Somogyi Néplap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

A gyümölcsöskert mögötti táblán még lábon áll a búza.

— Holnap rámegy a kombájn — mondja egy öregember, aki olyaníéle ruhát visel, mint régen az erdőkerülők. A kalapján színes tollak, de a kezében puska vagy fokos helyett kapa és öntözőkanna. A temetőbe megy, sírt rendezni, virágot öntözni.

— Öntöz az ég maga helyett is — mondom. — Miért fárad?

Csontos kezében megbillen a kapa.

— Annak a virágnak, amit én öntözök, nem elég az eg harmatja.

— Hát milyen az a virág?

— Én nem tudom a nevét. De nem is a virág a fontos...

— Hanem?

— Akié a virág. Az pedig a feleségemé.

Hallgatunk. A szemközti búzatábla mint

Berzsenyi Dániel aranyos díszöve a késő délutánba nőtt táj derekán.

— Elment szegény még a tavasszal — szólal meg az öregember, s napégette arcát az égre emeli. — Bedig azt mondta, még megvárja Péter-Pál koszorúját... Az én eszem kevés ahhoz, hogy megérisem, miért szerette olyan nagyon az érett gabonát, amikor annyi fáradsága volt vele az életben. Az én kaszám után járt a tarlón, amikor még frissderekú lány volt, s hogy hány nyáron arattunk aztán együtt, nem is tudom most hirtelen. Az én kaszám bizony éles volt nagyon, már gyerekkoromban megtanultam az apámtól, hogyan keli azt jól kikalapálni, aztán a karom is bírta, háristennek sokáig bírta. Mondták is akkoriban, miért virtuskodol te, hiszen megsza- kasztod a marokszedőt. Mondták, akik mellettem vágták'a rendet. Meg a marokszedők is mondták, csak ez az asszony nem szólt. Mert tudta ő szegény, hogy amit én csinálok, nem virtusból csinálom. Majd bolond lettem volna! Mert azt mondom, bolond az, aki meg- szakasztja magát meg a feleségét, aki hat héten át szakadatlan vágja a rendet, ha a muszáj nem kényszeríti. Ha nem az igyekezetén, munkabírásán múlik, hogy hányszor süthet télen kenyeret az asszony. Volt erő a karomban, gyakorlatom is volt, hát hajtottam, hogy mielőbb végezzek, hogy legyen időm még csépNikla krónikása.

lőbandába is beállni. Tudta ezt az asszony: Ezért hajladozott ő is szaporán és ezért nem panaszkodott soha. Pedig nem volt erős asz- szony. Vékonyka volt, Egész életében vékonyka. De amit az dolgozott, kérem ... De hát nem lehetett másként. Amikor megnősültem, volt egy kaszám, egy ásóm,, egy kapám és egy fejszém. Ez volt az egész vagyonom.

— Sok a dőlt gabona az idén — mondom. — Hátha szükség lesz még a kaszára?

Legyint.

— Nem köll itt már a kasza. A kombájn a dőlt gabonát is le tudja vágni.

— De ha mégis szükség lenne rá ... Kikalapálná még egyszer azt a pengét?

— Hetvenkettő múltam — mondja csendesen. — Néha még most is előveszem a kaszát és kikalapálom gyönyörűen. Aztán vágok egy kis füvet vagy lekaszálom a gazt az udvaron. És elfáradok, uram. Minden erőm kiszívja az a kis kaszálás. Hát mit kezdenék én annyi tömérdek búzával! Elfogyott az erőm, s nemsokára az élet is elfogy. Én is odaköltözöm a Dani uraság dombja tövébe, szegény feleségem mellé, s pár év múlva maga sem talál itt olyan embert, akinek a kezében valamikor kasza volt. Mostanában keveset alszom. Akármilyen későn fekszem, amikor ébredek, még sötét van. Mint amikor aratni jártam. Akkor muszáj volt fölkelni, most nem kellene. Mégis fölkelek. Aztán csak ülök a homályos szobában, s arra az időre gondolok, amikor tizennyolc kaszaerő élén indultam a búzának. Amikor elment a harmat, fölemeltem a kastát, ez az asszony meg jött, jött hűségesen. Megdolgoztattam szegényt, isten nyugosztalja. De l<*tSOMOGYI TÁJAK, EMBEREK

Múzeumbelsó.

ja, még tavaly is hozott haza egy csokor búzát és a vázába tette, mert hegy azt mondja, any- nyira szereti az illatát. »-Pedig volt benne részed, anya, Kürtöspusztán, Niklán, amerre csak ellátni ezen a vidéken« mondtam neki. Az asszony erre nem szólt, talán mert tudta, hogy hiába beszélne, hogy kevés az én eszem ahhoz, hogy megértsem, miért tesz kalászcsokrot a tisztaszoba asztalára.

Arrafelé tart, hol Berzsenyi síremléke magasodik, de félúton megáll. Leveszi válláról a kapát, mintha nehéz volna. Hátranéz, csak egy pillanatra látom réz arcélét. Megfordul, s nagy léptekkel indul a búzaföld felé ...

Az idén a szokásosnál később készült el Péter-Pál koszorúja. Érett kalászból fonják ezt a koszorút az első aratási nap reggelén a gazda tiszteletére. A gazda ma már az egész falu. Sót, három falu. Nikla, Pusztakovácsi, Somogyfajsz. A termelőszövetkezet, mely a három község népét egyesítette, az Egyesült Erő nevet viseli. A hagyományos koszorú is más, mint régen volt. Nem olyan színes. Nincs benne búzavirág, pipacs és konkoly.

— Azért nekünk így is tetszik — mondja egy piros arcú, szőke bajszú fiatalember. — Olyan színe van, mint a kenyérnek.

A villát a helyére teszi, becsukja az istálló ajtaját. Overállja zsebéből cigarettát vesz elő, rágyújt. A füst mintha áz egész udvart fátyollal borítaná. Alkonyodik. A virágágyás színei utolsót lobbannak, a bokrok összebújnak a kerítés mentén. A fiatalasszony a tornácon gyermekruhákat vasal. A konyhában a nagymama vacsorát készít. Az idősebbik Csonka még nem ért haza. De a fia, András már elvégezte a ház körüli »második műszakot«.

— Hány állatot tartanaik?

— Nem sokat... Két tehenet, egy hizómar- hát, egy növendéket, egy anyakocát hat malaccal és hat hizót...

— Valóban »nem sok« — mondom.

Nevet.

— Hát munka van velük, az biztos.

— De megéri a fáradságot.

— Az is biztos.

Harmincéves, két kisgyermek apja, erősáramú technikumot végzett Pécsen. A szövetkezetben villanyszerelőként dolgozik. Mellesleg a szárítóüzem vezetője, s éppen azért az egyik legfontosabb poszt az övé az idei lucskos arafásban. A mai aratók többsége nem a határ* ban dolgozik. Aki például a gépműhelyben ügyeletes vagy a szalmabálákat rakja kazalba, az is »arat*. »Arat« a traktoros, aki vontatón hordja a gabonát a szárítóba, s hogyne »aratna« a szárítóberendezés kezelője, amikor az idei búza nedvességtartalma húsz-huszonöt százalék..

— Tizennégy és fél' százalékos lehet, ez a maximum — mondja. — De arra is vigyáznunk kell, nehogy túlságosan megszárítsuk, mert ha tizenhárom százalékosnál kevesebb a nedvességtartalom, az is baj. Akkor szidnak bennünket a pékek.

Hársházi Istvántól, a falu krónikaírójától tudom, hogy Berzsenyi Dániel idejében csak rozsot volt érdemes termeszteni a niklai határban.

— Most pedig csakis a niklai határban termel búzát a szövetkezet — mondja a fiatalember. — Ma az öreg-hegyi és . a takács-hegyi táblákon dolgoztak a kombájnok.

— A szárítóból hova küldik a gabonát?.

— Nem túl messzire... »Kéznél« van ugyanis egy kétszáz vagon befogadására épített tároló, melynek a technológiai berendezését házilag »dobtuk« össze.

— Nocsak.

— Ez van. Húzódott a dolog. Szakember- hiány, ilyen probléma, olyan kifogás, az aratás ideje pedig közeledett. Szóltam a vezetőségnek, hogy én vállalom a munkát- néhány szerelőkollégával. Rendben, mondták. Magam mellé vettem néhány havert és májusra megcsináltuk.

— Ez volt a »harmadik műszak«?

— Így is lehet mondani. Bár az efféle munka fáraszt engem a legkevésbé. Az Alkotó ifjúság-pályázaton is értem el némi sikert. Az újításomat a budapesti mezőgazdasági kiállításon bemutatták és TOT-díjjal jutalmazta» Nyertem egy lengyelországi utat, s kaptam hozzá annyi pénzt, hogy a feleségemet is magammal vihettem a kirándulásra.

A ház, amelyben Csonkáék laknak, ötvenBerzsenyi déd- és szépunokája.

hétben épült. ZsúpoS, pitvaros, öreg épület állt a helyén. Amilyenek a falusi házak voltak Berzsenyi Dániel idejében,

A főmezőgazdász is harmincéves. Porlepte Gaz kocsin járja a csaknem hétezer hektárnyi gazdaságot, amelynek egyharmada a niklai határ. Vállas, erős ember. Léptei alatt szinte dong a föld. Láttán a fiatal Berzsenyi jut eszembe, aki a »tizenkét németeket« Sopron tavába hányta. Csak magasabb nála. És derűsebb.

Az este és az éjszaka mezsgyéjén beszélgetünk. Fáradságos nap után a még több fáradságot ígérő holnap előtt. Vörös Gézán nem látszik a fáradság. Nem kívánja pokolba a kései vendéget, sőt úgy tetszik, örül a látogatásnak. Mentegetőző szavaimat belém fojtja, vörö6 bort hoz, s nagyot nevet, amikor azt

A Bcrzscnj I-kűrlt*

mondoip, hogy a niklaiak jó gazdaként becsülik, akárcsak egykor Berzsenyit.

— A kaposvári gimnáziumban olyan magyartanárom volt — mondja —, aki különösen nagy gondot fordított arra, hogy Berzsenyi életművét megismerjük. Somogyi lokálpatrióta volt, megkövetelte, hogy legalább Berzsenyiről jól tudjunk felelni. Engem jobban vonzottak ugyan a természettudományok, mint a. humán tárgyak, de Berzsenyit megszerettem. A versein kívül olvastam A magyarországi mezei szorgalom némely akadályáról szóló tanulmányát is, amelyben szervezettebb közösségi életet, intenzívebb gazdasági és társadalmi összefogást javasolt a népnek. Néha, miközben járom a niklai határt, eszembe jut; Vajon mit szólna egy és más dolgunkhoz? Például, hogy ezen a homokos talajon, ahol az ő idejében csak rozsot termesztettek, száznegyvenöt hektárnyi a kenyérgabonánk. (Ezenkívül 117 hektár a takarmánybúza.) Mit szólna a szőlőtermesztési. tervünkhöz Az idén ugyanis negyven hektáron telepítünk, s 1980-ra száz hektár szőlőnk lesz. Öt év múltán három és fél millió forint tiszta hasznot hozhat a közösnek. Gondolja meg: tavaly ősz- szesen kétmillió-kilencvenezer forint volt a tiszta nyereségünk.

•— Azt hiszem, erre a tervre Berzsenyi is helyeslőén bólintana — mondom.

— Fafeldolgozó üzemünk is lesz Niklán — folytatja. — Két és fél milliós beruházás, s majd évente kétmillió forint haszon... Több mint 900 hektárnyi erdőnk van. Szeptemberre elkészül az üzem.

—■ Hogy állnak az aratással?

— A nehezén már túl vagyunk. Az aratni- való harmincöt százaléka dőlt gabona volt Naponta nyolcvan hektárnyi termést takarítanak be a kombájnok.

Hat kombájnös arat. Már valamennyien alusznak. Vajon miről álmodik egy kombái- nos?

Vörös Géza nevet.

— Ha egyáltalán álmodik, akkor egészen biztosan száraz, napos időről.

Az első üveget második követi. Most a vadászatról beszélgetünk. Sok szép trófea-gyűjteményt láttam hansági vadászbarátaim házában, de Gézáénál szebbet, gazdagabbat soha. Különösen a vadkanagyar-kollekciója jelentős.

— Az őzbak könnyű zsákmány — mondja Géza. — Nem tartom igazi próbának...

— A disznó annál keményebb ellenfél — mondom.

— Az igen. Ahhoz ember kell. Szeretek vadkanra vadászni...

(Mint »gyepszélen Toldi Lőrinc haza«, .fehérük Berzsenyi egykori otthona. Előbb láttam Rómát, mint Niklát, pedig én sohasem vágytam Rómába. Én Niklára vágytam. Hát most itt vagyok. Miután hajam derűjében hóharmatot hagyott szülőföldem hűvös évszaka, ide igyekeztem. Jöttem, mert szükségem van Nikla megtartó erejére, s az itt fogant sorokra, melyek most megvilágítják az éjszakát: »Maj- láth! Poétád éneke leng feléd, / Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait / A Kárpátok közt zúgva szórja / Tört jeget és köveket sodorván, / Csak mint az alkony enyhületén kalász- / Párnáján nyugovó lányka szelíd dala / Udvezli a várt est nyugalmát /Sa hegyek ormai közt mosolygó / Holdat, midőn már csend födi a mezőt /Sa pásztorkalyibák gőze az égre száll. / Majláth! Poétád napja hunyik, S nem dagadoz dala árja többet.«)

ftzapuili András