Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-12 / 267. szám
M | egtet non kaptam magam, hogy konzervatív vagyok. Szép nekem a kert A kert — »mint olyan«. Mindig is vonzott, már gyerekkoromban is szerettem benne turkálni, de mintha idők múltán még Inkább vonzana. Nem haladok, egyszóval, ■ korral, sőt az való kedvemre, ha fejlődhetek valamicskét mindig — visszafelé. Ha tölthetem a drága időt a kertben, ha naponta többször is körbejárom: mit változott, mióta utoljára láttam. Utoljára, azaz reggel vagy délben, vagy akár egy órával azelőtt. Ha rohanó korunkban bámulhatom a harkályt, a cinkék tomászmutatványait. Ha ideges korunkban számolgathatom a rügyeket az ágon, melyikből türemlik ki a virág jövője. Ha a tudományostechnikai forradalom, az űrkutatás, a kibernetika, az automatika korában fogom a kapát, a kaszát, az ásót, és teszem kedvtelésből ugyanazt, amit az apám, a nagyapáim többnyire nem kedvtelésből csináltak. Mitagadás, szeretem a kertet Még ilyenkor is, amikor a tetszhalálra készül; színehagyott kopár, dísztelen. A novemberi nap már alig melegít, de annál inkább ragyog; szétömlik a fénye a kopasz ágak rit- kás hálóján át akadálytalanul minden zugba, ahová tavasz óta be sem szivároghatott Minden évszakban szép a kert, és mindig másképpen szép. Télen, amikor a tiszta hópaplanban szinte elmagá- nyosodva ácsorognak a fekete fatörzsek; szétterül fölöttük a könnyű zúzmarafátyol,, szikrákat csihol rajta a napfény ... Tavaszai, ahogy bomlik a rügy, serken a fű, bolyho- sodik a barka; menyasszonyi díszbe öltözködnek a szilvafák... Azután a májusi lomb üdezöldje; a mindenfelől szaporodó piros, kék, sárga, lila színek, nyíló rózsák, kerti virágok, az érett meggy nyárfakasztó csokrai, a barack sárgája, hamvas pirosa... És ahogyan mélyülnek, gazdagodnak tovább a színfoltok: kénsárga, aranybarna, al- vadtvér-bordó, szilvakék színek, hangulatok zuhatagja a kert az oldalazó őszi fényben ... Sikerült talán ennyivel is érzékeltetnem, milye.i reménytelenül konzervatív vagyok. És nyilvánvalóan kispolgár; a jelek szerint már gyógyithatatlanul. Kitetszik ez abból is, hogy, noha számtalanszor figyelmeztettek okos újságcikkek: a kert, a telek merőben kispolgári képződmény és a kistulajdonosi mentalitás melegágya, sohasem tudtam igazán odafigyelni. I tt, a nyilvánosság előtt letagadhatnám, de magam előtt azt a gyanúmat sem tagadhatom, hogy a kistulajdonosi mentalitás is valószínűleg megfertőzött már. Minduntalan azon kapom magam, hogy jobban ízlik a gyümölcs arról a fáról, amelyet én ültettem, én nevei lem föl, mintha zöldségesboltban vásárolnám meg ugyanazt Vagy akár szebbet, különlegesebbet vásárolnék — annál is jobban ízlik. Gyanakodtam már, hogy netán a mindenfelől paraszti ősök ösztöne éledt föl bennem, az fertőz, de a kertszomszédaim sorra rácáfolnak erre a gyanúra. Hiszen egyikük-másikuk azt sem tudta kezdetben, melyik végével kell a facsemetét elültetni, ma pedig már nem győz betelni a kertjével, mondván: sosem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos zű szamóca, retek, barack, sárgarépa, karalábé is létezik. Ügy lehet, megfertőződtek ők is — a többi hat-hét millióval együtt. Mert hozzávetőleg ennyien tartozunk — fűződünk szoros szálakkal — ahhoz a jó kétmilliónyi családhoz, amelyben még használatos szerszám az ásó, a kapa, a kasza. Kertészkedő minőségében mostoha gyereke a népgazdaságnak ez a hat-hét millió. Vitathatatlan: a kiskert nem nagyüzem. Kiesik tehát ■bből a a legkorszerűbb — nyilvánvalóan: nagyüzemi — termelési ágazatokat tartják számon. Igaz ugyan, hogy zöldségéi gyümölcsfogyasztásunk jó harmadrészét a házikert fedezi; igaz, hogy jórészt olyan — szaknyelven szólva — »hulladék« munkaerő foglalkoztatásával, amelyet másként alig hasznosíthatnánk. Igaz továbbá, hogy többnyire olyan területen, amely nagyüzemi művelésre