Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-03 / 102. szám

ELMÉLKEDÉS AZ ALKOHOLIZMUSRÓL Szeretném, Ka mindenki tudná ! Barátokkal, ismerősök­kel, különböző társaságokban lépten-nyomon előtérbe kerü­lő téma az alkoholizmus, a mértéktelen italozás. Minden­ki beszél erről, időnként lai­kusok is határozottan kimond­ják valakiről, hogy alkoholis­ta. Néha azonban orvosok, jo­gászok, pedagógusok körében sem tudja mindenki pontosan meghatározni, hogy tulajdon­képpen kit is tarthatunk al­koholistának? Ügy látszik, hogy a megha­tározás nem él eléggé ponto­san a köztuda'ifcban. Csak a legszélsőségesebb esetekről merik egyértelműen kimonda­ni a véleményt. Pedig, hogy tulajdonképpen kit tekinthe­tünk alkoholistának, nagyon pontosan kellene ismerni, nemcsak az ezzel közvetlenül foglalkozók, hanem a laikusok körében, is. Igen sokszor ta- lálkozun olyan véleménnyel, hogy nem tartanak valakit alkoholistának, pedig a szak­ember megítélése szerint az. Talán azért van így, mert a barátokkal, ismerősökkel szemben akaratlanul is elné­zőbbek vagyunk, vagy egy­szerűen nem merjük kimon­dani kellő időben, hogy az illető beteg. Egyes közismert, más beteg­ségek esetében, mint pl, a cu­korbetegség vagy a magas vérnyomás, az emberek széles körben tájékoztatták a betegsé­gek alapvető mibenlétéről, és ennek eredményei a gyógyí­tásban is fellelhetők. Egy olyan betegség esetében, mint az alkoholizmus, talán még inkább szükséges, hogy min­denki. legalább nagy vonalak­ban tájékozott legyen erről a betegségről, ennek kezdeti ál­lapotairól, hiszen a végálla­pot és a szomorú következ­mény mindenki számára fá- jóan ismert. A szociológia és szociál- pszi.chiátria (társadalmi elrne- ■érvostan) tudományos pontos­sággal megállapította', hogy alkoholistának kell tartani azt az egyént, aki az alkoholfo­gyasztás következtében rend­szeresen és tartósan nem tud megfelelni azoknak a szerep­elvárásoknak, amelyek társa­dalmi helyzetéhez és státusá­hoz kapcsolódnak. Tehát nem­csak az az alkoholista, akit gyakran az utcán kell fölszed­ni ittassága miatt, vagy aki garázdálkodik az italozás kö­vetkeztében, bűntettet követ el, családját te'.tleg bántal­mazza, hanem azt is alkoho­listának kell tekinteni, aki az italozás miatt nem gondosko­dik kellően, a tőle elvárható módon családjáról, környeze­téről, esetleg a rábízott embe­rek megfelelő neveléséről, és nem tudja a tőle elvárható módon ellátni a munkáját. Az elmeorvostan az alko­holizmusnak a kialakulás és a súlyossági fok szerint négy fázisát különbözteti meg. Az első az alkohol szeretete vagy az alkoholfogyasztás megsze- retése (alkohol-philia). Erre az állapotra tulajdonképpen az jellemző,, hogy az illető bármikor, bármilyen körülbé- nyek között szívesen fordul az alkoholhoz, azt élvezet­tel és rendszeresen fogyaszt­ja. Már nem elégszik meg az időnkénti vagy az alka­lomnak megfelelő szeszes­ital-fogyasztással. Ez az ál­lapot vezet a második fá­zishoz, az alkohol megszokás­hoz. Ekkor már az egyén kívánja az alkoholt és rend­szeresen keresi az alkalmat, hogy az alkohol hatása alá kerüljön. Ebben az állapotban már kialakulhatnak szervi ká­rosodások is, de még vissza­fordíthatok. Ha valaki ezt a két fázist már elérte, jellemző rá a fenti szociálpszichiátríai meg­határozás, és alkoholistának kell tekinteni. Sajnos, ezek azok az állapotok, melyeket az egész társadalom hajlamos elnézni, mert az egyén még nem olyan magatartású, hogy elviselhetetlen lenne. A kör­nyezet hajlamos elnézni mun­kahelyi és családi hibáit az alkoholistákra nagyon jellem­ző »jó pofa« magatartás miatt; az illető hajlamos min­denből humort csinálni és környezetét jól elszórakoz­tatja Nagyon káros ez az elné­zés mind az egyénre, mind a társadalomra nézve, hiszen akik még csak ebben a stá­diumban vannak, sakkal könnyebben kezelhetők és hozhatók vissza a normális életbe, mint azok, aidknél ki­alakul a következő fázis, az alkoholmánia. Ekkor már az illető úgy fordul az alkohol­hoz, mint a különböző ká'oí- tószerélvezők az ópiumhoz vagy a morfiumhoz. Ilyenkor a szervi károsodások is sú­lyosabbak. Ebben a stádium­ban már olyan méreteket ölt­het az alkoholfogyasztás, hogy az illető egyén, nem tud meg­lenni alkohol nélkül, igényli az állandó alkoholhatást, és teljesen függővé válik az al­koholtól (alkohol dependen- cia). A szervi károsodások egyre súlyosabbakká válnak, és kialakulhat a legsúlyosabb forma is, a remegéses alko­holos elmezavar. Úgy ítélem meg, igen fontos, hogy ezeket az állapo­tokat kivétel nélkül minden­ki ismerje, fel tudja fogni, meg tudja érteni, hogy az al­koholistán akkor keli segíte­ni, amikor még nem alakul­tak ki a legsúlyosabb állapo­tok. Ilyenkor keil elsősorban az elvonókúra lehetőségével, az ön akarattal, vagy a kettő­vel együtt élni. Fontos, hogy a családi, baráti, társadalmi segítség kellő időben jöjjön. Az alkoholizmus első két fá­zisa után már sokkal nehe­zebb a segítség. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy minden betegsé­get kivétel nélkül akkor le­het eredményesen gyógykezel­ni, hogy ha azt kellő időben fölismerik; így van ez az al­koholizmus esetében is. Nem akkor segítünk embertársain­kon, ha elnézzük italozásukat, ha magatartásuk változásá­nak csak az időszakosan je­lentkező kellemes . oldalait vesszük tudomásul Ha ezt látjuk, talán jobban érthető a felelősség, amely az alkoho­lizmussal szemben a családi, baráti és társadalmi környe­zet kezében van. Dr, Kopa János (Folytatjuk) Forró júliusi nap süt, me­gyünk a fejedelem sátrához. Valahol a rókusi kápolna ár­nyékában cicázott zászlóival a szél. Ez a Rókus a birkavá- gók városa volt, vagyis a cincároké, de csúfolták kuko­ricavárosnak is, akik hara­gudtak az idevalósiakra. Megyünk a fejedelmi sátor­hoz. Húsz kurucos ruhájú kí­sér bennünket. Hanem egy püspök, bizo­nyos Szécsényi Pál nevezetű temesvári főpap mondja épp Rákóczinak, ’ hogy tizenkét napja megválasztották erdélyi fejedelemnek. Közel voltam hozzá. Hor­dozószéken ült a kápolna ár­nyékában, de egy öröm nem ragyogott föl az arcán a hír­re. Tudhatta a maga embe­reitől vagy sem, azon én gon­dolkodni se érkeztem, mert a püspök kíséretéből mellém lépett a gvárdián, bizonyos Elzevir Jakab nevezetű, hogy hol vagyok én, amikor min­denütt kerestet... Szolgálat- iára vagyok a gvárdián úr­nak, mondom neki. Osztja is a parancsot, hogy de mindjárt, egy percet se várva — nem volt tekintettel se fejedelemre, se püspökre, elvonszolt a sátortól —, de induljak Kaszapörre, mert egy csapat ló ott várja a puszta­gazdát, aki én leszek. Veszteni valóm egy pityke- gomb nem volt. Csak a hadi- lármát hagyhattam magam után, meg a szomorúságot Azóta a tájból, ha ki is másztam, mindig visszahozott a lovam. Szavadra a vezércsődör csön­gője csir.dített igent. Egy pisz­szenetnyit éppen hajnalodni kezdett az ég alja. — Ládd, egy éccaka elég, hogy a szegény ember az éle­tét elősorolja. De minek is mondom? Vedd úgy, hogy magamnak soroltam. Kinekis számolhatnék már el? Rajtad kívül a kerek világon nincsen énnékem senkim. — Itt vagyunk, Matyi bá­tyám körül hároman! Ne ve­gye nagy esküvésnek, de én kétszáz évig kisbojtárja le­szek, hogy eszem abrakos ta­risznyájába szedjem tudal- masságait. — Köll az néked, gyerök? De igazán? — Akár a falat kenyér! Ha mesei számításba ve­szem az időt, ahol három nap egy esztendő, akkor éppen háromszázhatvanöt évig él­tünk egy kenyéren. És a na­pok az éjszakával oly észre­vétlen ömlöttek együvé, ahogy a Maros oson a Tiszába. Munkának tó úgy illett a na­pok fordulásaiba, ahogy víz­parthoz a nádas, lóhoz a sö­rény, csikóshoz a karikás os­tor. — Aztán mikor Rákóczitól Kaszaperre került Matyi bá­csi, hogy csavarodott az élete útja? — Ha hinnék a táltosokban, hát azt mondanám, azok vet­ték kezükbe szerencsétlen sor­som fordulásait. Hiszen vol­tam olyan földhöz vágott ál­lapotban, ha Elzevir Jakab azt parancsolja, Szicíliába men­jek, én nekiindulok! Csak a bánatomtól valahogy szaba­duljak. Pénzem is volt. Ötszáz lovat hajtottunk Rákóczinak. Csengő aranyakban fizetett a kasznárja, abból nékem is csurrant egy esöppecske. Amúgy is dugdostam a foga- rasi lóbanktól kapott pénze­ket, hát éppen megvehettem volna Batidát rajta, ha a ked­vem kantáros lett volna rá. De hát képpel sem szívesen fordultam felé, azon is csak a búbánat lakott az én szá­momra. A parancs meg úgy szólt, hogy menjek Kaszapörre. Másnap dél felé odaérek, a Kakas unokáját lovagoltam, sebes járású, száraz ló volt; haladós. No, odaérek, de ájult meleg, egy nádszál meg nem zörren, mindenféle várta már az esőt. Éjszaka is, ahogy jöttem, a csillagok sűrűn sorakoztak odafönn, majd letaszigálták egymást. Levelibékák hápog­tak, daru kiáltott, lovam prüsszögött, és utamon a le­gyekre vadászva a hátamat is megsikáTolták a fecskék, olyan közel szálltak hozzám. Mind az idő készülődését mutatta. Kellett is. A berkekben tiszta zöld vizek tükrei csillogtak, jóharapó legelők terülköztek, de azok is várták az esőt Járatos voltam én e tájon. Évente forogtunk, átmentünk rajta, túl a Körösnek, neki' Berettyónak, hol Gyulának, le Szegednek. Lóval bajmolódó ember téreken jár, ha hagy­ják. Mentünk bujdokolva, egész méneseket lopva át katonai csapatok között oda meg vissza. Nem magunk­nak loptunk, gazdai pa­rancsolatokra mozogtunk. Elek az hozzá, odaérek ilyen esőváró ájult délebéd idején, de lovat egy szálat a régi szálláshelyén nem lelek. Gondoltam, ezek pusztát vál­tották. Nem voltak ott mezs­gyehatárok. Ment a jószág az orra után, a jó legelő-mezőt keresve. A pásztor meg a nyomában. Egy nyíirfás liget­ben álltak a régi veremházak. Folytatjuk) Sybil! visszaüt Milyen hauaja Várhegyi Mária és Rózsa Tibor Fémesen kattogó hanggal hulk. a hó a Csiky Gergely Színház idei szezonjának utol­só bemutatóján. Ez voltakép­pen lehetne egy abszurd játék hangulaeteremtő eleme is, csakhogy éppen, a Sybill cí­mű magyopei-ett egyik szenti- mentalizmuSsal telített jelene­te zajlik a színpadon. A szí­nészek kétségbeesetten igye­keznek hangerejükkel úrrá lenni a hógéppuska kattogá­sán — hiába! A premieren el­uralkodott a fejetlenség, a zűrzavar. Jacobi Viktor operettjét 1954-ben politikai okok miatt nem javasolták bemutatásra. 1978-ban művészetpolitikai okokból nincs indoka a szín­padra állításának: egyszerűen amiatt, hogy giccsgyanús! S ezen az sem változtat, hogy Martos Ferenc és Bródy Mik­sa szövegét Gáspár Margit — versek: Fischer Sándor — megpróbálta megújítva át­dolgozni. A bemutató azt a bizonysággal teljes vélekedé­sünket igazolta, hogy a Csi­ky Gergely Színház együttesé­től távol áll ez a műfaj, ez a fajta stilus. Semmi sem ma­gyarázza, legföljebb menti a mű bemutatását. Ez a ment­ség ki is merül abban, hogy nyilván szerették volna »fel­oldani« az évadot egy köny- nyedebb hangvételű darabbal. Csakhogy évad közben is ez volt a jellemző, gondoljunk a Mágnás Miskára, a Képzelt betegre, a Liliomfira. A kömy- nyed hangvételhez e produk­cióknál a kivitelezés színészi és technikai következetessége, pontossága párosult. Ez a Sy- billre most még nem jellem­ző. Pedig vártuk ezt a bemu­tatót: hogyan bánik Ascher Tamás e gyenge alapanyag­gal, mintegy ürügynek hasz­nálva azt, gyengéit szinte fel­mutatva, egy-egy rendezői és színészi ötlettel visszájára for­dítva a bárgyú szituációkat, összekacsint velünk, nézők­kel Eddigi munkássága —va­lamint Szőke István 'rendezé­sei — alapján ebben bíztunk. De nem ezt kaptuk. »Igazi« operettet játszottak nekünk. Erre viszont a társulat jelen­leg nem alkalmas. Egy-egy — képletesen — idézőjelbe tett figura alakítójának ugyanis elnézzük, ha a hangja nem azonosul a partitúrában előír­takkal. Ha viszont az előadás rendezőjének, szereplőinek a darab háromnegyed részében nem áll szándékukban a mű­faj parodizálása, akkor a kö­zönség elvárja, hogy a színé­szek hangkultúrája eleget te­gyen e másfajta követelmé­nyeknek, a szabályos operett játszási törvényeinek, köztük a megfelelő énekesi teljesít­ményeknek. A Sybillel tulaj­donképpen az idei évad tervé­ben megmutatkozott engedé­kenység ütött vissza. Pogány Judit kotlóstyúk- vénlány epizódja üdített föl berniünket az első felvonás­ban, Ahogy fogytak mellőle a Nagyhercegnő tiszteletére ki­vezényelt éneklő szüzek, úgy lett egyre kétségbeesettebb, öregebb és »önfeláldozóbb«. Néha mulattunk a Poire-t ját­szó Helyey Lászlón is, de fel­tűnt az, aminek már " á Lili- omfinál föl kellett volna tűn­nie: modorosán kinyitja, mintegy 'kérdőmondattá ala­kítva az állító mondatokát. Csákányi Eszter nem tett hoz­zá eddigi szu brett figuráihoz. Vajda Lászlónak van egy ha­tásos belépője..; S azután végre ebben a műfajban is Valaki van a színpadon. Olsavszky Éva megjelenésekor vastapssá fo­kozódik az üdvözlés. Nem a Kossuth-díjasnak szól ez, ha­nem a bizonyosságnak, hogy most valami a helyére kerül végre ezen a színpadon. Csak a szünetben tudtuk meg, hogy esti balesete után önfeláldo- zóan vállalta a premiert, meg­mentve, amit egyáltalán, le­hetett. Várhegyi Márta, Rózsa Tibor, Simon Géza képviselik a produkcióban az operettet. Figyeltünk Simon Zoltánra, Flórián Antalra, ifj. Mucsi Sándorra, Balázs Andorra. Hevesi Andrásnak ezúttal nem sikerült egységesítenie a zenekart a színpadiakkal Pauer Gyula képességeit nem tették próbára a Sybill dísz­letei, jelmezei. Széky József koreográfiájához táncosok kellenének. . Leskó László A dal kereszteslovagjai A Somogy megyei Pedagógus Férfikar jubileumi hangversenye Egy gombostűt is nehezen lehetett volna leejteni szom­baton este a Kaposvári Taní­tóképző Főiskola aulájában, oly sokan voltak kíváncsiak a Somogy megyei Pedagógus Férfikar jubileumi hangverse­nyére. A rendkívüli érdeklő­dés oka nyilván az a sok si­ker, melyet az együttes fenn­állásának húsz éve alatt el­ért. Rádiófelvételek, országos kórustalálkozók, a kőröshegyi műemlék templomban adott koncertek sora, külföldi ven­dégszereplések — íme, a leg­fontosabb »címszavak« a lis­táról A sikersorozat mögött pedig negyven, a megye kü­lönböző területein — főleg községekben — élő tanár, ta­nító, nevelő fáradságos mun­kája rejlik, kínos-keserves hajnali ébredés, hosszú uta­zások Kaposvárra, a próbák­ra, túlóra- és mellékkereset­nélküliség, vagyis: hamisítat­lan pedagógusi-misszionáriu­si magatartás. A számról számra vasko- sabibá váló vastaps azonban nem egyszerűen e magatartás­nak szóló elismerés megnyil­vánulása volt, hiszen a kon­cert nagyszerű zenei élményt is hozott. Az énekkar, mely az elmúlt év-ékben elsősorban barokk és klasszikus művek előadásával mutatta meg »oroszlánihangját«, most zöm­mel romantikus alkotásokat tűzött műsorára. A válogatás módfelett szerencsésnek bizo­nyult, hiszen ez a stílus re­mekül megfelel az együttes hangkarakterének. Mindenek­előtt a hangulat-, hangszín- és hangerő-változtatásokra való képessége miatt, amely nélkül a múlt század muzsi­kája nem tolmácsolható hite­lesen. Különösen tetszett A lombardok című Verdi-opera kereszteslovag-karának végén gyönyörűen kinyitó crescendo, s a hangzás tömörségével, a német romantikus stílus iránti fogékonysággal lepett meg a Spohr- és a Bruekner-darab eléneklése. Némi ritmikai in­gadozást, »maszatosságot« csak az utóbbiban észleltünk. A kórus hangzásképéről Ka­rai József kurucdal-feldolgo- zásainak előadásából tudtunk meg legtöbbet. Főleg lírai ka­rakterű, de a fortékat is biz­tosan éneklő tenor, a férfi­karok hagyományaival ellen­tétben levegős, hajlékony mé­lyebb szólamok: igazolták a következetes aprómunkái amellyel Heisz Károly kar­nagy a sajátos szín, az egyéni jelleg létrehozására töreke­dett. A két Liszt-alkotás — A munka himnusza és a Hun- gárria 1848 kantáta — bemu­tatása summázta a férfikar valamennyi erényét, amelyhez »pluszként« még az éneklés himnikus ércessége is járult. A már-már istenkísértően nehéz darabokat három fiatal operaénekes vendégszereplé­se emelte a különleges zenei élmény rangjára. Rohonyi Anikó minden, regiszterében kiegyenlített, szép színű szop­ránhangja nagy érték, kár, hogy egyébként stiluses ének­lését néhány rossz belépés, ritmikai pontatlanság rontot­ta. Kertész Tamás kitűnő hősbariton-orgánuma, nagy hangterjedelme bizonyára óriási hatást ért volna el az erőszakolt sötétítések, »öblösí- tések« nélkül is. Az igazi »re- veláció« a tenorista Nagy Já­nos volt rövidke szólamában. Pillanatok alatt, egyetlen haj- lításokkal telis-tele dallam eléneklésével is meggyőzött bennünket arról, hogy nem véletlen a néhány év alatt be­futott Tüneményes pálya, a főszerepek sora, s nem vélet­len, hogy ez a csodálatos bel canto-hanggal határtalan biz­tonsággal rendelkező fiatalem­ber Lamberto GardeUi »ked­vencévé« vált Nagyon sze­retnénk hamarosan ismét Ka­posváron hallani. A pedagógus férfikar és a szólisták nyújtotta élmény in­tenzitása a koncert második felében sem csökkent. A ven­déglátókkal évek óta baráti kapcsolatban álló Homérosz- kórus a szó szoros értelmé­ben megdöbbentette a jókor »felspannolt«, s a szokatlanul hosszú hangversenyt mindvé­gig ernyedetlenül figyelő kö­zönséget. Ez a félszáznyi vi­lágtalan ember olyan meg­hökkent ő stílusbi ztonsá g gal, tudatossággal mozog a melan­kolikus Brahms-' és Csaj- kovszkij-hangulatoktól Schu­mann népies könnyedségén át Kodály plasztikusan megjele­nítő erejű műveiig a kórus­muzsika egész birodalmában, amelynek jellemzésére csupán egyetlen jelzős szerkezet kí­nálkozik: a megtestesült tö­kély. Az »uniformizált« lé­legzetvételtől a hibátlan szö- vegkiejtésig mindent tudnak. A Bors István szobrászmű­vész által készített ízléses em­lék-plakettek, amelyeket Ba­lassa Tibor, a megyei tanács kulturális elnökhelyettese nyújtott át a harmadüc X-be lépett pedagógus férfikar tag­jainak, jutalmai egy magas rendű esztétikai minőségnek, s jutalmai az áldozatkész pedagó­gusi magatartásnak. De — a teljesség kedvéért — említsük meg itt mindazokat, akik az együttest — több vagy keve­sebb lépéssel — előbbre segí­tették, hiszen Merényi György és Heisz Károly karnagyok, a megyei tanács, a Latinca Sán­dor Művelődési Központ és a Pedagógus Szakszervezet hoz­zájárulása nélkül a szombati, nagyon sokáig emlékezetes koncertnek sem lehettünk volna elragadtatott részvevői. L. A, Somogyi Néplap

Next

/
Oldalképek
Tartalom