Somogyi Néplap, 1978. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-03 / 285. szám

Luthár Péter A kőfal iMfteK twflwv zó farakások tetején verebek torzsa ikod­Me az emeletről leszúrt morzsákért Bakonyiné föl­kapta a fejét a csicsergése. A nádfonatú izék megnyik- kant a váratlan mozdulattól, de az öregasszony hamaro­san visszahullt emlékezetvi­lágába. Félig leeresztett pillái mögé alig-alig jutott el va­lami a mából, s többnyire az is összefolyt az ötvenéves történetekkel. Márton macska puha lép­teivel véget vetett a veréb- zsivalynak. Ügyetlenül röp­pentek föl az elhízott váro­si madárkák; szárnyuk sur- rogására a fehér mellényes. fehér papucsos egérpusztító dühösen görbítette föl a há­tát — Marci, te _ dög! — hallat­szott az emele­ti ablakból egy sipító hang. — Marci 1 Aztán majd megint a papagájt mace™ _____________ rá lód, — De hisz az én Márto- cyom még ötvenben meg­halt — dünnyögte maga elé Bakonyiné. — Miért szó- longatják most? Szórakozottan belemarkolt a macska bundájába Tisztán hallotta a húsz évvel ezelőtt megszökött Lóri papagáj hangját, és férjét látta be­jönni a kapun, csakhogy macskafejjel... Sehogyan sem igazodott ki ezeken a dolgokon, de nem is zavar­ta különösebben, hogy Bako­nyi Mártont így látja vi­szont. Az egyre közeledő alak lassan kibontakozott a ka­pualj sötétjéből. Kék vatta­kabátos, kék nadrágos mun­kás volt A néni már aludt s az ember »Mártonyom« maradt — macskafejjel. — Van itt valaki? «- szó­lalt meg csendesen a vatta­kabátos. Bizakodott hogy az öregasszony nem ébred föl, és akad valaki, aki meghall­ja a kérdést. Meg is jelent az ablakban a sipító hang kócos tulajdo- sa, a Nagymellű Panna. A .» 'férfi nem tudta a nevét de őszinte és tátott szájú cso­dálattal adózott a kebleknek. Nézegették egymást Panna is fölmérte az embert s csak azután érdeklődött: — Mi a fenét akar? — Itt kell fölvágni a fát? — ocsúdott föl a férfi, s azon gondolkodott miként lehetne ezt a beszélgetést meghosszabbítani. Nem kellett mesterkednie. — Jaj, hát maga az? Vár­tuk már, nagyon vártuk! Itt kell fölvágni a fát Azt a négy rakást! Meg le is kell gurítani a mélypincébe, bár a férjem azt mondta, hogy elég a kispincébe, de szerin­tem annyi fa ott nem fér eh és hát tudja, hogy van ez: a férjem mindig oko­sabb akar lenni; mondta is a Manci, hogy néha nem ár­tana elővenni a sodrófát csakhát az én uram... A vattakabátos több­szöri sóhajtás után föladta a közbeszó­lás reményét, inkább sarkon fordult és eltűnt a kapualj­ban. Közben arra gondolt hogy semmiféle nagy keblű perszóna kedvéért nem hagy­ná ott vékonyka, de kevés szavú feleségét Vigyorogva szólt ki társának az utcára: — Na. Feri, cibáljuk be azt a gépet! Itt kell vágni. Láthatsz közben olyan didi­ket ... Csak az a baj, hogy magnó van hozzájuk, és nem lehet kikapcsolni. — No, én azért tudok egyet s mást; meg nálam mindig van kapcsoló... — somolygott a Feri névre hal- gató langaléta fűrésztulajdo­nos a bajsza alatt. Azután nekiveselkedtek, és betolták az udvarra a zöldre festett masinát — Kareszkám! Vele mi lesz? — mutatott a hosszú o bóbiskoló Bakonyinéra. — Majd fölébred. — Valamit azért csinálni kéne. Még lefordul a szék­ről, ha beindítjuk a Rebe­kát Karesz néhány reményte­len