Somogyi Néplap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1978-12-24 / 303. szám
/ Továbbképzés hátrányos helyzetben? A tudást nem ingyen adják Karácsonyi szarvas Ma már mind ritkábban beszélünk információözönről. Ha róla hallunk, elcsépeltnek érezzük. Pedig nem lett kevesebb az ismeretek mennyisége. Egyszerűen megszoktuk, hogy van. Megtanultuk befogadni a mérhetetlen sokaságú ismeretet, pontosabban válogatni közöttük, és felszívni, feldolgozni, ami hozzánk közelebb áll. Életformánkká váll az új dolgok iránti szüntelen' vizslatás, állandó igénnyé az önképzés. Életformává kellett válnia. A szakmai és közéletben, de a mindennapi létezés apró, személyes megnyilvánulásaiban is. A rengeteg és sokirányú ismeret válogatásában, földolgozásában azonban nem vagyunk egyformák. Van, aki olthatatlanul szomjazza a tudnivalókat, s minél többet kap, annál szomjasabb lesz. Mások csak a legpraktikusabb életvitelük megújításához, szükséges fejlesztéséhez a kisebb jelentőségű információkat keresik, szakmai horizontjukat a megállapodott »életbölcsesség-« tölti ki és határolja be. Vajon van-e elég ösztönzés arra, hogy az önképzés, önművelés — jelenlegi viszonyaink között gyakorlati értelemben is egyre fontosabb — útját járják? A kérdésre némiképp egyoldalú választ adhatunk egy értelmiségi réteg, a pedagógusok néhány továbbképzési formájának vizsgálata alapján. Pár évvel ezelőtt kiszámították, hogy országosan az egy pedagógusra jutó továbbképzési költségek évente alig érik el. a 200 forintot. Ez — bár az összeg azóta nőtt — nagyon kevés. A pedagógusnak a műveltség emelésében kulcsszerepe van. S ez azért is paradoxon, mert néha egy tsz többet költ egy kirándulásra, — A Jancsi rossz fiú, mindig verekszik! — így van ez, Jancsi? Fekete szemét rám mereszti, szája körül mosoly bujkál. Alig hatéves, apró, kócos fiú. Habozás nélkül mondja, hogy igen. — És délután soha nem alszik, nem is tudja becsukni a szemét. Barna kis homlokán redők- be fut a bőr, a néhány perccel előbbi csevegés némaságba fullad. A játék kedvéért kérésemre még lehunyja a szemét. — Nem szeretsz aludni? — De igen, csak mindig csúnyát álmodok, és ettől félek. — Mi az az álom? Hallgat, nem lehet szóra bírni. Az arca gondterhelt, mintha el akarná kergetni a rossz álmbk emlékét. Nemsokára le kell feküdni, s akkor olyan nehéz nyitva tartani a szemét. Vajon milyen emlékek rázzák meg alvás közben ennek az apró emberkének a testét? Beszéd közben a szavak első szótagját erősen megnyomja, mintha nehezen akarna kibukni a száján. Szeme, arcjátéka többet elárul, mint a szavak. Nem sokáig marad meg egy helyben, végigfut a zsibongó, játszó gyerekek között majd fölfedezi magának az óvoda legújabb csodáját, a falon levő, zöld posztóból készült karácsonyfát. Ki tudja, hányadszor néz rá boldogan, mióta az óvónénik elkészítették. Büszkén mutatja, és örül, hogy nekem is tetszik. — Mit szeretnél karácsonyra? — Vonatot meg csokit. — És te kit ajándékozol meg? — A Tibikét. Nyúlik az ajtó, s az óvónő egy barna bőrű kisfiút . vezet be. Jancsi hozzá szalad, s ké-| zenfogva vonszolja hozzám. Diadalmasan mutatja be: — Ö a Tibiké, a testvérem. A kisgyerek elhúzódik tőlem, s szorítja az óvónéni kezét. De annak kedves bíztatására megbátorodik. Lassan közelebb jön, meg- liarátkozunk. Jancsi íelnőttesen kérdezi tői«; mint amennyi pénz a továbbképzésre jut. Az