Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-08 / 238. szám

SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

próbálkoztak a Berzsenyi Dániel középiskolai kollégiumban.

— Két és fél évvel ezelőtt egy pályázatra műsort állítottak össze Lengyel József műveiből. Megkeresték azokat a vezetőket, akik a szülőföld nevében kapcsolatban voltak vele, jártak a lakásán. A műsorral együtt az ők visszaemlékezéseit is magnón rögzítették, aztán elküldték Nagyatádra. Talán az ottani gimnáziumban még meg lehetne találni...

Az igazgatónő — nevelőtársaival együtt — kötelességének érezte, hogy a fiatalokkal megismertesse az író életművét, ápolja a hagyományait. Az egyik tanulóközösség Lengyel József nevét vette föl. Dokumentumokat gyűjtöttek, elsősorban képeket, újságcikkeket. Azután a kollégium új épületbe költözött, hajdani igazgatója most más beosztásban igyekszik ébren tartani az író emlékét. Töpreng, mit lehetne tenni azért, hogy ne csak a helyi lakosság, hanem az ide látogató hazai és külföldi érdeklődők is ízelítőt kapjanak Marcali irodalmi hagyományaiból. Gondoltak egy emlékszoba kialakítására a múzeumban. Persze, ehhez az özvegy készségét is meg kellene nyerni.

Mindenki- érzi, tenni kellene, mert mintha egy kissé alábbhagyott volna a hagyományőrző igyekezet. A városi művelődésügyi osztály vezetője létszámhiányra hivatkozik, és a szerteágazó feladatok sokaságát emlegeti. Valakinek azonban kézbe kellene tartania a Lengyel-hagyaték ügyét. Nem is biztos, hogy

hivatalos embernek. Talán olyan lokálpatriótának, irodalomszeretőnek, -értőnek, akit az érzelmi azonosulás ösztönöz, a helyhez kötődő értékek őrzésére, terjesztésére. Halasztást aligha tűrő teendők ezek, a legfontosabb azonban az, hogy minél többen és értőbben olvassák Lengyel József írásait. Mindebben sokat tehet a helyi középiskola.

Kövesdi Rózsa, a magyar irodalom tanára korábbi beosztásában, könyvtárosként ismerkedett meg az íróval.

— Szívesen olvassák a gyerekek. Érettségi tételként is szerepel. Igazán szép feleleteket hallottunk az elmúlt években életművéről, illetve egy-egy munkájának elemzéséről. Már az első osztályban is foglalkozunk vele, ahol mai magyar prózaírók elbeszélései szerepeinek. Természetes, hogy mi Lpngyel Józseftől válogatunk.

Szopori Mária, diákjaival együtt ott volt az az íróval 1974 tavaszán rendezett találkozón.

— Nagy izgalommal készültünk a fogadásra, sokat beszélgettünk a műveiről, és a gyerekek alig várták, hogy személyesen is megismerkedhessenek vele. Sajnos, akkor már igen beteg volt, hallása is erősen megromlott. Persze azért — kedves, közvetlen felesége segítségével — szót válthattunk vele. Többek között elmondta: egyáltalán nem örül annak, hogy kötelező irodalom lett, meg érettségi tétel, és a diákok az életrajzát magolják, műveinek címét sorolják. Félő, hogy éppen ezzel riasztják el őket az írásai tóL

És valóban: elriasztják-e? A könyvtárban — a helytörténeti gyűjteménynek fenntartott polcon — ott sorakozik az író teljes életműve, miként a többi, ivtarcaliból elszármazott vagy ide kötődő írásművészek kötetei is rendre megtalálhatók itt. A kölcsönzőteremben az igazgatóval a Lengyel-művek kartonjait böngésztük. Kétségtelenül kitűnik: valamennyi sűrűn van kézbe. Elsősorban az Igéző — ez kötelező olvasmány a középiskolákban — meg persze a Prenn Ferenc, és a Visegrádi utca, a modern magyar irodalomnak ez az egyik legfontosabb dokumentumkönyve. („Azért készült — vallja az író —, hogy megtartsa azokat a tényeket, amelyéket láttam és amelyek az ügy szempontjából — úgy érzem — lényegesek. Az -ügy: a forradalom, a proletárdiktatúra, a KMP keletkezése, harca, hibái, jövője.” — Az író a fiataloknak ajánlja, hogy „tanuljanak hibáinkból, és lássák erényeinket. Lássák az utat, melyről oly,szépen írták nagyjaink, hogy a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába vezet. Lássák és ne engedjék eltorlaszolni.” — Kun Béla az emlékirat különös fajtájának nevezte e könyvet, „mert a forradalmi történésből merít, melynek közepében az író élt, és éppen csak azt írta le, aminek közvetlen tanúja volt.”)

Láthatóan szívesen olvassák a novelláit is, talán azért, mert „történetei nem kitalálások, de a valóságnak se hűséges krónikásai”.

Az sajnos itt is kiderült, milyen kevesen tudják a helybeliek közül, hogy a Bécsi portyák című naplóírása mily sok Marcali vonatkozású, fontos önéletrajzi elemet tartalmaz. Ebben írja le többek között apja tönkremené- sének körülményeit, emlékezik vissza a gombai évekre. És az utolsó kötetek egyikének, a főként esszéket tartalmazó Az őszinteség lépcsőin című gyűjteményes művének kartonján is alig van bejegyzés. Pedig az iró tanulmányainak, hírlapi cikkeinek, visszaemlékezéseinek, vallomásainak eddigi legteljesebb gyűjteményét kapja kézhez az olvasó ebben a kötetben. A közölt írások nagy része irodalommal, filmmel, tehát a művészettel foglalkozik. Megkülönböztetett figyelmet érdemel az utolsó ciklus anyaga: visszaemlékezései, írásban és élőszóban tett vallomásai értékes forrásanyagok a szocialista-kommunista mozgalom, az irodalom és a filmművészet története számára. A közéleti felelősségtől áthatott indulatos, rövid írások között itt olvashatjuk első hazalátogatásának benyomásait. E kötetben veti össze gyermekkorának emlékfoszlányait a felszabadulás utáni somogyi vidék — Két- hely, Marcali, Horvátkút, Nikla — alaposan megváltozott képével.

(»Itt lehetett valahol, igen, de nincs már meg a téglafalu vörös istálló, Széchenyi, „a marcali gróf” istállója. Ahol tizenkilencben annyi kommunistát kínoztak halálra ... És a régi kis házak mellett több emeletes lakóházak, üzemek, boltok. Az autótérképen jelzett m újítón megyünk fel Horvátkútra, hogy innen kanyarodjunk majd vissza a gombai dombokhoz és ott le a Berzsenyi-szőlőhöz. Gyönyörű és fjó az út Horvátkútig, a szőlők és fiatal tölgyesek közt.-«) És ebben fejt ki néhány fontos gondolatot Berzsenyi Dániel írásművészetéről, történelemszemléletéről. Emlékezik a nagy példaképre. akinek sírjánál 1967-ben felolvasták a maga helyett küldött üzenetet: »A maga becsületét öregbíti ember és korunk, midőn Berzsenyi Dániel költői nagyságára feltekint és bölcsessége mélységét-magasságát féltve őrzi.«

Üzenete példa az igazi értékek tiszteletére, az irodalmi hagyományok őszinte becsülésére. Gondolata egy kicsit nekünk Is szól, somogyiaknak.

l’aál László

Négy és fél éve még itt járt Somogybán: szülőföldjén, Marcaliban kutatott gyermekkori emlékei után. A sokat megélt, sok próbán megfelelt emberek bizonyosságával tudta, érezte: utoljára néz szét a várossá avatására készülő nagyközségben, végső pillantást vet szülei egykori szőlőjére, a gombai nagypince tövéből utoljára pihen meg a szeme Berzsenyi Dániel hajdani birtokán. Látogatása után jó esztendőre már csak a szomorú hír érkezett.

Az író emlékeit, szellemi hagyatékát kutat- »» első utam Szabó Jánoshoz, a marcali szakmunkásképző intézet igazgatójához vezetett. Annak idején, 1967-ben együtt kopogtunk be az író fővárosi, kis lakótelepi otthonába a szülőföld üdvözletét és szíves meghívását hozva. Mentegette magát: legyengült szervezete aligha bírna el ilyen hosszú utat. Érveink erőtlenek voltak. Hiszen magunk se hittük, hogy valaha is megmutathatjuk neki annak a községnek á mai arculatát, amelyben életének első tíz esztendejét töltötte. Sovány teste szinte elveszett a bő fürdőköpenyben. De szervezete, amely megpróbáltatások sorozatán edződött, még ellenállt a kórnak. 1974 tavaszán köszönthettük a szülőközségében.

De más okom. is volt arra, hogy Szabó Jánost elsőként keressem föl Marcali — közelebbről gombai — születésű lévén, jól ismeri az iró gyermekéveinek környezetét, a Lengyei család viharos, elköltözés előtti esztendeit. A Lengyel-kert eredetét is. így nevezi ugyanis a környék a Táncsics Mihály utca utolsó harmadában beszögellő kis, félsor házzal, udvarokkal kerített gyepes teret. A terület hajdan, a század első éveiben a Lengyel családé volt. Rajta urasági épület, udvarán hatalmas, két-két és fél száz évesre becsült platánfa. Lombsátrának, tarka kérgének emlékképe évtizedekig a szülőföldhöz kötődést jelentette az írónak. A hazájától irdatlan távolságban, reménytelen magányában minden bizonnyal gyakran bukkant fel az öreg fa vastag, ferdére nőtt törzse. Pedig amúgy nem fűződhetett kedves emléke e helyhez. Apja, a módos, nagyravágyó szőlősgazda és borkereskedő csődbe jutásának utolsó állomása volt az itt állt épület.

— Ezt a kis birtokot az író szülei Forgách Ödön gróftól vették meg, rajta a kúriaszerű épülettel. De nem költöztek be, gazdasági épületnek használták. Rövidesein lebontás lett a sorsa.

(„A kastély fekete-fehér parkettás, gyönyörű termeiben kukorica és dara áll kupacokban. A legnagyobb teremben áll a darálómalom. Az apám tönkretete a nagyszerű, régi kastélyt. Csipkés oromzatú tornya, csigalépcsői, dupla kandallója néha előjönnek álmomban és a nagy platán, a nyírfasor. A nyírfákat tavasszal a parasztlányok nagy titokban meglékelték, hogy levében megmosdózva szépek legyenek. Nagyon szépek is voltak. Nincs! Forgách elprédálta, apám leromboltatta. Nekem talán szerencsém volt, hogy csak volt... Semmivé lett. Fuit.”)

Megállunk a négyszögű tér szélén a késő délutáni, őszi fényben. A közeli óvodából anyukák cipelik haza gyereküket. Csendes az utca.

Lengyel József szülőföldjén

— Érdekes, hogy milyen rövid ideig, alig néhány esztendeig volt ,a Lengyeléké a birtok, a környék mégis megőrizte a család nevét. A helybeliek Lengyel-kertnek ismerik ma is. Talán azért, mert nevezetes hely lett: hosszú évtizedek 6ta itt tartják a gombai búcsút. Most közterület. Jó három éve a középiskolai kollégium diákjai megpróbálták gondjaikba venni. Ök ültettek el néhány díszbokrot, fenyőt — lám, azok szépen meg is eredtek —, a tanács még egy asztalt is állított a platán alá. Az egészet azonban nem lehet megvédeni a legelőre járó állatoktól. A bekerítésnek meg nem sok értelme lenne. Bármennyire dicséretes volt is a kollégisták erőfeszítése, úgy látszik, a kívánt célt abban a formában nem lehet elérni.

A Lengyel-kert ma már hivatalos elnevezése is a tér melletti utcácskának. Nemes vako- latú, sátortetős ház Szanyiéké. Ablakai a félbemaradt parkra — emlékhelyre? — néznek. Harmincegynéhány éves, erőteljes fiatalember néz rám kérdőn a terasz lépcsőjéről. Villanyszerelő. Munkából érkezett, még kezében a bukósisak. Utcanevük eredetéről érdeklődöm.

— Nem ... Nem tudom... valami Lengyel nevűé lehetett itt a környék. Anyám biztosan jobban emlékezik.

A hátsó udvarból hatvan felé közeledő, alacsony asszony jön előre az idegen hangokra. Szanyi Lajosné régi gombai lakos.,

— Igen, a Lengyeleké volt a birtok, ez itt... Költő... vagy inkább író volt. Járt is itt néhány éve. Autóval hozták, sokan kísérték. Emlékszem, ott a platán alatt fényképeztette magát Idős ember volt-már akkor is. Azután olvastuk, hogy meghalt

Megható pillanatok voltak. Ahogy megállt a hatalmas törzs foltos kérge mellett, vékony ujjaival tapogatta simítgatta. Igen, ez maradt hajdani gyermekkorából. A látogatás bizonyította: ez a platán valódi emlékhely. És annál is inkább érdemes a becsüiésre, mert a Széchenyi utcai szülőház helyén ma már csak desakapalánkot láthat az érdeklődő. Lebontották az öreg, földszintes házat — amely arról is nevezetes volt, hogy a község első polgári iskolájának adott otthont a húszas évek első felében —, helyén emeletes lakásokat építenek. És ha majd a terv nyomán modern épület magasodik itt, bizonyára olvashatjuk falán az emléktáblát: Ennek Hz épületnek a helyén állt Lengyel Józsefnek, a Kommunisták Magyarországi Pártja alapító tagjának, Kossuth-díjas trónak a szülőháza. Így ígérik a város vezetői. Lehet, hogy a szöveget másként fogalmazzák meg, de az bizonyos: a helyet illően jelölni kívánja az utókor.

— Ez a legkevesebb — mondja a városi tanács elnöke. — Más formában Is szeretnénk ápolni az író emlékét. Szándékunk szerint róla nevezzük el a felépülő művelődési központunkat, amelynek az előcsarnokában állandó emlékkiállítást rendezünk az író műveiből, hagyatékából.

Hadd tegyem hozzá: sok új házsor, lakótelep épül Marcaliban. Igazán megérdemelné a város hírneves .szülötte, hogy méltó utca viselje a nevét. Mindeddig megfeledkeztek erről Marcaliban. Aztán, gondolom, a művelődési központ épülete, hangulata alkalmas lesz arra is, hogy az író évfordulóiról illő műsorral emlékezzenek meg. Művei — versei, prózái — kínálják az irodalmi színpadi feldolgozást. Ilyesmivel egyébként már eddig is