kísérletet tett : megko­cogtatta az öregasszony vál­lát, megböködte a kezét Ha tudja, hogy Vilma né­ni épp »Mártonyom—mai verekszik álmában, meg se n kísérli a lehetetlent Feri röhögött aztán le­gyintett, s egy jókora rúgás meg néhány -na, Rebekka, rántotta a fűrész indftóod­nórját Mindketten M őregazz- szonyra pillantottak, de az meg sem rezzent csak sza- pulta Bakonyi Mártont bol- dog-öntudatlanul. Néha egy- egy szó — -félnótás, szeren­csétlen, kelekótya« — kihal­latszott az akadozó pusmo­gásból. Feri félénken sandított fe­léje: — Még jó, hogy alszik. Fölvijjogott az első fa­rönkben a két dobon futó acélfűrész. Marci kandúr ijedtében hármas szaltóval ugrott a kőfal mellé, és föl­borzolt szőrrel iszkolt a ház­tetőre. Idegesen fújt várat­lan ellenlábasára. Déli lűrészvijjogás Elfogyott az első farakás, amikor hazaértek a gyere­kek az iskolából. Öcsi, a Hosszúláib érkezett elsőnek. Riadtan nézte a két ismeret­len férfit meg a masinát azután rohant a kapuhoz és — mint mindig, ha izgatott volt — mutálva, dadogva ki­áltotta a szomszéd háznál egymást lökdösődő társainak: — Héhé... hépapusok! A Csöcsö-csöcsösékét! Bo­bontják a váratl — Baj lehet — kászáló­dott ki fekete lábbal a pin­ceablak előtti iszapszénha- lomból Lófog, a legkisebb. — Baj lehet ha ennyire da­dog ... Évi, a fiúkat birkózásban és bunyóban mindig lepipá­ló lány már sejtette, miért üvöltözik öcsi, és későn ki­hullott, hiányzó tejfoga he­lyén sziszegte: — Fuffunk, névvük meg a várat! Még kihaláffák a gyu­fát, a bagót meg a hufafun- kat... Szancsó, a sánta fiú ért Utolsónak az udvarba, de 6 kezdett elsőnek bőgni a gyorsan fogyó farönköket si­ratva. Kivert kutyaként áll­tak ott Lófog térdig slam- mosan, Évi kibomlott copf­fal, öcsi, a Hosszúláb lesza­kadt zsebú nadrágban, Szan­csó pedig sárgás monoklival a szeme alatt, és mindanv- nyian szipogtak. — A fene szeret Ilyen he­lyen dolgozni — súgta s társának Károly. — Mindig ezekkel a kis krapekokkal to­lunk ki. Panna épp akkor kukkan­tott le az udvarra. Elégedet­ten rikkantotta : — Látjátok, kölykök! Most aztán nem üvöltöztök állan­dóan a farakás tetején. E!­— Egjrfer hov vkvé&am^^m blikkért a esöcsébez — sut­togta dühösen a kislány. Ferenc, a fűrész tulajdo­nos erre köhögni és csuklani kezdett A hirtelen nevethet­nék miatt torkára szállt a fűrészpor. Aztán a zsebébe nyúlt és odalépett a gyere­kekhez: — Itt a húszasotok, pupá­kok. Adok még egy tízest is a két doboz cigiért, de ha meglátom, hogy ugyanazt vesztek rajta, hátrakötöm a sarkatokat. összenézett a négy kölyök. És bámulták tovább a fű­részt amíg az utolsó rönk is darabokra hullt Végignéz­ték azt is, ahogy a munka végeztével összesöprik a fű­részport. Kopogó futással ______________ követték a ki­----------------------vonuló gépet. a ztán visszatér­ve az udvarra bánatosan rug­dosták a kon hadt forgácso­kat a négy fa- rakás helyén... — Gyerekek, nézzétek, megfogja a mellét! — álmél- kodott Szancsó. Egyszerre fordult a fejük az emeleti ablak felé, majd egyszerre kapták vissza, amikor egy alibi-pofon halk csattanása után Panna az udvarra né­zett Nemsokára a másik ud­varból hallatszott a fűrész- vijjogás, és Márton macska a szomszéd ház teteién íél- tékenykedett A négy gye­rek megilletődve állt a ki­halt elcsöndesedett udvar nagy barna kapujában, üres tekintetük a kőfalra szege- ződött Bakonyiné lassan ébrede­zett. »Mártonyom« fejehez vágott még néhány vasko­sabb sértést — az utolsót már annyira hangosan, hogy a gyerekek alig tudták visz- szafojtani vihogásukat. Az öregasszony szétnézett. A három fiú és a kislány nem érdekelte, de a faraká­sok helyét látva meghök­kent. Nem értette, mi hiány­zik onnan. aa 0 |csi, a Hosszúláb szo­morúan tépkedte a falról az odaragadt pókhálókat. Az öregasszony már az újabb álommal küsz­ködött, a kisfiú alakjában »Mártonyom«-at vélte fölis­merni, és folytatta a vesze­kedést. — Már tegnap megmond­tam, hogy vidd el a fal mellől azt az ócskavas mo­torodat! A kis Panna szülei egy hete szóltak; emlékszem pont egy hete, mert akkor volt a kis aranyom tizedik születésnapja, hogy néhány öl fét hozatnak, és oda akar­ják rakni. Te félkegyelmű ... Az utolsó szót megint han­gosan mondta. A kölykök könnyeiket szétm*2,zaiíü v<& sandán hallgatóztak. Balaton. Révész Napsugár grafikája. Szirmap Énére DÜNNYÖGÖ Ág az ámal csak a szélben tud összehocádn,, öregek szívét oarjúkárogás röptéit meg. Sorsod útjait mosolyod ezüstje ragyogja, csöndes estéken messzire lobog a fény. A véres földről rokkant hegyeket emel a vállad, a völgyek felé fekete sziklákat görget a váyyl Szikszói Károly December Számból kicsordul az éjszaka, fekszem feketében alig dobogva faggatom arcom ujjaim közt tőrrel: tél ellen, ugató pálinkával, mert nem melegíti torkomat beszéd, mert nem akarok szólni, csak keményedek mint madár csőr hajnalra befagyva havas bőröm mögött minden ablak fekete Győző, a munkaadó öt óra. »Most jönnek, na­ná« — állt félre Győző a fal mellett, hogy maga elé engedjen egy mikrobuszL Csörrennek az edények a kocsi alján. Párállik a száz­literes hordó moslék, mögé huppan egy friss zöldséggel megrakott nylonzsák, aztán gyümölcsös ládák tűnnek el az autó mélyén. Már a múltkor látta, hogy elvisz­nek ezt-azt a moslék ürü­gyén. Beszélték a Pufajkás- ban is; a főszakács bátyjá­nak gebinje van Dunarévén. A nagyoló előtt megállt. Zárva volt az ajtó. Elmentek ezek is. Mehet az öltözőig. Itt szokta tartani egy bal­lont mindig az arra járó éj­szakás népeknek. Ahogy be­lépett az épületbe, a kony­ha felöl eloltották a villanyt. Becsapódott a vasajtó. Tök­sötét volt a folyosó. A hét­szentségit, még csak ez hi­ányzott! — mormogta. Mellette surrogott valaki. »Aha« — villant át az agyán. Körmei odakoccantak a falhoz, ahol meglapult. Aztán karja hirtelen kivágó­dott. Ügy érezte, mint aki nagyon-nagyon puhát fog, amely pillanatról pillanatra zsugorodik bütykei között a tenyerében. — Megőrült? Eresszen el! — Hogyne. Csak kérdezek valamit. ■ram Arnold Mosztovics Hegedű. vo»ió nélkül Ku varosunk új Iskoláját mindennel pompásan felsze­relték. A tornateremben csil- logtak-ragyogtak a krómozott tornaszerek. A természet ra­jongói a természetrajzi szer­tár hatalmas akváriumában gyönyörködhettek. A fizikai szertár polcain titokzatosan sorakoztak a leideni palac­kok. Pianínót is kapott az is­kola és hegedűt is. Csak vo­nót nem. A hegedű csodálatos volt, amint ott feküdt békésen, a bársonybéléses tokban, és csillogott rajta a lakkozás. Szinte