Somogyi Néplap, 1978. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
SOMOGYI TAJAK, EteBSREK Halásznaoló 1975. karácsony hete. Még kérdezősködnöm kell: merre a kikötő, hol lehet balatoni halászokat látni. Gyermekkoromb-an a Rábcáin .iárt néhány magányos halász. Varsákkal, dobóhálóval dolgoztak. Később barátságot köthettem volna a dunai halászokkal Győr, Gönyű és a Szigetköz tájain, de valahogy mindig meghiúsultak ezek a barátkozások J.óvátehetetlen, hogy elmulasztottam megfaggatni a hajdani halászbokrok egy-egy hírmondónak maradt öreg „ágát”: nyolcvanévesen is tudták, hogyan viselkedik a hal a vízapadáskor, áradáskor, napszakonként, vaksötét vagy csillagos éjben; mikor sovány, mikor kövér, melyik él soká-ig, melyiknek sorsa a hamari pusztulás, melyik pipál, s hogyan „kapoz” a táplálékért, s mit eszik? „Petrezselyem gyökeret” idézem a népdalt 76 karácsonyának hetében, egy rideg siófoki reggelen, húszegynéhány napos Balaton-parti lakosként, akinek még kérdezősködnie kell, mert nem tudja, hol kötnek ki a halászhajók. Mire célhoz érek, a siófoki brigád két szürke hajója már a kikötőben pihen. A zsákmány magas vesszőkosarakban, jégdarabok szikráznak a kövér keszegek, karcsú gardák között. A legtöbb a szablya formájú fogas. — A tihanyiak most jönnek — mondja a telepvezető, és fölveszi a télikabátját. — Mit hoz a hajó? — Csak „jó” halat. — Van rossz hal is? A telepvezető mosolyog: — A keszegen és a gardán kívül minden half'ajta „jó”. Fúj a szél a Balaton felől. Hideg van. A ködből egyszer csak előbukkan a hajó. Amint a hullámok megmozdulnak és a csend szét- foszlik, valahogy melegebb, meghittebb lesz a kikötő hangulata. Deszkák dönögmek, tele kosarak huppannak, csillog a víz, a halpikkely az emberek magasszárú gumicsizmáján. Kirakják a zsákmányt, viszik a mázsálóba. — Háromszáz kiló — legyint a halászmester. — Tegnap ötven mázsára valót fogtunk, de ma mellé mentünk a szerencsének. — De mind jó hal — vigasztalom. — Fogas — bólint a halászmester, és a zsebeben cigaretta után kutat. — Ne keresse — szól a fiatal, barna képű hajóvezető. — Hiszen leszokott a dohányzásról. — Hát persze — morog maga elé a halász- rnesler. — Mindig megfeledkezem róla. — Hogy telt el a mai nap? — Mint máskor — mondja. — Csak hát a szerencse... Ilyenkor a halak bandában járlak, s ha ráakad az ember egy-egy-nagy csapatra, akkor megvan az öröme. Az is előfordul ilyenkor, hogy látni lehet a halat. De az idén még nem fordult elő, — Hol jártak ma? — Földvár környékén.' — Mitől függ, hogy merre próbálnak szerencsét? — Ar. Időjárástól, a halászmester tapaszta- latátó!, „megérzésétől”, az előző napi fogástól. Szóval sok mindentől. Elhatároztam., hogy egy napon elkísérem őket a vízre. Azóta csaknem két esztendő telt el. . . 1978. október eleje. Reggel. A fűzfői tanya felé indul a Ponty és a BHG—2 nevű hajó tizenegy halásszal, a siófoki brigád tagjaival. Ugyanekkor a Balaton fonyódi, tihanyi, szentesi, keszthelyi {tártján is fölmordulnak a motorok. Eső szemerkél, a víz ólomszínű, az északi part hegyeit elbújtatta a köd. A tó magányos, a magány most jót tesz neki. A mólónál horgászok gubbasztanak, mé'g'.'en nézik a hajókat. A horgászok nem szereti1' « halászokat. A halászok pedig nevetik a horgászokat. Az igazi halász valamikor művésze volt a horgászásnak. Ismertem egy öreg irodalom- tanárt, aki Hemingway híres kisregényét makacsul „Az öreg horgász és a tenger” címmel illette gimnáziumi óráin. Mert Santiago nem hálóval, hanem horoggal fogta azt a bizonyos nagy halat. Ma már a horgászat sport. A halászat viszont kenyérkereső munka. Elállt az eső. — Miért éppen Fűzfőre megyünk? — Már régen húztuk meg a fűzfői tanyát — mondja a halászmester. — Előfordulhat, hogy egy másik brigád már lehaiászta? — Mindnek van tanyája. Nem is egy. Nem is kettő. — De ha mégis ? — Lehetetlen. Becsület is van a világon — mondja a halás zmes ter. A halászbecsületet ritkán érte sérelem. De ha mégis, nagy híre támadt. Valamikor a múlt század hetvenes éveiben a kenesei őshalászok egy csikorgás téli napon jeges tanyákat vetettek, s hozzájuk pártolt a szerencse. A környéken arról suttogtak, hogy tízezer mázsa halat vittek partra. És arról is, hogy a kenesei ek behalásztak a foki vizekbe A szóbeszédnek per lett a vége. Az enyingi bíróság „kiszállt” a jégre, majd igazságot szolgáltatott a keneseiek rovására. Az alperesek tíz mázsa fogast, hét mázsa süllőt és sok-sok keszeget „vallottak” be, ám az ítélet harminkét mázsa süllőről, tizennyolc mázsa fogasról és hatvanegy mázsa keszegről szólt. Hermann Ottó ezzel kapcsolatban föl jegyezte, hogy a sok halászmes- terszótól szinte hemzsegett a perirat. Benne volt például a „vezeres, vezérlék, hálóhely, jegellő, orozott hal, jégriadás, hálócsapás, hálóbokor stb.” szó. Mindezt meg kellett értenie az enyingi bírónak. Mire a tó közepére érünk, fölszál 1 a köd, s október aranya önti el a túlsó partot. A fűzfői öbölben eltávolodik a másik hajó, megkezdődik a „manőver”. Elszórják az óriási hálót, mely a vízben fal- szérűén áll majd meg, s a felszínen a párák mutatják, mekkora területen készül a víz alatti élet fogsága. — Negyvenkettő decemberében három vagon, pontyot vettünk ki innen — mondja Vörös István hajóvezető, a legöregebb halász. — Jó tanya ez, nekem elhiheti. ífinaras ugyan, de jó. Éppen olyan, mint a csopaki meg a palóz- naki öböl. Hatvanéves, piros arcú ember, „a térkép a fejében van, úgy ismeri a Balatont, mint a tenyerét” mondják róla a többiek. — Hamvas a víz — szól tűnődve. — Ez jó jel. — E szerint szép zsákmányban reménykedik — jegyzem me” — Reménykedni lehet, uram. És kell is. Negyvenkét éve járom a vizeket, hogy bírtam volna remény nélkül? Míg húzzuk a hálót, reménykedünk. Aztán, ha látjuk, hogy a szerencse elfordult, káromkodunk. De csak elszórjuk megint a hálóinkat, és újra reménykedünk. Sok minden kell a halászathoz. Szakértelem, kemény marok a hálóhúz-ísnoz, na jók, gépek. De hiába a motoros hajó, a csörlő, hiáo.i a markos hal ászember, ha nincs szerencse. Láttam én már sok szép fogást. És üres zsákot is, sokat.. Egyszer Aligá- nál három és fél vagon keszeget fogtunk például, s a zsákmány felét lebójáztuk, mert egyszerre nem bírtuk beszállítani. Máskor meg hiába . nyüttünk embert, gépet, hínáron kívül alig mutatkozott valami. A halászat — akár a vadászat — az egyik legősibb foglalkozás. De a vadűzés természete — mint Nimród fiait — vándorlásra, kalandozásra bírta az embert. A halas víz viszont partjához körötte, meggyökereztette. Apáról fiúra maradt a halászrnesterség, a szerszám, a balászerkölcs. Pista bácsi • apja sohasem halászott. A fia — elektromérnök — sohasem fog halászni. — Apám elhagyta a családját — mondja. — Heten voltunk testvérek, én a legidősebb. Szinte gyerekfejjel kezdtem dolgozni. Lukács Károly igazgató ismerte a családunk szomorú állapotát, ő tett engem kenyérbe. — Milyen embernek ismerte dr. Lukács Károlyt? — Finom embernek. Annak, kérem, fő gondja volt a tó, a halászat és a hal. ö aztán tudta, tudományos ember létére, micsoda nagy kincsünk a Balaton. — Valami gond van talán a halászattal? — A tóval van gond. Meg a hallal. Pusztul. Emlékszik a bogiári haldöglésre? Jöttek ám a professzorok! Ha erre gondolok, meg a Kis-Balatonra, nyomást érzek a mellemben. A partvádelem is sokat ártott a halállománynak. Az angolna is... — Fölzabálja az ikrát — szól közbe a halászmester. — Nem idegesítem magam — legyint az öreg. — Elvégre október elseje óta nyugdíjban vagyok. Februárban leszerel a Gerván Jóska, és átadom neki a kormányt. Én meg beveszem magam a gyümölcsösömbe, vagy főzöm a halászlét. Karácsonyra unokám is lesz. — Majd mesél neki a régi nagy fogásokról. — Mesélek ám! Meg a dróthalászatról is. 1950-ben áprilistól szeptemberig öt vagon szögesdrótot szedtem föl a Balatonból. Ehhez mit szó) ? — Nem csodálkozom rajta — mndom. — Már éltem, amikor azokat a dró'.akadályokat a Balaton jegére vitték. De vajon az unokája elhiszi-e majd? Csend támad. — Talán mégsém mesélek róla — szólal meg egy idő után az öreg ember. — Ördög vigye az ilyen emlékeket ! — Itt vagyok! — jelentkezik a gépkezelő, Ördög József. Nevetés. Csupa csont-ín ember. Dús, vöröses baj, lapáttenyér. — Tudja-e, milyen halász vagyok én? — néz rám hunyorogva. — Honnan tudnám? — Hát olyan, aki hat éve még a maszekföldjét túrta. Azóta fejeztem be a nyolc általánost, s nemrég a .gépkezelő tanfolyamot... Uram, ha tizenöt esztendővel ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy én egyszer halász leszek, a szemébe röhögök. Én?! Aki örök hűseget fogadtam a földnek, s annyit dolgoztam benne és miatta, hogy három embernek is elég volna, nem negyvenhét, hanem hatvanhét éves korára?! Gondolja meg: amióta megnősültem, háromszor építettem magamnak hajlékot. Egyszer a tanyán, másodszor a faluban, harmadszor a városban. A tanyát szétvertem. A falusi házat bagóért tukmáltam rá egy régi cimborámra, amikor a földemet leadtam, és a Balaton mellé költöztem. Nem okolok én senkit, csak saját magamnak tehetnék szemrehányást, ha akarnék. De nem akarok. Tudja, én olyan ember vagyok most is, hogy eláll a lélegzetem, ha egy jó kiállású lovat meglátok. De lehet miattam tehén, bika, disznó, bárány, mindegy, csak jószág legyen a szemem előtt, akivel törődni kell. Amikor nálunk (tolnai vagyok) a tsz-t megalakították, hat hold földet vásároltam. Gondolom, már sejti, micsoda ember vagyok. Gazdálkodtam a magam esze szerint. Volt lovam, tehenem, disznóm, rengeteg aprójószágem, meg akartam mutatni a tsz-nek, mint tudok. Tizenhat évig bírtam. És azután is csak azért adtam föl, mert annak a kisközségnek, ahol éltem, megszüntették az iskoláját A kislányom pedig akkor kezdte az első osztályt. Itt, Siófok-Kili- tiben van néhány disznóm és bárányom. Ha egy este üresen találnám az ólakat, letörnék, mint a bili füle. Ha nyugdíjas leszek, azt hiszem elmegyek vándorjuhásznak. A szűkszavú Burdohány Gyula nemrég még erdőmunkás volt. Most halászlegény. Tíz éve talán még találkozhattam volna egy-egy régi siófoki halásznemzetség hálóvető sarjával is. Persze, új nemzetségek is támadhatnak. Burdohá/iy Gyula például idehozta a fiát. Egy brigádban dolgoznak, a fiú a halasbárka „paracsnoka”. Húzás után majd együtt eszik meg a halászlét, amelyet Pista bácsi főzött a hajó gyomrában. Aztán a fiú, aki széles karimájú, viseltes kalapjában, vállig érő hajával Huckleberry Finn-re hasonlít, visszamászik a bárkájába, ahol az esős, szeles idő eilen egy kis zugot rendezett be magának. Dél van, a hajók elnéptelenednek. Mindenki a bárkákban, csónakokiban. Húzzás a hálót ősi mozdulatokkal. A gép jelen van, segít, de a hálóhúzás kemény munkáját nem veszi ki a halász kezéből. Húzzák valamennyien. A távoli csónakban kuporgó Kónyi bajos halászmester egyszer tsak fölemeli a karját. Állj! .Valami baj van?” Szapudi András
