Somogyi Néplap, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-16 / 219. szám

Válasz néhány „modern enteílektiielnek” Orvosim űszer-kiállítás Siófokon Tisztán SrzStt, nem halvá­nyuló kép kisgyermekkorom­ból: szorgoskodva raktuk négyszögbe a hosszú, alacsony padokat az öreg platán hatal­mas lombsátra alá, hogy rá­juk telepedve megszűnjön kö rülöttüinik a világ. Az áhítat alig várt percei következtek: Eszti néni mesélt. A csodála­tos tájakra, képzelet szülte alakok, tárgyak közé röpítő szavak szárnyán úgy éreztük magunkat, mintha valójában a föld felett lebegnénk. Eszti néni mesélt. Most em­lékezik. Egykori történetekre, pályája eseményeire. Féltőn szétbofutogatja az ötvenöt év­vel ezelőtt kapott oklevelet, amely szerint a »követelmé­nyeknek jelesen megfelelt, és kisdedóvó-iintézetek vezetésé­re alkalmasnak nyilvánítják«. És mellé teszi a kemény fe­delű arany oklevelet; Sopron­ban kapta az óvónőképző meg­nyitó ünnepségén. Még egy­szer átfutja a szavakat: »... közmegbecsülésre < mél­tán teljesítette hivatását...« Három óvodai vezető kísérte a jeles eseményre. Nem hiva­talból. Kartársi megbecsülés­ből, az alapokat rakó előd iránti őszinte tiszteletből és szeretetből indíttatva. Hiszen Wéber Eszter, a hosszú évtizedekig egyetlen marcali óvoda 26 éven át volt nevelője, vezetője, ma 73 éve­sen sem szakadt el az egyko­ri munkahelyétől. Ugyanab­ban a szolgálati épületben la­kik, amelybe hajdan a szü­leivel együtt beköltözött. Na­ponta látja az óvodába érkező gyerekeket, szót válthat ne­velőikkel. Idős napjait a tő­lük kapott gondoskodás, fi­gyelmesség színesíti T boldo­gan mutatja a hatalmas vi- rágkosarat, melyet életének nagy ünnepe alkalmából ka­pott a marcali óvodák 72 dol­gozójától. Réti Zoltán meghitt festői otthona a Cserhát, a Börzsöny, közelebbről Balassagyarmat környéke, de nemcsak a táj, hanem az ember, áld csöndet és becsületet tanult a fáktól, a végtelen dombringás harmó­niájától Ez a szabatosság kel­lemes melegséget ébreszt lel­kületűnkben. Halkan arra ne­vel, hogy e képek útjeleivel fedezzük fel végre önmagunk­nak azt a pompát és békessé­get, melyet a völgyek és domb­tetők növényzete, kedves ál­latai és emberei adnak, ad­hatnak. Ez az ötvöződő lát­vány — búzatenger, szekeret húzó szamarait, falatozó pász­tor egységes anatómiává épül­tek művészetében — a létezést testesíti. A gép is hozzájuk szelídül. A valóságban is, Réti Zoltán képein szintén; ez kü­lön teljesítménye. A traktorok szinte a hajdani, Nagy László költői szavaival búcsúztatott »lovacskák« jószolgálatával pöfögnek a meredélyeken, személytelenül szolgálják az embert Nem ellenség ez a sok kombájn, vetőgép, hanem társadalmunk figyelme követ­keztében életünk József Atti­la által megjósolta »kezes ál- lat«-a. Rajzait is finom érzé­kenység jellemzi. A vonalve­zetés biztonsága olyan hida­kat épít számunkra, melyeken beléphetünk a tudat és a lel­kűlet »belső tájaira«, megpil­MarcaBban kiállít s nyílt Réti Zol tán festőművész alkotásaiba* .íV Eszti néni emlékezik. Ä negy­ven évvel ezelőtti érkezésére, a sivár, olajos padlójú ter­mekre, a kedves dajkára, Ma­riska nénire, aki oly nagy tü­relemmel és mindig mosolyog­va szólt a gyerekekhez, fiatal­kori pályamunkájára, amely­ben leírta az akkor »utópiá­nak« minősített elképzelését a szőnyeggel, illő bútorokkal, játékok tömegével berendezett termekről, ahol a gyerekek nem parancsszóra mehetnek játszani... A felszabadulás utáni újrakezdésre, amikor házalva szedegették össze a napközihez szükséges élelmi­szert a nagyközségben; a szü­lők segítőkészségére, a sikeres nyilvános műsorokra; aztán a búcsú torokszorító perceire. Hadd egészítsük ki emléke­zését azzal, hogy nevelőtársai közül elsőként ismerte föl a társadalmi haladás irányát, és azonosulását kifejezve kérte fölvételét a pártba. Igaz, moz­gásszervi betegsége .egyre in­kább elhatalmasodott rajta, látványos társadalmi felada­tot nem tudott vállalni. De amire képesnek érezte magát, elvégezte: évekig szép ered­ménnyel vezette a művelődési ház kézimuka-szakkörét. Sok fiatal és felnőtt tájékozottsá­gát bővítette, ízlését formálta. Felvilágosult elveit azonban elsősorban mint a kisgyerme­kek nevelője és társai peda­gógiai munkájának segítője érvényesítette; továbbképzé­sek, bemutató foglalkozások sorát tartotta, amikor a járás­ban egymás után alakultak az új óvodák. Olyan szellemet honosított meg a szülők és munkatársai körében, amely jól szolgálta a közösségi ne­velés alapozását, a gyermekek iskolára előkészítését »...Közmegbecsülésre mél­tón ...« Igen, így teljesítette hivatását sok száz kisgyermek meleg szívű, nagy türelmű óvó nénije. lanthatjuk a szomorúság rej­tett arcát, amikor névtelenné válik a tekintet — találko­zunk az élet csöndes örömei­vel és nosztalgiájával. Van ér­zéke ahhoz, hogy a nógrádi ember általános és helyi ön­arcképével jelenjen, meg képei felületén — egyedi személyi­séget és történelmet hordozva. Ebből a szempontból jelentős Váci Mihály portréja. A köl­tő, a hajdani barát abban a tanyakömyezebben jelenik meg, mely ifjúságának tája, de egyúttal a magyar valóság öröksége. Réti Zoltán a festészet min­den műfajának vendége és családtagja, természetes köz­vetlenséggel közlekedik azak- varell meghittebb, a pannó tágabb törvényei között, s ha rajzol, akkor világa még in­timebbé válik. Pontosabban arról van szó, hogy az élet minden, állomását figyeli, s szilárd rendezéssel ezt a sok­rétű forrást festészetté, képpé alakítja az egyszerű rajz és a bonyolult panoráma közegé­ben. örülhetünk annak, hogy a Cserhát, az Ipoly partja, Ér- sekvadkert többé számunkra nemcsak a természet füzesek­kel, dombhátakkal érvelő alak zatával jelenik meg — Nóg- rád is emberarcú táj. Nem­csak a valóságban, hanem im­már a képzőművészetben is; Réti Zoltán fáradhatatlan és sikeres közreműködése révén. Táj gyarapítja a festőt, festő a nógrádi környezetet egy ki nem mondott, de gyakorolt szövetség jegyében. Losonci Miklós Nem kedvelem a saját levükben fövő, világmegváltó szándékokkal felpumpált »en- tellektüel« asztaltársaságokat, a »csalhatatlanul« okos ama­tőr filozófusokat, s igazán nem rajtam múlt, hogy a minap egy ilyen szellemi gitt­egyletbe kellett csöppennem. A találkozás már az elején sem okozott örömet, hát még, amikor kiderült, én, az új­ságíró »eladtam magamat egy hivatalos ideológiának, s lelkiismeret-furdalás nélkül képviselek egy — állítólag — kötelező pártpolitikát«, E di­lettáns eszmefuttatás önma­gában természetesen nem ér­demelne ólombetűkkel szedett választ, ám a vita további ré­sze, a nekem címzett érvek és vádak már aligha hagyha­tók figyelmen kívül. »Bezzeg a nyugati lapok! Ott minden­ki szabadon leírhatja a véle­ményét, ott szidhatják a kor­mányt, ott nincs ilyen gigan­tikus tömegmanipuláció ! A nyugati sajtó nem terjeszti a kollektivizmus mítoszát.« Az még talán nem vágott volna elevenembe, hogy a vi­tapartnerek — »nyugati saj­tó« fedőnév alatt — közös ne­vezőre hozták a Le Monde-ot és az Aurore-t, a Die Zeitet és a Süddeutsche Zeitungot, a T Unitát és a Gazettinót, a Washington Pástot és a több mint ezer észak-amerikai szennylapocskát; a manipulá­ció és a szellemi orientáció fogalmainak összekeverése azonban meglepett. A sérült lelkű, kátyúba jutott és onnan kivergődni nem képes indivi­dualistáknak a »kollektiviz­mus mítoszáról« kreált elméle­te pedig — összehasonlításra kényszer! tett. A tömegtájékoztatást mód­szeriek összevetésének végén — be kell vallanom — tekinté­lyes »hiánylistám« állt össze. Nincs — például — három állami tévétársaságunk, amely naponta — amerikai módra — terjesztené a szabad vá­lasztás, a korlátlan érvénye­sülés mítoszát, miközben az Egyesült Államok egyetemein mindössze hat-hét százaléknyi munkáscsaládból származó fiatal tanulhat, s a társadal­mi rétegek közti mobilitás egyébként is minimális. Azaz: nem kell teli szájjal hirdet­nünk a jogi egyenlőséget — a vagyoni egyenlőtlenségek árnyékában... Nincsenek — vagy ha igen, csupán import­ból — félelem és gáncs nél­küli rendőrfelügyelőink, olya­nok, mint akik az amerikai tévénézőnek garantálják élete, csekkje és betétkönyve biz­tonságát — miközben negy­venmillió kézifegyver van forgalomban, minden 34 perc­ben elkövetnek egy gyilkos­ságot; a névtelen Kojakok és Columbók pedig az eseteknek alig egyötödét derítik fel... Nincs olyan mutatós földrajzi­turisztikai folyóiratunk, mint Hát igen, nem könnyű az egyszerű embernek közel ke­rülnie a tűzhöz .. » Pláne, ha még szerencséje sincs. Ve­gyük csak az én esetemet. Felhív egyszer egy felelős beosztású elvtárs titkárnője. »Vadászat készül — mondja —, jelen lesz az összes me­gyei vezető.-» No, gondoltam, most az egyszer rám mosoly­gott a szerencse!... Annál is inkább, mivel nagyon szere­tek vadászni, és a célzásban sem vagyok az utolsó. A he­lyi vadásztársaságban a leg­jobb lövőként tartanak szá­mon! Ezt komolyan mondom — nemcsak a szokásos va­dászmese. a világszerte — nálunk is — jól ismert National Geoghra- phic, ezért látjuk a Földet sokszor csúnyának, szennye­zettnek, túlzsúfoltnak — és nem jól fotózható szép he­lyek összességének. Nincs Public Broadcastingunk — kizárólag tudományos és mű­vészeti témákat feldolgozó, oktató funkciójú tévétársasá­gunk — mert az igényes adá­sok nem szorulnak ki a köz­ponti műsorokból a reklámok, horror- és szexfilmek miatt. Nincs Disneylandünk, a tö­megtájékoztatási eszközök­kel nagyszerűen »feldobható« gyermekparadicsomunk, mely­nek döntő feladata, hogy tár­sadalmon kívüli »giccsembe- reket« neveljen — és majda­ni munkaerőt toborozzon a fi­nanszírozó cégeknek. Nem kavarhatunk sajtóbotrányt, mint a párizsi Le Canard En­chaîné munkatársai — mert nem szerelnek szerkesztősé­geinkbe lehallgató készüléke­ket És nem buktathatjuk le az elnököt a Washington Posthoz hasonlóan — hiszen nincs Watergate-iink. Kor­mányválságot sem robbantha­tunk ki — valutaszükségle­tünket ugyanis nem a Lock- heed-repülőgépgyár kenő­pénzeiből szerezzük be. Nem tehetünk közzé — a l’Espresso mintájára — szenzációs lelep­lező riportokat ismert állam­férfiak nyilvánosházi »kilen­géseiről«, hiszen ezeket a csá­bító emlékű intézményeket harminc esztendeje felszámol­tuk. Boldogan vállaljuk tehát a nyugati átlagsajtóhoz viszo­nyított »szürkeségünket«. Mert nem kell manipulálnunk a kenyéradó konszernek aka­rata szerint, és csak ritkán van okunk közéleti hibák, visszaélések feltárására. Nem tagadjuk viszont a józan szellemi orientációra irányuló törekvésünket, s azt sem, hogy a szenvtelenség, a minden áron való tárgyila­gosság — nem kenyerünk. Különösen nem azokkal a »modem entellektüelekkel« szemben, akik mai pártossá­gunkat összetévesztik a ten- denciózussággal, az irányvo­nalat az »ukázgyűjteménnyel«, s akik talaj talanság-érzetük bizonyítására használnák fel a mostanában oly gyakran idézett Marx-mondást : »én mindenben kételkedem«. Mert egy keserű hangulattól fogant kijelentés aligha emelhető az elvek magaslatára a hamisítás kockázata nélkül. Persze, oly­kor ml is kételkedünk. Ám aki azt várja tőlünk, hogy a »kollektivizmus mítoszának propagálása« (! ! !) helyett az 5 boros poharas szenvelgései­hez, nosztalgiáihoz nyújtsunk eszmei alapot, csalódni fog. Mert nem hiszünk abban, hogy a kiégettségnek, a by- roni világfájdalomnak manap­ság elsősorban társadalmi alapjai lennének. Inkább a bezárkózottság-érzetet előidé­ző tunyaságra gyanakszunk. Gondosan felkészültem, ahogy dukál: háromszor is megtisztítottam a puskát, s beszereztem a legjobb patro­nokat. Végre eljött a nagy nap. Kitűnő helyre kerültem — éppen a felelős beosztású elvtárs mellé. »Ha most sem kapok jobb munkakört (érsd: magasabb fizetést), nem egy­hamar adódik megint ilyen jó alkalom!-» — gondoltam. És máris felröppent egy fá­cán. Egyenesen felénk tart!... Kapom a puskát — durr! A gyönyörű madár éppen a lá­bam elé pottyant. A felelős beosztású elvtárs csak ekkor lőtt. De azt is elhibázta. És Á Magyar Anaesthesiológiai I és Intenzív Therápiás Társa­ság siófoki vándorgyűlésével ) egy időben orvosiműszer-ki- állítás nyílt a Dél-balatoni Kulturális Központban. A magyar Human oltóanyag-elő­állító és -kutató intézet új­donsága a 20 százalékos Hu­man-Albumin. A sokk álla­potba került beteg életben tartásához nélkülözhetetlen anyag eddig 5 százalékos kon- centrátumban készült. A dán Ambu cég életmentő táskákat, mentőfelszereléséket mutat be. A svéd Viggo speciális tűket, eldobható — egyszer haszná­latos — műanyag orvosi mű­szereket állított ki. Érdeklő­mindenki látta: az összes ve­zető állású dolgozó ... Hű, micsoda balhé lett!Én vagyok az oka mindennek, mondták, minek kellett első­nek lőnöm... Telt-múlt az idő, a felelős beosztású elvtárs helyére új főnök került. Lassan-lassan feledésbe merült az eset, s egyszer újból meghívtak egy vadászatra. Megintcsak a fő­nök mellé kerültem. No, gondoltam, most vagy soha!... A legfontosabb, hogy ne én lőjek elsőnek! Legyen az övé a zsákmány!... Így is történt. Mint a nyíl, közeledett felénk a vad. A dést keltett az orvosok köré­ben az az infúziós tű, amelyik jelenleg a legkorszerűbb a világon. NSZK, holland or­vosi műszereket, oltóanyago­kat láttunk továbbá a siófoki bemutatón. Az amerikai Sherwood cég bemutatójáról még bővebben: olyan műanya­got kísérletezték ki az orvos- tudomány számára, amelyik — a fémekkel szemben — a leg­kisebb károsodástól is megóv­ja a beteget. Akár hetekig is a szervezethez kapcsolhatók ezek a műanyag csövek, nem okoznak gyulladást, kóros el­változást. Eldobható, egyszer használatos eszközök ezek, de gázsterilizálással újból alkal­mazhatók a gyógyításban. főnők rettenetesen izgatott lett. Torkaszakadtából kiabál: »Lőj már, mit tatod a szád! Lőj, te ökör!-» Jól van, jól, tudom én, barátocskám, hogy mit csináljak. Nyugodtan le­eresztettem a puskát, eszem ágában sem volt lőni... Hanem megint nem volt szerencsém: ahelyett, hogy magasabb beosztásba kerül­tem volna, leváltottak. De ez még csak hagyján — nagyon valószínűnek látszik, hogy még sittre is vágnak... Ja igen: majdnem elfelej­tettem mondani, hogy ezúttal vadkanra vadásztunk. Zahemszky László fordítása SamajÿïNiplap Paál László Réti Zoltán képei előtt* Az Ambu cég életmentő f ölsz ere’-' 1 beleférnek egy kti táskába is. Altatógép, infúzióadagoló. Lengyel András Az amerikai Sherwood cég műanyagból készült orvoai műszeréi. Pajo Kanizsaj Efadászkaiand „Közmegbecsülésre méltón...”

Next

/
Oldalképek
Tartalom