Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
Leonyld Marttnov KÖTELÉK Elismerem, el — újra újra, hogy bűnös vagyok; vita nélkül, egy szót sem hallgatag, szólva nyújtom feléd a karomat. Itt a kezem összekötözni, itt a szemem: bekötheted. Értsd meg, nem tudok semmi, semmi fájdalmat okozni neked. S megkötözted, egybe bogoztad, nem a kezem, a te kezed. Bár nem akartam semmi rosszat tenni én soha teneked. Ulyés Gyula fordítása Belányi György Hónál is fehérebb Már készül a tél. Meztelen fák kéményre gyüretik kérgüket Sápad a táj — hónai viselős Jéglapra koccan a lendület Asszony-köd ringat el házakat Ezüstbe vont zászló az ablak Vérétől részegen tántorog s dói az áldozat ingó falnak Arcod nem próbálom tartani mint lámpa a megszürkiY. eget ölünkből kiszakadt gyermekünk — ragyogva forgat a szédület Szelek nyomán hazám e város és ágakra feszült éj alatt majd alkalmi szeretőm dalol hónál is fehérebb házfalat Szindbád feltámadása Krúdy-kiállítás Budapesten A Petőfi Irodalmi Múzeum kapuja mögött vörös színű postakocsi fogadja à látogatót Ilyenen utazva álmodta Krúdy Gyula Szin- bád megannyi regényes útját... A vörös postakocsi a balatonszemesi Postamúzeumból elindulva »tiszteletúttal« adózott az álomvilág híres utazójának, Krúdy Gyulának. A Károlyi-palota első emeletén három teremben nyílt meg az író születésének centenáriuma alkatból az emlékkiállítás. Kerényi Ferenc és Len- cso László rendezte, »Őszi utazások...« címmel. (A kiállítás rendezői az adott tér kihasználása mellett olyan önálló belső térrendszert is kialakítottak, melyben Krúdy sajátos álomvilága hatásosan érvényesül. Az írót és korát, valamint írásainak hangulatát bemutató kiállítás mind formailag, mind tartalmilag eltér a hagyományostól. Az első teremben Krúdy fiatalkori arcképe nyitja a tablósort, mellette a Krúdy-címer és a családfa, valamint 1848-as csatajelenetet ábrázoló nagyítás — a honvédkapitány nagyapa egészalakos fényképével. A hagyományokat idéző képek alatt biedenmeier enteriőr. Az asztalon díszes kötésű, fiktív családi album, melyben Krúdy-vonatkozású fényképeket talál a látogató. A szemközti falon színes festményreprodukciók sora utal a dualizmuskori Magyarország társadalmára. A századforduló hangulatát egy kávéházi terasz eleveníti meg. A fogason korabeli lapok fakszimiléi a márványasztalon albumok, reggelizőkészlet... A második teremben Krúdy novelláinak világára utaló, hangulatos enteriőrök fogadják a látogatót; a harmadik teremben tüllfüggöny rejti sejtelmesen a mögötte meghúzódó tárgyakat. A füstszínű tüll által határolt rész Krúdy melankolikus álomvilágát idézi, a párhuzamos fal — mintegy ellensúlyozásul — a korabeli valóság képeit. Az emlékkiállítás atmoszférája, az új ötleteiken alapuló rendezés elérte célját: a látogató útitárs elé éknényszerűen tárul Krúdy világa. Kedvet kap nemcsak a regények kézbevételéhez, hanem az újraolvasáshoz is. A magyar tudomány arcképcsarnokából Barta György akadémikus Latinovits Zoltán a Szindbádfc an. Ez a kiállítás, mely a jövő év áprilisáig tekinthető meg, példa arra, hogyan lehet irodalmi anyagot a múzeumlátogatóknak hatásosan bemutatni. H alottak napján hazautazott az édesanyja sírjához. Nővére otthon lakott négy gyermekével és férjével, öccse is hazajött a feleségével meg három kislánnyal, ö nem vitte a családját, pedig neki fia volt. Minek? — gondolta A gyerekek bár szerették a nagyanyjukat, minden nyarat nála töltöttek, míg élt, mégis: ne a halottra emlékezzenek, de az élőre, aki finom süteményeket sütött és az apát is kijátszva pénzt adott nekik mozira. Azután a szülőfaluja, ahová hazajön, se úgy maradjon emlékezetükben, mint egy nagy temető, tele gyertyákkal, őszirózsákkal, fekete ruhás emberekkel, hiszen nagyanyjuk halála óta máskor nem jönnek ide, csak halottak napján. Minden ügy történt, ahogyan elképzelte. És bár előre látta az eseményeket, mégis — átélve — ugyanaz idegen volt, taszította. A nővére nagyon kedves, örömükre lakodalmi ebédet, ezernyi jót főzött-sütött. Neki bort is hozatott. Tapintatosan kínálgatta, hogy ne sértse, de jólesik egy pohárkával a zsírosra. Mert neki úgy főzött, tudta, hogy ő úgy szereti. Érdekes — gondolta magában — a nővérem milyen figyelmes és aranyos. Sohasem tudtunk hozzá felnőni emberi jóságban; teljesen édesanyánkra ütött Hogy meghalt, át is vette a szerepét, mindenről ő gondoskodik. A lakás kicsi volt, és mint egy pici lélekvesztő a viharos tengeren, himbálózott a gyermeklármától, rosszaságtól, alig fért bele a sok rokon. A szülők idegei lassan- lassan felmondták a szolgálatot Kiabáltak, szentségeitek, pofon is csattant. Egyébként jó kedvük volt Mindannyian egy eltávozott ember emlékére jöttek ösz- sze, annak tiszteletére, akit a legjobban szerettek, aki számukra a legdrágább volt, mégsem akaródzott a halálról beszélniük, gondosan kikerülték saját gondolataikat és mintha szégyellnék ezt, nem néztek egymás szemébe. Zavarukban — ha kellett, ha nem — a gyermekeket szidták. A bőséges ebéd után a tévé mellé ültek, odavitték a bort, a szódát, a hamutarSUHA ANDOR ÉLŐK E Somogyi Néplap tókat, a gyermekeket meg kiküldték az udvarra játszani. — A Fradi kikapott 1:0- ra! Ilyet se láttam még! Az idei bajnok a Vasas! Szép dolog! — mondta a sógor, és ivott egy pohár bort. — Szép bizony — mondta a férfi csendben, de azért egész más hangsúllyal, mint a sógora. Készített magának egy spricceltet, és megitta. Közben a gyermekeket az asszonyok megmosdatták, tiszta ruhába bújtatták, és elindultak a temető felé. Ahogy beléptek a kapun, a férfi első gondolata az volt, hogy ide járt először szerelmeskedni, tizenötéves korában. A gondolatért nagyon megharagudott magára, de nem tehetett róla, betolakodott a másik gondolat. Mintha az emberek egymást bámulnák: »Jé, ez is kijött?« Akik imádkoztak, azoknak könnyebb volt. Ö mit csináljon? A kezével sem tud mit kezdeni, ha elöl összekulcsolja, mit gondolnak. Tán, hogy imádkozik? Zsebre tenni meg frivol dolog. A zon kapta magát, mindenre gondol, csak arra nem, amire kellene. Amire tegnap is gondolt, amire év közben rengeteget gondol. Akinek képe ott van az íróasztalán — az anyjára (Tizenöt éve került el a városból. Másik érdekes felfedezése az volt, hogy itt látható mindenki, akit ő már elfelejtett és aki őt már elfelejtette. A sír kicsi volt, csak tolakodva fértek el körülötte. Ahogy ránézett a fejfára és elolvasta, hogy itt nyugszik özvegy ... Lajos- né, élt 65 évet, egy kissé meghatódott. Lerakták a virágokat, mçggyùjtottâk a gyertyákat. A gyerekek azon is összevesztek, ki gyújtsa meg. Az egyik kislányt bátyja ellökte, kapott az apjától egy pofont, ekkor mindkettő hangosan sírva fakadt. A szomszéd sírnál állók égő szemmel figyelték őket, szemük beszédesebb volt az átoknál. A. síró fiút elküldték a kúthoz egy befőttes üveggel vízért. Örömében elfelejtett sírni. Édesanyjuk kis sírja a temető szélén állt, amelynek földje már szinte összefolyt a szomszédos szőlőtőkékkel. A kisfiú is a szőlők közé ment Még látták, ahogy elvégzi dolgát, és hallották, amint vizet kunyerál egy nénitől. Nemsokára visszajött tele üveggel. — Állami gazdasági — mondta halkan a sógor —, ott ma is szedik a szőlőt, szüretelnek. Ügy hallani, jó termésük lesz az idén. Füstöléssel megóvták a fagytól a szőlőt A kisfiú énekelt: »Hajlik a vessző, hajlik a nád...« Megint kapott egy pofont — Miért bántotok, miért vertek engem? Ezt éneklik a nénik is, a szüretelők. — Ismét bőgött egy sort, aztán odament a szőlőtőkéhez, és tüntetőleg hátat fordított a gyászolóknak. A temető szélén, ott, ahol a sírok körül gyertyalángok pislogásánál feketébe öltözött emberek rótták le tiszteletüket, megjelent tíz tarka kendős asszony. Arcuk szép barna volt, a szemük csillogott és az ajkuk nótaszóra nyílt: »Szüret után lesz az esküvőnk...« Velük szinte egy időben megkondult a temető kápolnájának kis csilingelő harangja, és a kép olyan ellentmondó és olyan csodálatos volt, hogy senki sem tudott azonnal örülni vagy haragudni, s mire elszánhatta volna bárki is magát, hogy mit érezzen, a tarka kendős fejek már megfordultak, a temetőbeliek csak a hátukat látták, mert újabb sort fogtak, és szedték a szőlőt rendületlenül. A puttonyos még egy érzékelhető másodpercig kitartott a temető szélében, levetette a kalapját és csapzott haja, bámuló tekintete, az egész tartása ájtatos tiszteletről árulkodott De gyorsan az asszonyok után szaladt, mert sokan kiabálták: »Puttonyos, puttonyos«. H azafelé menet elhatározta, ő nem temette- ti magát Minek az? Egyszerűbb a hamvasztás. Az emléke talán kevesebb gondot és fáradságot okoz az ittmaradottaknak. Ez akkor jutott eszébe, amikor útközben a sógora kérte a feleségét, hozasson másnap öt liter fehér mustot, mert ő azt szereti. Ahogyan a házi feladatot feleségének kiadta, azzal el is köszönt, mert öt órakor már várta az igazgatója. És ő is elbúcsúzott. Még hallotta, amikor a kicsik megkérdezték anyjuktól, maradt-e a sütiből. Barta professzorral Vladimir Remek, a csehszlovák űrpilóta fellövésének másnapján találkoztam. És némileg meglepődtem, amikor megmondták: várnom kell, mert a megbeszélt időpontban éppen a csehszlovák tv- híradó forgatócsoportja van nála, akik vele, mint az űrkutatás egyik elismert honi és nemzetközi szaktekintélyével készítenek éppen interjút a Szojuz—28 útja alkalmából. Meglepődésem oka: Barta professzort az ELTE természettudományi karának geofizikai tanszékén kerestem. A geofizika tudtommal a földdel, a föld fizikájával foglalkozó tudományág. Hogy kerül ide az űrrepülés? A választ a professzor életútjából tudhatjuk: Pop- rádon született, a szlovák hegyek közt 1915-ben. Tanulmányait már kezdettől fogva Kispesten, illetve Budapesten végezte. 1939-ben a Budapesti Tudományegyetemen matematika-fizika szakos tanári diplomát szerzett. Mint friss diplomás, került a meteorológiai és földmágnességi intézet Íak4 kor még »egy cég« volt) ógyallai obszervatóriumába. Itt a földmágnesség kérdéseivel foglalkozott, több külföldi kutatóútján is ezt tanulmányozta. 1945-ben már ismét Budapesten találjuk: a meteorológiai intézet újjászervezésénél dolgozik. 1948- ban ideiglenes obszervatóriumot létesít a földmágnesség mérésére Budakeszin. 1949— 50-ben földmágneses országos mérést vezet (ilyen 1890 óta nem volt!) 1950-ben el* válik a földmágnesség a meteorológiától és a fejlődő geofizikai intézethez csatlakozik. önálló tudományos kutatóként kerül oda; a végleges, tihanyi földmágnességi obszervatórium építését irányítja. 1952-ben, addigi tudományos munkáját elismerve, disszertáció nélkül kapja meg a kandidátusi címet. 1956-ban szerzi meg a tudományok doktora fokozatot »A földmágnesség évszázados változásának 50 éves periódusa« című értekezésével. Következett az űrkorszak, és gyakorlati eredményeinek egyike: a mesterséges holdakról végzett mérések pontosították a Föld alakjáról vádlott nézeteket. Barta György időközben — 1963-ben — a Geofizikai Intézet osztályvezetője lett, Budapestről irányította a tihanyi obszervatórium munkáját; 1971-ben nevezték ki az Eötvös Lóránd Tudomány- egyetem geofizikai tanszékére tanszékvezető egyetemi tanárrá. Ekkor már egy éve (1970-ben) a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. 1971- ben tartott »A Föld erőtereinek évszázados változásáról és torzultságáról« című székfoglaló előadásában továbbfejlesztette addigi tudományos életművét. A nemzetközt tudomány« világ is értékeli Barta Györgyöt: a Nemzetközi Geo dinamikai Program tíz munkabizottságának egyikében, amely a Föld belső szerkezeti fölépítésével és folyamataival foglalkozik, ő a társelnök, a folyamatokat az ő irányításával vizsgálják. Ö az elnöke az Akadémia keretében működő, a magyar COSPAR (világűrkutatási) bizottságnak is. A Geofizikai Bizottságnak hat évig volt elnöke, és alelnöke a szocialista országok planetáris geofizikai bizottságának, a KÁPG-nefc is. A párizsi nemzetközi asztronautikai akadémia levelező tagjává fogadta. Több kitüntetés is jelzi sikeres munkáját: 1973-ban Államidíj a Föld erőtereinek kutatásáért, de megkapta a Geofizikai Társaság Eötvös-emlékérmét is, ógyallai munkájáért pedig a Szlovák Meteorológiai Társaság jutalmazta Konkoly—Theggren* lékéremmel. Kutatómunkára mostanában kevesebb az Ideje, sok ■ tanszéki munka. Ügy érzi: idejének egyharmadát ma is tudományos kutatásokra tudja fordítani Persze, ahogy mondja, most inkább »tudományos iskolát alapít« — • fiataloknak ötletet, témát ad, amelyet kidolgozhatnak. Saját kutatási témája: a Föld alakjának részletkérdései^ például a hegytömegek hatása a Föld alakjára. És mivel a hegyek anyaga, a felszíni tömegek elhelyezkedése választ ad arra Is: egyes nyersanyagok hol keresendők, ennek komoly gyakorlati jelentősége is van. Tudományos módszeréről ezt vallja: van »németes«, munkáján ülő, precíz, részletező kutató és ötletet adó, gondolkodó, »franciás«. Magát az utóbbiak közé sorolja. Szabad idejében kertészkedik, a Hűvösvölgyben, az Állami-díjából vett telken pihen, fizikai munkával kapcsolódik ki és készül további tudományos feladataira. Sz. J. t Katonaidőmet a mátraal- Bő|uq Péter jai D.-ben töltöttem (ponto- ' sabban mellette, hiszen az őrszázad egy Csertölgyes dombon »feküdt«, úgy öt kilométerre a falutól.) Jó dolgom volt: tartalékos tiszt voltam, az elöljáróim »dokinak« szólítottak és inkább haverként kezeltek, mint beosztottként. Esténként állandó kirhenőt kaptam; bátran leereszkedhettem a faluba, ott is Lénárt Mártonhoz, a lehíresebb d.-i borosgazdához, aki már a század elején is metszegette a szőlőt. Ősz hajú, nagydarab ember volt, az arca piros, mint a kadarka; ő maga csendes, de humoros beszédű. Még ma is napi három liter bort iszik meg (csakis a saját termésből, bolti bort még soha nem kóstolt); s a pincéjében hat hordó áll, a legöregebbikben tartja az aranyérmes hárslevelűt, a borok borát. A fészerbe is becsalt egyszer. Nohát, majd hanyatt estem, amikor megláttam azt A HORDO az óriási hordót, amelyet még borkereskedő korában csináltatott: bizony, kényelmesen ellakhatott1 volna benne egy háromtagú család. Ma már csak emléknek szolgál az üres góliáthordó; egyszer meg akarta vásárolni a szakszövetkezet, de Márton gazda nem adta. — »Keli az még nekem, hátha megfiadzik« — mondta. Három hold kültelki szőleje volt az öregnek, azt mű- velgette, napszámosok segítségével. Hiszen egymaga már nem bírta volna; se felesége, se családja, magányos volt, akár a fészerbeli hordó. De a szőlő életben tartotta, hiszen »olyan az, mint az asz- szonynép, mindig törődni kell vele ...« Tavasszal kitakarni, időben megmetszeni, sűrűn permetezni, kapálni, csonkolni, felkötözni, aztán jön a szüret a magg örömteli gondjaival; forog a prés, kéngyertya bűzlik a hordókban, gyűlik a cefre (pálinka lesz belőle), s telik a pince, s kíváncsian kacsingat a lopó a falról: milyen lesz az újbor... Esténként kettesben üldögéltünk a konyhában: Márton gazda meg én. Előttünk a bor, a poharak. Beszélgettünk. Szőlőről, emberekről, katonadolgokról. — Aztán hova megy, ha leveti a mundért? — kérdezte egyszer a gazda. — Világgá — feleltem. Hamarosan leszereltem, fejest ugrottam a civiléletbe (lám, mégsem mentem világgá!), s fővárosi emberként pergettem napjaimat. Hosszú évekbe telt, mire ismét D.- be vetődtem. Eger felé utaztam, kocsival: félúton gondoltam egyet, s letértem a D.-be vivő bekötöútra. Talán még megismer az öreg Lénárt, és megkínál a féltve őrzött hárslevelűből.., ... A ház üres volt, halott. Bedőlt a kerítés, burjánzóit a gaz az udvaron. Az ablakok betörve, a konyhaajtó kitárva... Beléptem a házba. A *tisztaszobá«-ban csak egy korhadó szalmazsákot találtam, a konyhában kukoricacsutkák hevertek szerte a padlón, a kamrában sekinek sem kellő lim-lomok: bicikligumi, néhány lapátnyi brikett, rozsdás dróttekercs, lyukas lavór és egy halom szőlőkaró a sarokban. A fészerbe is benyitottam. A góliáthordó elülső falit kiverték; mintha egy kerek, végtelen folyosó bejárata előtt álltam volna, amelyen Lénárt Márton is elindult, botjával kopogva, mérgesen dörmögve. Mert épp abban az esztendőben kell meghalnia. amikor soha nem látott gazdag szüret ígérkezik.
