Somogyi Néplap, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-26 / 199. szám
Sárándi József Nemzedékek Odaát m már Gáza Bácsi is Ides mellett fényesfoedilc mennyel öregaipám A század utolsó nagy nemzedéke , hatott ennyire rám kinek se anyja apja s nosztalgiája nincs csak a jövő után Szülésznő és Szónok, az Élet Munkásai voltaik ők Küldetésükben hívőn hittek s szolgálták az Időt Azóta is jöttek — jöttünk . de utánunk nem marad űr Mi valójában meg sem születtünk 1978 augusztusában halt meg Féja Géza, a magyar irodalom nagy öregje. Halálának évfordulójáról emlékezünk Sárándi versével. Kedves Mária! Móricz Zsigmond levelei Simonyi Máriához Alom. Teliinger István grafikusművész alkotása Kóbor kamaszok ■ z együk tini a városiban || kószált, a köveket meg aszfalton heverő kaca- tokat rugdosva. A másik otthon ült két hangfal között, és időnként kedvetlenül beleolvasott egy könyvbe. Az egyik tinl^ megunta a lófrálást, és leült a templom- lépcsőre nézelődni, a másik pedig elhatározta, hogy elindul. Kibújt a zenéből az utcára, megmártózott a zajban, s megpillantotta a lépcsőn bámészkodót — Mit csinálsz itt? — kérdezte tőle. — Lógok — lelete amaz. — Nyár van, lehet, — Gyere velem! — hívta a másik. — Hova? — hunyorított emez fintorogva. — Ki a városból. Elindulunk, és... — Mi a fene! Ez valami mozgalom? Hagyj békén! Mi van a városon túl? Gyárak, füst meg országút Hülyeség. — Lehet De lehet, hogy találunk valamit az utak mentén. Erdőket, hegyeket, réteket ... — Veszett kutyákat és vadkempingezőket — Hidakat... — Koszos vizeket. — Nádasakat... — Meg a vadőrt sóspuská- vaL — Gyere! — Bánom is én! Menjünk! Bogáncs. (Révész Napsugár grafikája) Elindultak ketten. A városból egyre kevesebb lett előttük, s az utcák megnyúltak a hátuk mögött A házak eltörpültek, a kertek kiszélesedtek, és egyre több lett a virág. Később láttak füstöt lehelő gyárakat, mindig kevesebbét, és a hegyoldalban mozdony futott egymagában. ' Ballagtak az út mellett Papucsuk minduntalan a hőségtől megolvadt aszfaltba ragadt, szűk farmerjük nedvesen tapadt lábuk szárára. A föl-föltámadó szél meglobogtatta hosszú ingüket bele- • túrt kócos, csapzott hajukba, s a napsugarak pirosra színezték arcukat Válluk fölött az ingen átütött a veríték. Néha autók húztak el mellettük, vezetőije integettek, azán eltűnteik a kanyargós úton. Egy faluhoz értek. Vizet Ittak az első háznál, és továbbmentek — a másik falu- ír. Ott bementek a templomba, mert úgy hallották, érdemes megnézni. Aztán egymásra sandítottak. — Megyünk tovább? — Megyünk —, s újra nekivág talk. öldellő, mesebeli erdőnél kanyarodtak le a műútra, és elindultak a fák közt befelé. A lejtős ösvényen hűvös völgybe jutottak, ahol jéghideg forrás fakadt, cseppjei a sűrű avarra permeteztek. A napsugarak alig találtak el idáig, matt félhomály feküdt a fák közt. Kacskaring ás ösvényen, békanyálas vizű tó partján álltak meg; a túloldalon úttörők táboroztak. Megkerülve a tavat a két tini fölkapasz- kodott egy magaslesre, onnan szemlélte a tarka sátrakat és a tábortüzet A szemközti domboldalon virágszőnyeg fehérlett. mint a frissen esett hó. Fölmásztak oda is. A derékig érő pipitértengerből itt- ott kis fenyőfák kukucskáltak, s néhány cserje ágaskodott makacsul fölfelé. A tinik hanyatt feküdtek a virágok között, tekintetükkel a zavartalanul körülöttük zümmögő méhéket követték, és mélyen beszívták a romlatlan levegőt z Fábián Tibor Napkelte Megvtrradt A horizonton felfénylő napsugarak nyalábjai egy új nap jöttéről beszélnek. Fénysugaraitól a felkelők jobb napot remélnek, v Jobbat, újat gazdagabbat, olyat amely Emberré formálja az embert, Barátokká az ellenségeket. Olyat mély Jóvá teszi a rosszat, s boldoggá a boldogtalanokat Olyat, mely a gondolatból akaratot formál s az akaratból célt alkot Olyat mely A célt élettel tölti meg, s értelmessé teszi a létet. Fénysugarak. Fényt hozó fénysugarak ezek, melyek szétroncsolva a szenvedés minden gyökerét, áthatolva a sötétségen, a jövőbe vezetnek. — Sohasem hittem volna, hogy még létezik errefelé Ilyen hely — sóhajtott az egyik. — És még mi minden van, amiről nem tudunk — düny- nyögte a másik. * Magasra nőtt kukoricásokon, arányló napraforgótáblákon át giz-gazos földutakon vándoroltak vissza a városba. Elburjánzott bokrokról szedtek gyümölcsöt vak tag botokkal ugrálták át az útjukba akadó árkokat gödröket így értek el a kertek aljáig. A nap már búj ócskát játszott a dombok mögött, vörös ruhás' árnyéké a toronyházak ablakain táncolt, amikor a tinik hazaértek. Fagyit vettek egy útba eső cukrászdába, letörölték a papucsu/kra rakódott sarat leporolták’a nadrágjukat is, ahogy lehetett A tarisznyájukra azonban virágok csimpaszkodtak, és borzas fürtjeikből levélkék hullottak a járdára. — Hippik — súgtak össze a hátuk mögött — Á, csak csövesek! Nézd, milyen koszosak! Ok meg végigmérték egymást és elnevették magukat. Mielőtt elbúcsúztak, az egyik azt mondta: — Kösz, hogy elhívtál. Megérte. — Menjünk el holnap is! Észak felé. — Reggel Itt várlak. — Eljövök. Szia! — Szia! Elmentek haza, mind a ketten. Mielőtt az egyik befordult a sarkon, még eszébe jutott hogy legalább, a másik nevét meg kellett volna kérdeznie, de az útkereszteződés már üres volt a másikat elnyelte valamelyik épülettömb. A tini táskájáról leperegtek a virágok, az utcai lámpákat életre keltette a 'sötétség. A betonfalak egy ideig még visszhangozták ütemes cso- szogását aztán döngve becsapódott a lépcsőházajtó. Tóth Éva-Mikor legelőször mejgáttam, már úgy tűnt fel előttem, mint a szerelem csillaga. Venus az ég alján, csodálatosan izzó fényben, de gőzkörrel körülvéve«. Ezekkel a . szavakkal röpíti képzeletünket magasba az író, hogy végigkísérjük a második házasság majdnem két évtizedes fényeit és árnyait.-Karcsú, * szinte vékony lány, ingóan hajlékony, mint a mesevirág lebbesnő ága, minden legkisebb pszichikai fuvallatra reagál... hangja olyan édes és titokzatos fuvolaszó, mint üvegharang, mint szélmegérintett eolhár- fa zenéje; a holdsugár muzsikál, és az életnél, a nemzés nyöszörgésénél és bőgé- sénél határtalanul mélyebb erotikái kiteljesülés«. A szerelem régiójából azonban szálljunk alább, hívjuk segítségül az író színész lányának, Lilinek a centenáriumra — II. bővített kiadásában — megjelent kötetét, és kísérjük nyomon a szülőföld mezsgyéit a hajdani Nyitra megyében! Itt született 1888-ban Simonyi Mária, a járásbírósági írnok ötödik gyermekeként. A szépen induló életet az apa korai, váratlan halála árnyékolta be. Az özvegy a négy lánnyal és a két fiúval hazaköltözött Érsekújvárra, a szülői házba, de ott sem maradtak sokáig; a gyerekek tanultak, szűk lett a fészek.-Az egykori Nyitra megyétől keletre, a harmadik megye az egykori Gömör. Lazán tömör, mint egy leejtett higanycsepp a Felvidék közepén; Jolsva. Holies Janka komoly, barna szeme itt csodálkozott rá a világra. Mikor Mária megszületett, már négyéves volt. Különös, hogy két asszony indult el erről a tájról egy férfi felé, aki a Tisza legfelső partjáról érkezett, hogy tragikus módon kapcsolja össze sorsukat-« — jegyzi meg könyvében nagyon találóan Lili. Mária akkor érkezik a család után Pestre a színiakadémiára — 1905-ben —, amikor Móricz Jankával házasságot köt. Kassán várja a színpad hódító illata, a rivalda fénye. -Simcxnyi mint egyetlen női főszereplő beszéli, zengi — méltatja az Apáca kritikusa —, valósággal éli a színjáték virágos nyelvét. Amit csinál, arra nyugodtan rá lehet mondani: zseniális. A tehetségnek szédületes ledületével, az ábrázolási erőnek hatásos skálájával viszi szerepét.« A fővárosban Beöthy László, a Magyar és Királyi Színház igazgatója figyelt föl az eredeti tehetségre, s 1916- ban szerződtette. A Színházi Élet rajongása sem maradhatott el: -Üde szépsége, karcsú, előkelő megjelenése, arca finom metszésű vonásai, örökké mosolygó, mindig barátságos kék szeme, amelyben a fiatalság tüze mellett ott a közvetlenség bája is, színpadra lépte első pillanatában megnyerték számára a közönséget. Már az első néhány jelenés után vele érzett, vele lelkesedett, vele rajongott az egész nézőtér, s olyan myíltezíni tapsokat kapott, amilyen áz -öregek«-nek is ritkán jár ki. Simányi Máriának ezután az első szereplés után mindenki megjósolhatja a ragyogó jövőt.« A kritikus nem tévedett, a színházi direktorok — a Nemzeti a kivétel — lelkesedtek érte. Néhány ragyogó alakítás után Bárdos Artúr a Reraissance Színházba szerződtette, Csortos, Törzs, Táray, Sugár és a fiatal ’Makláry Zoltán társaságába. Érméi a színháznál került személyes kapcsolatba 1923 végén, a Búzakalász Márta szerepének pnóháin a darab írójával, Móricz Zsigmonditól. A művésHiő már kiheverte évekkel ezelőtti házasságának kudarcát, amely Ker- pely Jenő gordonkaművésszel néhány hónapig tartott csaló. Móricz pedig egy fojtó házasság huszonnegyedik órájának tragédiáját írta és szenvedte, Janka tehetetlenül, megalázottan, kiszolgáltatottan vergődött ennek a hirtelen fellobbant szenvedélynek az árnyékában. -A nap árnyékában. Bethlen. Gá- bomé nem konkurálhat Báthory Annával, csak túlélheti őt. Holies Janka nem élheti túl. Nem akarja túlélni. Belebukik abba a helyzetbe, melynek egy kicsit ő is előidézője volt. Érzi, hogy elvesztette az életcsatát, és önként veti magát a Búzakalászt arató kasza alá...« — adja kezünkbe majd fél századdal később a tragédia kulcsát Lili.- Kedves Mária, író sorsa, művész sorsa az emberi boldogtalanság, de nálam boldogtalanabb ember már alig van. Lássa, itt ülök egy idegen városban, egy kávéházban egyedül. Egyedül, egyed ÜL Miért gondolok magára? Maga&erre nem adott ágit: nem is ismerem- magát; eszes, szellemes, néha kicsit merész szavain kívül semmit sem tudok magáról. De régen félék magától, évék óta. A feleségemnek egyszer egy Intim pillanatban vallottam be magát: ő azóta számon tart...« Mária hallgat, féléimében legszívesebben bezárkózna a négy fal közé. Nem akarta, nem akarhatta a tragédiát Még a színházban sem tudott igazán nagy tragikát alakítani. De Móricz nem tágít, megszállottan küldi a segélykérő levelekét; paradoxon, de vissza akart térni az ő egy asszonyához, soksok regényének hőséhez, az ő hűséges Jankaijához. De Janka olyan mély sebeket szerzett az utolsó években, hogy nincs ereje megtenni az utolsó lépést 1924 májusa. Móricz rögeszmésen írja az Odysseust Tótisz András Ál ÜZ Vettem egy tankot. Nagyon szép kis tank, alig futott negyvenezret a generál óta. Tulajdonképpen kocsit akartam venni, de a piacon tizenötezret kérték egy kiutalásért. Igaz, akkor még nem gondoltam arra, hogy tankot vegyek. Egészen addig, amíg a Keletinél meg nem szólított egy lengyel turista. — Forint jeszty? Dollár, márka? — akkor jutott eszembe Stratilek. Az a postarabló, aki itt vett pisztolyt egy lengyeltől. — Jeszty — mondtam tehát, és visszaadtam neki az aranykarkötőt, amit a kezembe nyomott. — Kocsi kéne. — Kocsi? — A lengyel gondolkott egy kicsit, és a fejét vakargatta. — Milyen? — Rolls-Roys — vágtam rá. — Drága lesz — ingatta a fejét a lengyel, és a szemem előtt rózsaszín ördögök táncoltak. Odahajoltam a középkorú szőke férfi fejéhez, és bizalmasan a fülébe súgtam: — Tank kellene ám. Hamar megegyeztünk. A lengyelnél ugyan momentán nem volt tank, de megígérte, hogy a jövő héten elhozza. Meg is jelent vele a megbeszél* időben a Garay téren. — Hogy hozta át a határon? — kérdeztem döbbenten. 1 — Ne is kérdezze! — legyintett. Nagyon nehéz útja volt. A ' határon minden csomagját fölnyitották, a tankot is szinte szétszedték, benéztek az ülések alá... Végül elvettek tőle egy lemezjátszót és harminc frottírtörülközőt; hiába mondta, hogy ő naponta mosakszik. Nem hitték el. Nem mondom. Került a tank annyiba, mint egy Zsiguli, de megérte. Megbízható. Jó a motorja, erős a karosszériája; ezt aztán lehet kopogtatni, sehol sem rozsdásodik. Az utcán tartom. Na és ha nekitolatnak... Igaz, a lengyel mentegetőzött, hogy csak kevés lőszert tud adni vele, de nem baj. Karambolnál még így is biztonságosabb, mint akár egy Volvo. Egy baj van csak. Sokat eszik a nyavajás, a gatyám is rámegy az üzemanyagra. Valami kis melót kéne szerezni vele ... Gondoltam, hogy jelentkezek a tankkal pénzszállítónak, de sajnos nem felelek meg a feltételeknek, melyek szerint a pénzt csak madárcsontú, halk szavú, reszketeg aggokkal szabad szállíttatni. Alsó korhatár: 70 év... Én pedig fiatal vagyok és sportolok... Mint tehetek? Talán elmegyek zöldséget szállítani a piacra. Végső esetben eladom egy lengyelnek a tankot. Valójában 6 várja vissza Lányfaluba Pénelopét, de Pénelopé hallgat. Ha enged, visszakaphatta volna férjét, talán.., »•Vak, gonosz vagy őrült. Hű, mikor másnak állít szerelmi oltárt, és nekem mondja, hű. Elkövettem mindent; felvettem, szerettem, őrjöngtem, ütöttem, gyilkoltam, imádtam mindent. Mit lehet még? Csak elküldeni, félreállni az útból« — adja meg magát végzetének Janka, Lelkét kiterítette a ravatalra, hogy nemsokára a testét ia mellé tegye. »•Bűn? bűnös vagyok? mit teheted róla? Meg akarok szabadulni, éa elmegyek a börtönbe, hogy magának fölemelő kegyelmet kiérdemeljem. Minden érzésem az, hogy ez a darab a férj himnusza a feleségéhez, Ez a családi élet nagy dit- hirambusa...« Ha nem jön, Penelope, megy Nausákaához: »Csak nézlek, nézlek, te rezgő harma tcsepp S valakire emlékeztetsz oly igen engemet..« Móricz fut, fut a debreceni asszonyhoz, hogy megírja remekművét, a Pillangót né-; hány hét alatt. »egyetlen tiszta szerelem mindennél fájóbb szerelem az elszállt pillangó utáni sóvárgás« »Az iszonyatos várakozás, iszonyatos módon befejezte- tett... Holies Janka a halált választotta, hogy örök életet nyerjen...« Négy szó egy üres Lapon: »Mária! Most imádkozzon értem!« Nem tudni, Mária bűnös-; nek érzi-e magát, hallgat. A levelek röpködnek, cikáznak, űzik egymást A jéghegy olvadni kezd. Minden külön értesítés helyett 1926. június 29-ón megkötötték a házasságot ''rItt véget is érhetne a »nagy kaland«, de csak most kezdődött az élet Mária vállalja az író három lányát az utódokat a fiakat — Móricz nagy bánatára — azonban nem. Egyre fogynak a szerződések, meghívások, alkai-; mánként egy-egy szerepet eljátszott de férje figuráival alig-alig találkozott Pedig az író egyre jobban áhítozott a közös művészi és anyagi elismerésre, de a direktora«: másképp döntöttek. Felölva- sókörutak. Nyugat-estek jelentik a közös munkát A házasság ötödik évében — a hévízi gyógykezelés idején — valami olyan dolog történt, amit a levelek segítségével sem lehet megfejteni. A szerelem »ámbratartó korsóján« hajszálrepedes jelent meg. »Zsiga, mi szépen, becsületesen elválunk. Azt szeretném, ha ez minél csendesebben történne. Ez csak a kettőnk dolga. Szeretném, ha minél előbb közölné velem életlehetőségeimet hogy elindulhassak. Magyarázzak? részletezzek ? Zsiga, ugye, minek. — Maga pontosan tud mindent Nincsen tovább. Ennyi az egész. Igen sok boldogságot kívánok Magának Mária« Móricz Miklóséfcnál 1936. december 6-án végképp eltörött az ámbratartó korsó. Móricz fájlalta, hogy Mária nem lett igazi múzsája, mint Janka. Csak néhány »szépasszony« őrzi regényekbe zárva a halhatatlanság bélyegét: a Rokonok Magdalénája, a Rab oroszlán Ellája. Vajon sikerült megértenünk Simonyi Mária varázslatos egyéniségének titkát? Talán csak annyit amennyi a tengerben úszó jégtáblából kilátszik. A világtól távol, csendben, érdi otthonában még 17 évet élt Móricz halála után. 71 éves volt, és 20 éve helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben. Ez az írás — ha méltó emlékéhez — virág helyett legyen tisztelgés Simonyi Mária sírja előtt. Uádics Károly \
