Somogyi Néplap, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
A kapálást már csak elvégezték édesanyáméit, de mi lesz az aratással. Az orvos eltiltott minden munkától. A nagy erőkifejtést igénylő s amellett poros aratásiról szó sem lehet. Szerencsére hűvös, esős idő járt július elején, s az aratás folyton húzódott, én meg erősödtem. Már július tizediké felé járt, s még mindig nem kezdtünk. A banda- gazda, Ecsedi Sándor bácsi régi, jó elvtárs és romániai fogolytárs volt, mindenképpen segíteni szeretett volna rajtam, de amikor eljött az idő, felszólított, hogy nyilatkozzak, megyék-e aratni, mert akkor gondoskodnia kell helyettem másik emberről, hogy a komimenciót már annak mérhessék. A szomszédok, rokonok, ismerősök már leszámoltak velem; egyikük már ajánlotta a vejét helyettem aratónak, mivelhogy én nyilvánvalóan »hep- tikás« vagyok, ami már majdnem bűn, afféle elátko- zottság a mi népünk közt, mint a keletiek közt a leprás vagy kutyák közt a veszett Emlékszem legénykoromból, hogy amelyik fiúnak heptikás hírét költötték, attól visszahúzódtak a lányok, az egészséges ember ösztönös irtózásával. Nehéz helyzet volt, g még nehezbítette az is, hogy nem tudtam, ' mit csináljak. Ha nem aratok, nem lesz mit enni, emellé még a céljaim is semmivé lesznek. Vagy meghalok rövidesen vagy egész életemben, amíg élek, szerencsétlen félsmiber leszek, aki csak úgy teng-leng, semmiféle komoly munkába nem foghat bele Voltak ilyenele sokan a faluban és én nem kívánkoztam az életükre. De viszont meghalni sem akartaim. Hát ez legyen az én nagy életvágyamból, harcos hitemből, írói reményeimből, hogy mielőtt elkezdhetném az életet, tüdővészben nyomorultul elpusztuljak? Igaz, nem én volnék az első; hány híres és nem híres író és költő van, akit fiatalon elvitt ez a betegség, de azok legalább csináltak - valamit, én meg semmit még eddig, csak dolgoztam, nélkülöztem és készülődtem. Napokon keresztül vívódtam ezen ... Nem halhatok meg ... Miért éppen én, akinek nagy céljai vannak, akiből még »nagy ember« lehet? — De viszont aratni muszáj, mert nem lesz kenyér, s én nem bírom ki az asszony szemrehányásait és az anyám sopánkodásait, ha miattam nélkülözniük kell. Azonkívül még a kitűzött célom is ezt követeli. Téli szabadságot csak _ a nyári munka, az újig való kenyér adhat — mert nekem íróság nélkül nem élet az élet. Az idő, közeledett, nyilatkozni kellett. Ekkor döntöttem. Belemegyek. Kenyerünk sincsen már, s ha aratok, mérik a kommenciót.^ Megkérdeztem az orvost, ő megmondta a magáét; erőszakkal vissza nem tarthat, a többi az én bajom. Eljött az idő. Kivonultunk az andrásházi határba. Szerencsétlenségemre Veres Zsuzsán,na nagynéném próbálat- lan lánya, Sós Zsuzsi ajánlkozott marokszedört^, sM még sohasem szedett markot, mert a városban szolgált, s én elfogadtam. Hiszen Jő lány volt, szorgalmas is, de a tapasztaltabbak mellett bizony elég volt néki magáért dolgozni, nekem nem tudott semmit segíteni, mint a tapasztalt, ügyes marokszedők szoktak a kaszásuknak. Mert nekem bizony a munka irgalmatlanul nehéz volt. Nemcsak mert beteg voltam, hanem azért is, mert évek óta távol, másféle munkában dolgoztam, s a kaszáláshoz és az itten szokásos, hajszolt munkához szokatlan voltam. A kaszám sem valami jó volt, nehéz és nem is nagyon jól tudtam rendben tartani, hiszen a háború előtt mint süldő legény csak egyszer arattam komolyan, akkor sem csapatban, hanem kisgazdánál, orosz foglyok közt, kényelmesen. Igaz, ilyen fiatal emberek és legények között kevesen tudtak még jól kaszálni, mert ez hosz- szabb gyakorlat dolga, de legalább egészségesek voltak, bírták erővel. R áadásul egy olyan tábla . rozsba kezdtünk, ahol az előbbi évben konyhakertészet volt, s most olyan magas gabona van benne, hogy nem látszottunk kj belőle. ' A szára vastag, mint a nád, helyenként még zöldes és le van dűlve. Amikor hozzáfogtunk — negyven pár arató volt a csapatban —, mondta ugyan a bandagazda, hogy nem kell erőltetni a dolgot, ne törjük magunkat nagyon össze, mert még az aratás úgysem sürgős, éretlen a búza. De hiába, olyan már az errevaló földmunkásnak a természete, hogyha egyszer belevágta a kaszát a gabonába, akkor hajtja. Ez szinte a vérébe idegződik, s nem tudja fékezni magát, amíg dögre nem fárad. Hej, keserves napokat éltem át! Ezt csak azok tudják igazán megérteni, akik mint osztályos társaim.szintén átéltek hasonlókat. Akikben erős a munkásönérzet, s nem akarnak engedni, még ha a testük gyenge vagy beteg, esetleg gyakorlatlanok is. Olyan erős ez a közös munkában való helytállás érzése, hogy nálunk még évtizedek múlva is dalolták annak az egri legénynek a nótáját, aki, amiért nem tudott a dűlt búzában haladni, szégyenében a kútba ugrott és bele is fulladt. Jó hosszú remdláibakat fogtunk, hogy szaporább legyen a munka, mert tízen állottul A. egy sorba, * tü«U rendnél sokat kellett volna ücsörögni a hátulsónak, s bizony, én mindig keservesen vártam a végét, mert akkorra már alig bírtam szusszal S érült tüdőin lihegett, 8 az erőltetéstől mindig olyan volt a torkom és a tüdőm felső része, mintha erős paprikát nyeltem volna. Egy-egy kicsit elmaradtam a rendben, s ezt mindig úgy tudtam behajtani, hogy míg a többiek rendesen lépkedtek, hogy valamit pihenjenek, esetleg letörölték magukról az izzadságot, sőt néha rágyújtottak a pipára is, én mindig kocogtam, s futtában az öklömbe vagy az ingem ujjába törülköztem, hogy az indulásnál az új rendlábban együtt indulhassak a többivel. A kötésnél valamit pihentem, bárha a gyakorlatlan marokszedőm miatt nagyon sietnem kellett, de mégis könnyebb munka volt, s különben is, minden munika más-más izmokat vesz igénybe, de azért nagyon keservesen vártam a delet. Nem az éhség miatt, sőt az étel egyáltalán nem is kellett, hanem a fáradtság miatt. I>élután még erősebb lett a hőség és még gyilkosabb a munka. A rozs alja helyenként zöldes volt, s alig bírtam kivágni. A karom reszketett, az inam rogyadozott, a fejem tüzelt, a tüdőmet kaparta az erőltetett li- hegés és a gabonapor, s bizony titokban erősen lestem, hogy nem indul-e meg a nyálammal a vér is. Jött ugyan egy kevés, de nem olyan sok, hogy veszélyes lehetett volna. Ellenben már esetefelé olyan fáradt voltam, hogy egypárszor a rend végén majdnem a kaszára buktam. Hogy a többiek ész- revették-e, milyen állapotban vagyok, azt ma sem tudom, különben nekik is elég volt a maguk baja. De még ha tudták is, aminthogy abból, hogy nagyon sovány, sápadt vagyok és orvosságot szedek, amelyet hiába akartam volna, nem lehetett elrejteni, meg abból, hogy e&y kissé maradozok, no meg a szótlanságomból bizonyára sejtették — mégsem lassíthattak, ment a többi csapat sem lassított Itt nincs kímélet, nincs kegyelem, aki beteg, aki nem bírja, álljon ki az egészségesek közül, de a munkának menni kell. Az volt a szerencse, hogy az esős idő után a gabona szára este korán harmatoso- dott, s különben is éretlen volt, hát elég korán abbahagytuk a munkát Ugyancsak hajnalban sem kezdhettük túl korán, a nagy lucsok miatt. Kötelet sem kellett a reggeli harmaton csinálni, mert a hosszú és szívós rozsszárak még délután is jók voltak kötélnek. Így reggel is volt idő a pihenésre. S mert közel voltunk a faluhoz, hazamentünk, s odahaza háltunk. Szegény asszony egész éjszaka sajnálkozott rajtam, mert úgy feküdtem, mint a hulla, de a karom szüntelenül járt. Az erőltetett mozgást egész éjszaka ritmikusan utánozta, s néha-néha az asszonyt, ha a gépies rángatózás erősebb volt, oldalba is vágtam a könyökömmel. Összetörve, de ki tudtam állni másnap is. Csakhogy enni még mindig nem tudtam. Az orvosság a kevéske vörös borral tartotta bennem a lelket. Sa jó artézi víz, amelyből korlátlan mennyiséget ihatott az ember, nem ártott meg, mint a rossz, vad kútvizek, hanem izzadság formájában szépen kipá- rolgott. A rozsnak azonban még ezen a délelőttön végére jártunk, s átmentünk az árpába, amely vékonyabb és apróbb volt. A nagy, nehéz munka után ez már szinte megkönnyebbülés volt ' nekem. De mert enni nem ettem, s a tüdőmet is mindig kaparta a betegség, aligha bírtam volna ki, ha egész héten tartott volna a munka. De szerencsére csütörtökön kezdtük és közel volt a szombat Vasárnap kipihentem, kialudtam magam, s hétfőn valamivel könnyebben kezdtem. Mindig nehéz volt, mert az egész aratáson dűlt búzát, embermagas acatot és vadkendert vágtunk a búza között, de a második hét végén már kezdtem bírni. Az étvágyam is kezdett megjönni, s ha kipihentem magam, a munka is könnyebben esett C sak a tüdőm nem javult a torkomban s a tüdőcsúcsban a kaparás csak évek múlva szűnt meg, miután a következő években átestem egy évekig tartó oltássorozaton, amit a már említett Forral doktor kedvezményesen hajtott végre rajtam. Harmadik héten egészen jobban lettem, s már esténként nem feküdtem le, mint egy beteg kutya, hanem belevegyültem a munka után pipázgató öregebbek csoportjába és el-el beszél gettem velük. Az az óvatos, de szavakban nem nyilvánuló sajnálkozás is megszűnt, ami eleinte körülvett. Most már emberek közé való vagyok, mert bírom a munkát. Learattunk szépen három hét alatt és sokkal egészségesebb voltam, mint amikor hozzákezdtem. Étvágyam volt, sokat ettem és szinte érezhetőleg erősödtem. Ez már meg is volt, s én fellélegezve, örömmel dolgoztam, már újra kezdtem az élethez bízni. Veres Péter NEHÉZ KENYÉR Részlet a Számadás című önéletrajzból Janusz Oseka »4 t4$is&0\Ai Üres mező. Pusztaság. Amerre a szem ellát, még egy törött lábú kutyát sem látni. Csak ő állt ott. Többé- kevésbé a pusztaság közepén. Egyedül. Egyes egyedül. — Miért áll itt? — kérdeztem. És erre ő: — Valami újdonság lesz. Valószínűleg valamilyen új áru. — Talán színes televízió? — Lehet, hogy még annál is jobb. Fogalma sincs magának, mekkorát fejlődik az elektronika... Maga is ideáll? — Mit gondol, érdemes? — Már akinek! Nekem érdemes. — Hát akkor én is ideáitok ... Csak tudná az ember, mennyit kell várni! Nem tudja véletlenül, mikor jön? — Azt soha nem lehet tudni előre. Jó ideig biztos eltart. És különben is, a puszta mezőre nem hoznak semmit. Előbb kereskedelmi központot kell építeniük. — A fene egye meg! Akkor ez eltart... — Ma már az ilyesmi gyorsan megy. Előregyártott elemekből . — Sikerült megnyugtatnia. Ve micsoda gondolat! — Melyikre gondol? — Hát hogy ide, erre a pusztára kereskedelmi központot építeni... Egy teremtett lelket sem találni erre! — Csak idő kérdése. Biztosíthatom magát, hogy nem sokáig lesz így. Megtelik. Még panaszkodik itt maga a tömegre... — Az biztos, hogy nem szeretem a tömeget. Éppen ezért jólesik itt magával állni. Nagy a légtér. Senki nem tapossa senkinek a semmijét, nem nyomorgatják az embert ... Jó állni ilyen szabadon. Függetlenül attól, hogy miért áll az ember. Már az álldogálásért is megéri. Nincs idegesség, feszültség, már ez is csodálatos. Csak fedezék nincs, ha fúj a szél... — No, elhatározta magát? Beáll a sorba vagy nem? — Mit érdekli az magát? tag is maga mögött állokl — Nem egészen. Épp azért kérdem, mert nem. — Hogyhogy nem? — Mert mögöttem már áll egy úr, aki egy pillanatra elment. Megkért rá, ha jönne valaki, figyelmeztessem, ő már'mögöttem állt. — Engem ez nem érdekel •— mondtam. — Gyűlölöm ezt a ravasz kapzsiságot. Különböző agyifúrt fickók egyszerre tíz sorba is beállnak. — Ez azt mondta, hogy ő csak kettőben áll. — Mivel én senkit nem láttam itt, maga mögött állok. — Tulajdonképpen igaza van. Mivel az az úr kérte, hogy mondjam meg, én megmondtam ... Különben is nem az én dolgom, hogy mi történik a hátam mögött. — Nagyon helyes! — De azért csodálkozom, hogy úgy erősködik. Ha jön egy nyomorék, úgyis előre kell engedni*. — Az egészen más. — Végeredményben mégiscsak segítenünk kell egymáson. Az embereknek itt-ott elintéznivalójuk van. Megértőknek kell lennünk. — Én nem szeretem, ha bolondot csinálnak belőlem. Itt állok, ő meg közben intézi az ügyeit. > — Ez nem magyarázat. Előttem már hárman állnak, akik elmentek valahová és én nem szólok semmit, csak állok. — Maga előtt még hárman állnak? — Hát persze. Csak elmentek, hogy elintézzenek valamit. — Ezt nem tudta volna rögtön megmondaniZ Maga miatt álltam most itt feleslegesen. Én hülye, hagytam magamat rászedni ezen a mezőn! Ilyen szerencsétlenséget. — Miért szerencsétlenség? — Mert ha maga előtt hárman állnak, maga után még egy, akkor én vagyok a hatodik. Már messze voltam tőle, de a szél még elhozta szemrehányással teli szavait: — Maga nagyon pesszimista. Varsa Magdolna {ordítása Képek Rippl-Rónairól A Róma-hegyi villa Ismét vendégeket vár: Rippl-Rónai József egykori hajléka mától állandó kiállításnak ad otthont A házigazda — Rippl- Rónai — műveiben van jelen Ráma-hegyen... Neves író és költő vendégek is megfordultak Rippl- Rónainál. Ady Endre is fölkereste, s járt itt Szabó Lőrinc. Az ő versét — részlet a Tücsökzenéből — választottuk a képekhez, hogy segítsen megidézni Rippl-Ró- nait * * * A festő fényképe 1925-bőL Részlet Szabó Lőrinc: Tücsökzene c. versciklusából-Ülj csak le!«, mordult rám és máris űj papírt feszített deszkájára. Túl a Ráma-villán, Kaposvár felett, oly gyöngédség bolyhozta az eget, mint a kabátom kékes hamva. -Ülj csak le!«, mondta megint, -most sikerül félóra alatt, vagy soha sehogy!« S már fogta a krétáit. Hónyomok integettek, sárguló, laza fény, a barázdákból s a karók hegyén, arrébb meg barnán friss-zöld erezet, vetés vonalazta a földeket. Néztem a tájat s a Mestert (ahogy engemet ők); tavaszi áramok keverték köröttünk a színeket s mikor az arckép kikerekedett:-Jól ment?«, dörmögte ő, s gyors ujjai szignálták a pasztellt: -Rippl-Rónai«. Rippl-Rónai a Róma-villa emeleti előterében, 1912-ben. 1923-ban örökítette meg a kamera Siófokon, munka közben.
