Somogyi Néplap, 1978. június (34. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-07 / 132. szám
Vifigzaemlékf *38 Dalosünnep Kaposváron — 40 éve Úgy érzem, kötelességem megemlékezni arról az értékes eseményről, hogy városunkban is megszólalt egy csodálatos »orgona-«, az iskolák kórusaiból alakult »Somogyi Éneklő Ifjúság«. Abban az időben a Somogy megyei Ált. Tanító Egyesület főjegyzőiéként igyekeztem a tanítóság nagyobb megbecsüléséért harcolni. Nagyon megkapott az egyik pedagógiai szemináriumon Odor Gyula tanfelügyelő kijelentése: »Ne legyen a testnevelés és az ének, mostohagyereke a tanításnak!« Mint a város elemi iskolai testnevelésénék megbízott irányítója, igyekeztem az új, modern szellemet képviselni. Ennek eredményeit láthatta is a város népe, mert azokban az években minden tanév végén impozáns, nagyszabású tornaünnepélyt rendeztünk a város iskoláinak a részvételével Munkám folytatását a háborús évek, az egyes iskolák hadákórházzá történő igénybevétele megakadályozta. Már Zala megyei tanító koromban részt vettem a délzalai községek iskolái részvételével Nagykanizsán megtartott énekbemutatón. Ez a gondolat nem hagyott békén. Gondolkoztam, hogyan lehetne itt, nálunk is megvalósítani: de még jobban, még szebben. Volt egy pár hozzám hasonló megszállottja az énektanításnak: Fóris Géza és Sík Sándor tanító kollégák. 1937. december 6-án a Somogy megyei Tanító Egyesület választmányának az ülésén előadtam javaslatomat a »Somogyi Éneklő Ifjúság« dalosünnep megszervezéséről. Az itt hozott határozat alapján megindítottuk a szervezőmunkát. Meghívtuk a város középiskoláit, a járási székhelyeken működő iskolákat s a Kaposvárról könnyen elérhető községek , elemi iskoláit* ismertettük velük célkitűzésünket és azt, hogy 1938. június 6-án a Városi Színházban tartjuk megyénk első »Éneklő lfjúság«-dalosünnepét. ' Nem versenyt szerveztünk, hanem ünnepet. Kodály Zoltán is megígérte jelenlétét, de közbejött akadályok miatt ő elmaradt a rendezvényről. Kaposvár a részt vevő vidéki iskolás gyermekeket ebéddel vendégelte meg. Majd a teljesen megtelt színházban délután 3 órakor felcsendült az összes énekes gyermek ajkáról Pretorius: Biztató c. kánonjának dallama. Zengett az egész színház; az énekesek nemcsak a színpadon, de az erkélyen is, sőt egy szólam a kakasülőn énekelt. Csodálatos élmény volt 800 gyerek ajkáról hallani a felcsendült ldasz- szikus dallamot! Molnár Ferenc ny. népműv. felügyelő, • aranydiplomás tanító Űj hanglemezek Operai aranyhangok Megmagyarázhatatlan csoda, hogy a húszas-hairmineas- negyvenes években. — a gazdasági válságok, a háború idején — aranykorát élte a magyar operajátszás. Azóta se szeri, se száma az Oláh Gusztáv és Tóth Aladár rendezői módszereit. Tango, Fai- loni, Klemperer, Ferencsik karmesteri felfogását elemző könyveknek, tanulmányoknak, s alig telük el nap, amikor ne hallanánk a rádióból Báthy Anna és Basilides Má~ ria, Závodszky Zoltán és Rosier Endre, Losonczy György és Fodor János énekét. S teljesült végre az a vágyunk is, hogy ezeket a feledhetetlen aranyhangokat rendszeresen visszaidézhessük — hanglemezről. Igaz, a Hungaroton Nagy magyar előadóművészek sorozatának darabjai természetszerűen meg sem közelítik az újonnan készült szte- eoíelvételek technikai minőségét, de a zenei élmény kárpótol bennünket A remek sorozat egyik nemrégiben megjelent albumának szomorú évforduló ad időszerűséget. A napokban lenne 75 éves Székely Mihály. Mintha második otthonához, a pompás Yhl-palotá- hoz intézett volna utolsó szózatot tizenöt esztendővel ezelőtt, amikor a grandiózus Vardi-hősnek, az agg patrícius Fi esc ónak a jelmezében, így énékelt: »Nagy ősök fényes vára, búcsúzom tőled.