ismeretek rendszerezett és magas színvonalú gyarapítása érdekében az állam nagy költségeket, vállal. A középiskolai tanárok és a szakmunkásképző intézetekben dolgozó főiskolai végzettségű pedagógusok egyéves (és ezután egy magasabb szintű kétéves) kurzust látogatnak az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Ennek legfontosabb célja a szakmai föl készültség javítása, a tudományos-kutatói véna erősítése. Amikor 1970-benez a továbbképzési forma kezdődött, Somogybán az első években 20 körül volt a jelentkezők száma. És tavaly? öten végeztek az egyévesen. A jövő évre 9-en jelentkeztek. Mi lehet e csökkenés oka? Kelemen Elemértől, a megyei pedagógustovábbképző intézet vezetőjétől és Nárai Gábor munkatárstól kaptam néhány fontos adatot. A továbbképzésnek ez a formája kezdetben a pedagógusoknak azt a rétegét érintette kedvezően, akiknek nem csupán a tanítás, az óraadás jelentette a munkát. Természetesnek érezték az önművelést, a szakterületükön való jobb eligazodást, és vérükké vált az új ismeretek, elméletek iránti igény. Ök voltak az »első fecskék«. A továbbképzésnek ez a formája vonzotta őket, az anyagi terhek zömét az intézet vállalta (utazási és szállásköltség, napidíj stb.). Az egyéves kurzusra jelentkező tanár sokra tartotta a szellemi nyereséget, többre, mint az anyagi hátrányokat. A tanulással, továbbképzéssel lekötött idő a legtöbb tanárnak ugyanis anyagi veszteség. Kevesebb a túlóra, kevesebb a helyettesítés. Márpedig ebből adódik az a többlet, amiből az életszínvonal az átlagosnál jobban növel— Mit szeretnél karácsonyra? — Narancsot, cukrot és papír télapót. Jancsi eliramodik. Öt-hatfé- le papír télapóval jön vissza. A fiú tágra nyílt szemmel nézi őket. — Tetszik, Tibiké? Neked adom . . . Jó? Orsós Jancsi hat-, Orsós Tibi ötéves. Csak a nevük rokon, vér szerint nem testvérek. Mindketten állami gondozottak, s nevelőszülőknél élnek két társukkal. A környezet testvérré forrasztotta őket. I. É. Náray Antal kaposvári nyugdíjas visszaemlékezését közli a Somogyi Honismereti Híradó. Az inasévek képekben és érzelmekben gazdag fölelevenítése azért fogott meg, mert a sorok mögött lüktet az átélt történelem. Kaposvár ipartörténeti múltjába pillanthatunk be egy asztalos sorsán keresztül. Náray Antal nem- j csak az asztalosok nevében beszél; sikerült magába szívnia a még teljesebb életet, a közösségét — minden hasonló sorsúét. Az inasévek nemcsak a kiszolgáltatottság miatt voltak nehezek. Nem lehetett elég korán szembenézni a munkanélküliséggel sem, ami a fölszabadulókra várt. A helytörténetírás szolgálatában — ezt a címet adták a szerkesztők annak a témakörnek, amelyben Bősze Sándor tollából emlékeztető írás született Ady Endre kaposvári estjéről, a költő kaposvári kapcsolatairól. A levéltárkezelő olyan dokumentumokat szedett csokorba, amelyek ugyan ismertek, ám megpróbálta az összefüggéseket is kibogozni. Talán az a megállapítás kíván nagyobb figyelmet, amelyből megtudhatjuk; hető. S akik túlóra helyett tanultak, azok anyagilag feltétlen rosszabbul jártak. Sok tantestületben ugyan egy-egy rendkívüli följebbsorolás vagy egyszeri jutalom erejéig elismerték az erőfeszítést és a tanításban is kamatozó tudásgyarapodást. De mi ez a valóságos érték- és tudásgyarapodáshoz képest? Tisztelet azoknak, akik vállalták! Egyszer azonban megritkultak a soraik. Ma már annak a rétegnek kellene következnie, amelynek minden elhatározást kívánó esetben — okkal vagy vélt indokkal — fontosabb volt a pénz. Ök most is a régi reflex szerint határoznak. Igaz, az éves kurzus megszervezését és anyagát is sokszor érte bírálat. Tizenkét hónapig tanulni a régi magyar irodalom rejtelmeiről — mint pár éve történt —, amikor pedig olyan izgalmas kérdésekben nem tud eligazodni a magyartanár, mint a strukturalizmus, a jelentés, és szövegtan, nem éppen a témakörök összeállítóinak friss észjárását dicséri. Mára azonban úgy tetszik, sikerül kijavítani a hibákat. A kémiatanárok programjának egyik fontos témaköre például a kémia és a korszerű világnézet kapcsolata. S bár a jövő évben ismét több középiskolás tanár jelentkezett továbbképzésre, átfogó megoldás kellene. Például egy kiegyensúlyozott és valóban serkentő hatású ősz- ' töndí j rendszer. Csupor Tibor Tübbing fával (Vilt Tibor kiálAdy kaposvári diadalútja azért is számít különös eseménynek, mert ez nem volt jellemző többi szereplésére. Temesváron, Debrecenben csak kevesen voltak kíváncsiak a költőre és verseire. Kit ne érdekelne egy-egy ismert település történelme? Berzence sokunknak kedves, hiszen folklórja is ismertté tette. De vajon hogyan éltek itt az ezerkétszázas—ezerötszázas években? Erre ad választ Mozaik Berzence múltjából című tanulmányában IiunyaQy László budapesti tudományos kutató. Munkája egyebek között részletesen foglalkozik a búcsújáróhely létrejöttével is. Lorántffy György, a község földesura 1424-ben kérte föl Ozorai Pipát, az ő volt sárvári várnagyát: Rómában »járja ki« az engedély megszerzését, hogy Berzencét hivatalosan is búcsújáróhellyé nyilvánítsák. Néprajzi dolgozat formájában olvashatunk Szelei Ba- láztné néprajzkutatótól SzánFaburkolatú ház. A tornácon gyilkos szarvas agancsa, rajta a vadász süvege. Négyezer hektár erdő, vadrezervátum. A legközelebbi település: Lulla. Évi, a kerületvezető vadász felesége oda viszi autóval reggelente iskolába a gyerekeket. Az út arrafelé locspocsos időben is járható. Nemrég építették. A)'-réten ^agyunk,, a vadásztrófeákkal, Dőrökkel, fegyverekkel ékes szobájában. A cserépkályha ontja a meleget, beszélgetünk. Egyszer csak a házigazda fölkapja fejét, s azt mondja: — Ne lássak több szarvast, ha nem esik a hó. Hitetlenkedve lépünk ki az estébe. A hó már bokáig ér a ház előtt. Az erdő mintha énekelne az ünnepi csendben. — Jó lenne, ha karácsonyig megmaradna — mondja a vadász, miközben emlékeim száncsengői szólnak. — Az én karácsonyom mindig fehér — folytatja — még akkor is, ha a valóságban fekete. Karácsony este apámmal ünnepelek, felköszöntöm, mintha élne. István volt az apám és vadász. Ennél a gazdaságnál dolgozott Segesden. Mindent tőle kaptam. Az erdőt, a vadat, a vadászatot. Karácsony este elindulok, mint tizennégy éves koromban, térdig érő hóban szarvasra lesni. Az első szarvast szentestén lőttem. Apámnak valahova el kellett mennie, s mielőtt kilépett a házból, kezembe nyomott két töltényt. »Legyen mivel köszöntened az estét.« Régi szokás volt a durrogtatás karácsonykor. Amikor már nem hallottam a lépéseit, a sörétes patronokat kicseréltem golyósra, s elindultam az erdőbe. A széliben laktunk. Ismertem már minden »vadváltást«, s apám egész birodalmát, mint a tenyeremet. Elbújtam egy vaskos fa mögé, és vártam. Egyszer csak sötét árnyak estek a hóra. közeledtek a szarvasok. Az első tehenet, amelyik a többieket vezette (már tudtam, hogy azt nem illik bántani) elengedtem. A második a borjával volt. A harmadikat meglőttem. Az örömöt csakhamar fölváltotta az aggodalom. Mit szól ehhez az apám?! Mire hazaértem, ő is otthon volt Mindjárt megvallottam a vétkemet. »Mi?! Söréttel lőttél szarvasra ? !« »Gyöngygolyó- val« —• nyugtattam meg. Az apám arca megenyhült. »Hát ha meglőtted, hozd is be!« — parancsolta. Mit tehettem? Fölkerestem néhány barátomat, akik karácsony este is hajlandók voltak segíteni, és nagy nehezen, vállon hazacipeltük a zsákmányt. Akkor tanított meg az apám zsige- relni. tódpuszta életéről, özv. Kóró Jánosné szolgáltatta az adatokat. A volt cselédasszony »köserves« élete helyi történelmi adalékul szolgálhat azoknak, akik meg szeretnék ismerni a Balaton-menti település hajdani világát. A népi táplálkozás témájában Csurgónagymarton hagyományait frissítette föl Witt Lászióné, a helytörténeti gyűjtemény gondnoka. Nevezetes ünnepi ételek készítését is megismerhetjük munkája nyomán. Karácsonykor tyúkhúslevest készítettek az asszonyok, töltött tyúkot, diós- és mákoskalácsot tettek az asztalra. A kocsonya sem maradhatott el. A mai konyhában nem készül kukorícakása, gá- nica, kásaleves ; töklevesről sem tudunk, és a kukorica- prószára is a gyerekkoromból emlékezem. A Somogyi Honismereti Híradó legújabb számában leginkább a Baláta ősláp »természetrajza« tetszett. Sok új Csikvár Ferenc harminc- három éves, és tizenhat esztendeje hivatásos vadász. A zamárdi erdészet rengetegjét járja — védi, neveli, selejtezi a vadállományt, s vendég vadászoknak segít emlékezetes élményt, zsákmányt szerezni. Az idén 150 nagyvad esett a területén, ebből körülbelül nyolcvanat ő kerített puskavégre. — A vendég vadász szerencséje nekem is öröm —- mondja. — Érthető, hiszen részem van benne. Elmondok egy esetet. 1971 őszén egy osztrúit törzsvendég érkezett, és nagy bikát akart. A szíve nem lehetett tökéletes, mert az izgalomtól néha előbb összeesett, mint a vad, amelybe golyót küldött. De jó puskás volt, meg kell hagyni, azelőtt már öt bikát leterített a területünkön. Szóval, ezen az őszön nagyot akart, hát kivittem a cserlapi részre, ott ismertem egy jó bikát. Kerestük türelmesen, de nem mutatkozott. Egy szép esős napon aztán újra szerencsét próbáltunk. Jó mozgás volt. Mintegy másfél hektai nyi vadföldön bőgtek a bikák. Helikopter húzott el fölöttünk. Ezt a kis időt használtuk ki, és gyorsan felmásztunk a magaslesre. A szarvasok közben eltűntek, csak egyetlen bika állt a vadföldön, és bőgött. Ez a hang értésünkre adta, hogy ő itt az úr és senki más. Amikor megláttam, kiesett a távcső a kezemből. Az osztrák, miután meglőtte, összeesett az izgalomtól. Előkerestem az orvosságát, a nyelve alá tettem (ki voltam tanítva), de már alig vártam, hogy közelről láthassam a bikát. Tizenhárom kilós agancs ... Abban az évben ez volt a megye legnagyobb bikája. Aranyérmes. természetesen. A másik emlékezetes bika 75-ben esett. Volt itt egy német vadász, tíz napig nem lőtt semmit. A tizenegyedik nap reggelén (már becsomagolt az utazáshoz) ismeretet nyújt a szerző, az állat- és növényvilág kitűnő ismerője, Szoukup Ervin so- mogyszobi erdész. A földön mintegy ötven helyen fordul elő csupán a rovarfogó vízi növény, az aldrovanda visi- culosa. Trópusi származású, ritka fajta, s égyik lelőhelye a Baláta. A másik itt található élőlény, a keresztes vipera, amely jelentős átalakuláson ment át, hogy biztosítsa további létezését. Borús Ádám botanikus volt az első, aki a lápot tanulmányozta. 