Somogyi Néplap, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-06 / 263. szám

fomRORuOfts brigádba a védnöksé­ge alatt álló kolhoz­ban dolgozott Vlagyimir Petrovics — vagyis, akkor csak Vologya Korosztilev, a nemrégen leszerelt gyalus — megismerkedett ott egy lány­nyal. Egyik este, a táncoto­kat nézve, kinn ült a klub előtt amikor a lány oda­ment hozzá és megkérdezte, hogy odaülhet-e mellé a pád­ra. A fiú zavarba jött: gyor­san és esetlenül odébbhúzó­dott A lány fölnevetett: — Ne féljen, nem harapok! Nem volt szimpatikus ez a szilajság. Vologyát kissé bosszantotta, de maga a lány is zavarba jött, és mintegy bocsánatkérően ezt sugalta: — Ne higyje, hogy mindig, mindenkivel ilyen vagyok! — ránézett és így szólt: — Soha nem táncol.., Ügy is fog elmenni, hogy nem táncolt... Hát, vettem magamnak a bátorságot... Elvörösödött beleharapott az ajkába és lehajtotta a fejét Furcsa volt hogy ez az erős, telt mellű, szőke ha­jú, enyhén napbarnított lány egy perccel ezelőtt még érett, független, önmaga értékével tisztában levő asszonynak tűnt Vologya futólag megérin­tette, majd a tenyerébe vet­te a lány bizalommal áten­gedett kezét A megismerkedés, udvar­lás, egymás megismerésének hosszú idejét helyettesítette ez a beteljesült pillanat Ez­után már szerelmesek vol­tak. Vologya minden szabad­napján találkozott Rajával az autóbusz-pályaudvaron, de gyakran hét közben is el­vergődött hozzájuk, munka után, valami adódó stoppal, vagy csak úgy legyalogolva azt a tíz kilométernyi távol­ságot, hogy egy-két órácskát együtt legyen vele. Januárban összeházasod­tak, majd a tékozló paraszt­lakodalom után felköltöztek a városba Vologyáékhoz, ahol ezután a fiú anyjával hármasban éltek a kommu­nális lakás kis szobájában. Raja belépett egy varrodá­ba, esténként pedig techni­kumba járt, s tekintettel ar- Ara, hogy mind a tíz osztályt elvégezte, mindjárt a máso­dik évfolyamra vették fel. A várossal is ugyanúgy volt, mint Vologyával — rögtön a közepébe vágott a dolog­nak. Ugyanazzal a gyorsa­sággal és tehetséggel vette át a városi élet ritmusát, amellyel a világon mindent csinált: ahogy mosott, ahogy kifestette a lakást vagy ka­cagva — »Ugyan mamácska, hát ez is kor? Divatosan kell öltözni, ráér még beállni az öregasszonyok közé!» —, át­alakította az anyósa kabát­ját. Gyakran mondogatta Vo- iogyának az anyja: »Ráter­mett, nagyon rátermett a te Rajád. Nézem, nézem, és eltölt az öröm ... meg egy kicsit az aggodalom is; csak ki ne égjen!« Ám indokolat­lan volt ez az aggodalom, mert Raisza energiái kime- ríthetetlenek voltak. a mikor az egyik szom­széd arról faggatta, hogy miért nincs gyer­mekük, Raja rákacsintott: — Nyugalom, beterveztük! Vologya elvégzi a techniku­mot, én is, akkor aztán szü­lök neki egy kis vitézt. Minden úgy történt, ahogy akarta. Így volt ez a gye­rekkel is, bár az igaz, hogy nem fiúk, hanem lányuk született. Rögtön kinevezték műveze­tőnek, ahogy elvégezte az iskolát; Vologya azonban maradt a gyalugépnél, és kijelentette, hogy másmilyen munkát nem is akar. Ekkor robbant ki köztük az első veszekedés. Igazából azonban csak két év múlva, anyja halála után — Raisza egyik zajos név­napi ünnepségén, a sarokba húzódva halt meg — értet­te meg Vlagyimir Petrovics, hogy szakadék keletkezett köztük, és akárhogy is pró­bálják megakadályozni, nap­ról napra csak mélyülni fog. Még ezután is volt néhány boldog, közös napjuk — kü­lönösen, amikor beköltöztek az új lakásukba; Vlagyimir Petrovics önfeledten íúrt- faragott késő estig; Raisza meg a boldogságtól ragyogva dirigálta a szállítómunkáso­kat. Ám ez a rövid boldog­ság is véget ért, amikor ki­derült, hogy Vlagyimir Pet- rovicsnak csupán egy tal­palatnyi hely jut a lakásban, magának tgy falatnyi kU gyalugépet, egy kis satuval; cigarettáznia meg csak m nyitott ablaknál lehet, de ott is csak úgy, hogy a ha­mutartót a kezében tartja, mert arról, hogy a lakkozott bútorra tegye, szó sem lehet Raisza a szeme láttára vál­tozott. Fennhéjázóvá vált, hangjában fennsőbbség' csen­gett Vidéki rokonait fokoza­tosan elhidegítette magától, távol tartotta az összejöve- elektől; helyettük új, Vlagyi­mir Petrovics számára ér­dektelen emberek kezdtek hozzájuk járni. Egyre többször maradt bent a gyárban munka után, vagy ment el látogatóba a főnök­Andrej Ljadov fi szoba (Részlet) höz olyankor, amikor Raisza »fogadónapot« tartott; ha meg hazament, akkor azzal rontot­ta el a hangulatot, hogy mind­untalan pontosította a házi­asszony — férje munkájának fontos, tudományos jellegére utaló — fellengzős célzásait: »Tréfál Raisza Pavlovna, hisz gyalus vagyok! Gyalus!« Eb­ből mindig nagy botrány ke­rekedett, ahogy elmentek a vendégek. Ezek eleinte kizá­rólag Raisza monológjai vol­tak, de egy idő után Vlagyi­mir Petrovics is kezdett oda­mondogatni : — Jól van, jó szakember vagy, előre mész, már műve­zető vagy. De miért vadít meg, hogy a férjed munkás? Hát te, honnét kerültél ezek­be a »felső körökbe« ?... Eh... Büszkélkedik a liba! Hát azokban a te művelt kö­reidben nem tudják, hogy a munkások nélkül túró sem lenne a világon? Raisza vendégeinek ez »összetétele« megint válto­zott. Egyre ritkábban jöttek a régi barátnők, helyettük a különféle kapcsolódó szak­mák »fontos emberei« telefo­náltak neki, vagy libegtek be hozzájuk személyesen. Hála Raisza energiájának és kap­csolatainak, a lányuk min­den nyáron valamelyik ran­A szocialista ta népi demokratikus országok iro­dalmai immár több évtize­des múltra tekintenek visz- sza, a munkásirodalom, a proletárirodalom fázisai után magukba olvasztották az antifasiszta küzdelem, a népfront szellemiségét, s a nyílt osztályküzdelmek ko­rának lezárulásával egyre inkább az egységesülő szo­cialista társadalom össznépi érdekeit fejezik ki művészi eszközeikkel. A közéleti el­kötelezettség meghatározó jegye napjaink szocialista irodalmának, amely fokozódó mértékben fordul a sokolda­lúan kibontakozó egyéniség, a szocialista személyiség eti­kai és közösségi problémái felé. Mindezek a kérdések sok tekintetben lényegesen más­képp vetődnek fel a nyugati és a dél-európai országok­ban, ahol osztályharc folyik, és a munkásosztály a hábo­rú utáni korszak több fázi­sán áthaladva — úgy tet­szik — új és éleződő küz­delmek előtt áll. Feltűnő vo­nása az újabbkori osztály­harcnak és az azt kísérő iro­dalmi jelenségnek a radiká­lis anarchizmus szellemének újbóli előretörése. Az ultra­radikalizmus mindenütt a szövetségi politikát támadja hátba, elszigetelni törekszik a munkásosztályt. E múltból is ismerős történelmi tanul­ságnak nagy szerepe lehet az említett övezetek kom­munista kultúrpolitikája mai gyakorlatának kialakításá­ban. Természetesen mindenütt sajátos körülmények közt nyilatkozik meg a válasz az irodalom nyelvén is. Mint­egy szemléltető például ez­úttal a nyugatnémet szelle­mi élet egy-két jelenségét felidézve utalnánk a mun­Ilerczeg Klára rajza Michel Herbere Különös aiánlat hnm Dr öcs TEJJEL KEVERT VÉR Tejjel kevert vér, feketén buggyanó, Pokoli éjszakán érkezett tavasz; Arcodon túlvilági árnyék Gyémánttá égett könnyek. Perzselő hó. Kiégett pusztaság. Halált lehelő sivatag. Fekete szikla, melyről örömmel vetjük le magunkat. Hát el ne eressz, hisz az ajkad Pokol és pestis tüze. Enyhítsed azt síromra hulló Koszorúk hűvösével. Csillagot neked, tűzokádót Bár az sem halványíthat téged. Lobbantsd fel a földet, tűzajkú; Szerelem, fekete angyal S. Benedek András fordítása Határiamban nyaralt, fik meg külön, Raisza délre utazott, fi pedig egy ismerős erdész­nél, az erdő sűrűjében meg­búvó két tavacskában hor­gászva töltötte a szabadságát Egyszer, amikor Bulgáriá­ba készülődve Raisza össze­csomagolta a holmiját, Vla­gyimir Petrovics kifakadt Az egyik színdarabban ezt mondják: »Engedjétek Duny- kát Európába!« Hát itt van; megy. Akkora guban­cot fésül a fejére, mint egy szénaboglya, kivörösíti, be­lakkozza a körmét, aztán, gyerünk elkápráztatni Euró­pát!... Raisza sokáig kiabált, az­tán mikor kimerítette az egész szitokkészletét Vlagyi­mir Petrovics békéltetőén dörmögte: — Jól van, ne haragudj! Lehet hogy kicsit erősebben fejeztem ki magam... De hát nem vagyunk idege­nek ... Még nem egészen. Csak egyet magyarázz meg: a múltkor a televízióban szerepeltél: »A mi termé­keink, a mi modelljeink...« Én elnézlek téged is, meg az ismerőseidet is ... Leg­alább egyetlenegyikőtök, csak a vicc kedvéért, fel­venné a saját »termékét«. Azt már nem. Istenbizony, direkt figyelem — lassan szakember leszek —, hogy az egyik Lengyelországból, • a másik Magyarországról, a harmadik Franciaországból öltözik. Még a televízióban is külföldi ruhában szerepel­tél. Eszedbe sem jut, hogy ez kész röhej? De hát, hogy lettél te ilyen?... Feszélyez, hogy a férjed munkás. De az én »termékemet« —, ami' ezzel a két kezzemmel csi­nálok, ni — megveszik Cseh­szlovákiában, az NDK-ban, még nyugaton is. És dicsé­rik! Így áll a dolog! V lagyimir Petrovics ál­landó szemrehányást tett magának, mert idejében nem kapott észbe, hogy merre is tart Raisza, és azért is, mert még soha sem tudja számára érthető­vé tenni a dolgot, és így a veszekedések csak keserű könnyekbe, makacs hallga­tásba fulladnak. Pedig meny­nyi szép dolog lehetne: gyengédség, az egymás sike­rei fölötti öröm, a másik si­kerének öröme — minden. De a gyengédség helyett jött a megszokás, a másik sikere fölötti öröm helyett... né­ha összerándul a bennsője .. Bratfca László fordítása Legros úr, a »-Legros és Társa« cég tulajdonosa, ép­pen befejezte a levél diktá- lását és így szólt titkárnő­jéhez, Suzette kisasszonyhoz: — Két példányban gépel­je le, mint szoktuk. A lány az ajtó felé in­dult, de megtorpant és visz- szajött. — Mondani óhajt valamit? — emelte fel fejét az ira­tokból a cég főnöke. — Monsieur Legros, én férjhez megyek. — Pompás, gyermekem. Es ki a boldog ifjú? Mademoiselle Suzette hir­telen sírva fakadt. — Úristen, mi lelte?! — kiáltott fel monsieur Legros. — Mert... mert... nem tudom, hogy kihez... me­gyek férjhez — hüppögött a lány. — Hogyhogy nem tudja? — Kérdezze meg Jacques- tól... — szipogott mademoi­selle Suzette. Jacques, a főkönyvelő he­lyettese, röpke tizenöt má­sodperc múlva megjelent. Minden jel arra vallott, hogy már az ajtó mögött vára­kozott. — Mit jelentsen ez?! — harsant fel monsieur Legros. —— Miért /vcu /icu.y<*uuf^ meg- magyaráznia, hogy kihez megy férjhez a titkárnőm? — Nyugodjék meg, uram, én valóban mindent megma­gyarázok. Mademoiselle Su- zette önhöz megy férjhez. Vagyis akarom mondani.., énhozzám. — Mondja: maga már ré­gen meghibbant, és csak ügyesen titkolta? — Monsieur, én