kívánkozott valami virtuóz kezébe... hogy játsszon rajta Paganinit. Mo­zartot, Schubertét vagy Kreiz- lert. De nem volt vonó ... A tanítványok és a gazda­sági vezető heteken át ke­resgélték az összes környék­beli üzletekben. De hiába. A legelkeseredettebb a zeneta­nár volt. Nem tudott nyu­godni a szekrényben haszon­talanul és értelmetlenül pi­henő hegedű miatt. Időnként elővette tokjából, és meg- ígézetten nézte a fény csil­logását a lakozott felületen. Olykor az áliához emelte, képzeletben a nem létező vonóval csodálatos zenemű­veket játszott a hegedűn. És egyszer fantasztikus öt­lete támadt »Hát feltétlenül szükséges a vonó ahhoz, hogy az em­ber hegedülni tanuljon ...? — kérdezte önmagától, és in­nen már csak egy lépés volt ahhoz, hogy az ötletét meg is valósítsa. Osszcgyűjt/Hte tanítványait, és elkezdte a hegedűlést mű­vészetét mmtani — vonó nélkül. Megmutatta, hogyan kell tartani a hegedűt játék közben megmutatta, hogyan kell húzni a vonót — köny- nyedén, mégis energiku­san. Megmutatta, hogy játék közben az ember miként csukja be a szemét, hogy semmi ne zavarja a teljes elmerülést a hangok titokza­tos, csodálatos világában. Ho­gyan kell ráhajtania az em­bernek a fejét a hegedűre, hogy kellemes és biztos le­gyen. És megmutatta, hogyan kell verni a lábbal a taktust, hogyan kell az ihletattség állapotába jutni... Tanítványai néma áhítat­tal kísérték tanáruk előadá­sát, és olyan lelkesen fi­gyelték, amilyen lelkesedés­sel ő beszélt nekik Pagani­ni és Ojsztrah művészetéről. Nem volt a kezében hang­szer, hanem csak egy műre­mek, amely ugyan szinte lángra lobbant volna egy vo­nóval, Bach, vagy Beethoven muzsikájával. Ha lett volna vonó... Egy kerek esztendő máit el, mire sikerült mégis va­lahonnan egy vonót szerezni. Valamelyik messzi városból hozták, és ünnepélyes kere­tek között adták át az isko­lának. Végre! A tanár boldogan, áhítattal vette a kezébe, és meghatottan helyezte a hú­rokra ... és aztán még na­gyobb áhítattal végighúzta. És ekkor a hegedűből... át­ható, éles, visító hangok sza­kadtak föl. A tanár elkomo- rodott, leengedte a vonót, de aztán újra fölemelte és ját­szani kezdett. A hegedű nyekergett, nyö­gött, sírt, jajgatott. A tanár elképedt a kako­fónián, s erőtlenül engedte le a karját. Hirtelen eszébe jutott, hogy ő tulajdonkép­pen nem is tanult hegedülni soha... Hirtelen befejeződött a he­gedűoktatás. A tanítványok­nak eszükbe jutott a zeneta­nár fantasztikus lelkesedése, amellyel hegedű nélkül egy éven át tanította őket — he­gedülni. És boldogan emlé­keztek arra az időre, ami­kor még nem volt a hegedű­höz vonó. Es a hegedű, a riolaszin bársonybélésű tokban béké­sen, némán, haszontalanul pihen — a vonóval együtt... Fordította : Antalit y István — Azért marcangolja a nyakamat? — így jobban bizhatok az őszinteségében — lazította ujjait a főszakács faggyús bőrén. — Azt kérdezném, maga bírna-e rezet önteni azzal, amit ebédre adtak? — Nem a maga dolga. Egyébként kelkáposztaíőze- lék volt húsgombóccal. •— Most, hogy jobban utá­nagondolok, tényleg. De a kérdés az, hogy tudna-e ilyen kajával rezet önteni? — Én nem szoktam rezet önteni. — Fog. — Eresszen el, mert na­gyon megbánja! Győző bevágta maca mö­gött az ajtót. A szakácsot megcsapta a gázszag. Kap­kodott levegő után. Hátrált a műhelysarok felé. — Mit akar tőlem? — Hogy dolgozzon. — Miért? — Hátha nem lopnák ki a? ebédből a belevalót. — Rágalom ... — Az előbb rakták fel a kocsira a szajrét, ott voltam, maga is tudja. — Akkor is ez önbírásko­dás. — Ez meg öntvénytisztító. I Na fogjál — kezébe nyomta az ötkilós kalapácsot. — A kabátját ieveheti. Az ingén nem ajánlom, a por hamar csíp. Kiütötte a formaszekrény- ből a biztosítószöget. Öm­lött a finom öntőhomok, fölcsapott gázos füstje. Meg­mutatta, hogy kell kivenni a kész öntvényt. Amíg leha­jolt, érezte, hogy a íősza- káes egyre jobban mögé ke­rül. — Maga hány kiló? — kérdezte Győző hirtelen fel­egyenesedve. — Hatvankilenc. — Én száztizenkettő. — Ezt miért mondja? — Hogy tudjon mihez vi­szonyítani ... A szakács tétován fogott a munkához. Jobb lesz meg­békélni ezzel az őrülttel, az­tán majd meglátjuk — gon­dolta. Meglendítette a kala­pácsot, hogy leverje a sala­kot egy peremes bronzcsőről. Úszott a porban. — Tegyen sapkát, van ott a sarokban — ajánlotta a rézöntő. Odament a sarokhoz. Le­emelt egy simlis sisakfélét. Forgatta. A szögek mellett a falra karcolták a neveket. Rocca, Tóbiás, Bóbitás, Gó­liát. — Itt mindenkit ilyen furcsán hívnak? — Igen. Nem tetszik ne­kik az a név, amit az any­juk adott. — Magát hogy hívják? — Győző, Sebes Győző. — Nem úgy. — Úgyis Győző. Ez tet­szett nekik. — És miért nem szóltak; ha kevés az ebéd? — Szóltunk. Jött is rá vt* lasz: ennyi jár. — Az már igaz. Odébb ment, egy másik szekrényhez. Ahogy meg­emelkedett, érezte, hogy ne­hezül, szeme előtt lebegnek a piros karikák. Tapad raj­ta minden, a sapka peremé­nél égni kezdett a bőre. — Rohadt egy meló ez. — Na látja, ezért nem kellene lopni. A főszakács sunyított, hosszú szüneteket tartva. Győző őrült tempóval vágta a szekrényeket, »Baromi, mit melózik ez a pali« — álla­pította meg a föszakács. — Mindig ezt csinálják? — A, ez a kisebbik és a könnyebb. Délelőtt öntjük a rezet. Azt látná, ott milyen meleg van. — Holnap adok magának repetát. Rakott krumpli lesz. Dupla tejfölt is kap rá. — Nem kell. — Miért, nem maga mond­ta, hogy kévés az ebéd? — De, csakhogy így me­gint azt adná, amit mások­tól elszed. Nyolc óra elmúlt. A vécé­hez közeledtek. A fene egye meg azt a marhát, jól elszúrta az idő­met "— dohogott magában. Mit tudhat ez? Látta a ko­csit. Esetleg a zöldséget. Hol van az már? Hajjaj! Külön­ben is mivel bizonyítaná? Holnap majd jelentem, hogy rámtámadt ez a hülye. Hadd mossák meg a fejét. Lenne élelmesebb, ne másokat kri­tizálna. Győző egy sínen mozgó kisdaruval kupacba hordta a kész rezet. — Na. főnök, megva­gyunk ... — Maga meg,, én meg ki. — Ugyan, egy kis meló­tól... — És az idegesség? — Várjon, adom a nyug­tatót. Először is: azért a munkáért most nem jár pénz. Mi szocialista brigád vagyunk és szerződésben vállaltuk, hogy soron kívül adjuk a selejtpótlást a Ben- dőék brigádjának, az eszter­gályosoknak. Másodszor: ha maga megígéri, hogy abba­hagyják, én nem szólok sen­kinek arról, amit láttam. Harmadszor: állapodjunk meg, hogy erről a mai eset­ről nem beszélünk. AU az alku? »Dögölpél meg« — gon­dolta, de azért rávágta: — Oké. Kovács L. Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom