Somogyi Néplap, 1979. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-08 / 82. szám
/ Mint gyümölcs a fán. A méhészet költészete Fűzfácska, alszol-e? — Ha Igazán megismerjük a méheket, én azt vallom, rabjai leszünk. Csodálatos az ösztönéletük! Amikor megszületik egy méh, egy-két napig gyerek. Majd könnyebb munkát kap: léputcákat söpör, aztán a kicsinyeket eteti. Kéthetes kora után kell kimennie külső munkára. . Nektárt és virágport hord. Az egyik a számukra a szénhidrátot, a másik a fehérjét jelenti. Azt mondta valaki több száz évvel ezelőtt, akinek több ezer méhcsaládja volt, hogy a mezőgazdaság költészete a méhészet, a méhészet költészete pedig a rajzás. Aki látott már rajzást, az egyetért vele. Az én szenvedélyem is a rajzás- hoz kötődik. Hatvanegy évvel ezelőtt történt... Mint gyümölcs a fán, csüngött az ágon az elszökött raj. A fiatalember meglátta, s befogta őket. A véletlen találkozásból egy életre szóló szenvedély lett, s ez ma is kitölti a nyolcvanéves Jankovits József napjak. A bárdudvarnok! ház hátsó szobácskájábán régi fotográfiák és plakátok díszítik a falat. Meg néhány saját készítésű festmény — a tájról, lovakról. A sarakban egy öreg harmonium, fölötte fekete tokban hegedű. A méhész kis asztalka mögött ül. Öreg lép kereteket drótoz: készül a tavaszi kapunyitásra. Mert hamarosan fölnyílnak a hátsó kertben álló szürke kaptának ajtajai, s munkához Látnak a méhek. A méhész életútja regénybe illő: nem a szépsége miatt, hanem mert drámai, súlyos fordulatokkal terhes. N y oiogy ermekes család fsaként nevelkedett; a szülei korén meghaltak, testvérei nevelésének gondja az ó vállát nyomta. Tanítói oklevelet szerzett, de már nem vette hasznát, mert kitört az első világháború. Húszévesen tért haza, s akkor találkozott a méhekkel... Méhészeti tanfolyamot végzett, s fejlesztette az állományt. Az erdős, hársfákban gazdag zselici táj kiváló az álló-méhészkedéshez. A képtárak készítéséhez nem hiányzik a faanyag sem, de újat kereső szelleme az akkoriban újnak számító szalmakaptár előnyeit fürkészte. Kaposgyarmati méhész társával rakodó szalmakap tárakat készített, s ezek közül több még ma is — negyven év múltán — méheknek ad otthont. — Vegyük például azokat a piszkos, torkos, lusta heréket; nem dolgoznak, hmtapalmtáz- nak a virágokon, mézet esznek, és a méhek tűrik, mert tudják, hogy ezekből választja majd ki az anya a párját Ha éljön az idő, az anya útra kel, gyorsabban száll a többi méhnél: röpül nyílegyenesen a levegőben, s a herék mind utána. Ez tán a legtökéletesebb kiválasztódás. Sorra maradnak le a gyengébb, hamar kifáradó egyedek, s az anya mindaddig nem ált meg, amíg követői közül csak egy marad. És vele alapítja meg az új nemzedéket... Nézegetjük a falra akasztott plakátokat. Jankovits József nem tartotta meg magának az évtizedek alatt felgyülemlett ismereteket: méhésztanfolyamokat vezetett 1932 óta. Egy 1936-ban készült fénykép a nagyszakácsi tanfolyam emlékét őrzi. A fel- szabadulás után Bárdudvarnokon tanított egészen nyugdíjazásáig. Nyugalomba vonulásával közéleti tevékenysége csak fokozódott; a megyei méhészszakbizottság az elnökévé választotta, és ő feladatot vállalt tudományos kutatómunkákban is. Eredményeit szakcikkek őrzik, nevéhez fűződik egy kétezer éve ismert méhészeti fogás fölelevem'tése is: a termékeny anya szárny- csonkítása a rajbefogás megkönnyítésére és kormegjelölésre. Számtalan «dóadást tartott, nemcsak mint oktató, hanem később mint méhegészség- ügyi felelős is. Nem magas kora miatt mondott le, hiszen maga is azt vallja: az öregedés ellen a legjobb szer a minél több mozgás, & tevékenység, de autóbaleset érte, és a súlyos törések otthon maradásra kényszer! tették. Ha a társadalmi megbízatást nem is vállalhatta tovább, a méhészkedés megmaradt Jankovits Józsefinek. Nyolc évtizedes életét két szenvedély töltötte és tölti ki ma is. Negyven évig gyerekeket tanított, hatvan éve a méhek- hez kötődött. Élesen, tiszta a levegő • bárdudvarnok! kertben. Erős szél szárítja a lucskosra ázott földet. Tavaszodik a hosszú dombok közé bújt faluban, ahol a templom mögötti ház hátsó udvarán álldogálunk, a kékes szürke kaptárak között. Csend van házikók szürke táján, odabent még alusznak a méhek. Ben esik Andris — Kedves főorvos úr, én annak örülnék a legjobban, ha egyenesen színes felvételeket készítene az egész emeletről. Hadd lássák a családtagok is, hogy miről tetszett meggyőződni a saját szemével. Semmit ne tessék elhamarkodni. Hátha csalódást, okoznak a mellékhelyiségek. Szabadna megmutatnom azokat is? Velem! dofctor soha nem élt vissza a magasságával sót néha kényelmetlennek érezte. Most szívesen nézte le a pipás vigécet. — ön valóságos idegenvezetővé képezte ki magát erre az alkalomra — állapította meg udvariasan, s ebből csak Edit értette meg a lenézést, amelynek jogosságát el kellett ismernie. Nem vették fezre a szobában sétáló öreg Burjánt. Igaz, ajtót nem kellett nyitnia a nyugdíjasnak, puha cipője sem kopogott a padlón, de eléggé megíepte Burján Pétert, hogy tudomást sem akarnak szerezni jöttéről. Nem ment beljebb, mindjárt behúzódott az ajtó melletti sarokba, ahova a lakás legkopot- tabb székét dugták. Erre ült le az öreg, s várta, hogy észrevegyék. XXVIII. Sértődött panaszosság vo- naglott Paula púderes arcán. Az volt a rögeszméje. hogy jelentőségét, tényleges kiválóságát mindenáron kisebbíteni akarja a mérnöknó. — Fölöttem nem uralkodhatsz. És a szeszélyeiddel se próbálj kibillenteni az egyensúlyomból. — Miről beszélsz? — Arról, hogy megy minden simán, szegény Dezsőm kiteszi a lelkét, te meg úgy fanyalogsz, mintha áldozatot hoznál. Még nem késő bevállalnod, hogy megbántad! — Más megbánni valamit, és megint más úgy lelkendezni, ahogy a gyerekek teszik, ha fagylaltot kapnak! Ezt az egész felhajtást csak szükséges rossznak tekintem. Az én kiindulási pontom csak ezen túl kezdődik. — Engem meg ez nem érdekel. Tudomásul veszem, hogy fenntartod magadnak a jogot az örökös különcködésre. — Mindig fojtogatsz, ha csak teheted. Ez a te legfőbb különcséged. összerezzentek, amikor meghallották az öreg testetlen hangját: — De nagyon szánlak benneteket, ti szegények ... Lúdbőrösek lettek a váratlan szótól, s ijedelmük akkor változott méreggé, amikor megpillantották a sarokban üldögélő Burján Pétert. Sírásra görbült szájjal rikácsolt rá Paula: — Mit rémítget itt, mint a hazajáró Lélek! ízetlen viccei vannak a papának! Nem lehetet rá haragúdni a pörölésért. mert csakugyan megijedt. Engesztelőén sétált feléje az öreg. — Nyugodj meg. A fene sem akart elbújni. Jöttem rendesen, de annyira belemerültetek egymás szapulásába. hogy észre se vettetek. Ne civakodjatok... Edit már ráncba is szedte magát. — Nem civakodunk. Különcködünk. Kérőn ajánlotta Burján Péter: — Azt se tegyétek. Az ilyesmit hagyjátok meg a magamfajta vénülő embernek. A mémöknő illedelmes fe szelid volt apjához, ezért nem hangzott sértőn a megállapítása: — Ami azt illeti, édesapámnak is van épp elég különcsége. Most melyik aktu- ália? KÜeneedsaer rendezték meg csütörtökön a kaposvári Lati noa Sándor Művelődési Központ színháztermében a Három város kórustalálkozót Szombathely, Zalaegerszeg és a somogyi megyeszékhely legkiválóbb általános iskolai énekkarai léptek a szép számú és lelkes közönség elé. Kilencedik pillére volt ez a fesztivál annak a hídnak, amely a megközelítőleg azonos eredményeket elért és azonos gondokkal küszködő három város között teremt összeköttetést, tapasztalatcsere-lehetőséget és — remélhetőleg — elszakíthatatlan kulturális kapcsolatokat, hasznára és kedvtelésére a szépet szerető felnőtteknek, s mindenekelőtt a résztvevő hét gyermekkórus tagjainak. A találkozó bizonyította: van mit tanulni egymástól, hiszen valamennyi együttes jóval magasabb színvonalon énekek az átlagosnál. Kristálytiszta hangzás, báj és sti- lusbiztcxnság jellemezte a két zalaegerszegi csoport — a Hamburger Jenő Általános Iskola és a Kilián György Ének—zene Tagozatos Általános Iskola — kórusainak dalolását: mindkettő elsősorban a Kodály-kompozíciók előadásával bizonyította felkészültségét. Ugyancsak Kodály, Bartók és Bárdos Lajos műveit tűzte műsorára a szombathelyi Hámán Kató utcai ének—zene tagozatos általános iskola énekkara, nem csekély örömére a természetes és lendületes éneklésmódot kedvelő hallgatóiknak. Produkcióik közül elsősorban Bárdos Liszt Ferenchez című darabjának bemutatása tetszett, szépen kidolgozott dinamikájáért. Egészen más karakterű müveket választottak előadásra a kaposvári Hámán Kató Általános Iskola gyermek dalosai. Kodály-, Udvardy- és Karai-kompozíciókba »becsempészett« kedvességük, nevetésre ingerlő humoruk és ízlésesen játékos előadásmódjuk eredeti színt jelentett, szinte »görcsoldóként« hatott a fennikölt hangulatban. A Tóth Lajos Általános Iskola kórusának előadásából sem hiányzott a humor, amely — amint már megszoktuk ettől az együttestől — most is magas zenei színvonallal párosult,- különösen két Kodály- mű: a Hajnövesztő és a Gólyáméit» eléneklésében, és egy nehéz Johnson-d arabban. Külön kelj szólnunk a kaposvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola kórusának szerepléséről. Ez a szép hangú, elsősorban poétikus hangul atú alkotások előadására fölkészített együttes ugyanis ősbemutatóira vállalkozott, a nem is akármilyenre. Az előzményekről a darab szerzőjét, a találkozó díszvendégét, Karai József Erkel-díjas komponistát kérdeztük meg. — Ez az énekkar igen sokat tett már a kórusmuzsika népszerűsítéséért, s meat tehetséges és jól képzett gyermekekről van szó, úgy határoztam, müvet írok a számukra. Hosszú keresgélés után úgy döntöttem: Takáts Gyula Fűzfácska, alszol-e ... című költeményét zenésítem meg. Vonzott a vers »kamarajellege«, s a kórus hanganyagát is mindenekelőtt lírai jellegű kompozíciók előadására éreztem alkalmasnak. Az eredmény: egy hangulati váltásokkal teli, az irodalmi alkotáshoz prozódiai szempontból is nagyszerűen alkalmazkodó, igen nehéz mű, s egy stílushű ősbemutató. Kardos Kálmánná tanította be. és vezényelte, jó ügyhöz méltó biztonsággal, eleganciával. Remek »körítést« adtak mindehhez a többi énekkar K arai -tol mácsőlásai és az a két »összevont« produkció, amelyet a zeneszerző vezényelt, kedvesen és igényesen bizonyítva Kodály Zoltán sokszor idézett mondását: a gyermekhez nem leereszkedni kell, hanem fölemelkedni. L. A. BOSSZÚ avagy a végeredmény a fontos — Dobjunk be valami nyelvolajozót, aztán majd beszélgetünk is közben. Azt kérdez, amit akar, én meg azt mondok rá. amit akarok. Ne izguljon, nem vágom át! Bárhogy mit hisz el és mit nem, az már igazán a maga dolga. A fiú kezdetben kicsit Rejtő-stílusban beszélt, talán épp azért, mert külsejét tekintve nem igazi Rejtő-figura. Középtermetű. Nincs rajta semmi feltűnő, mégis árad belőle valami vibrálás, s ez megragadja az embert. Amikor beszél, pillanatok alatt légkört teremt; lenyűgözi hallgatóját. Pedig csak a szeme változik ilyenkor: hol összeszűkül, hol meg tágra nyílik és néha, egészen keveset, gesztikulál. Alig láthaÜgy tett a nyugdíjas öreg, mintha hálás lenne a kérdésért. Hibátlanul sikerült mímelnie a mókára készülő jókedvet — Most például az a különc ötletem támadt, hogy lakást akarok venni. Vagy akár egy egész házat Állítólag jó helyen járok, mert az újság szerint ez a ház eladó. Szeretettel, kímélettel figyelmeztette Edit: — Édesapám... Vendég van a háznál... Jámbor és jókedvű maradt Burján Péter, de egyúttal csökönyös is. Ráfoghatták volna, hogy kissé megártott neki a sör a Sárga Csikóban. Pedig olyan józan volt mint a tűzszerész, aki aknát akar közömbösíteni. — ö csak vendég. De én igazi vevő vagyok — folytatta az alakoskodást, amely a mímelt jókedvből bármelyik pillanatban sírásba ficamodha- tott. -r- Idegen vevő az idegen háznál. Engem senki nem ismer itt. Illik hát hogy bemutatkozóm. A nevem Burján Péter. Pauláira visszatért a lúd- bőrözés. Félt az öregtől, aki pedig soha nem volt ártalmatlanabb, mint most. Félig könyörgöm félig követelőn kiabált apósára: — Hagyja már abba ezt a lehetetlen komédiát! Még nem láthatták, hogy visszatérőben van Velemi doktor fe Dezső, de a kőfaragó előre küldte szélesen szárnyaló hangját a nyitott ajtókon át. (Foiytatjuki tóan mosolyra rándul az arca, vagy egy kicsit legörbül a szája széle — ahogy a mondanivaló kívánja. A kép és a szöveg tökéletes összhangban van. — Tény, hogy mázlim volt — teszi maga eié a poharat. — A nagy bulikból sikerült kimaradnom a kisebb balhékat meg könnyen elfelejti az ember. Utána már csak ösz- szedorzsöii a kezet, s magában motyogja, hogy »na, ez sikerült«. Nem voltam bosszúálló természetű, csak egy kicsit vad, és képtelen voltam elfelejteni, ha valami sérelem ért Utána napokig töprengtem, hogy vághatnék vissza, és mindig sikerült kitalálnom valamit Verekedni soha nem szoktam, azaz: egy ilyen eset volt. de az sem nevezhető igazi verekedésnek. Ha igaz, hogy nem az a legény, aki üt, akkor én legény voltam... Szóval így álltam bosszút az embereken. Az én bosszúm sokkal finomabb volt és kegyetlenebb. Majdnem olyan, mint a szó- dás lova dolog: a férj rajtakapja a feleségét a szód ássál, s aztán lemegy az utcára, és belerúg a lóba Az alaphelyzet mindig ilyen volt. Például itt van egy eset a brigádvezetőmmel. Akkor gyárban dolgoztam, aztán egyik nap egy kicsit piásan mentem be. A brigádvezető mondott valamit, én meg beszóltam neki hogy hova, kivel, mit és hogyan. Persze hazazavart: igazolatlan mulasztás, satöbbi. Na öreg, mondom, ezt még visszakapod. Tudtam, hogy van egy lánya: egész jó nő, gimibe jár, és nem is túl szende kis csaj. Rá téptem a lányra- Egy hét múlva már együtt kóvályogtunk Aztán fölvittem a barátomékhoz, ott csináltunk akkor egy kis bulit. Voltunk jó páran: srácok, csajok. Szólt a magnó, táncoltunk, kajáltunk, fogyott a pia is. A lány is iszogatott, és láttam, hogy nem nagyon bírja a szeszt, hát töltöttem bele. Amikor már jó kedve volt a bandának. kezdődött a szokásos műsor: üvegtáncoltatás. A lány nem nagyon akart beülni a körbe, de hát mondtuk neki: aki idejött, az mind csinálja, mi a francot idegeskedik. Hát leült. Pörgött az üveg, fogyott rólunk a ruha Nem dicsekvésképpen mondom, de én úgy tudom pörgetni, hogy annál állt meg. akinél akartam A blúzát még úgy ahogy levette a lány, a többit már nem nagvon akarta. Segítettünk neki. Aztán tudja, mi van ilyenkor. Nincs az az ember aki kibírja, hogy csak üveget pörgessen, és szórja magáról a ruhát A csaj először esztelenkedett egy kicsit, de végül belement a dologba. Utána még jól rá- töltött. Elég rossz állapotban ment haza. Másnap nem mentem el a randlra. Később ő várt még, s nyüszögött, hogy szerelmes, meg ilyesmi. De én azt mondtam neki: rájöttem drágám, hogy mégsem te vagy az igazi; még tanulj egy kicsit, aztán jelentkezz. Tudom, hogy nagyon megviselte a dolog: több tárgvból megbukott lógott a suliból, s végül kivágták. Hát lőttek az apja álmainak. .. Forgatja kezében a poharat lötyögteti benne az italt, aztán hirtelen mozdulattal a szájához emeli, és magába önti az egészet A tekintete most teljesen hideg, semmit sem árul el arról, mire gondol. Bezárkózik előttem. — Túl jól sikerült bosszú volt ez. — Mondtam: az én bosszúm finomabb, mint másoké, de sokkal kegyetlenebb. — Nem érzi, hogy • bősz» szú nincs arányban a sértéssel? — Az arányokra soha nem ügyeltem. Nem érdekelnek az arányok. A tag megérdemelte, hogy visszavágjak, de hogy mivel és mennyire, az lényegtelen. A végeredmény egy-egy, s ez a lényeg. — Soha nem volt lelkils- meretfurdalása ? — Hogy volt vagy nem, az rám tartozik. — Azért, hogy lopásért leültették, kin állt bosszút? — Senldn. Azért rajtam álltak bosszút, vagy ha úgv jobban tetszik: és kezdtem, s persze én voltam a »végjátszma« főszereplője is — És tart még áz a bosszúálló hangulat? Félrehajtott fejjel végigmér: — Azt mondta, arról beszélgetünk, ami volt, és nem arról, ami van. Azért gondoljon bele: eltelt egy pár év, az ember meg gyorsan változik. Már nincsenek ilyen vad dolgaim, egészen másképp intézem az ügyeimet. A végeredményre azonban most is ügyelek: egy ide, egy oda ... Dán Tiber
