Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-08 / 238. szám
Gyorsfénykép Raszler Károlyról Kiss Mihály Őszi üzenet Ady Endréhez Az kéne nekünk dalra dal Mibennünk feltámadnál újra Kedvünkre mindent elsorolni Gyere dúdoljunk édes dalt Érik a szőlő mustol a tekerő Az kéne nekünk újra élni Az kéne nékünk igazán Itt élni megint kedvet adj Gyere dúdoljunk édes dalt Ërik a szőlő mustol a tekerő Múlt vagy mégis légy jelen A vers míg átüt véreden Átlátunk majd a végzeten Gyere dúdoljunk édes dalt Erik a szőlő mustol a tekerő Ám mámornál elébed Mérget tennék bor helyett Mi kiittuk nem kérkedek Gyere daloljunk édes dalt Érik a szőlő, mustol a tekerő Simái Mihály Premier plan hárs voltam arany zümmögés vagyok sudár ezüstfenyő örökzöld füllel fülelek növekvő hósipkám alól kölyökzöld szemem lekacsint — rajcsurozzatok gyerekek gyantáznak holdi hegedűt jürész-ütötte sebeim Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik már az új hazában nőtt művésszé, a főiskola megváltozott atmoszférájában, a kulturális élet demokratikus körülményei között kezdett alkotómunkába. Nyitott szemmel járó, mélyen érző művész, érdeklődését egyaránt felkeltik az emberiség nagy kérdései és a mindennapi élet eseményei. Pályakezdése, 1952 óta, az a szándék vezérli, hogy tudatosítsa nézőiben a kis tettek nagyságát, az egyéni helytállást, a megvallott humanizmus világforgató hatalmát. Munkásságát lehetetlen röviden jellemezni, olyannyira gazdag és sokrétű. Valamennyi grafikai technika fölényes mestere, de a különböző eljárások arányait mindig a témához igazítja, a mondanivaló szolgálatába rendeli. Egyike azoknak, akiknek kezén a magyar grafika korszerű arculatot öltött; a nemzeti hagyományok s a modern képzőművészet intemacionális nyelvezetének eredeti Öszehan- golása minősíti minden munkáját. Művészi hitvallása: megfigyelni és megismerni a kor lényegét, megkeresni és feltárni a dolgok események öszefüggéseit. Hogy ennek a Szigethy András Igazolatlan K orga Imre segédmunkás aznap ugyanúgy ébredt, ahogy évek óta szokott. Félálomban hallotta, ahogy felesége odakint a konyhában a kis gáztűzhely körül matat, felteszi a gyereknek a tejet és magának az elmaradhatatlan kávét. Kikelt az ágyból, belebújt papucsába és megengedte a vízcsapot a fürdőben, hogy mire borotválkozni kezd langyosabb legyen a víz. Ilyenkor a gáztűzhely mindkét lángja foglalt. Pedig melegvízben sokkal jobb lenne borotválkozni, de az asz- szonynak mindig ilyenkor kell reggelit készíteni. Ahogy borotválkozott, többször megszagolta a habot, és úgy érezte, hogy az arcától a hab is átveszi a marógépekről lesikló. vasszeletek édeskés szagát. Amikor elkészült, jó erősen bedörzsölte bőrét Pitralonna] és öltözni kezdett. Még egÿszer megnézte. fel van-e húzva a csörgőóra, nehogy a fia elaludjon, ha már ők nincsenek itthon, és elkéssen az iskolából. Leült az ágy szélére, azt figyelte, ahogy a gyerek erősszálú haja megtörik a párnán. Miközben zokniját húzta, arra gondolt, ideje volna már leszoktatni a gyerekei arról, hogy nyolcéves korára még mindig üvegből igya a tejet reggelenként, amit a felesége odakészít az ágy mellé. De hát, ha neki így jobb, akkor hadd igya. Attól még ugyanolyan nagy gyerek. Meg aztán mi van abban, hogy cumisüvegből issza a tejet? Az asszony ugyan sokat morgott érte, de ő azt mondta; ha így esik jól. — Siess már, elkésünk — szólt be a felesége, de Korga nem mozdult az ágy széléről, s amikor a nő ideges, vékony hangján röviden megkérdezte, hogy nem jössz, ő azt mondta, nem, majd elmegyek a későbbi busszal, még azzal is beérek. Az asszony értetlenül topogott még egy darabig az előszobában, s csak az ajtó esapódása jelezte, hogy elment. . Korga felállt, kinyitotta a szekrényt, és kivett egy fehéringet, aztán nyakkendőt keresett hozzá. A nylonzsákot Somogyi Néplap lehúzta szürkecsíkos öltönyéről, és lassan öltözködni kezdett. Gondosan megkötötte nyakkendőjét, kifényesítette cipőjét, visszaült az ágy szélére és várta, hogy megszólaljon a vekker. Nem akarta előbb fölkelteni a gyereket. Késői gyerek volt. Már le is mondtak róla, hogy.valaha is gyerekük szülessen, de aztán meglett a gyerek, nem könnyen, hiszen Kati akkor már negyvenéves elmúlt. Amikor a csörgőóra megszólalt, és a fiú kinyitotta a szemét, először megijedt, mert megszokta már, hogy az apjáék reggeli műszakba járnak, és nincs otthon senki. De aztán, ahogy az apja azt mondta, ma nem kell iskolába menni, kiugrott az ágyból, hogy akkor megnézi a délelőtti tévéműsort. Korga Imre akkurátusán megágyazott, segített felöltözni a fiának, a lepedők alól, a szekrényből elővett kétszáz forintot a dugipénz- ből, és elindultak a fiával kettesben a városba. M egmutogatta neki a házakat, ahol valaha apjáék, nagyapjáék laktak; lementek a vízpartra, és figyelték, ahogy a sirályok lomha repüléssel kísérik a súlyos terhekkel megrakott uszályokat. Néha köveket dobtak a vízbe, hogy a felfröccsenő víz szikrát vetett a fényben. Megálltak a kirakatok előtt, végignézték a játékokat, és kiválasztottak egy sárgaszínű autót. Megebédeltek a város fölé emelkedő, széljárta lépcsősor tetején épült étteremben. Korga megivott egy üveg sört, a fia pedig megkérdezte. hogy ihat-e még egy kólát. — Persze. Miért ne? — mondta Korga ugyanúgy, amikor a második üveg is kiürült. Délután moziban voltak, és még hazafelé i6 azt beszélték, hogy milyen szép színű volt a tenger. Este boldogan aludtak, és az összetolt ágyon kinyújtották karjukat, hogy rossz álom esetén megérintsék egymás kezét. De nem álmodtak rosszat. Korga frissen ébredt, csak amikor vas öltözőszekrényébe beakasztotta ruháját, akkor fogta el valami szorongás: mit fog mondani a művezetőnek? Holt volt? A csarnok felé tartva még úgy gondolta, talán az lenne a legjobb, ha azt mondaná, hogy tegnap berúgott, és azért nem akart bejönni, nehogy a gépek között járva valami baleset történjék. Igen ez lesz a legjobb, döntötte eL Hiszen volt már ilyen eset, és a művezető utólag szabadságot íratott ki arra a napra. Ezt kell mondani, ezt kell — hajtogatta magában, amikor belépett a csarnokba, de ahogy a bajuszos, nagydarab művezető előtt állt, csak anpyi jött ki belőle. J— Sétáltunk. i ; A fiammal sétáltunk, és jó volt... — Na és mit gondol, Korga szaki, ha a gyárban egyszerre mindenkinek eszébe jutna, hogy sétálni akar a ..kisfiával, akkor mi lengne? — kérdezte mély, dallamos hangján a művezető. — Nem tudom, kérem. K orga Imrének egy napi igazolatlan hiányzás miatt elvonták az évi nyereségét. Amikor ez kiderült, az asszony ordítozott vele a konyhában. Azt kiabálta, hogy nem elég neki az első műszak, itt vagyok utána a nyakamon, a főzéssel, a mosással az alsógatyáitokkal. Korga Imre semmit nem szólt. Este lement a kocsmába és sört ivott. Másnap zúgó fejjel ébredt, de pontosan ért be a munkahelyére, időben blokkolt, és rendesen elvégezte egész napi munkáját. A levelet a panaszos ügyek rovatának címezték. A feladó húsz oldalon keresztül ócsárolta a tűzrendésze- ti árukat gyártó vállalat hiányosságait. A megrajzolt kép lehangoló volt. Először is, a vállalat rengeteg selej- tet gyártott. Másodszor, a fegyelem egyenlő volt a. nullával. Harmadszor, a bürokrácia, a kritika elnyomása, a szemfényvesztés, a Jcözös tulajdon rongálása, a sógorság- komaság, a közömbösség végképp elburjánzott a gyárkapun belül. Ha hinni lehet a levél írójának, a vállalatvezetés elnézően kezelte az igazolatlan hiányzásokat, az italozást, a pazarlást; a nap- topókat, a talpnyalókat viszont atyáskodva babusgatta. — Ha ennek csak tíz százaléka igaz, elő a jegyzetfüzetet és irány a vállalat! — kiáltottam. Mindenesetre, mielőtt még odafutottam volna, eldöntöttem, meghívom a levél íróját a szerkesztőségbe, fdert Néptánckultűráik változásai Ébredő Afrika. követelménynek eleget tudjon tenni, határozott, konstruktív rajzstílust teremtett, mely ózonban a gondolatiság mellett nem nélkülözi az érzelmi és hangulati motivációkat sem. Műveiből szuggesztív erővel tör fel az élményszerűség Sosem a jelenség vagy az esemény puszta ábrázolását tekinti feladatának, hanem hozzájuk fűződő reflexióinak grafikai kifejezését. Irodalmi és, zenei inspirációi ú kompozícióin viszont az ábrázolt mű világát teszi át képekbe, s szubjektív élményeinek mellőzésére törekszik. Egyik kedvenc témaköre a gyári élet, az üzemek világa; a munka megbecsülésének jegyében szól a kétkezi emberekről. Szenvedélyes humanizmusának szép példái politikai sorozatai, melyekben a faji megkülönböztetés,- a gyarmati kizsákmányolás és az imperializmus háborús mesterkedései ellen tiltakozik. Raszler Károly számos alkalommal képviselte művészetünket külföldön, s munkái mindenütt komoly elismerést arattak. Rangjának pontos fémjelzői kitüntetései : háromszor Munkácsy- díjat, majd érdemes művészi címet, végül Kossuth-díjat kapott. Tagjává választotta a világ grafikusainak legelőkelőbb szervezete, a firenzei akadémia is. Népszerűségére jellemző, hogy 1953 óta megszakítás nélikül tanára a Képzőművészeti Főiskolának; jelenleg mint tanszékvezető professzora fáradozik azon, hogy a morális és szociális indítékú művészetnek a jövőben is meglegyen az utánpótlása. A felszabadulás után új tömegeket megmozgató művészeti ág jelent meg s indult fejlődésnek: a néptánc. A magyar tánckultúrának ez az ága az elmúlt évtizedekben két vonulatban is folyamatos társadalmi hatóerő lett: ismerjük mint pedagógiai hatóerőt, az ifjúság közösséggé kovácsolásának eszközét s a nemes szórakozás módját (ki ne halott volna a táncház-mozgalomról?), s ismerjük mint színpadi és esztétikai hatóerőt, hiszen az egykori néphagyományok, majd ifjúsági mozgalom az idők során számos együttesben, alkotóműhelyben valóban művészetté nőte ki magát Hadd szóljunk most csupán az utóbbi formáról, jelenéről és kilátásairól. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt a néptáncmozgalom az adót körülmények közt természetes célt tűzte ki maga elé: egyszerű formákban, de minéili lelkesültedben, az ifjúság hajtóerejétől fűtve célszerű néptáncainkat színpadra transzporaim. (A néptánckutatás mai álláI sa szerint azt is mondhatnánk, hogy a »jól-rpsszul megismert« táncok kerültek _ így színre — de hiszen akkor még a néphagyomány megismerésének csupán kezdetén tartottunk.) Nos, a természetesség, a spontán lendület igényét ma sem adhatjuk fel, csak már nem tekinthetjük egyedüli követelménynek. Időközben a célok, alkotói módszerek igen nagy mértékben differenciálódtak, s hovatovább differenciálódik a közönség igénye is. A változásokról szólván elsőül a magyar színpadi néptánc két »-nagy öregjének«, az idén hetvenedik évébe lépő Molnár Istvánnak és a tragikus koraisággal elhunyt Rábai Miklósnak a célkitűzé- n seit és eredményeit kell említenünk. Mindketten szerelmesei voltak a néptáncnak, mindketten tudták, hogy bizonyos eredeti néptáncfor- mák önmagukban is teljesértékű esztétikai élményt nyújthatnak, a színpadon. De mindketten felismerték azt is, hogy a kialakult szín- reviteli formák egy része veszélyt is hozhat, a néptánc konzerválásának és kiüresedésének veszélyét, az üres dekorativitásba torkol- lást. Felismerésük teljesen eltérő alkotói programhoz vezetett, s ez talán épp így jó, így gazdagodott igazán művészetünk. Molnár — bár sokszor tragédiaterhes színekkel — elsősorban a lírai táncok, a nemzeti tánc- szimfonizmus műfajában munkálta ki saját nyomvonalát, s nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy ugyanazt alkossa meg táncban, amit nemzeti zeneköl- tőink valósítottak meg a zeI neben. Liszt, Kodály és Bartók műveire komponált tehát nagyívű táncfeldolgozásokat, a magyar néptáncból sarjasztott nemzeti formanyelven, gondolataiban azonban nem egyszer tat egyetemes emberiség problémáit tükrözve. (Két különösen jelentős darabját, a Marosszéki táncokat és a Magyar képeket nemsokára ismét láthatja a közönség, a Budapest Táncegyüttes felújításában.) A mindig is játékos vénájú Rábai a táncjáték, a táncdráma útját választotta, s így alkotta meg népi zsánerképeit (Este a fonóban, Ecseri lakodalmas), majd népi ihletésű egyfelvo- násos táncdrámáit, balladáit (Barcsai szeretője, Kádár Kata, Jóka ördöge. La tinea ballada). Utolsó nagy alkotása, az Utak már a nemzeti egységről tesz vallomást a néptánc nyelvén. Napjainkban kisetab vita zajlik arról, hogy ezt a vitát nem kell-e akadémikusnak minősíteni, noha igazságtalan volna, ha kétségbe vonnánk lelkiismereti hátterét De azért meddő egy kicsit a meditáció, mert a különböző színvonalon és szervezeti formák közt működő együttesek zöme gyakorlatilag eleget tesz a nemzeti tánc kritériumának akkor, amikor műsorának anyagába táncos anyanyelvből meríti. A kérdés inkább az, hogy ezt a nyelvet kellő gazdagsággal és színvonalon tudja-e képviselni ? Nyilván nem sok köszönet van a felületesen megismert lépések lelkes vagy langyos színpadi újra- találásában; a meggyőző erőt épp a néptánc vibráló gazdagságának újraélése és közvetítése jelentheti. S amelyik együttes eleget tett ennek a követelménynek (nem kis követelmény!), már nem tehet szemrehányást önmagának, s ami legalább ilyen fontos : közönségétől sem kell szemrehányást elviselnie. A művészet követelményei azonban — s ezt a nemzeti táncművészetről szólva is elmondhatjuk — sohasem állhatnak meg bizonyos formai jegyek körülhatárolásában. Ismét előbukkan tehát a hogyan mellett a mit kérdése, a tartalmi gazdagodás és a jelenkor tükrözésének követelménye ... Valójában nem állunk olyan jól, éppen együttesvezetőihk alkotóképessége dolgában, hogy ezt a követelményt hazárd és illuzionista módon mindenki elé kitűzhetnénk. De ahol alkotóképességben, előadói színvonalban és odaadásban jók a feltételeik, hadd váljék ez a követelmény jogossá, s a néptánc »szavaival« frisset, jelentősét alkotó koreográfusok hadd ne rekesztődje- nek ki a nemzeti táncművészet képviselőinek köréből. Sőt, aki ismeri Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Novak Ferenc és Tímár Sándor műveit, vallomásai: háborúról és békéről, gonoszságról és emberségről, korunk gyötrő gondjairól és vigasztalódásairól — az jól tudja, hogy koreográfusaink műveivel a legszebb, s legfontosabb hajtások jelentek meg nemzeti táncművészetünkben. ; M. Z. Jufij Prokopenko Őszinteség ugyebár az írás, az írás, de a szemtanúval beszélgetni, hogy úgy mondjam, az élő szó — ez a legfontosabb ebben az ügyben. A levélíró tekintélyt parancsoló egyéniség volt. Olyan alaposan felkészült panasza minden tételének bizonyítására, mintha ez lenne a doktori disszertációja. Az asztalon papírokat, dosz- sziékat, kimutatásokat rakott szét. Egy óra sem telt el, és a látogatóm meggyőzött: a vállalati visszásságokat feltétlenül meg keli írni. — Mondja csak, kérem — szóltam a levélíróhoz —, ön szerint mi az alapvető oka ezeknek a vállalati bajoknak? — Az igazgató! — válaszolta keményen. — 0 a bajok forrása. Tehetetlen vezető, akiből rég kihalt a felelősségérzet. — Na de az igazgatón kívül kell ott lenni még más bűnösnek is. Mit tesz például ez ellen a szakszervezeti bizottság? — Fél — válaszolt hangját lehalkítva a levélíró. — Ne haragudjon, de ez egyszerűen nevetséges. — Ha ez magának nevetséges. akkor nevessen, de a vállalat dolgozói nem nevetnek. Mert az igazgatótól függ a fizetésemelés, a prémium, az igazgató szava még a lakáselosztásnál is sokat nyom a latban. Ezért hangsúlyozom én: le kell váltani az igazgatót. Akkor majd rend lesz a vállalatnál. És mindenki megkönnyebbül, fel- lélegzik. — Maga is? — Én is. — Maga milyen beosztásban dolgozik? — Én vagyok az igazgató. — Hogy mondta? — Igen, ennek a vállalatnak én vagyok az igazgatója. Remélem, most már a vállalat hiányosságaival, baklövéseivel kapcsolatos megjegyzéseimet kétségek nélkül elfogadja? v — Abban biztos lehet, hogy a cikket megírom. Csak az a borzasztó, hogy mindezeket maga csinálta! — Tehát a szavát adja, hogy meglesz a cikk? ... Remek! ... Akkor egészen őszinte leszek ... Teljesen világos, a cikk megjelenése után engem leváltanak. És akkor kezdik törni a fejüket, hová nevezzenek ki. Tudja, a kerületünkben a káder- utánpótlással bajok vannak ... és éppen a jövő hónapban megy nyugdíjba a sörgyár igazgatója. Magától értetődik, hogy engem küldenek a helyére. A sörgyártás, tudja, jóval csendesebb munka. Nem olyan rázós, mint ez az ezernyi robbanásveszéllyel járó tűzrendészet! Fordította: Kiss György Mihály
