Somogyi Néplap, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-02 / 154. szám

200 ÉVE HALT MEG

] Kerék Imre

Csúcstól gyökérig

Csecsemő rügyek ringanak

■earn-Jacques Rousseau I a 18. századi francia • felvilágosodás talán legszínesebb, legeredetibb szelleme: író, filozófus, szociológus, zeneszerző, zenetudós, elméleti pedagógus és gyakorlati botanikus, valamennyi szakmában autodidakta és a szó legjobb értelmében dilettáns. 1712. június

28-án született Genfben, s így a svájci számazása miatt Párizsban szinte haláláig idegennek. jövevénynek számított. Kálvinista papi családból származott, anyját korán elvesztette. Apja — aki órás volt — nem sokat törődött fia neveltetésével. Először egy rézmetszőhöz adta inasnak, de onnan a rossz bánásmód miatt az ifjú Jean-Jacques hamarosan megszökött. Néhány napi barangolás után a consignoni katolikus plébánián kötött ki, ahol először találkozott Warensnéval, ezzel a szép. jószívű, de köny- nyelmű kalandornővel, akinél később is mindig otthonra, szeretetre talált, bármely nagy »csalódás« után is. Wa- rensné a 16 éves ifjút Olaszországba (Torinóba) küldte, ahol az 1728. augusztus 23-án katolikus hitre tért át.

Hazatérte után Rousseau beállt inasnak, de — lopás gyanúja miatt — rövid idő után elkergették. Ezután Franciaországba ment. Lyonban nevelő tanárként helyezkedett el, majd Franciaország velencei követének titkáraként 18 hónapot töltött Olaszországban. Párizsba harminc éves korában ért, s nem irodalommal vagy filozófiával, hanem zenei képességeivel igyekezett pénzhez és hírnévhez jutni. Így komponált

(1712-177B)

Voltaire egyik darabjához kísérőzenét, sőt egy operáját még Fontainebleauban, a királyi kastélyban is előadták.

Párizsban Diderot, Holbach, Grimm és Madame d’Épinay »szalon társaságába« került, ahol csakhamar kitűnt tehetségével, szellemességével. Ez idő tájt ismerkedett meg Levasseur Therése-vel, akivel 25 évi együttélés után kötött csak törvényes házasságot (öt gyermeke született tőle, de Rousseau valamennyiüket lelencházba záratta).

Íróvá és filozófussá akkor vált, amikor 1750-ben elnyerte a dijoni akadémia pályadíját — egy kevéssé sikerült értekezésével, amelyben azt bizonygatta, hogy a tudományok és a művészetek (azaz a civilizáció) fejlődése rontotta meg az erkölcsöket Olvasói ebből azt a következtetést vonták le, hogy Rousseau a »vademberi életformához« akarja visszatéríteni az emberiséget. (Így született meg a »Vissza a természethez !« jelszó.) Ebben a munkájában már szenvedélyes erővel bontakozott ki filozófiájának lényege: a félfeudális — fél- burzsoá civilizáció elutasítása.

Második értekezését az emberek közötti egyenlőtlenség eredetének vizsgálatára szánta (1755), ebben utalt az ember »állati« származására, a természeti szükségletek fejlesztő erejére, az erősebbek kiválasztódására, de élesen támadta azt a társadalmi rendet, amely a magántulajdonon és az egyenlőtlenségen alapul, s amely már az emberek legősibb »természetjogait« sem tudja biztosítani,

Szerváliusz Jenő 75 éves

75 éve, 1903. július 4-én született Szervátiusz Jenő, a Romániában élő magyar szobrászművész.

vagyis sem a szabadságot, sem pedig az egyenlőséget.

Ezután egy időre újra szülőföldjén, Genfben telepedett le, s itt készült el újabb nagy müve, a D’Alembert-hez írott »Nyílt levele« (1758), amelyben az egyik enciklopédiái cikkre válaszolva igyekezett megvédeni a genfi lelkipásztorokat a deizmus vádjától.

Az 1760-as éved elejétől d’Épinay márkiné vidéki birtokán telepedett le, ahol egy nagyúri park Ermitage-ában, majd a luxemburgi herceg montlouise-i kastélyában írta leghatásosabb, leghíresebb remekműveit, az »Új Héloi- se« c. regényét (1761), az »Émile vagy a nevelést« (1762) és a »Társadalmi szerződést« (1762). Ezzel a három könyvével — néhány esztendő alatt — nemcsak legnépszerűbb és legtöbbet vitatott írója lett korának, hanem annak bizonyos fokig reformátora is. Az »Űj Héloise« mintául szolgált az európai regénynek, amely hatására — túl az örökös kalandokon és ömlengéseken — társadalmi és erkölcsrajzzá nemesedett. Az »Émile« elvei friss levegőt hoztak a családi és az iskolai nevelésbe, az Európa- szerte egész sereg követőre talált. A »Társadalmi szerződés« pedig már előre, a nagy francia forradalom (1789) kitörése elé mutatott, de sokat tanultak belőle a XIX. sz. utópista szocialistái is.

N

ézetei érthetően sok vitát szültek a XVIII. sz. 60—70-es éveinek Franciaországában. (Az »Émi- le«-t nyilvánosan elégették.) így jobbnak találta, hogy ismét Svájcban húzódjon meg, ahol viszont a protestáns lel- • kipásztorok tüzelték ellene híveiket. Ekkor David Hume filozófus hívására néhány hónapra Angliába utazott, majd újra vissztért hűséges élettársával Párizs egyik csendes városrészébe, ahol utolsó két befejezetlen művén, az önéletrajzi »Vallomásokon«, s az »Egy magányos sétáló áb- rándozásai«-n dolgozott.

Életének utolsó hónapjait — egy pártfogója birtokán — Ermenonville-ben töltötte (1778. július 2-án halt meg.) Itt is temették el a parkban, s innen vitték el hamvait a francia forradalom idején a Pantheonba.

Ha végigtekintünk életén és életművén, lehetetlen nem látni annak korlátáit és ellentmondásait. »S bár Rousseau eltávolodott a francia felvilágosodás legna- gyobbjaitól — írta róla találóan Gyergyai Albert — az utókor szemébe mégis ő testesíti meg (Voltaire és Diderot társaságában) a 18. századi európai felvilágosodás romboló és alkotó szellemét.«

Molnár László

Csohán Kálmán: ökrösszekér.

A föld alól zene szivárog

Csúcstól gyökérig megmártják magukat a záporozó fényben a virágok

A hosszú hallgatás után újra-élesedő sípján tavaszt játszik a jegenyenyárfa

Tócsák lúdbőrzenek a gyönyörűségtől Szapora füttyök neszek költöznek a tájba

Zöld robajjal megindulnak a helyek hogy szétfeszítsék a horizontot

Bőrömön át érzem hogy a fában zizeregnek a sejtek a rostok

Búza rozs friss hadai seregeinek Sarjadó reménység-palánták

susognak Lábamnál tömzsi bokor tollászkodik lassan kibontja szárnyát

Szervátiusz Jenő

Világszám

Az igazat megvallva mosolyogtunk, amikor az öreg — összemelegedve velünk jó esti beszélgetéseken — kimondta: »Világszám voltam, gyerekek.« De túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy hangosan is kétkedni merjünk. Laci bácsi azonban megérezte, hogy nem hkzünk neki, s annyiban hagyta a dolgot. Mi még egyszer-két- szer cinkosan összenevettünik, ha feltűnt a körünkben a »Világszám«, azután nem törődtünk vele.

Abban persze senki sem kételkedett, hogy az öregnek volt valami köze a cirkusz- hosz (cirkuszművészethez), de hát messziről jött ember... A népművelési berkek abban az időben különben is csak úgy hemzsegtek a levitézlett színészektől, bűvészektől, s mindenféle csepürágóktól. Többségük régi plakátokat, fényképeket mutogatott, s mindenkinek volt magyarázata arra, hogy miért tört derékba a karrierje. A történtek — rendszerint az ital hatására — kifényesedtek. De volt, aki nem ivott; a féldeciknél sokkal olcsóbb öngerjesztéssel »adta elő magát«, így ismerhettem meg Karády Katalin egykori vőlegényét — akihez a művésznő még most, Sao Pauló-i masamód korában is olthatatlan szerelemmel ragaszkodott —, így kötöttem barátságot egy hetven körüli (»A koromról nem beszélünk, kedvesem, különben is már Beregszászban meghamisította egy kedves fiú a keresztlevelem ...«) primadonnával, aki már a húszas években a S z tany is zl avszki j - szisztéma szerint játszotta Glavári Hannát. S közel kerültem még másokhoz is, mert mindig jó közönség voltam, aki hisz a mesékben.

így hát nem véletlen, hogy Laci bácsi nekem mutatta meg — évekkel első találkozásunk után — azt az amatőr filmet, amelynek fölvétele új szakaszt nyitott életében.

A filmen — a rosszul besötétített délutáni szobában, a búgó-zümmögő kis vetítőgép mellett — egy szabályos trapéz-számot láthattam, ugrásokkal, fogásokkal, szaltók- kal.

A fölvétel pár héttel azelőtt készült. Ahogy lepergett a tekercs, az öregúr kivezetett háza kertjébe, s megmutatta a helyszínt. Erős állványrendszer volt; ez tartotta a trapézt, amelyen ugyanúgy lehetett dolgozni három artistának, ahogyan a cirkusz kupolájában. Ezt az állványzatot egy évtizedig építgette a volt cirkuszi ember. Először csak nagy titkon, s csak önmagában. Közben figyelte a fiait, hogyan nőnek, erősödnek.

Az Öreg külsejében Is

igyekezett megőrizni az artistát. Ettől egész megjelenése kicsit excentrikussá vált : éppen ezt akarta. Nem volt civil. A két fiú azonban — bár kisgyerekként talán még utazott a cirkusszal a nagyobbik — már nem őrzite a manézs-hagyományokat. Legalábbis látszólag.

Még egyszer megnézem a filmet —akkor már figyelve a mutatvány finomságait is, meg hallgatva a szakmai magyarázatot —, s csak bámultam.

— Ja, öregem — mondta Laci bácsi minden pátosz nélkül, de nagyon komolyan —, a vér nem válik vízzé! — Majd megkérdezte: — Mit gondolsz, lesz belőlünk valami?

— Hogyhogy lesz-e? A szám kész, máris műsorképes — lelkesedtem. Jóakara- túam mosolygott, mint ahogy a naív embereken szokás, s megmagyarázta: »Nézd, lehet.

Regén\f részlet, módosítással

ftyímes! cralád

Mostanában sok régi regény új kiadását vásároltam meg. Olvasás közben elgondolkoztam: nem lenne helyes a regénynek néhány mondatát a mai generáció számára egy kicsit átalakítani? Valahogy így: .

Taxi (részlet a régi regényből) »A férfi kirohant a kapun és intett egy arra haladó taxinak. Üldözője egy másik taxiba ugrott, és dupla pénzt ígérve, utasította a sofőrt, hogy kövesse az előtte haladó gépkocsit.«.

(Mai formában) »A férfi kirohant a kapun, beszaladt egy dohányboltba, tantuszt kért és tárcsázta a 222-222- őt. A város másik végéből ígértek taxit. Üldözőjével kö- í zölte a taxi vállalat, hogy bár megdrágult a taxi, most rossz az idő, pillanatnyilag nincs kocsi. Amikor a férfi kijött a dohányboltból, éppen arra ment, egy taxi, de valaki megelőzte. Az üldöző erre megkérte az illetőt: engedje meg, hogy felesben használhassák az autót«.

Kávéház (részlet a regényből): »Elek felhörpintette a cseresznyepálinkát, egy koronát akart az asztalra dobni, de rájött, hogy könnyelműség lenne, és csak három húszfillérest tett le. Azután kirohant a nő után. Nem is látta, hogy a pincér mélyen meghajolva vágja zsebre a pémzdarabokat, mert a pálinka csak harminchat fillérbe került.«

(Mai formában): »Elek megitta a cseresznyepálinkát, pénzt dobott az asztalra és kirohant. A pincér az ajtóban elcsípte és figyelmeztette a vendéget, hogy a fél deci ital náluk vem öt forint, hanem tizenkettő«.

Hídpénz: »Flóriánnak éppen csak annyi pénze volt, hogy a Lánchíd pesti oldalán bedobja a hídpénzt a perselybe.«

(Mai formában:) »Flórián a megengedettnél nagyobb sebességgel kanyarodott rá a Lánchidra. A közlekedési rendőr elvette be- . tétlapját. Száz forint.«

Gardedám. (Regényrészlet) »Nusit, mint mindig, ezúttal is Jolán néni kísérte a színházba«.

Ma: »Nusi kétnapos csónakkirándulásra ment Ferivel azután egész nyáron vele ment weekendre«.

Csengő a moziban: (Regényrészlet): »Egy perccel a film befejezése előtt, mielőtt kivilágosodott volna, diszkréten megszólalt a figyelmeztető csengő. A tizenhét éves fiú, aki a tizenhat éves lány kezét szorongatta, gyorsan arrébb húzódott.-«.

Mai forma: »Mielőtt a

mozi kivilágosodott volna, a tizenhét éves férj gyorsan hazasietett tizenhat éves feleségével tizenegy óra felé járt az idő, meg akarták takarítani a kapupénzt«.

A mindenes. (Regényrészlet): »Mari takarított, mosott, főzött és a gyerekeket elvitte az iskolába. Karácsonyra a naccsága régi szoknyáját kapta ajándékba-.

Ma: »A bejárónő kijelentette, hogy amíg a porszívót nem javítják meg, nem takarít. Húsvétra régi. de még szép nercbundát kapott. Megígérték neki, hogy májustól kezdve autó hozza és viszi haza-. Palásti László

hogy már mutat valamit a dolog, de ezzel a névvel nem lehet... A két háború köpött én világszám voltam. Nemcsak Európában, Amerikában

is. Ha hiszed, ha nem — de most már el kell hinned! — egy milliomosnő meg akart vásárolni. S amikor azt mondtam, hogy nem hagyom a cirkuszt, az egész manézst hajlandó volt kifizetni.«

— Aztán meggondolta —' próbáltam ugratni az öreget.

— A trapé, tudod — mondta akkor (így a szóvégi hangzó nélkül) — szerelem. De több is annál. Mert a trapé- nak nem lehet hazudni. Húszdekányit sem, egy másodpercet sem. Mert akkor otthagy, s zuhansz a semmibe. (Az én derekamon sohasem volt longe.) De mindig hű voltam hozzá. így aztán megvárt akkor is, mikor bekötötték a szemem, s három

szaltó után repültem rá.

Végre megértettem, miben állt a világszám.

— Nagy ember vagy, öreg

— próbáltam engesztelni régi kétkedéseimért, s kicsit meg is hatódtam, ö nem. Telve volt tervekkel, energiával.

Egy idő után — ezt már csak újságokból tudom — a szám valóban műsorképes lett. Ügy hírlett, a kisebbik fiú túltesz még az apán, az egykori Repülő Ördögön is. Természetesen Laci bácsi volt a »fogó«, a gyerekek repültek.

Az öreg vékony, szinte cin- gár ember volt. Lötyögő öltönyében kicsit komikus. Azok közé tartozott, akik levetkőzve mutatkoznak meg igazán. Az izmai azonban így sem voltak túlságosan dagadóak, inkább kötélszerűek, s erősek. Tökéletesen uralkodott a testén.

Mikor a készülő számot láttam, azért megkérdeztem: »Meddig fogod bírni? (Az öt- venhez nagyon közel járt már.) Hallgatott. Másként próbálkoztam: »Nem félted a fiúkat?« (Azt meg sem mertem pendíteni, hogy ő maga fél-e vagy sem.) Egy ideig is- I mét hallgatott, aztán azt mondta: »Ezek olyan civil kérdések...«

A szám már sikerrel futott itthon, s kilátásban volt egy külföldi szerződés is, amikor az öreg lezuhant.

A rokkantsági nyugdíjához valami nyilatkozatot nekem is alá kellett írnom, hogy a szerencsétlenül járt artista ettöl-eddig népművelőként dolgozott.

Sem akkor, sem később

nem találkoztunk. Azt sem tudom, él-e még. Valaki dühösen mesélte, hogy minden a legnagyobb rendben ment a számmal, de az öreg valami újat akart. A próbákon úgy látszott, sikerül, s akkor ... De hát minek akar valaki ötvenen felül újítani?«

— kérdezte a beavatott.

— Ez olyan civil kérdés — válaszoltam szinte durván, s otthagytam. Aztán fogadkoz- tam, hogy majd írok egy jegyzetet arról, milyen tiszteletreméltó az az ember, aki nem elégszik meg a lecke felmondásával, aki nemcsak eljátssza, hogy bátor, aki nem kapaszkodik biztosító- kötelekbe, de akinek mindig számíthatunk felénk nyújtott kezére. Nem írtam meg, mert túl retorikusnak találtam.

Gyarmati Béta

Jean-Jaques Rousseau