« Dermedt csend 'A nagy barna tölgyfaajtó régi kilincse mozdulatlanul mered a sötét folyosóra. Egy rés az ósdi ajtón önti belülről a zajt. összeszorítja torkomat egy prés, százötvenet ■ ver a szívem. És folyik a vér az arcomból, a szívemből valahova, valamerre. Minden fehér lesz, mint a végtelen üresség. A kilincs megmozdul: rajta s kezem. Belépek. Elcsitul az osztály, a fiúk és lányok vi- gyázzba merevednek. Egy szőke, hosszú hajú kislány a hetes. Jelent: — Tanító bácsinak tisztelettel jelentem, hogy az osztály létszáma... Leülnek. Megkezdjük az órát, a mai nap az utolsót, ök még nem tudják, hogy nekem nemcsak a mai napra az utolsó. Ügy dolgoznak, mint máskor. Mintha mi sem történt volna. Csak én tudom, » nekik meglepetés les%. Állandóan erre gondolok. Járkálok a padsorok között föl s alá, diktálok, ellenőrzők. Dicsérek, dorgálok — mint rendesen, Marika ügyes, szépen felelt, Tibi ma butaságot mondott. Felpercernként nézem az órát, csak nem halad. Kínlódom. Újabb és újabb feladatokat oldunk meg. Hiába. Ezt csak a gyerekek végzik, én már nem itt vagyok. Bennem a feszültség egyre gyülemlik. Végre a csengő figyelmeztet: öt perc múlva vége az órának. Pakolnak. Még nagyban folyik a zörgés, amikor kezembe veszem a naplót. Zavartan forgatom, s várok. Elcsitul az osztály. Talán érzik, hogy valamit mondani szeretnék. — Gyerekek! — kezdem. Csillogó, csodálkozó nagy szemek merednek rám a padokból. Már ők is tudják. hogy valami más jön, mint eddig. Újra belekezdek: — Gyerekek! Ma volt az utolsó nap, hogy tanítottalak benneteket. Hétfőtől máshol dolgozom. Megakadok, mert nem tudom szóban kifejezni, hogy mennyire a szívemhez nőttek. A bájos gyermekarcok, a csintalan-huncut szemek, az értelmes és néha bosszantóan együgyű kérdések, válaszok. Néma csend. Majd az egyik padban felzokog egy szőke kislány. A kis hetes az, aki az óra elején még olyan ügyesen jelentett. A padra borulva sír. Érzem, könnyei átnedvesítik a szememet. Még visszatartom, még türtőztetem magam. Majd áttör rajtam is egy kimondhatatlan fájdalom. — Legyetek nagyon jók! — nyögöm, és már rohanok is ki az osztályból. A nagy barna tölgyfaajtó döngve csukódik be mögöttem. Dermedt csend és súlytalan üresség surran utánam a résen át. Gyarmati László Másnap meghalt A Simone Boccanegra áradó búcsúdallamát azonban megőrizte a hanglemez, akár a hatalmas terjedelmű, meleg »basso pro- fondo« többi legendás produkcióját: a gyermekgyilkos Borisz cár vergődését, Sarast- ro, a bölcs főpap intelmeit a Varázsfuvolából, Ozmin hátborzongatóan tragikomikus akasztóíaáriáját a Szöktetés- böl, Leporello szolgai büszkeségét amellyel szofcnyapecér gazdájának, Don Jüannak hódításait magasztalja, s a leggyönyörűbbet: a kolostorban, az éjszakai magányban tépe- lődő, megcsalt, elhagyatott Fülöp király hatalmas monológját. Nem kétséges, hogy ez a sokat játszott de megúnha- tatlanul szép felvételekből összeállított lemez »sláger« lesz. S reméjük, hogy a Hungarotonnak hamarosan új Székely Miháiy-album kiadására is lesz lehetősége, például azokból a mostanában előkerült a rádióban néhány napja bemutatott felvételekből, amelyek a feledhetetlen basszista Metropolitán-beii vendégszerepléseiről készültek. Pataky Kálmánt a budapesti, a New York-i és a Buenos Aires-i közönség mint eszményi Mozart-tenort ünnepelte, a bécsiek pedig arra esküdtek, hogy ő az ideális Verdi-hős. Sajnos, a Staats- oper »nagy magyar Verdi-né- gyesének« — Németh Máriának, Anday Piroskának, Svéd Sándornak és Pataky Kálmánnak — együttes felvételeiből igen kevés maradt fenn, .ily módon az operabarátok ifjabb nemzedéke elsősorban Mozart- interpretátorként ismerheti meg tizennégy éve hallott művészünket az új lemezről. Manapság, amikor világszerte az indokolatlanul kemény, ro- irantikusant drámaiaskodó Mozart előadásmód jött divatba .— valószínűleg az énekesek technikai nehézségei miatt —, és a Mozant-tenorok kihalásáról beszélünk, szinte felüdülés ezt a középső regiszterekben hallatlanul lágy, ám a magasságokban csodálatosan kifényesedő, ifjonti optimizmussal csengő trubadur- hangot hallani. Belmonte, Don Ottavio, Tamino szerelmi kínjainak, féltékenységének, majd beteljesült boldogságának hallatán az éteri nyugatom, a megtisztulás érzése vesz erőt rajtunk, amelyet később a Verdi- és Puccini- produkciók izzó szenvedélye, tragikus komorsága semmisít meg. Egy »univerzális« művész emlékét idézhetjük fel. L. A. m TÓTH BÉLA Legendák a lóról Már éppen a dudacserepeket malteroztuk az emeletes kaszárnyák tetején, mikor hírleltük, hogy jönnek a csikók. Tíz ménesbe osztották őket. Kétszáz csikó meg egy katonacsikós méLlé löktek má- sodmagammal bojtárnak. Fáj- dítottam sorsom, hisz kinőttem azt én már tizenkét éves koromban. A fölöttesem félt a lótóL Mivel rajta katonaruha volt, övé lett a bizalom De vigasztalódtam is. A bukovinaiak közül kikóstolt lovat rámruházták, ahogy kívántam. Jó kis könnyű járású, fekete kanca, törzskönyve szerint erdélyi születésű. A Virág nevet én ragasztottam rá. Lóállásunk kint volt fölütve Fecskésen, a gazdám mindennap bejárt parancsosztásra. Az első pillanattól irigyem lehetett, mert soha nem monta meg, mi a parancs, mi a várnivaló, csak kummogott az orra alatt. S rettenetesen, törte, üldözte a lovát, tudni akart vele bánni. Ügy ülte, mint majom a köszörűkövet, fiéit, meggörnyedt rajta. Sehogy se érezte, mit lép alatta a ló. Mi meg, hogy ilyen begyógyult szájú volt velünk, bojtárjaival, hát nem mondtuk neki, mit is kéne mozduljon, hogy a ló is értse. Ügy lehet, hasztalan mondtuk volna. Vaknak hiába mutatjuk, merre virrad ! Hanem ki tudtuk a bukovinai cimboráktól, hogy harminc nap múlva jön a kalapos király, megszemlézni mezőhe- gyesi alkotását. De élőre megparancsolta, hogy érkezésékor nem kíváncsi semmiféle parádéra, csak az eredményekre. Az ember mindent tudott. A ló révén ismeretségben voltunk a főispán, kocsisával, meg az alispánéval. Az. urak kocsisai pedig többet tudtak a világ fordulásairól, mint maguk a főispán! titoknokok. Mert a titoknok nem ült örökösen a bakon, de a kocsis hallotta azt is, ami nem -rá tartozott Na, ilyen nyomokon megtudtuk, hogy nem lesz cif- rasallangos megyei bandérium a király fogadására. Nem lesznek nemesi fogadó bizottságok és köszöntők. Százlovas csapat mezed versenyét engedik csak. De arra máris lehet jelentkezni. Mondtam apáimnak, hogy én fölirat- kozok. Megvidámodott — Vegyük készület alá a Virágot? — Mit kell azon készíteni? — Hallottál már mezei futóversenyről? — Maguktól, ahogy beszélni szoktak róla. — És azt hiszed, annyi, hogy nyeregbe csikós, aztán hajts?! — Hát? A többit tudja, a ló. — Tudni tudja, csak bírja-e? A mezei verseny nagy úttal jár. Bíróssá kell edzeni! A szegvári alispán lovásza éppen ide alá járkált választási malacokért, kérdés nélkül ellotyogta a föltételeket. Szeret okosnak látszani, hiszen nem akárki keze-lába ő. Na, mondja, hogy a makó- falvi átkelőtől indítják a versenyzőket egy csapatban, a király személynökének a lobogó jelére. A cél, itt, a nagymajori magaslaton letűzve, a király jelenlétében várja a befutókat három óra leteltével. A távolság Makótól Mezőhegyesig öt magyar mérföld. Torony iránt. De nem az úton ám! Így aztán lesz az a távolság hat magyar mérföld is. (Több mint 50 km.) Erre kell a Virágot fölkészíteni. Készültünk aztán, apám aggodalmai között. Ahhoz kínozni kellett a lovat. Nem legelhetett. Egész nap ültem a hátánt. A titkokat a benevezett katonacsikósak nem tudhatták. Szájpecek helyett kopárosra kötöttem, hogy zöldet egy szálat ne tudjon a szájába vermi. Nézett rám a Virág, mit akarok ezzel a bolondériávaL Kapott tavalyi szénát Este hazarúg- tattam, frissen fejt kancatej várta a Virágot vacsorára. Napi két mérföldnyi vágta az őszi szántásokon is hozzá tartozott Virág felkészítéséhez. Apadozott a horpasza. Nézett rám, de a rivális versenytársak is. Kicsi kárörömmel látták, hogy száradozik a bőr is a lovam horpaszára. Esti vágták után pár korty vizecske. Szigorú erősítés a széna leszorításában, az abrak mennyiségének leszorításában. A tréning tizenötödik napjától pörkölve kapta a zabot, félvödömyi kancatejet, és emelödött a vágta távolsága. Amikor már csak nyolc napunk vélt a versenyig, apám vizsgálgatta a lókukót. Amikor nem volt benne nedvesség, azt mondta, készen vagyunk a versenyvágtára. (Folytatjuk) Á tokaji parkerdőben