teljes fe­lelősséget vállalok a sza­vaimért! On agglegény, és ezért megfelelő összegű adót fizet a jövedelme után. Ez az ügy egyik oldala. A má­sik pedig az, hogy nekem tetszik Suzette ... — Mondja: megy az őrül­tekházába, vagy kihívassam a mentőket? — Még egy pillanatnyi tü­relmet kérek, monsieur Neg­ros. Nos hát, ön agglegény­adót fizet. Ha felesége volna, akkor sokkal kevesebbet kellene fizetnie. — Én azonban nem szán­dékozom megházasodni, azon­kívül pedig ez sokkal többe kerülne, mint amennyit meg­takaríthatok ... — Szentigaz! Ezért én azt ajánlom önnek, hogy úgy nősüljön meg, hogy nem nősült meg. Hagyja a tele­font, semmi szükség rá, ne telefonáljon senkinek, in­kább hallgasson végig. Én szeretem Suzette-t. ön fele­ségül veszi öt, és így keve­sebb adót fizet. Ö pedig ve­lem él, és önnek egyetlen frankjába sem kerül! Érti már? — Hm ... No és maga mit nyer ezen az üzleten? — Tudja, monsieur Legros, úgy gondoltam, hogy ön legalább 500 frankkal emel­hetné a havi fizetésemet. Hiszen a családi élet nagy költségekkel jár... — Hm, Jacques... hiszen maga tudja, mi a vélemé­nyem az alkalmazottam fi­zetésemelési kéréseiről. Az ilyesmit mindig elvből el­lenzem. — Rendkívül sajnálom, monsieur Legros, ebben az esetben azonban ... — Várjon csak, Jacquet, várjon ... Éppen arról gon­dolkodtam, hogy megfelelő helyettest kellene találnom.. — Hálásan köszönöm, fő­nök, örülök, hogy ilyen nagylelkű! — Nagylelkű? Csupán ki­számítottam, mennyi adót takaríthatok meg ... Fordította : Gellért György Osztályharc és irodalom kásirodalom — szocialista irodalom problematikára, amely a politika nyelvezetén a munkáshatalom stratégiá­ja és a szövetségi politika viszonylatában jelenik meg. A nyugatnémet szellemi élet feltűnést keltő esemé­nye volt több mint másfél évtizede, midőn a »Gruppe 47« nevű progresszív polgári csoportosulás lehanyatlása idején egy új írói kör, a dortmundi »Gruppe 61« lé­pett színre. Tagjai munká­sok vagy a munkáséletből »feltörő« írók voltak (ná­lunk is jól ismert közülük Max von der Grün), aki érdes nyelvezettel szóló mű­veikben meglepő dolgokat közöltek a gazdasági csoda Bűvöletében élő jóléti tár­sadalommal. Különösen kez­deti műveikben leleplezték a munkásosztály viszonyla­gos anyagi ellátottsága mö­gött meghúzódó kegyetlen fi­zikai és szellemi kizsákmá­nyolást, szavakba foglalták az újabb társadalmi meg­rázkódtatások első jeleit; egy régen elfelejtett témát: a munkásélet rajzát nyújtották dokumentális nyersességgel. A csoport a Fritz Hüser ala­pította Archiv für Arbeiter­dichtung (A munkáskölté­szet levéltára) körül tömö­rült; egy évtized Után azon­ban, a 70-es évek elején, egyáltalán nem függetlenül az NSZK-ban egyre inkább élesedő osztályösszeütközé­sektől, újabb írói törekvések rajzottak ki soraiból. Max von der Grün mellett főleg Günter Wallraff, Erika Runge és mások elégedetle­nek a csoportban eluralko­dott, • az osztályharcos szem­léletről lemondó irányzattal, az »ipari munka világa« ke­serű hangú megéneklésével, a technikai civilizáció fogas­kerekei közt őrlődő ember­ről szóló, de határozott táv­latok nélküli művekkel. Ezért létrehozták a Werk- kreis — Literatur der Ar- bertswelt (A munka világa irodalmának alkotóköre) ne­vű csoportosulásokat. Ért­hetően fellépett soraikban is a »balos« kizárólagosság hir­detése, a szövetségesekkel szembeni bizalmatlanság, az afféle vélekedések, hogy ki­zárólag a munkásírók köré­re támaszkodva kell meg­vívni a küzdelmet a tőkés kulturális manipulációval szemben. A Grazban működő Mun­kásművelődési Központnak a munkásirodalom mibenlété­re vonatkozó körkérdéseire sok német nyelvű munkás­író adott választ, s a wup- pertáli Peter Hammer Ver­lag adott ki egy ilyen gyűj­teményt értékes irodalom- történeti tanulmányok kísé­retében 1973-ban, Arbeiter­dichtung (Munkásköltészet) cimmel. A nagyszámú nyu­gatnémet munkásirodalmi antológia közül — úgy tet­szik — e kiadványból tárul fel előttünk teljes szélesség­ben az az eszmei spektrum, amely tükrözi nagyon gyak­ran a tétovaságot, a refor­mista illúziókat is, pl. egy­szerűen a munkásosztály lé­tezésében való kételkedést, de azok véleményét is, akik nem hisznek a »szociális partnerség« hamis jelszavá­ban, akik látják és tudato­san elemzik az osztályellen­téteket, s akiknek nyíltan vallott írói célkitűzésük: a társadalmi viszonyoknak a dolgozók érdekében történő megváltozása. így válhat ez a munkásirodalom egyre in­kább, a lényegét illetően eszmeiségben megragadható szocialista irodalommá, amely a felszabadulásra vágyó nyugatnémet munkásosztály, s valamennyi kizsákmányolt réteg érdekeiért harcol. Ha­sonló tendenciákat figyelhe­tünk meg a francia »mun­kásirodalom«-ban is. Érthető, ha publicisztiká­ban, irodalomkritikában lé­nyegesen élesebben merül­nek fel itt az ideológiai harc kérdései és fogalmai, mint nálunk, hiszen az osztályharc ott a mindennapok alapvető tartalma. Teljesen alaptala­nok ugyan az ultraradikális körök részéről elhangzó vá­dak, miszerint a szocialista térfél irodalmát és irodalom- kritikáját az opportunizmus jellemzi; ugyanakkor az is tény, hogy nálunk sokkal nagyobb figyelemmel és megértéssel kellene tanul­mányozni azokat a történé­seket, amelyek a nyugati és a fejlődő országokban lezaj­lanak, s amelyek irodalom­ban és művészetben a mun­kásosztály és más elnyomott osztályok felszabadulásáért folytatott küzdelmének meg­nyilatkozásai. Az ottani ideo­lógiai harc helyes módsze­reinek és célkitűzéseinek meghatározásában mi is se­gíthetünk, ha feltárjuk saját múltunk tanulságait és an­nak hasznosítását a jelenle­gi kultúrpolitikai munkában Ennek lényege a művészei osztálymeghatározottsága ; nyugaton, délen és a fejlő­dő országokban inkább a maga közvetlenségében, a szocialista övezetben pedig általában követettebb, bo­nyolultabb formában. A tár­sadalmi lét alapvető kérdé­seinek elhomályosítását je­lentené, ha kétségbe von­nánk az osztályküzdelmek­kel terhes régiókban a mű­vészet, az irodalom nyílt át- politizálásának jogát, de ugyanilyen hibás eljárás len­ne a fejlett szocialista tár­sadalmak életének az alap­kérdések szintjén történő művészi tükröződését köve­telni. Nyugaton és a fejlődő országokban az osztályharc fő terhét viselő munkásosz­tályhoz való ideológiai-eti- kai-gyakorlati viszony döntő kritérium az irodalomban, a művészetben is; de ez a kö­vetelmény nem zárhatja ki, ellenkezőleg : magába kell hogy foglalja a szövetsége­sek mgnyerésére irányuló szüntelen törekvést. A szocialista országok irodalma ugyanakkor az osz­tályok megszűnésének útján, az adott konkrét, elért sza­kasz által determinált mó­don fejezi ki az egyre in­kább egységesülő népi érde­ket (ez a szövetségi politika sajátos megvalósulása itt), de ugyanakkor a művészet­nek és az elméletnek itt is érvényes módon meg kell tudnia fogalmazni a mun­kásosztály érdeke és az össznépi érdek összefonódó dialektikája szerint a társa­dalmi valóság által felvetett kérdéseket és válaszokat. Illés László Somogyi Néplap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom