Somogyi Néplap, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-24 / 171. szám
Tanárok és tanulók A pénztárgép és a pult mögött Nincs haszontalan gyermek A balatoni nyári dolgozók — a szakképzett és a szakképzetlenek — leszerződte lése mindenkor gondot okozott. A Somogy megyei Vendéglátó Vállalat több egységet működtet a Balatonon, köztük néhány igen nagy forgalmú. A fonyódi Camping, a Sirály, az Aranyhalász, a Lidó étterem, a Présház, hogy a nagyobbakat említsük. — Az első év, hogy nincs munkaerőgondunk. Van elegendő szakképzett felszolgáló, szakács, konyhalány, leszedő, raktári munkás. A fölvételeket, az előszerződések megkötését már tavaly, illetve januárban elkezdtük. Fölkerestünk olyanokat, akik a Balatonhoz közeli községekben élnek, megállapodást kötöttünk héhány általános, közép- és főiskolával. A Pécsi Tanárképző Főiskola, a Budapesti Műszaki Egyetem küld ennek alapján hallgatókat; ilyen módon csaknem négyszáz idénydolgotzót síké-1 rült biztosítani. A tanárok és a tanulók egy—másfél hónapot dolgoznak, s könnyebb munkára jöttek — tanári felügyelettel — a nyolcadik osztályt most végzett gyerekek. Ezenkívül száz nyugdíjast is foglalkoztatunk — tájékoztatott Németh Lajos, a vállalat balatoni területi igazgatója. . Törékeny, végtelenül udvarias teremtés Horváth Györgyi, a Pécsi Tanárképző Főiskola ősztől negyedéves hallgatója. Éppen a Camping étterem egyik pénztárgépé mögött ül, szorgalmasan veri a hii len tyűket, számol az önkiszolgáló é t terem ,5 vendégei - nekz — Persze még nem megy eléggé, most tanulok csak be... A számolás erős oldalam: matematika—kémia szakos tanár leszek. Jó egy kis gyakorlás, legalább nem esek ki a tanultakból ... — Dolgozott már korábban a vendéglátóiparban? — Nem. Otthon, Balaton- szentgyörgyön végeztem nyaranta különböző kisegítő munkát, ez az első év. hogy ilyenre vállalkoztam. Jó itt lenni, a kollégák, Kiss János vezetőtől kezdve, nagyon 60- kat segítenek, hog^t mielőbb belejöjjek ... — Hol akar majd tanítani? — Ha sikerülne, otthon, Balatonszentgyörgyön. Épp húst készít élő sütésié Écsi László, a kaposvári Táncsics Gimnázium negyedikes tanulója a vállalat új, Liget bisztrójában. — Mindenes vagyok, azt I csinálom, amit kell — mond- • ja, amikor Szűcs János biszt- róveaető dicséri a szorgalmát és ügyességét. — Fékeiét főzök, sört adok, ez sajnos, épp kifogyott ... — Ez lesz az egész nyári elfoglaltság ? — Nem, néhány hetet oi- henek is. A barátaimmal elhatároztuk, hogy keresetünkből, kirándulunk majd Bulv gáriába, Várnába. Szeretnénk összehasonlítani a Balaton és a tenger közti különbségét. %— S a gimnázium után? — Pécsre készülök, szeretném, ha fölvennének az orvosi egyetemre ... Jó néhány tanár, diák ta- lálnató még a vállalat vendéglátóhelyein. Van tanár, aki felszolgál és tanítónő, aki büfét vezet, igen nagy szakértelemmel. A tanulók pedig íóiszolgálnak, dolgoznak a konyhán, leszedik az asztalokról a poharakat, a tányérokat, s azután mosogatnak, törölgetnék. A legtöbben igyekeznek becsülettel helytállni. Amikor letelik a műszak, vagy csak délután—este kell dolgozniuk, rohannak a strandra és napoznak, für- denék. Hasznosan, kellemesén telik így a nyári szünidő. Sz. L. egyet, sűrű drakulujt emlegetve, s illetlen cselekvésre biztatta az egyedülvaló dom- nulét. A román fölkapta egy picit a fejét, de nem fordult hátra, csak a fülét hegyezte, akár a lova — Scsi romunescsi? — kérdezte aztán halkan. — Minden nyelven tudok, fiam — mondta neki Czau- ner. — Csak az ostoba emberek nyelvét nem vagyok képes megtanulni, hogy egyszer szót értenék azokkal is. Dvorzsák gyanúsan pislogott rá: vajon kire gondol, ha ostobát mond. De hamarosan megnyugodott, mert Czauner egy tőle szokatlanul hosszú mondatban kifejtette a véleményét, és az már semmiképpen nem vonatkozhatott őrá. — Az embereknek ugyanis,,. — magyarázta Czauner — értem ezen a munkásem- bereket, szóval a parasztokat is ... még az elnyomóiknál is, az elnyomói uraiknál is nagyobb ellenségük a saját ostobaságuk. Mert vagy azt nem képesek megérteni, hogy ki okozza a nyomorúságukat, ki az ellenségük... vagy ha legalább erre már rájöttek, akkor meg azt nem képesek? kitalálni, hogyan cselekedjenek ellenük a legeredményesebben. Így aztán attól félek, hogy ez az egész dolog egy kicsit sokáig el fog tartani. Hallgattak mindnyájan; emésztették. — Milyen dolog? — kérdezte meg aztán Dvorzsák. — A forradalomra gondolsz? Hogy talán a világforradalom az, ami teszerinted sokáig el fog tartani ? Czauner nem válaszolt. Maga is sokallotta, mennyit beszélt most egyszerre. Elgondolkoztak. Alig vette észre, hogy mari kő van alattuk. Hát itt a falu. Szürkült is. (Folytatjuk.) 12. A román hátrapillantott Nem csudálkozással, nem is megütközéssel. Csak éppen megnézte magának azt a tó- tot, aki azt mondja, hogy gyűlöli a magyar urakat, s lám mégis a magyarok oldalán harcol. — Bámulsz, ugye?! — értette félre némiképp Dvorzsák János. — Hát te azt hiszed, hogy a tót urak meg az oláh urak különbek lesznek? Azért kell harcolni, barátom, hogy soha sehol ne legyenek többé urak! Se gróf, se burzsuj, se király! Még- hogy király!.., Na, nézd a bugrisát, király kell neki! Semmiféle kizsákmányoló... Érted-e ezt? Érted a fenét! — jött egész tűzbe. — Buta paraszt vagy, nem értesz semmit ... különben nem hetven- kednél itt azzal a századik lovashadosztállyal. — Csitulj csak egy kicsit, agitátor! — szólt rá higgadtan Czauner. Állát fölszegte a levegőbe, s nagyon kezdte kutatni az eget. A csendben aztán ók Is meghallottak valami halk. távoli zúgást. Repülő lenne? Egy pillanatig még a ló is nyugtalankodott, de mikor András morgott neki valamit és megveregette a nyakát, nyugodtan baktatott tovább. Hallgattak, figyeltek. De a zúgást már nem hallották. Nagy kék ég volt felettük, még bárányfelhők is alig; néhány pacsirtánál egyebet nem Olyan korba értünk, amikor elementáris erővel nyomul előre szükségszerűen az ember, a maga alkotó személyiségével. A pécsi országos gyógypedagógiai konferencián hangzott el Aczél György előadásában: most kezdjük megtanulni, hogyan kell gazdálkodni a javakkal, az energiával a vízzel, a tiszta levegővel, de nem halogathatjuk tovább annak elsajátítását sem: hogyan gazdálkodjunk az ember alkotó energiájával: hogyan neveljünk olyan generációt, amelynek természetes lételeme a közösségi cselekvés, amelynek anyanyelve az alkotás. Nemcsak általában hiszünk az emberben, mint az élővilág legcsodálatosabb jelenlévőjében, hanem hiszünk Kovács Andrásban és Szabó Jánosban is. Távol áll tőlünk az antropológiai pesszimizmus a determináltság tétele, mer* bár nyilvánvaló az örökletes tényezők szerepe, mégsem lehet kizárólagos. Végűi is a társadalmi környezet kínálta lehetőségek és ösztönzéiek döntik el mi lesz az emberből. És embernek s pedagógusnak egyátánt rossz az, alti azt hiszi, hogy a gyermek sorsa a bölcsőben dől el. Talán túl kényelmesek és felelőtlenek vagyunk? Könnyen sütjük rá a bélyeget a gyerekre, hogy »nehezen« nevelhető, pedig mindössze a szürke átlagtól különbözik. Csak kilóg a sorból. Könnyen minősítenek a »normális« általános iskolákban egyszerűen csak kedvezőtlen környezetből érkező, s így természetesen elmaradott apróságot, beszédhibás lányi vagy fiút, renitenskedő fenegyereket »gyógypedagógiai esetnek« — és küldik őt valóban a gyógypedagógiai helyekre. Holott éppen végre a normális állapotokra lenne szüksége a szellemi és testi gyarapodáshoz. Az, ingerszegény, a társadalmilag szerencsétlenebb környezetben született kicsinyek valóban speciális pedagógiai ‘gondoskodást kívánnak, de nem gyógypedagógiai különbségtételt. Inkább azt kellene elérni, hegy minél több tanár és tanító sajátítson el gyógypedagógiai szemléletet és képzettséget, hogy ott nevelhessenek, ahol az adottságok a legjobbak. De legalább tanulják megkülönböztetni a valóban sérült gyermeket a határesetektől, alcik egyszerűen ovik nagyobb figyelmet, melegebb és közvetlenebb törődést kjj vannak. Végül is nemcsak, tudni, hanem érteni, érezni is kell hogy másként érkeznek az élet első állomáshelyeire a város perifériáin, a tanyákon növekvő gyermekek, másként az állami gondozottak, a gyámügyi felügyelet alatt állók, pedig ugyanolyan arányban van közöttük különös tehetség, mint a jól élő városi csemeték között, ugyanúgy hordanak magukban jó adottságokat, mint mások. Elszomorító, hogy a normálisan, de lassan képezhető gyermekek húsz százaléka nem fejezi be általános iskolai tanulmányait. Ez évente harmincezer ifjú! Elszomorí tó ez az adat, amikor egész társadalmi berendezkedésünk legbensőbb lényege az emberekről való sokoldalú gondoskodás, a személyiség gazdagodásának pártolása. Az ügy valahol csorbát szenved. Vétkes ebben még az előítélet, amely indokolatlan különbséget tesz gyermek és gyermek között. Vétkes az a konzervativizmus, amely eleve megbélyegez és beskatulyáz épp^n csak cseperedő életeket. Hibás az iskola, amelyiket nem jellemez ugyan többé ilyen előítélet, ilyen konzervativizmus, de amelyik sokszor gondolkodás és felelősség nélkül választja a könnyebb utat; nem kínlódunk senkivel, mi elitiskola vagyunk, és aki nehéz eset, menjen a kisegítő iskolába ... Ugyancsak a már említett gyógypedagógiai konferencián hangzott el: túl sok még a tanügyi bürokrácia, mintha erősödne a tantárgyi sovinizmus, amely csak a tantárgy keretein belül nézi a gyermeket, pedig mi egész személyiséget, teljes embert akarunk nevelni. És az iskolának abban is meghatározó szerepe van, lehet, hogy a hátrányos környezetből, terhelten érkezők hogyan és hová mennek a dalomban. Nem utolsósorban úgy, hogy az iskola adhatja a. legtöbb sikerélményt, amelyre egyfomán szüksége van minden gyereknek. Vannak haszontalan gyermekek? Goethe azt mondta: »A legcsekélyebb ember is teljes lehet, amennyiben eljut saját lehetőségeinek a csúcsára«. Soltész István Jeunesse-lábor és karmesterszeminárium Barcson „Ha busz kell, szóljanak!” Szombat, alkonyat A barcsi főutca látványa azt sugallja: a gyerekfürdetés, a vacsorakészítés másodrendű kérdés ahhoz a kéthetes ifjúsági fúvószenekari táborhoz és karmesterszemináriumhoz képest, amelyet a megyei és a helyi tanács, a Vikár Béla Zeneiskola, a Jeunesse Musicale hazai szervezete, a Népművelési Intézel a KOT A és az úttörőszövetség szervezett. A járdákon tolong a tömeg, az ablakokban gyerekfej-fürtök, s ezernyi .mosoly, amelyet a csinnadrattázva felvonuló gyermekzenekarok idéznek eiő. Ünnepel a Dráva-parti város. Ünnepli, hogy a hagyomány most — magasabb szinten — fölelevenedett Vasárnap délelőtt, a barcsi strandfürdőben. A színpadon az előző este a főutcai parádén már bemutatkozott négy ifjúsági és -úttörő fúvószenekar váltja egymást Az oroszlányiak feszes ritmusaikkal, Haydn- és Bartók-darabok vérpezsdítő tolmácsolásával aratnak tapsol a madarasiak könnyed térzene-hangvételükkel. A barcsiak tömény, mégis kultúrált hangzásukkal, amely elsősorban Balázs Árpád szellemes kis kompozíciójában és Muszorgszkij Egy kiállítás képei zseniális programzenéjének a »Kijevi nagykapu« tételében bontakozik ki. A mezőnyből egy klasszissal kimagasló kaposvári együttes a harmóniák puhaságával, a tálján melódiák színpompájával, a mutatós szólókkal provokálja ki az »újra« kiáltásokat Kondor Ferenc, Geiger István. Kápolnás Mihály és Fehérvári József karnagyok alig győzik fogadni a gratulációkat a koncert után. A gratulálok között két tucatnyi neves szakember, bélés külföldön egyaránt »jegyzett« muzsikus. Csaknem mindenki eljött, s előadást, bemutatót, konzultációt, hangversenyt vállalt a két kurzuson, aki fúvószenekari kultúránkban komolyan »számít«. A Jeunesse-tábor félszáz résztvevője, konzervatóriumok, zenei szakközépiskolák és szakiskolák diákjai, Tarjáni Ferenc kürbművésztől és Geiger Györgytől, a kiváló trombita- művésztől, a Párizsban nemrégiben nagy nemzetközi versenyt nyerő és a nyugati ^hanglemezpiacra is »betört« Reneszánsz együttes tagjaitól, valamint, sok más kiváló mű- vészegyéniségtől nyerhetnek »ihletet«, tapasztalatot De a karmesterszeminárium hatvan nagydiákjának — foglalkozásuk skálája a kereskedelmi dolgozótól a művészeti gimnázium tanulójáig, a bányásztól a pedagógusig terjed — ugyancsak nem kell unatkoznia. Az ő épülésükről olyan személyiségek gondoskodnak, mint Jancsovics Antal, a vezénylés országos hírű mestere, Balázs Árpád zeneszerző. Marót! Gyula, a KÖTA főtitkára, Hollós Lajos, a KÖTA fúvós- zenekari bizottságának titkára; a neves előadók felsorolását csupán az olvasó kímélése miatt nem folytatjuk. Persze az elméleti, zeneesztétikai, vezénylési, hangszerelési ismereteken kívül művészetpolitikai, közéleti témákat is feldolgoznak a hallgatók. Sőt a vita hangereje olykor a fortis- simóig csap. Amint vasárnap délután is, amikor az ifjúsági és felnőtt fúvószenekarok társadalmi megbecsülése kertit szóba. — Nem egy, se nem két helyi vezető kizárólag »szolgáltató« intézménynek tekinti az együttesekei és csak a nagy évfordulók előtt »akasztja le őket« a szegről, semmiféle művészi funkciót sem tulajdonít nekik. — Az úttörőszervezetnek nem mindenütt van elegendő tekintélye. A vállalati vezetők gyakran gúnyosan mosolyognak és legyintenek, ha ez a szövetség kér ki bennünket valamilyen rendezvényre. — Sok vezető könnyelműen ígér, de nem tesz semmit. Akad azonban »ellenpélda« is. Megemlíthetem azt a bánya- igazgatót, aki a következő szavakkal fogadta a fúvószenekar vezetőjét: »Én botfülű vagyok, s csak a futballt szeretem amúgy istenigazából. De ha busz vagy pénz kell, szóljanak!« ... Az örömök, gondok, bajok olyan tömkelegé kerül napirendre a kötött foglalkozásokon és spontán tapasztalatcseréken, hogy felsorolásukra is hosszú tanulmány kellene. De íme, a leglényegesebbek! Kevés a parti túra. A megoldás? Fárasztó másolás, izzasztó körmölés, vagy — a szemináriumon létrejött barátságoknak hála — kottákkal bélelt borítékok küldözgetése Pécsről Kazincbarcikára, Hódmezővásárhelyről Barcsra. Cserebere fogadom ..., visszaadom! Vagy: szűk a repertoár, a zeneszerzők keveset írnak fúvóshangszerekre. Miért? A választ Szabó Lászlótól, az Operaház zenekarának volt szólamvezetőjétől, a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola zenei szakközépiskolájának tanszékvezető tanárától, az országosan ismert kamaramuzsikustól kapjuk: — Jő harminc esztendeje, amikor a »fújás« kezdett mozgalommá válni, alig találtunk irodalmat. A nagyzenekarok és a kamaracsoportok egyaránt ínséges időket éltek át, amíg eljutottunk oda, hogy kiváló zeneszerzők —- Szoko- lay, Mihály András, Patachich, Borgulya, s még körülbelül húszán — elszánták magukat fúvóskvintettek, szextettek és más hangszeröszeállítású darabok komponálására. Ezeknek eljátszásához azonban »profi« technikai tudás szükséges. Az amatőrök és a zenei pályára készülő diákok csaknem teljesen »mostohagyerekek«. Most megkíséreljük a szerzőket arra ösztönözni, hogy szoros kapcsolatokat alakítsanak ki az együttesekkel és rendszeresen gondoskodjanak a repertoárutánpótlásról A közönség természetesen nem a szakmai gondokból, hanem a résztvevők által »talált« produkciókból von le következtetéseket S van is rá módja bőségesen. A Budapesti Fúvósötös hangversenyére zsúfolt nézőtér előtt került sor a barcsi művelődési központban. A két térzenéről már szóltunk cikkünk elején, de »csemegével« kecsegtet a Renaissance együttes szerdai koncertje és a táborba meghívott lengyel kamaracsoport bemutatkozása, majd a »záróakkord«, a Jeunesse-kurzus részvevőinek »vizsgahangversenye« is. Egyszóval: Barcs jelesen vizsgázott, az ügybuzgalom és a hozzáértés garancia arra, hogy megvalósulhat a szép álom: a tanfolyamok évenként megismétlődő nemzetközi táborrá szélesítése, a felügyeleti szervek támogatásával. Az egyetlen szépséghiba: a szálláshelyek csekély száma, a középiskolai kollégium meglehetősen kiábrándító állapöta, amely bizony nem méltó környezet egy országos jelentőségű táborhoz. Ezt a csorbát a jövő nyárig ki kellene küszöbölni. Lengyel András láthattak. Szép nyári ég; szép nyári táj. Valahogy nem volt most olyan tikkadt, mint sok esztendőben ezen a tájon; a tarlók sárga meg rozsdás tábláit sok dús zöld enyhítette; a kukoricák zöld foltjai, a fák más és más színű zöldje. Mint a béke. Nesz se, semmi. Nem az iménti zúgás, de még egy távoli árva puskalövés se hallatszott semerről. Ebben a nagy csendben aztán a nap is megindult lefele. Csak mentek. Jól eljöttünk, most látszik, gondolta András. De azért jobb. mintha nem jöttünk volna. Egyszer észrevette, hogy régóta figyeli a lovat. A ló ment magától; egyetlen szóval, egy szármoccaiitással sem kellett visszavezetni, tétovázás nélkül haladt előre, mintha csak őrá lett volna bízva, hogy válassza meg és tartsa az irányt. — Kompasz van ebben a lóban. — Mi van benne? — Nem vezetem, csak megy. Iránytű van a fejében, — Figyelem én is — kapta föl a fejét Dvorzsák. — Én is figyelem. Ez, barátom, afféle képzett ló. Királyi ló, na! Szóval, nem akármilyen! . — Hallod-e, János!}, — csóválta meg a fejét Czauner. — Te sem vagy ám akármilyen. És a változatosság kedvéért románul káromkodott Molnár Zoltán ___ _________________________ A vereség