1922—1923-ban vizsgálta a lápi növényeket, s később is szívesen utazott erre a vidékre. Dudich Endre, Éhik Gyula és Vásárhelyi István zoológusok 1927-ben fedezték föl, hogy itt keresztes viperák élnek. 1928—29-ben Földváry Miksa erdőtanácsos javaslatára merült föl először, hogy a Balátát természetvédelmi területté nyilvánítsák. Miké Györgyi a lábodi honismereti szakkör jubileumáról emlékezett meg a megyei kiadványban, amely joggal dicsekedhet azzal, hogy a helytörténetírást szolgálja. Az egyes települések, tájak, korok és emberek széles körű megismertetésére kiváló alkalom mindegyik száma. Horányi Barna mondom neki, próbálja meg még egyszer. Napfelkelte volt. A történethez hozzá tartozik, hogy a tengődi vadásztársaság vezetői néhány nappal azelőtt újságolták, hogy a bábonyi területen van egy csodálatos bikájuk. Csak úgy tréfából jegyeztem meg, hogy átjön az mihozzánk, mert biztosan megunja, hogy folyton csak őt figyelik a vadászok. Szóval, az a német puskás azért jött ki velem akkor reggel, hogy elbúcsúzzon a tájtól. Belenyugodott, hogy azon az őszön elkerülte a szerencse. Mihelyt bevágtunk a sűrűbe (az erdő Bábony felé eső részén), bőgést hallottunk. De egészen furcsa, kútból jövő mély hang volt ez. sose hallottam ilyet. És mindjárt utána előbukkant az ágak közül egy irgalmatlan nagy agancs. Rábőgtem. De akkor már úgy izgultam, hogy inkább nyeke- gés volt az, mint bőgés. A szarvas megvetően visszanézett. Lehet lőni, súgtam. Amikor aztán közelebbről megnéztük, a német vadász elsírta magát örömében. Tizenhárom kiló harminc dekás agancsa volt. Attól a szerencsés naptól kezdve nem bukkant fel többé a csodabika a bábonyi vadászmezőn. Minden trófeának története van. Rámutatott egy fekete szarvú koponyacsontra. Csíkvár Ferenc elmosolyodik. — Zerge — mondja. — A bőre is ott van a falon. — Hallhatnám a történetét? — Véletlenül jutottam hozzá. Még kezdő vadász koromban egyszer Ausztriában üdültem, Máriazellben. Poha- razgatás közben megismerkedtem egy vadásszal, aki lehetővé tette, hogy lőhessek egy selejt zergét. Adtak mellém kísérőt, egy vékony lábú, 35—40 kilós fiatalembert- A hátizsák, amelyet cipelt, szerintem súlyosabb volt, mint az egész ember. Elindultunk föl a hegynek. Egy darabig bírtam szusszal, de ahogy ritkult a levegő, egyre többször ültem le pihenni. A kollégámnak mintha szárnya nőtt volna. Körülbelül kétezer prêter magasan lehettünk, amikor egy könnyed mozdulattal átmutatott a szomszéd hegyre, hogy ott a zerge. Hol? Merre? — kapkodtam a fejem. Szorongatom a távcsövet, egyszer csak valóban megpillantok egy öklömnyi feketeséget. Selejt, mondja a vadász. Meg- lőheti. Ránézek. Hát ezt honnan tudja?! |Tél métert tartson föléje, tanácsolta. Elhibáztam. A következő lövés után azonban eltűnt az a távoli fekete folt. Megvan! Gratulálok! — veregette a vállamat ez a kamaszfiú formájú vadász, majd a hátizsákból elővett egy üveg borókapálinkát. Ki nem állhatom a borókapálinkát, de akkor olyan jólesett az a néhány korty, hogy mondhatom, sohasem ízlett úgy még pálinka az életben. Szapudi András „ Csak álom ne ” Utasáról) A lie3}í»Kénetírás szolgálatában Az első hó erdejében