alkalFekete Gyula Novemberi kert mattan, sőt az Is igaz, hogy ilyen, nagyüzemi hasznosításra alkalmatlan terület még bőven van az országban; alig harmadrészét foglalja el a telek, a házikert. I gaz, igaz, de hát kétségkívül nem nagyüzem a kiskert Amiből világosan következik, hogy nem igazán korszerű gazdálkodási forma. Ha órabérben kiszámoljuk a ráfordított időt a költségeket a rezsit — ez cáfolhatatlanul bizonyítható. És: hobbynak sem igazán korszerű. Ha jól értem némely hob- byszaktekintély fejtegetéseit annál korszerűbb a hobby, minél haszontalanabb és értelmetlenebb. Aki szabad idejében költséget és fáradságot nem kímélve miniüvegeket gyűjt vagy változatos színű és formájú díszgyertyákat, aki fogpiszkáló- ból vikinghajó-modelleket készít vagy söröskupakból fölépíti a pisai ferdetomyot, az nyilvánvalóan megközelíti a korszerű hobbyeszményt. De a kiskertre még ellenfelei sem igen foghatják rá, hogy haszontalan időtöltés a beleölt munka, kiszorul tehát a reklámozott hobbyk köréből is. Nem édes gyermeke sem a népgazdaságnak, sem a szabadidő-mozgalmaknak. Mindkét felmenője mostoha. Itt van példának a november. Facsemete-lerakat, az egyik budapesti vasútállomásnál. Szombat déli csúcs- forgalom. Egyetlen kiszolgáló buzgólkodik a csemetéknél, egy a szőlőoltványoknál. A vevők drótkordonnal bekerítve, tolongva vitatkoznak: ki érkezett előbb. A választék ugyanaz, mint hosszú évek óta minden novemberben és minden márciusban: ugyanaz a szegényes típusmenü. •nr «■ 66 bújja » szakkönyveket, ismerkedik a legújabb, ajánlott fajtákkal, nyomozgat a talajhoz, az éghajlathoz, a környezethez, a család Ízléséhez, szükségleteihez leginkább alkalmas fajtaváltozatok után; szelektál, kísérletezik — egyikük-másikuk puszta szórakozásból már a növénynemesítés szintjén —, és valahányszor jön a november, mindig ugyanaz a szegényes típusmenü fogadja a csemetelerakatokban. Eszi — nem eszi... Receptnek nem újdonság de ebben a szakmában mégis említést érdemel, hogy a silány választék itt húszharminc esztendőre megeteti a vásárlót. Élethossziglan megeteti ! Szűkre szabom a példát, és nem is szaporítom, hiszen csak ismételgethetném a kertészkedők unalomig hangoztatott, nehezen fogyó panaszait Maga a leltár mit sem vallana a panaszok gyökérzetéről ; mélyre nyúló gyökerek azok. Ha sejtésem nem csal, mezőgazdaságunk képes volna arra is, hogy bő választékú, korszerű szaporítóanyaggal lássa el a kertészkedőket Iparunk képes volna arra is, hogy korszerű kisgépeket gyártson, jó szerszámokat, munkaeszközöket, — ne olyan ásót, amelyről az a szólás járja: nem az a baja, hogy meggörbül, hanem az, hogy visz- sza is lehet görbíteni. Tudományos kutatóink tehetségéből, létszámából bizonyára telnék a kerti művelésre különösen alkalmas növények nemesítésére is. Külkereskedelmünk is képes volna az áruválaszték bővítésére, kiegészítésére, a gazdasági egyensúly veszélyeztetése nélkül. Hiszen ez a fajta fogyasztás egyben termelői beruházás is: az állampolgárok önkéntes beruházásai, a saját zsebükből, — végsősoron a népgazdaság, a társadalom javára. Belkereskedelmünk ugyancsak oldott már meg nehezebb feladatokat is a fogyasztók ellátása, a választék bővítése terén. Eszerint nem a mezőgazdaság, az ipar, a tudomány, a kereskedelem színvonalában, lehetőségeiben, »kapacitásában« gyökereznek a hibák. Ha sejtésem nem csal, inkább abban a szemléletben, amelv belekozmált a »korszerűség« avult sablonjaiba, doktriner fogalmaiba, és nem képes — vagv nem hajlandó — észrevenni, hogy az elparentált kiskert új, más, nagyon is korszerű szerepet kap az életünkben. Üj távlatokat nyit a kertészkedés fejlődése előtt. M inél többen szorulnak az emeletre a városokban, a lakótelepeken és minél több munkaidőt töltünk gombok nyomkodásával, annál erősebben ébred a vágy bennünk az elárvult kapanyél után. S egy talpalatnyi zöld után, amelyet még nem borított be az aszfalt. ,?