Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
Kelemen Lajos KOT Egy szót, ne többet a szomjúságról. Hullám-görgette ölek kútja a kút. Már sikoltozó, már elérhetetlen mélyű tükörcsillogás. Ezüst körökkel szédíti arcomat, nyakamról szele hideg lánca, sodrott kötele függ. Szemek kristályosodnak szememben. Tojásdad prizmáik nézve, testemben elúszó szellem-testekre gondolok. Mosolygunk, vérzünk együtt; szűnnöm nem enged ez a körkörösen folytatódó változás. Kútból a tenger szobánkba besuhog. Fény-erezett üvegpoharunkba visszaoson egy homlok, egy lehelet. Ó, láthatatlan, ínyemre veszlek én. Kutakban kezdünk el újra élni. Megvíhatatlan, de őszintétlen küszöb is a halál; épp nekünk ne juthatna a kiváltság: megülni holnapi ajkakon?! D. Németh István MAR SOHA Pihenni vágytam: hajnali zörejek hívnak kezem erős a lapátra — gyenge a ceruzafára Eveim: szívlövések a tükörből Elfáradtam: fázósan meghúzom magam a sárga villamos peronján Id. Szabó István Kenyér című szobra. A figurákat, velük a témákat úgy hajítja az ember elé az élet, anélkül, hogy keresné, mint hulló levelet őszönként dobja lábunk elé a szél. Jönnek. Mint az üveges tót, akiről alább szó lesz. öt sem kerestem, bár régóta vágyódtam utána. És ezt csak akkor tudtam meg, mikor egy csöndes, bágyadt napon, hü- vöskés őszi harmaton találkoztam vele. Halvány napfényt szórt szét a hátán cipelt táblaüvegek sokasága és tétován állt az utcasarkon, mintha engem, várna. Az emlékek hancúrozásra mindig kész, játékos kölykei ilyenkor megrohanják az embert és szavanként citálják fülébe a gyermekkor kedves emlékeit. Azt a fájdalmasan elnyújtott éneket, amivel a tótok falvakon bejelentették az embereknek, hogy itt vannak, készen a szolgálatra. Most, ez az enyém nem kurjongat, tót bocskorban sem jár, széles ikarimájú kalap nem árnyékozza arcát. Ahogy hozzáfordulok, figyelmes elevenséggel pöcköli rám mirijét. — Van valami munka? Kiejtésében semmi idegen- ség. — Nem, nincs munka. Csak beszélni akarok magával. — Velem? — s önérzetesen bök a mellére. — Ha munka nincs, mit? — Régen beszéltem üvegessel már. Nevet. » — Ohohóó. Nem nagyon érek rá. — Na, egy kicsit. Míg egy féldecit megiszunk. — Hát, arról éppen lehet szó. Tóth Béla Az üveges Csanády János Ösvényen Rokonulok a földdel, lépek, ösvény, szegélyezik vadfüvek, épp annyi, két láb széles, hogy jól esik rajta a lépés, kemény, 6zivós és ruganyos, akár a kerékpárgumik, amelyek az alkonyatban a sötét tanyákig gurulnak az ösvényen — át az árok hídján, kukoricák sövénye közt és paprikák alacsonybokrú földje mellett. Oda-vissza vezetget az ösvény, melyen a földdel rokonulok — sötét árny — fejem fölött a csillagok viilognak a nagy éjsapkában, csendben, puhán — elvesztem,^ nincs is árnyam, csak lépteim, csak lábam: döngölik az ösvényt dacosan. Q Suniogiii Né Aztán leülünk, nézzük egymást. Észreveszem, hogy évek óta dédelgetett kérdéseim, amit arra tartogattam, hogy majd ha találkozom az én tótommal, feladogatom neki, valahogy elúsztak, mint sebes sodrú patakra eresztett papírosénak. Hol is kezdjem? Csak esetlen, lapos kis kér-, dések szégyenkeznek elő. — Hogy van? Merre jár? Van-e munka? — meg ilyesmik. Görögösen görbe orra fölött derűsen mosolygó kék szem vizsgálja zavartságról árulkodó arcomat Hallgat. Kicsit matat a kabátzsebben, cigarettára gyújt kínál engem is. Oldalt billenti fejét, hogy a füst ne bántsa a szemét. — Szeretem ezt a vidéket. Ügy érzem, hogy kellek én még egy darabig a sok szétszórt tanya közé. Pici abla- , kainkon én nyitok utat a fénynek, vásott drancok helyett, amikkel télvíz idején elállítjáik a befurakodó hideget, én teszek mindent-látó szemet. Ha meglesz a falusí- tás, én is köztük maradok. Nekik is könnyebb lesz, nekem is. Szeretem őket Pedig oj, de kutya nyakasaik. A múltkor nagyon megharagudtam az egyikre. Tudja, egy esete, ahogy rámsötétedett, itt a Rusza- hajlatnál bekéredzkedtem az egyik tanyába. Megszokott dolog. A lig van ház, ahol megtagadnák az ember kérését Főleg az istállókat nem sajnálják tőlünk. Mondom, beköszönök. Éppen vacsaráztak a gangon. Megörültek nagyon, mert volt néhány ablakszemüfk elpusztulva, aztán ha nem jövök, vihették volna Móra- halomra csináltatni. Neki ts kezdtem rögtön. Négy szem üveget kellett a konyhára betennem. Lefekvésig kész is lettem vele. De a fizetésről nem szól senki semmit Gondoltam, majd reggel. Reggel, ahogy fel érzek, sze- delődzködök ám neki az útnak.* A ház körül nagy csönd Sehol egy árva lelket a jó- bzagon kívül nem lelek. Előbb csak nekiláttam jó nagy fenekedéssel mosakodni a kútnál, de senki sem füttyentett rá. Még a kutya is úgy feküdt a feneketlen kasba karajozva, mintha száz éve isimerne. Jóreggelezek, hallózok, sehol senki. Mehet- nékem volt erősen, az éhség is markolászfca már a puc- romat, olyankor pedig az állat is türelmetlenebb, _ hát még az ember. A padlásnak támasztott létrára is felhágtam, mondom körülnézek, hátha a tanya körüli aöidsé- * gekiben bóklászik az én emberem. De biz, ott sem leltem őket, csak a sárgarigók svájcolgattak kurjantásomra. Üldögéltem egy ideig a gá- dorfán, várakoztam, gondoltam, majd csak hazahozza valamelyikőjüket a lába. Már jól hegyezte a nap a fák tetejét, még mindig egyedül dicsértem az urat az idegen portán. Gondolhatja, hogy forrt az epém. Hiszen tisztességes koldus ilyenkorra a hetedik határiban kellene, hogy járjon. Én meg itten dekkolok a semmi fejében. A gyomrom is nagyon incselkedett velem. Közben kiszámoltam, hogy húsz forinttal tartozna az ember. Nem nagy pénz? Nem igaz? De- hát egy ilyen istállóbeli szállásért csak nem kíván el tőlem ez a kerek fejű homok- duró húsz forintot? Esetleg tizet. Tízben benne lettem volna De a másik tíz, még lóg a levegőben! Azt a nagyharang fizeti meg? Mehetnékem volt erősen. Két-három tanyát is megjártam volna az alatt, míg itten őgyelgek. Ez is nagyon csavart a szívemen. Engem hat éhes gyerek les otthon. Nem mindegy az nekem, hogy tízzel több vagy kevesebb. Különösen, ha az becsületesen jár ás. Mert azért, higgye el, nem aranybánya üveges tótnak lenni. Nem sírok, nem panaszkodtok. Megélek belőle, lopni nem járok, de meg kell számolni nekünk minden garast. No, így van. Hogy a tizes hiányzott, haragos lettem. Még nem is annyira a pénz parazsoilt fel, hanem inkább az eljárás. Hogy ezek megcsináltatják velem a munkát, aztán se szó, se beszéd, odébbállnak. Hát az anyjuk Krisztusát, azért már megengedjen, de gyalázatos dolog ez. Nem igaz? Mondta volna, nézze, nincs pénzem, majd ha legközelebb erre jár, vagy, hogy adok érte egy darab szalonnát, vagy valami, ahogy értő emberek szokták, hát rendiben van. De így?! Nagyon fölharagudtam. No, Maco, mondom — ahogy a feleségem is szokta, ha ilyesmi előfordult velem —, ezt is csak veled csinálhatják. Mert lerí a pofádról a jámborság Ezért aztán ve- zetgélnek a népek, mint a cirkuszos a majmot. Hát nem! Nem eresztem. Majd megtanítom én őket a tisztességre. Azzal felkaptam egy tányé- rioakotut, jól teli volt földdel a gyökere, olyan volt az, mint egy buzogány és püff, belevágtam vele az üvegbe. Tíz forintot érőt kitörtem belőle. A másik tíz forint árát becsülettel meghagytam épségben a szállásért. Azzal én, mint aki jól végezte dolgát, vettem a ládámat és indultaim. Részeimről kvittek vagyunk — gondoltam. — Rajtam nem fog röhögni senki. anem az üveg csöröm- pülésére rettenetesen kezdett a házban sikoltozni egy gyerek. Mintha éppen az én legkisebb fiam óbégatna. Nono, hát ez meg, az árvám, felriadt ettől a hülyeségtől. Nem bírtam otthagyni a kétségbeesett kisfiút; valami megfogott. Leültem vele, az ölembe vettem és megvigasztaltam. Azután összesepertem a szilánkokat.. Mire újra visszaraktam. az ép üvegszemeket, égészen összebarátkoztunk a fiúval. A végén már azt vallatta, hogy legszebb pálya az üveges tóté, ő is az lesz; alig tudtam lebeszélni róla. Mire az apjáék, úgy fél dél felé visszabócorogtak a tanyából, már együtt szalon- náztunk a gyerekkel, az én csomagomból. H Emlékszem még: a negyvenes évek elején elemi iskolai olvasókönyvünk egyik lapjáról galambősz, koronás férfiú mosolygott ránk. Nyílt, már-már angyalian naiv tekintetéből szinte sugárzott a jóság. — Szent István —mutatta be őt a tömörségében fenséges képaláírás és a rajz valóban szentet ábrázolt. .Elomló vonású, meleg szemű szentet Ez a szent szembrebbenés nélkül négyeltette föl Kop- pányt, végeztette ki Ajtonyt; nagybátyját, Gyulát pedig »csak« száműzte erdélyi székhelyéről. Orrát, fülét vágatta le annak, aki más — akármilyen csekély — javának eltulajdonítására vetemedett. Kegyetlen volt? Az igazi humánum nem azonos a sokáig hirdetett krisztusi béketűrő szelídséggel. A nagy társadalmi változások tudatos munkáiéi éppoly könyörtelenek, ha kell, mint amilyen emberségesek, ha lehet. A sokak érdekében könyörtelenek az egyesekkel. A milliók érdekében a százakkal, ezrekkel. Államalapító királyunk következetes kérlel- hetetlensége is ebből fakadt. Nem lehetetlen, hogy a lázadó pogány vezér, Koppány fölnégyeltetése közben neki is össze kellett szorítania a fogát... Ki volt, milyen ember lehetett István király? Két legenda maradt fönn róla és a krónikák törzsének is van olyan része, amely István néhány jellemvonásáról tesz említést. A legendák persze már a szenttéavatás légkörében születtek. A XI. század végéről van szó, a gregoriánus előretörés időszakáról. Ekkor már a »pius rex«, a kegyes király eszményét példázták Istvánnal Nem állítom, hogy a legendák a pius- rex-címkét alaptalanul ragasztották első királyunkra; a katolikus nevelés minden bizonnyal hívő kereszténnyé formálta. Érdekeinek megfelelően megjutalmazta a jókat, s megbüntette a gonoszokat. Józan politikai belátására jellemző, hogy — amellett, hogy megszervezte a római egyházat — a keleti ritusú kolostoroknak is dotációt adott. S ha könyörtelen intézkedéseit hitbuzgalmi tevékenységnek tudta be, az nem cáfolja a »kegyes király« eszményt sem. Ám szerintünk, marxisták szerint a feudális uralkodó tipikus portréját mutatja inkább: nem tudta, hogy egy ezeréves államnak az alapjait veti meg, a maga hatalmát akarta tűzzel- vassal biztosítani. Ezzel viszont — akarvia-akaratlanul — sok évszázados fejlődést indított el, személyes érdekeiből fakadó (tettei egybeestek a szükségszerű fejlődés irányával. A maga korában tehát nem lehetett »népszerű« ember. Az új, a szokatlan rendet megszilárdítani igyekvő intézkedések rendszerint népszerűtlenek az első pillanatokban, a tömegek értetlenségébe ütköznek. Pedig altkor a\ kibontakozó feudalizmus támogatása jelentette a haladó magatartást, hogy aztán — évszázadokkal később — a szétzúzására Varga Imre szobra, Az alapító. való törekvés Jelenthesse ugyanazt... Ki volt tehát István király? Szentember vagy kemény kezű feudális uralkodó? Ösztönös ráéraések vagy tudatos átgondolások szerint cselekedett, amikor egy-egy döntő lépésre szánta el magát? Lényeges ez ma már? Történelmi küldetését hűséggel betöltötte, s ezért mindenképpen számot tarthat az utókor elismerésére és hálájára. Az állammá szerveződés elmaradása ugyanis számos esetben egy- egy nép pusztulását is okozna. Mi is könnyen az itt élő avarok sorsára juthattunk volna, ha Géza. fejedelem és fia, Vajk — a »kisebbik vezér« — a későbbi István király nem ismeri föl (vagy: sejti meg) a történelmi szükségszerűséget. Ezen a területen, amely ma a hazánk, sok nép tűnt el maradéktalanul, nyomot csupán egykét helységnévben hagyva — vagy talán a vérünkben is. Fontos-e az egyáltalán, hogy ez vagy az a nép fennmaradjon? Mindenképpen. A haladás egyik biztosítéka a sokféleség egysége. És azt hiszem, egy kicsit örülnünk is szabad, hogy ennek a tízmilliós egységnek lehetünk az alkotóelemei... Mert ez a »tízmilliós egység« a legemberarcúbb társadalmat építi — immáron alkotmányos jogainak védettségében. Hol káromkodva, hol lelkesedve teszi dolgát, d‘e mindig tisztességgel teszi, mert az ezeréves állam újabb évezrede neki sem közömbös. És ez a »tízmilliós egység« emelt fővel nézhet most már az új kenyér ünnepének elébe, mert hosszú évek óta eleget tud letenni belőle az ország asztalára. Ki volt István király?.-: A lehetőség eredete volt. A lehetőségé, amelyet eljátszani is majdnem sikerült — nem is egyszer! — a századok során. És amelyet kiteljesíteni most van a legnagyobb esély. Este van. A család már lefeküdt. özvegy Leskó József- né Molnár Mária áhítattal mélyeszti kezét az új liszttel teli zsákba. Kenyérsütéshez készül. A liszt rátapad ujjaira. Keze eres. barna. A liszt fehér fátyollal vonja be. Nagy szitán átengedi a hófehér életet a fateknőbe. A kéz végigsimít a liszten. Olyan a mozdulat, amely csak évezred alatt alakulhatott ki. A munka mozdulata és a szereteté, a föld teremtette áldott mag előtti legszentebb áhítaté. Ujjai közt leperget egy csipetet. Aztán helyet csinál a kovásznak. Koi'ászfa kerül a teknőre, s rá hófehér kendő. A liszt és az élesztő anyag megkezdi külön, új életét, az első lépést a vegyi átalakuláshoz. Csak ennyi lenne? Egy szabályos kémiai folyamat? Bürget Lajos Kenyérsülők A ház népe még alszik, amikor Leskóné Molnár Mária már ott áll a dagasztó- teknő mellett. Langyos, sós víz oldja a kovászt és lassan keveredni kezd a liszttel. Az asszony dagaszt. Egész teste dolgozik. »Amíg a padlás izzadni kezd« — mondják. Amíg megizzad a homlok. Mert a kenyér izzadsággal születik. Kemény munkával került a mag a földbe. Tűző nap és az erőfeszítés csalt verítéket a homlokra aratáskor. És most is küzd az ember, hogy a liszt, a kovász és a víz hólyagos tésztává legyen. Olyanná, hogy leváljon a kézről. Csutkaizik kerül a kemen- ’ céhe. Föllobban a tűz és melegedni kezd a tégla fala, tégla alja. Mígnem hófehér lesz. A tűzvonó húzza arrébb és arrébb a pernyét. Szikrázik a kemence alja, millió csillagot szór; rákerül a szakajtóból ' kiborított, megkelt tészta. És a legcsodálatosabb tűztemplomban megkezdődik az éirl-külás. A munka ere1"' - 'ifé7'öl a mu.v.ka intól- . ma válik. Az anyag no. -*/mítosza ez. A megrr.eUd'tott tűz ereje a megzaboló rótt természet adományát az ember keze által kenyérré teszi. Benne foglaltatik az emberiség története. Csak annak van kenyere. akinek hazája van. Csak azóta van kenyér, mióta van haza, ház, család, rend. Népünk sorsfordulóját jelzi a kemencében lángoló tűz, minden ott sülő kenyér. A Leskóék utódai azoknak, akik ezer évvel ezelőtt először gyújtottak be a kemencébe és. várták a nagy csodát. A két óra hosszat tartó kenyérsütés kemcv.cetüzében çtt látható a m inkásmült, a pa- raszlmó’t minden küzdelme, s annak minden eredménye. Gőz rigó, illatos kenyeret vesz ki a kemencéből Leskó .7'---'-- Molnár M ária. Ki tudja hány szó-adikat? Szeme rost is könnyes. Mint minden s t 'skor. Végigsimítja a forró kenyeret. A csoda valósággá leit. Az este .még hulló lisztet kenyérré változtatta az ember. iaranyi Ferenc Milyen liter feleli Islfisi király?
