig veri a végét kalapáccsal, míg p,iro- san kezd izzani az üllőn. Jót nevet a csodálkozásunkon, s hozzáteszi: sokszor megcsinál­ták ezt a katonaságnál haj­danában. Ö ugyanis tizennyolc hónapos patkolókovács! tanfo­l"amot végzett á tu v arosban, s ezred-patko.ónovaes lett. Most is' büszke arra, hogy 375 ló tartozott a keze aiá. bjpesti fiú volt, de ide nősült Mar­caliba. Egy kis nyitott szekrényké­dből előveszi a két fia fényké­pét. Most voltak katonák együtt, Lajos azonban már le­szerelt, s megnősült. , István továbbra is katona. — Most három generáció él együtt az Ö-sz Ferenc ut­cai házunkban. A feleségem édesanyja, mi, az új házas­pár, s a katonafiam. Visszateszi a képeket, s a szerszímoküt mutatja. Külö­nítsen büszke &. még' most is pontosan működd, az ltíOO-as evekből való szíifúróra, *a kenyérgőzös esztergapadra« — ez egy nagy fekete kerék. Csak körbehajtja a satuba fo­gott vasrúd végen, s olyan szabályos menetet vág, mint a gép. Délelőtt éppen patkoí- tam, most az istrángláncot készítem. Ezenkívül sok min­dennel foglalkozom, csinálok melegedőt a kocsikra, csator­nát, kályhát, kisvasúti talp­faszögeket, mert nem lehet különben beszerezni. Én min­dig számolok, ez újonnan eny- nyibe kerülne, mi ennyiért ki­állítjuk. Ügy érzem, mintha a sajátomban volnék. Nem mindegy, milyen az a patkó, egymillió értékű lóáílomány tartozik ide. Ha kell, akkor a munkahelyre is kimegyek ezt- azt megcsinálni. A falhoz lép, megnyomja a fújtató gombját. Éled a tűz. — Olyan, mint a zene, én a Hangokból mindent tudok... Ez is elektromos. A padláson azért megvan a régi fújtató is. Kőhalmi Lajos bizalmi, szo­cialista brigádtag, otthon pe­dig a körzeti népfrontbizott­ságban tevékenykedik. Ott sem marad ki sohasem az ut­ca szépítéséért végzett ön­kéntes munkából. Az erdé­szetnél tisztelik-becsüük szor­galmáért. szakmai tudásáért. Áz idén lett az erdészet ki­váló dolgozója. — Most voltak nálam mé­retet venni — mutatja az uj­ját —, megkapom az arany­gyűrűt ... A kovács scápen ünnepelte meg a jubileumot, s még szebb lett volna ez az ünnep, ha lenne kinek átadni nyolc év múlva a műhelyt. Sajnos, nincs utánpótlás. Lajos Géza A lepárló rendszer minden alkatrészéi ellenőrizni keli. Lengyei sz.akemberek szerelik az új automata centrifu­gáink (Gyerlyás László felvétele) i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom