Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

E gy októbert nap vadgesztenye-huHatő reggelén léptem először a Kunffy- portára. Csaknem minden héten el- eut.óztam előtte, kíváncsi pillantásokat vetve • park lombjai közé, vagy a sárga kúria vas­rácsos ablakaira, de ahhoz, hogy megállják és körülnézzek, jó ideig nem éreztem magam •felkézsültmek«. Nem azért, mert keveset tud­tam Kunfíy Lajosról (se keveset, se sokat), s mert egy-egy emlékhely, múzeum meglátoga­tása előtt szeretem elolvasni vagy újraolvas­ni a vele kapcsolatos irodalmat. Nem. Ügy éreztem, ehhez a felkészüléshez nem köny­vekre van szükségem. Tudtam: miként a »plen-air« festője a természet fényeihez iga­zítja művészi látásmódját, úgy kell a szíve­met új pátriámhoz, a Balaton-parti Somogy- hoz igazítanom, ha otthonosan akarok mozog­ni a Kunffy-portán. (Akkoriban még zsandár- szigorral őrködtek bennem a szülőföld emlé­kei.) Mert Kunffyhoz Somogyon át vezet a megértés útja; aki Somogybán idegen marad, az Kunffy világában sem érezheti magát ott­honosan. Megpróbáltam hát. felkészülni. Át­éltem évszakait. Vonuló dombjai után ballag­tam, mint a számadó gondjaira bízott nyáj legifjabb, legtanulatlanabb pásztora. Lecsu­kódó szemű falvaiba mentem egy-egy szó tit­kát megörökölni. Tőkéi borát ittam táltos ar­cú öregemberek asztalánál, s közben egyre engedékenyebbé szelídültek az emlékeim. A Fertő, a Rábcatáj éles nádjai már nem met­szették el bennem az új hajtásokat A Hanság sárkánytorkú szele már nem bömbölt a fü­lembe, ha másféle hangokat is meg akartam hallani, _ . < „•.* .ssstau- * . * . 11 t A Kunffy-házat azért még Jő Ideig elkerül­tem. De ha elhajítottam előtte, az autóm visz- szapillantó tükrében mindén alkalommal megvillant egy pátriárkafej óezöstje. Mintha festő apám (az egykori Rudnay—Balló-tanít-1 vámy) valamelyik tanulmányportréja bukkant volna elő gyerekkorom egyik rejtett terpen- tinszagú zugából. