Somogyi Néplap, 1979. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-14 / 11. szám

Hz irdingäs Amikor a házából kilépett, kibújt egy csillag m felhők mögül. Nem nézett rá, nem akarta látni a pásztorok csillagát. Pásztorok csillaga, vándorok, bujdosók vigasztalója, másnak mu­tasd az utat, mást vigasztalj, mert minden ne­kem szóló szép vigasztalásod hiába van; az utat sem kell mutatnod, hiszen minden utat is­merek, a kövesutakat, a földutakat, a rejtőz­ködő ösvényeket is, ha behunyom a szemem, nem látok rosszabbul, mintha nyitva tartom. Ha megbotlok, csak az emlékeimbe botiok, mert tele van ez a vidék az emlékeimmel; Ka­rúdtól Kisbérig nem hosszú az út, nekem mégis évtizedekbe került, míg megjártam, mert sokszor álltam meg közben egy-egy pusztán,' ahol jószágot őriztem vagy ökrök után ballag­tam, s miután Kis bárra értem, még vissza­visszakanyarodtam a pusztára, mintha az ott­hagyott éveimért mentem volna; ahova Kis­bérről vezet az út, oda már nem kísérhetsz pásztorok csillaga, vándorok, bújdosók vigasz­talója .. Kisbári Tóth Imre megy az estében, s a fa­luvégen a „Betlehem-istállóra" gondol; régeb­ben oda járt éjjeliőrségbe, míg létezett, most meg a gép­javító műhelybe igyekszik, ahol nagy darab fémtestek hevernek, s reggelig mozdu­latlanok, nem adnak munkát az éjjeliőrnek, mint annak idején a hideg Betlehemben a föl-fölriadó, neszező növen­dékek („nem tudom, gazdász úr, mit szólna, ha magának is ilyen helyen köllene éjsza­káznia”); a kesében bot, nagy csizmás léptei kopognak a si­lány országúton, s kerek me­dence formájú pocsolyából néz föl rá az előbbi csillag. „Szolgálatba megyek, szere­tem a szolgálatot, nekem is jó, a falunak is hasznos, meg­szoktam a szolgálatot és a vi­lág is megszokta, hogy a Tóth Imre szolgálatba jár. Amikor a televízióban énekelek, néha borosüveg van a kezemben, és az a sok ezer ember, aki a nótáimat hallgatja, nem tudhatja, hogy bornemissza ember voltam világéletemben; csak azt látják, hogy betyá- rosan félrecsapom a kalapom és borosüveggel mulatok, mint az a bujtár, akit három napja hiába vár a számadó­ja. Legénykoromban is így volt ez mindig, kikértem a boromat, ne mondják, hogy sajnálom az árát, de azután csöppet sem törődtem vele, az itta meg, akinek jólesett, mert engem az ital nem érdekelt, mert engem csak a muzsika, a tánc érdekelt és a lányolt. Talán el sem hiszik, ha mon­dom, hogy 1917-tól 36-ig egyetlen csöpp szeszt se It­tam, de talán ezért is voltam én a szolgálat­ban mindig megbízható. Egyik este kijöttek hozzám a városi urak, csaknem egész éjszaka faggattak az életemről, meséltem szívesen, magnóba mondtam mindent, de amikor borral kínáltak, azt mondtam: az isten éltesse sokáig magukat, és meg se fogtam a poharat. Szol­gálatban vagyok, uraim, ne ítéljenek meg ér­te. Ha megszólal a muzsika, nekem mulatós kedvem támad szesz nélkül is, nem úgy, mint regény apámnak, aki csak akkor énekelt, ha ilinka volt benne. Most is látom, ahogy ül az >ztal mellett, az anyám már föltálalta az ételt, meg csak énekel és pipaszárral veri a tak- ust, és addig veri, míg a pipaszár darabokra : em törik; egyél már, hagyd abba a danolást, j érleli az anyám, aki erős asszony volt, nyolc gyereket szült, az apámnál erősebb volt, csak úgy tett, mintha félne a férfi erejétől, hatal­mától, pedig hát minden úgy történt a csa­ládban, ahogy anyám akarta., mert az esze job­ban vágott, mint az aoámé. Ha pusztára sze­gődtünk, arra is gondolnunk kellett, hogy men­nél távolabb legyünk a kocsmától apám miatt alán éppen ezért nem lett belőlem italos em- mert már kölyökkoromban láttam, mit tud l’ni a pálinka az ember gyerekéből, a mu- a meg ahelyett, hogy ártana, szebbé, erőseb- esz mindenkit, ezért én mindenütt ott vol­na, ahol muzsika szólt, csak azt bántam, hogy em tudtam megtanulni sem a citerán, sem a íarmonikán, pedig vettem citerát is, harmo­nikát Is, de az öcsém játszott rajtuk, közben én az állatokkal foglalkoztam. Ezt az öcsémet apám után Jánosnak hívták, őrizni nem tett, de citerázni, harmonikázni annál jobban, nem bántam, helyette is elvégeztem a mun­kát... Nem muzsikált sokáig szegény, elvitte a spanyolbetegség 18-ban, vitte a többi test­vért is, nyolcán voltunk, ketten maradtunk a húgommal. Annyi koporsót, hálisten, azóta se ; láttam, az anyám hétszent háromát, minden­nap temetés m i volt, egyszerre ' , * » hét-nyolc ko­porsó fölött imádkozott a pap; kegyet­len tavasz volt, irgalmatlan, gonosz, külö­nösen a fiatal­ságot irtotta, a gyerekeket, a serdülő lányo­kat, legénye­ket.” Leül a szék­re, az olaj­kályha mellé. Villany világít, meleg van, s a csillag odakint az emlékeire vigyáz. „Ké­nyelmes szol­gálat ez, ura­im, hetvenhét éves öregem­bernek való, aki nyolcéves korában már megtudta, mi az a munka. Abban az időben az apám a Csík erdőmester parancsoló embere volt a veszprémi püspökség birtokán, így aztán sokszor küldtek üzenettel erdészekhez, néha úgy éreztem, leszakad a lábam, de mentem szívesen, mert szerettem az erdőt keresztül-ka- sul járni. Apám részes arató is volt, nyolcéve­sen vittek a tarlóra kötelet teríteni, markot szedni anyám helyett, aki azon a nyáron megbetege­dett, és nem jöhetett, arat­ni. Alsócsesz- tában volt az a birtok, apá­mon kívül ott voltak a nagy­apám, a nagy* nénéim, a nagybátyáim is, összesen heten atyafiak. Apámmal ne­hezen jutot­tam dűlőre, ha közel mentem a kaszájához, rám mordult, ha lemarad­tam, akkor meg az volt a baj, már-már elsírtam ma­gam; de nagy­apám odajött, megsimogatta a fejem, in­tett a nagyné- némnek, hogy menjen apám után, engem meg azzal biztatott, hogy keres majd fürjet, kisnyu- lat, mert ne­ki én a ked­vence, a kis- Imréje voltam, és hajnalban nem engedett fölkelteni früs- tök előtt; ma Is hálás vagyok a nagyapámnak, hiszen a ma­gamfajta gyerek akkoriban többször kapott verést, mint gyöngédséget. Egyszer apámékkal erdei munkán voltam, és a sűrűben alvó őz­borjút leltem. Azt hittem kis róka. örvendez­ve vittem a szüléimhez, akikkel éppen a va­dász beszélgetett; azt mondja: mulasd meg azt a helyet fiam, ahol találtad. Mentem vele szí­vesen. Amikor lehajoltam, hogy a kis állatot visszategyem a helyére, éles fájdalmat érez­tem a derekamban. A vadász botjával jókora ütéseket mért rám. Bizony elfakadtam sírva, ói megígértem neki, az anyja hétszentháro- mát, hogy ha felnövök, visszakapja. De nem bántottam. Másokat se, csak aki engem akart bántani, mint 26-ban az uraság Kéripusztán. Pedig karádi gyerek vagyok, ott születtem, ne­velődtem, sok verekedést láttam, de gyűlöltem a kötözködést. De ha engem vagy a társaimat akarták bántani, akkor kiálltam bárkivel, nem néztem, ki fia-borja. Az az incidence Kéri­pusztán azért történt, mert kanásznak akartak tenni, pedig én béresnek szegődtem, és négy olyan szép tinót neveltem ott magamnak, hogy öröm volt velük dolgozni. De nemcsak ezeket a tinókat tanítottam be, hanem addigra haár tizennyolcat, s úgy gondoltam, ha már a bér­levelemben is az áll, hogy béres vagyok, már én csak az ökreim mellett maradok. Nem di­csekvésből mondom, de akkoriban én már hí­res voltam a környéken, de nem a szájam miatt, vagy mert részeges, megbízhatatlan munkás voltam, hanem mert százszor bizo­nyítottam sok ember előtt, hogy értek az ál­lathoz; teljesen mindegy, hogy tinó, ökör, disznó vagy birka van a kezem alatt. Tudta ezt mindenki. Tőlem üdősebb, nagy tapaszta- latú számadók, hat ölerű béresek és a gazda­ságukkal törődő uraságok is. Aki értette a dolgát, adott arra, hogy jó munkásai legyenek, és nem tehetett olyan enberrel csúfságot, aki több hasznot hozott neki, mint három-négy teddide-teddoda cseléd. Én kérem még a tip nókat is másképpen tanítottam, mint a többi béres, és aki odafigyelt, láthatta, nálam ha­marabb törtek be, mint másoknál. Hatosfogat­ban tanították a tinókat. Én négyesben. Be­fogtam őket a rudasökreim elé, aztán indu­lás! Hé! Lecövekelték ám a lábukat az én makacs kis tinóim. Olyan is volt, aki inkább elesett, csakhogy szabaduljon a járomból. Hiá­ba volt minden ellenkezés. A rudasökrök erő­sebbek voltaic, és teljesítették kötelességüket. Kényszerítették őket, hogy elinduljanak, hogy végül rendesen menjenek ... Ezt azért mond­tam el,' hogy értse meg, miért nem lehe- ' tett énvelam kukoricázni... Szóval állok a négy ökröm mellett, és isten tudja há­nyadszor mondom a bérlőnek, hogy nem me­gyek a disznók mellé, akármit csinál. Méregbe gurult, fölemelte a botját, de én elkaptam tő­le és vógigvágtam rajta, az anyja hétszenthá- romát! Jött ám mindjárt a fölmondás. Héj, szép ökreim, Keller, Csöngő, Tüzér és Patkó, mi lesz veletek? Héj, híres tükrös jármom! Mentem Répásra, summásnak. Hat hónapra szegődtem hét és fél mázsa búzáért, három ki­ló szalonnáért^ kosztért és kilencvenezer ko­ronáért. Jól megtermett, vastag hangú bérlője volt a pusztának, mit teliettem, elmondtam ne­ki, hogyan járt velem az uraság. Szúrósan rám nézett: itt aztán békén maradj, ha jót akarsz, mondta. Amikor aztán az új bérlő hazahívott, ez a goromba hangú ember nem akart elen­gedni. Répáson történt az a híres eset hogy egymagám lenyűgöztem a bikát. Nagy, erős emberek győzködtek vele, mondom, táguljanak innen, majd én. Nem tudták, hogy a bikának is vannak érzékeny testrészei, a szeme, a szarba hegye, a fűkörme, akárcsak a kandisz­nónak, az orraoimoája és a herezacskója. Azt köll ütni, ha vadul, meg úgy köllhozzányúlni, olyan bátorsággal, hogy az állat megérezze, parancsoló emberére talált. Akkoriban már el­kezdték mondogatni a babonás népek, hogy én ördöngös vagyok; ott megy az ordöngös ka­nász, súgtak össze a karádi vásáron, ahova en­gem sokszor egy egész fóka állat kísért mert nem én kísértem őket, hanem ők engem, és a vásári forgatagban sem köllött vigyáznom rájuk. Azért is nevezték ördöngösnek, mert cse­léd létemre annyi állatom volt, hogy a pusz­tán az egyik istállóban csak az én jószágaim álltak, gyönyörű tehenek, növendékek, és hat­vannyolc disznót tartottam, amikor egy falusi nagygazdának sem volt több hetvennél. A jó­szágot szorgalommal, okossággal szereztem, a cselédek állattartási jogáért én hatvan pengőt adtam, az uraság pedig csak húszat. A kezem alatt minden állat gyarapodott, hasznot hozott, földet is tudtam venni, először háromezer­négyszáz négyszögölt, később kétezer négyszög­ölt, negyvenben pedig már házam is volt Kis­béren. De azután is Kéripusztán laktam a csa­ládommal, dolgoztam az uraságnak, közben a saját gazdaságommal is foglalkoztam. A pusz­tán. egy Szántó nevű bognármester volt a szomszédom, annak a tehenével történt egy­szer, hogy nem tudott megelleni, és az állat­orvos lemondott róla. Sírt-rítt az asszony, egyetlen jószáguk volt az a tehén, és meg kell hagyni, szép állat volt, bizony lehetett sajnál­ni. Odamegyek, megnézem, s szólok: asszony­ság, ha akarja, én elveszem tőle a borjút. Édes szomszéd, segítsen, ha tud, így az asszonyság. Hozzáláttam a munkához, s közben odacsödült körém az egész puszta. Ott volt az intéző úr is, aki ezután a saját' tehenéhez is engem hí­vott, meg ott volt egy idős, tekintélyes ellető juhász, aki azt mondta később, nem hitte vol­na, hogy meg tudom menteni a tehenet. A bor­jút darabokban vettem el, a tehén ezután ki­tisztult, kihízott, később a mészáros jó pénzt adott érte a bognáréknak. Mondom: különös tehetségem volt a jószághoz, akárcsak a fe- héméphez...” Ha az a csillag odafönt mindent kibeszélne; „akkor én egy kicsit elröstellném magam: azt hiszem, már egy sem él közülük, de én haló porukban is áldom a régi szeretőimet; mert tőlem semmit nem tagadtak meg soha, és olyan szenek voltak és olyan, kedvesek, hogy most is örül a lelkem, ha felőlük gondolkodom. A so- mógymeggyesi uradalomban a summáslányok kedvence voltaim. Ha megérkeztek a majorba, én már ott forgolódtam körülöttük, kinéztem magamnak a kedvemrevalót, aztán addig éne­keltem, táncoltam neki, míg meg nem mutatta a hodálybnn. melyik a nyoszolvája. Anyám a féltékeny legények miatt aggódott. Attól tar­tott, epv nao majd halva visznek elébe; bizta­tott, házasodjak. Volt a summások között egy lány, akivel szívesen álltam volna az oltár elé. A Balaton túlsó partjáról jött, Nemesgu- lácsról. Egy es­te kúkorica- fosztóból haza­felé a harang­lábnál azt mondtam neki: Mariska, mit szólnál, ha fe­leségül kérné­lek? Meglepő­dött, jó ideig nem is tudott szólni, aztán szelíden azt mondta: / nem hagyná maga ott a Bözsit én miattam. De­hogynem lel­kem, már hol­nap elhagyón! Lánykérőbe Szántódig gyalog mentem, on­nan kompon, meg vonaton. Mire a gu- :ácsi állomásra értem, már az egész falu be­szélte, hogy jön a somogyi gyerek. Terített asz­tal, ünneplőbe öltözött rokonság várt. Megáll­tam az ajtóban: isten hírével jöttem, mondom, '’e el is megyek rögtön, ha nem adják nekem a lányukat. Le sem ültem addig, míg nem tu­datták velem, hogy Mariska az enyém.” Szapudi Aadaáa SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Next

/
Oldalképek
Tartalom