ényt! Raszler Károly grafikája. FRIDECZKX. FRIGYES ŐSZ Kutyatej-sűrűn csurran az este libabőröznek szürkülő utak, V-jük élével az irányt keresve krúgatva húznak el a vadludak. Reggel már fagyot hoz október orozva láthatóvá válnak ajkunkon a hangok a piruló-pirosra csípett lánykaarcot gyöngybatiszt szűrőn szűrt napfény aranyozza. Ajtónk előtt topog szándékolt robajjal a restelkedő korai vendég befűtteti a kipihent kemencét, s szétterül a tájon deres darazsakkal. Törekvések a mai szovjet lírában Mielőtt belefognék a cím jelezte témába, bármi rövid és összefogott vázolásába, jeleznem kell a magyar olvasónak, hogy a szovjet irodalom nem egy nagyjából egy anyanyelvű nemzet irodalmát jelöli, hanem azonos társadalmi rendszerben élő, de nemzeti és etnográfiai, nyelvi és kulturális, társadalmi fejlettségi és nagyságbeli különbségekben gazdag népek irodalmainak összességét. Ez az összetettség és sokszólamúság a Ke- let-Európa művészeti életére — és az egész világ művészetére Is — nagy hatással levő orosz irodalom eredményeitől az Urálon túli népek nemrég kezdődött Irodalmi időszámításáig számos elemet tartalmaz, és fejlődésében, változásaiban sok irányt mutat. Így míg az orosz irodalomban és költészetben az elmúlt évtized új vonása a mindennapok apróbb léptékű, kevésbé emelkedett — de éppoly fontos és felfedezésre méltó — eseményeinek, érzelmeinek, történeteinek feltárása mind a költészet, mind a dráma és próza eszközeivel, addig a kaukázusi vagy távolabb keleti szövetségekben épp mostanra érte el tetőfokát a törzsi világból kilépő népi közösségek érzelmes és pátosszal telt eposzi történeteinek megfogalmazása. (Auezov, Ajtma- tov, Aszfafjev munkássága.) Ezek a különbségek nemcsak létezőek, de szükségsze- rűek is. Mégis, tagadhatatlan a kölcsönhatás, amit a közös — orosz — nyelven összegezendő sokféle nemzeti-irodalmi indíttatás és teljesítmény eredményez. Sokszor maga az irodalmi közvélemény is erősíti ezt. Mintha szívesebben olvasnánk a nomád életükből lassan kilépő és a szocialista társadalomba belegyökerezni próbáló távoli népekről. Az orosz költészet háborút járt nemzedékének egyik kiemelkedő költője Alekszandr Mezsirov. Kalandos életútja a frontok elcsendesedése után a vándorcirkuszok tarkán egyhangú, rivaldafénytől ragyogó és fagyos téli utazásoktól sötét világába vezette. Ez a szélsőséges élményekben gazdag élet mégis egyre pátosztalanabb. egyre mindennapibb, egyre fanyarabban nyitottszemű, egyre fájóbban pontos költészetet eredményezett. Mezsirov egyszerű formába tudja önteni a legbonyolultabb intellektuális tartalmakat, a hétköznapok ezerszer ismétlődő apró jelenségeiben meg tudja látni világunk egyszeri, alapvető törvényszerűségeit. Bella Ahmadulina a hatvanas évek legendássá vált nemzedékének tagja. Neve szorosan összefűződött Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Miroszlav Mitrovic* “Történelmi emlékmű — Hangsúlyoznom kell, hogy tisztelt földink, az első törökellenes felkelés résztvevője, községünk területén született. Hálánk jeléül pedig most helyreállítjuk a házát. — Kedves elnök elvtárs, a községi bizottság irodájában nagyjából már megismerkedtem e történelmi emlékház tervével. Nem közölne néhány érdekes részletet olvasóink számára? — örömmel. Nos, hát a ház, amelyet helyre akarunk állítani, avagy mint mondani szokás, romjaiból feltámasztani, a község legmagasabb helyén emelkedik majd, az új emlékpark kellős közepén, s ' kisvárosunk egyik legszebb épülete lesz. — Már megbocsásson, hiszen az az ember, akiről beszélünk, a faluvégen, a patak menti völgyben született... — Igaz, de az nyirkos, egészségtelen vidék volt. Vajon helyes volna-e most, amikor lehetőségeink ennyire bővültek, dicső hősünket és harcosunkat ilyen istenháta mögötti zugban hagyni? Nem kérem, úgy döntöttünk, hogy ő ide kerül, emeletes házba! — Emeletes házba? Hiszen kunyhóban élt... — Igen, de most más történelmi időszakban élünk. Sokat vitáztunk erről és a többség amellett foglalt állást, hogy a helyreállítandó épületnek méltónak kell lennie a kiváló férfiú érdemeihez. — De neki mégis csak kunyhója volt... — Hogyhogy kunyhója?! Hát ezért gyűjtöttünk önkéntes adományokat? — Tehát emeletes ház lesz? — Igen, ezt megtárgyaltuk is jóváhagytuk. Velencei csillárok és ablakok, francia tapéta és porcelán... A mintákat már megvizsgáltuk és jóváhagytuk. — Így tehát fényűző villa lesz. Talán túlságosan is fényűző a felkelés egyszerű közkatonája számára? — Valóban így van. Mi azonban tudatosan választjuk ezt a megoldást: tisztában vagyunk ugyanis azzal, hogy híres elődünk szerény ember volt. Abban a helyzetben azonban könnyű volt szerénynek lenni; különleges fényűzést egyébként mi sem engedünk meg. A dolgozó- szobája például egészen egyszerű lesz. — Dolgozószobája? — Igen, kis dolgozószoba is lesz: asztalka, karosszék és írógép, természetesen régi mintájú. — Micsoda? Írógép?! — No persze, ő mint közkatona. csak szablyát meg lándzsát tartott a kezében. Ügy vélem, közönséges tintával és lúdtollal is beérte. Annál inkább, mivel köztudomású, hogy analfabéta volt. No de... a körülmények köteleznek. — Mondja kérem: milyen érdekesség lesz még az első törökellenes felkelés résztvevőjének házábant — A pincében kis bárt rendezünk be, nemzeti stílusban. — Bárt? — Igen, ősi vendégszeretetünk jelképe gyanánt. — Tehát Önök minden lehetőséget számba vettek? — Igen, kérem. Külödttsé- günk végigjárt több európai országot, hogy tanulmányozza, miként oldják meg ott az ilyen problémákat. Higgye el, Franciaországban, a Loire mentén láttunk egy kastélyt, amely valamikor pompás lehetett, most azonban szörnyen elhanyagolt és rozzant Szomorú lenne, ha a hozzánk látogató sok turista ilyesfélét látna minálunk, egy szocialista országban. — Engedje meg, hogy föltegyek még egy, utolsó kérdést: úgy gondolja, hogy az utódok az ön érdemeiről is hasonlóképpen megemlékeznek majd? — Azt hiszem, igen. Csakhogy van egy kis különbség. Mint láthatja: híres elődünk emlékét csak most örökítjük meg, az enyémről pedig magam gondoskodom jóelőre. Nehogy a hálás utódokat terheljem vele... Fordítót la : Gellert György Vinokurov és a többiek nevével. Lírája azonban kevésbé a közterek lírája. Bensőségesen mindennapi és meglepően őszinte. Olyan költő, akinek verseit olvasva egy percre sem felejtjük el, hogy asszony írta azokat a sorokat. És ez mégse minősíti »csak nőköltővé«, épp ellenkezőleg, ez adja sajátos, ősz- sze nem téveszthető karakterét. A grúz irodalom mára jólismert két költője Miha Kvlividze és Fridon Halvasi. Kvlividze Moszkvában él, lírája az orosz költészet fejlődési irányába mutat. Csöndes és tisztaszavú költő. Halvasi a grúz költészet keleti motívumokkal gazdag, de a századforduló orosz lírájától is megérintett ágát képviseli inkább. A mai magyar költészet jellegzetes útjával — a népdal, népköltészet vilétát továbbvinni. alapmotívumkincsként, költői jelrendszerként kezelni kívánó — törekvéseivel rokon az ukrán líra egy jelentős vonulata. Ennek képviselője Mikola Vinhra- novszkij és Ivan Dracs is. Vinhranovszkij novellát és filmregényeket is ír. Dov- zsenko tanítványa. Dracs Ballada a kibernetikus székesegyházról című verseskönyve 1977-ben jelent meg magyar nyelven. M. K. Szűcs József Nincs többé vissza Érzem: testem motorja nem sokáig bírja; felkészültem arra az útra, ahonnét nincs többé vissza. Fáradt tömeg a testem, elgyötört olaj a vérem; nincs más, mint várni, szerényen, míg elérem végem. S ha előbb jutok el oda, hol befejezi tüdőm. Soha nem vádolok senkit érte — éltem, s megérte. Érzem: testem motorja nem sokáig bírja; felkészültem arra az útra, ahonnét nincs többé vissza !
