Somogyi Néplap, 1979. augusztus (35. évfolyam, 178-203. szám)
1979-08-19 / 194. szám
A világ kenyere Vajon illek-« a kenyér ünnepén emlékeztetni arra, hogy még mindig milliók éheznek, tíz- és tízezrek halnak éhen a földön? Akiktől megkérdeztem, először meglepődött, majd magabiztos természtes- séggel mondta: persze, hogy illik, sőt: nemcsak illik ... Kapcsolatunk a kenyérrel — mióta az ember az elsőt megsütötte — változatlanul szoros. A mindennapi betevő falat ellentéte tudatunkban — akár átéltük már, akár nem — az éhezés. Borzalmait az aranybarnára sült, foszlós, még meleg új kenyér illatának varázsában elképzelni is rossz. Az ember előbb ismerte meg az éhezés rémét, mint a kenyeret. És csak az uótbbi néhány évtizedben jutott el a »■mindennapi kenyér« biztonságáig. Afrika, Ázsia és La- tin-Amerika országaiban ma is legalább 500 millió ember tengődik az éhhalál küszöbén. Egy átlag amerikai, ausztráliai vagy észak-európai évi húsfogyasztása akár 30—40 indiai lakos alapvető szükségletét fedezné egy esztendőre. Az emberi világ belső ellentmondásait jellemzi továbbá, hogy a fehérjetermelés — igaz, szűkösen — jelenleg mindenki szükségletét fedezné, valójában azonban csak az állati fehérje több mint kétharmadát a föld lakóinak egyharmada fogyasztja eL A különböző felmérések, tanulmányok tanulsáea szerint az utóbbi évtizedekben tóvá nőtt a szakadék a világ fejlett és fejletlen országai között: jó tíz esztendővel korábban még »csak« egymil- liárd ember nem jutott hozzá a szükséges táplálékhoz, ma másfél milliárd. És emlékezzünk csak a tömeges termény-megsemmisítésekre, a földek parlagon hagyására. Néhány éve, amikor a föld több pontján tömegesen haltak éhen gyerekek, felnőttek, több mint 60 millió hektár amerikai szántóföldet — Magyarország vetésterületének tizenkétszeresét! — hagyták megműveletlenül a nagygazdák, mert a vetés nem fize- tődött volna ki... Egy egészséges, igazságos világgazdasági rend kialakításával jobb helyzetbe jutnának a fejlődő országok. 1974 novemberében Rómában élelmezési világkonferenciát tartottak, amelyen a résztvevők előirányozták: egy évtized alatt fölszámolják az éhínséget ... Azóta majdnem öt esztendő telt el, és ma változat lanul a világ lakosságának mintegy 30 százaléka fogyasztja el a gabonatermés 70 százalékát. A segítségre szoruló országok lakói továbbra is éheznek. A Rámában elhatározott magasztos cél valóra váltása szinte még el sem kezdődött. A szocialista országok azonban gazdasági lehetőségeikhez képest a maximális segítségben részesítik a fejlődő államokat — szakembereik képzésével, korszerű mezőgazda- sági berendezések átadásával, modem öntözési módszerek meghonosításával és nem utolsósorban élelmiszerszállítmányokkal támogatják a rászorulókat. De ez kevés, nagyon kevés. A történelem igazságszolgáltatása úgy kívánná, hogy a volt gyarmatosítók viseljék a miattuk visz- szamaradott gazdaságok föl- emelkedésének terheit. A fejlett tőkésországokban azonban inkább szórványos és igencsak egyedi kezdeményezéseknek lehetünk tanúi. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete, a FAO erejének javát a főid élelmezési gondjainak megoldására koncentrálja, de ebben a sziszifuszi munkában ismét csak a szocialista országokra számítanak bizton. Ügy tűnhet, ördögi körben élnek bolygónk éhező lakói. Valójában azonban a segíteni akarás hiányáról van szó annak a többségnek a részéről, amely valójában segíteni tudna. Az Egyesült Államok az idén 126 milliárd dollárt fordít fegyverekre, a föld országai együttesen ennek többszörösét. Pedig bomba már annyi van, hogy vele az utolsó szálig kipusztítható bolygónkról az ember, a jóllakott és az éhező egyaránt. Ez tény, ezzel mindenki tisztában van. Ugyanakkor ma még aligha tudna valaki válaszolni arra: mikor érkezik el az az idő. amikor minden ember, mindennap legalább egyszer jóllakik a Földön? K. M. Domboldal öregemberrel A mikor először találkoztunk, egy kölyökkutyát vezetett madzagon, Az apró állatnak nem volt nehéz lépést tartania vele, bár igyekezett szabadulni, s hol jobbra, hogy balra rángatta a zsinórt. Az öregember pedig meg-megállt, hagyta, hogy a kutya nézelődjön egy kicsit. Jól esett neki is a pihenés. Megtörölte a homlokát, aztán mentek tovább. Néha autó suhant el mellettük. a kutya ilyenkor behúzott farokkal az öreg lábához ugrott. — Na, ne félj. itt vagyok! — dörmögte az ember a kutyának, amikor mellém értek a fa árnyékába. — Leülnék kicsit, — mondta az ember, s a kölyökkutya is rögtön elterült a fűben. — Kicsi még — mutatott rá az öreg —, nem bírja a sok gyaloglást. Neve nincs. Most találtam; ott bóklászott az út mellett. Valaki biztosan kitette, én hazaviszem. Jó dolga lesz majd kint a heaven, meg én sem leszek egyedül A kutya mintha értené mindezt, néhány farkcsóválással nyugtázta az öreg mondatait. Mindketten fáradtak voltak és kopottak. Az öreg gyakran járt errefelé, s később mindig vele volt a kutya is. A fa alatt megpihentek. Pár nap múlva nem kellett zsinór a kiskutyának: futott az öreg után. — Kajla ez még — mondta az ember —, de azért el nem futna tőlem. Jó kutya lesz. Ült a fa alatt, és nézte a vidéket. — Legelő volt erre valamikor. Sokszor jártam én er refelé, s elnéztem az állatokat. — Pásztor volt talán7 — Dehogy. Iparos ember... világ életemben. Volt, hogy három segéddel dolgoztam. Bőven volt munkánk. Elszállt az idő, és nehéz lett a kezem, Most, ha tavasszal kisüt a nap, kiköltözöm a hegyre. Ott vagyok, míg el nem égett az összes avar. Akkor megyek csak haza. Télen meg csak ülök benn a házban, s nem győzöm kivárni, hogy duzzadjanak a rügyek. Így van ez, ha az ember egyedül él. — Gyerekek, unokák nincsenek? — Senki, Soha nem volt feleségem. Nem mondom, lett volna, akit elvegyek, de addig húztam-halasztottam a dolgot, addig halogattam az esküvőt, míg férjhez ment máshoz. Én meg mást nem tudtam megszeretni, pedig sokat ajánlottak. Most nemrég is egy özveigyasszonyt. De most már minek. Jobb szeretek egyedül lenni. Nincs sok pénzem, de hát minek is lenne: ami kell, az azért megvan. Aztán gyorsan másra tereli a szót, mintha attól tartana hogy kifürkészem a titkát. A füvet itt régen rendszeresen lekaszálták — mutat végig az árokparton. — Ma nem kell senkinek, vagy nincs, aki levágja. Hát ami igaz, az igaz! Nemrég elnéztem a kaszásokat. Ilyen hosszú füvet hagynak — mutatja a kezével. — Mi valamikor a föld színénél vágtuk el. Látta volna, amikor kaszáltak. Iparos ember voltam, de a rétet csak nekem kellett levágnám. Még harmatos volt a fű, amikor «»<-' kiláttam; mire jöttek a segédek. én már megizzadtam párszor. De hát akkor azt kellett csinálni, és ha valaki nem jól csinálta, megszólták, nem volt becsülete a faluban. Kint. a hegyen még most is megfogom a kaszát, mert más nem csinátta mag he1 ■"ettem. De alig suhintok párat, föl kell envenese'lnem: nem bírom már az ilyesmit. — Mindig korán reggel dolgozom, míg nem tűz a nap. Aludni úgysem tudok sokat. Aztán napközben mászkálok, vagy pihenek az árnyékban; eldolgozgatok a szőlővel, és eladom • bort. nmét mm KÖNYVESPOLC A táplálkozás paradoxonai Három kintinensen félmil- liárd ember éhezik. Az étel minőségéről nem is beszélve. Ugyanakkor az északi félteke jó néhány országában az állatoknak vetik oda az értékes szójababot, az Egyesült Államokban két kalória energiát fordítanak egyetlen kalóriányi táplálék létrehozására. Ugyancsak Észak-Amerikában fantasztikus tömegben pazarolják a műtrágyát parkok, temetők gondozására, holott a földnek ez a mesterséges tápláléka a »harmadik világban« milliókat menthetne meg az éhezéstől, sőt az éhhaláltól. A világon megtermesztett gabona kétharmadát a népesség egyharmada fogyasztja eL A Szahel-övezetben négy esztendeje százerek pusztultak el az éhínségtől. Az ellentmondás megdöbbentő, a világméretű igazságtalanság ténye a napnál világosabb. Jól tudjuk, mennyire ártalmas a zsírok és a szénhidrátok túlzott fogyasztása, mégis mértéktelenül habzsoljuk a sült szalonnát, a rántott szeletet, az édességeket. Nem létezik hát táplálkozási szokásainkban célirányosság? íme, a második — minőségi jellegű — ellentmondás, amelynek teljes feloldása még hosz- szú időre reménytelennek látszik. E paradoxonok tudatosítása azonban elengedhetetlenül szükséges megszüntetésükhöz. S e tudatosításhoz, felvilágosításhoz nyújt nagy se gítséget Csupor Tibor izgalmas munkája, amely a napokban jelent meg a Magvető Kiadó rangos Gyorsuló idő sorozatában. Az újságíró, lapunk egyik főmunkatársa arra tett kísérletet, hogy a természettudományok, a szociológia, a történelem, a néprajz, a művelődéstörténet és a ezépirodalom kutatásainak felhasználásával magyaráza« tot találjon a táplálkozás pa- radoxonaira. Könyve' az első ilyen jellegű magyar nyelvű munka. Tudományos esszé, tudálékoskodó nagyképűség és fárasztó lábjegyzet-apparátus nélkül. De sok-sok színnel, leleménnyel, íny- és szellemcsik- landó érdekességgel. Csupor i mintha százfogásos ebédet tálalna, úgy »ontja« — bár nem minden »üresjárat« nélkül — a megható, megdöbbentő vagy mulatságos történeteket régi idők táplálkozási szokásairól: kenyérsütés közben mormogott »ráolvasásoktól«, a francia királyi konyha — a királyi iszok meg. Én csak keveset iszom, de egy-egy pohárka pincehideg bornál nincs jobb a világon. Egy pohárral reggel, eggyel ebédkor, eggyel meg lefekvés előtt; ez a porcióm. Jó borom van ám — mondja nem kis büszkeséggel. — Tiszta hazai. Cukrot nem teszek bele, de azért így is jó. A domboldalon beérik a szőlő. Hogy mennyi lesz? Nekem az nem számít^ Annyi mindig van, amennyi kell. Párszor meg akarták venni a hegyet. Nem adom én, mondtam. Minek? Akkor mit csinálok nyáron; hova megyek? Otthonba, vagy üljek egy kis lakásban? Majd ha meghaltam, csináljanak vele amit akarnak, de addig ... A kölyökkutya felugrott a fűből, és körülcsaholta az embert. — Menne már — biccentett feléje az öreg. — ö gyorsabban kipiheni magát, mint én. Másnap egyedül jött az öreg. — Elkódorgott valamerre — mondta a kutyára célozva. — Persze biztos visszatalál majd, csak hát kajla még. Tudja, itt jó dolga van, hát előbb- utóbb visszajön. Ha csak el nem vitte valaki. De ki vinne el egy ilyen ronda kis köly- köt? — kérdezte magától. — Azt nézegettem épve*• hogy viszik a gépek a szénát — ült le a fa alá. — Jó pár éve, ha valaki azt mondja nekem, hogy majd így lesz, kinevettem volna. Pedig ezek aztán egy óra alatt többet ctimélmmk, mim* írni akkor «0» francia konyha — ínyencségeiről, az édesipar históriájáról, a tisztítatlan birkabelet majszoló közép-ázsiai bennszülöttről vagy az írországi nagy éhínségről. Mégsem tárnád — egy pillanatra sem — az az érzésünk, hogy anekdotagyűjteményt vagy históriai »leckét« olvasunk, hiszen az adalékok sohasem önmagukér valók: minden esetben egy szigorú logikai vonalvezetés bizonyítására szolgálnak. Az öt világrész ízeit ismertető fejezetben és a történeti jellegű részekben is egyetlen cél irányította a szerző tollát: a mindenkori táplálkozási struktúra ésszerűtlen vonásainak é. az élelmiszerelosztás társada’ mi indítékú paradoxonainak megvilágítása, az éghajlati talajtani, társadalmi, kereskedelmi okok földerítése és az okozatok értelmezése. A legmeggyőzőbben kétségtelenül az életmód és a táplálkozás összefüggéseinek magyarázata sikerült, különösen a Miért konzervatív a magyar ízlés? című fejezetben. Az okfejtés — zsírban és szénhidrátokban gazdag, de fehérjében és vitaminokban szegény táplálkozásunk az egykori földműveséletmód megkövesedett maradványa, a »kalóriaközpontúság« tehát jórészt gondolkodásunk és ízlésünk feudális beidegződés — látványos és elgondolkodtató. Csupor Tibor ugyanakkor rövid, de tartalmas összefoglalást ad a munkásság és más társadalmi osztályok, rétegek táplál - kozási szokásairól is. nem feledkezve meg a gazdaságpolitikai tendenciák és az élelmezés összefüggéseinek feltár á- sáról sem. Ám bármilyen furcsa, épp e kifogástalanul logikus magyarázatok olvastán maradi bennünk a legnagyobb hiányérzet. Ügy érezzük, a felszabadulást követő esztendők mezőgazdasági politikájának elemzése, a kollektivizálás következményeinek elemzése — a folyamatok jelentőségéhez képest — túlságosan vázlatosra sikerült. Ide kívánkozik a kérdés: vajon oly forró-e még ez a kása, hogy így kelljen kerülgetni? Szerencsére a könyv »végkicsengését« mégsem ez a hiányosság jellemzi: a világméretű éhezés okainak vizsgálata és az ínség megszüntetésére irányuló stratégiák föl vázolása, a demográfiai robbanás és az élelmezés korrelációjának ismertetése, a segélyprogramok értékelése lenyűgözően logikus és lelkiismeretet ébresztő. A táplálkozás paradoxonai e katartikus hatás miatt jóval több, mint tudományos esszé. Értékéhez — a racionális vonalvezetés es a stílus színei mellett — a humán értelmiséginek a »agyvilág gondjáért-bajáért való felelősségvállalása Is hozzájárul. Lengyel András Távlatokat nyit Szájról szájra járó történet. Nem biztos, hogy igaz, de — bármilyen nevetséges — szomorú, hogy igaz lehetett volna. Eszerint az egyik könyvesboltba úgy állított be valaki, hogy kér egy méternyit a piros kötésűekből, pontosan 125 centimétemyit a kékekből, további 70 centimétert pedig vegyesen szürke és bordó borítású könyvekből. Bizonyára értetlenül nézhetett a különös vevőre a kereskedő, mert ő mindjárt meg is magyarázta a dolgot: új bútort vett, amelyhez könyvespolc is tartozik, s a tapéta színe miatt így állította össze a »rendelést«. Talán nem is kellene külön hozzáfűzni, hogy alá így vásárol könyvet, az vajmi ritkán olvas, hiszen a könyvnek csak a külseje érdekli, tartalma annál kevésbé. Ez még lehetne magánügy is, de közügy, hogy nem nevelték a hét alatt — intett fejével a távolban dübörgő gépek felé — Aztán estefelé betérnek hozzám ezek a gyerekek: van egy kis bora? Nevetnek, megisszák, és egy csöppet sem fáradtak. Mennek a moziba, nézik a televíziót, szórakoznak, és másnap dolgoznak tovább. Én annak idején estére már olyan fáradt voltam, hogy beestem az ágyba. Szombatonként ha elmentem valahova. Néha ezért irigylem is őket egy kicsit. Azt hiszem nincs jobb dolog, mint ma fiatalnak lenni. Persze nem panaszkodom: így se rossz. De ha egyszer választhatnék!.. Mit tudtunk mi a világról és mit tudnak ők? Néha ol-ia- nokról beszélnek, hogy azt sem tudóm, mi az. Nem kérdezem őket, tegyék a maguk dolgát, én már csak megvagyok így. utók szaladnak az úton. s az öregember nézi őket. Néha valaki felint. »A nagyapjának még lova se volt, és örült ha jutott neki kenyér« — jegyzi meg egyszer. Aztán föltápiszkodik. kiegyenesíti a derekát. — Na, minden jót — biccent, és lassan, csoszogva elindul. n"egy a domboldal felé. .« talán a kutyára gondol, a kö- lyökre, amelyik lehet, hogy visszajön. Vagy nem gondol semmire, csak megy a poros úton a régi présház felé, és néha lenéz a más11' útra, ahol autók szaladnak. Vagy a mezőre, ahol a szenabaiakat rakja pótkocsira egy gép. fián Tibor könyvek szeretetére és mégis-' mérésére. Minek tagadjuk: a társadalomnak minden rétegében találhatók emberek, akik nem vagy csak egészen keveset olvasnak. Az okok között — amelyeket ők maguk sorolnak fel — éppúgy szerepel az ingázás, mint a bokros hivatali elfoglaltság. Évek óta 85 és 90 millió között jár az egy-egy esztendőben kiadott könyvek össz- példányszáma, vagyis az ország minden lakosára nyolcnál több kötet jut. Természetesen az átlag ebben az esetben sem mutatja a tényleges helyzetet, hiszen van, aki nyolcnál sokkal több kötet könyvet vásárol és olvas el egy év alatt — és van, aki egyet vagy még annyit sem. Megnövekedett az utóbbi években városon és falun egyaránt a szabad idő. Méghozzá olyan mértékben, hogy sok ember számára már gon- iot jelent, mivel is töltse el. S ezen a gondon — megint- csak nem kevesen — úgy segítenek, hogy abból társadalmi gond lett: több időt töltenek, több pénzt költenek a kocsmákban. Helyenként csupán azért, hogy valamivel »agyonüssék az időt«. A könyv, az olvasás szeretetére — mint mindenre — nevelni kell, már a gyermekkorban. A legkisebbek, az óvodások könnyen megszeretik a könyveket, ha maguk is kézbe vehetik, sőt az óvónénik még biztatják is rá őket. Ha így indulnak, az iskolában sem lesz a könyv félelmetes ellenség. Többet ér mindenféle adminisztratív intézkedésnél, ha az embereket — akit lehet, egészen fiatalon, de még idősen sem késő — rászoktatják az olvasás örömére, a szabad idő kulturált eltöltésére. Megunhatatlan szórakozás és egyben művelődés: minden könyv más, új világot, nagyobb távlatokat nvit meg az olvasó előtt, önálló gondolkodásra készteti. Egységes, és már törvénnyel is megerősített művelődési rendszerünkben különösen fontos bolyét foglal el. A köz- művelődés munkásaitól nagyon sok függ a könyvek megszerettetésében. Hogy minél több embert kisérjen végig az életen, enyhítve a bajokat és fokozva az örömöket. V. E.
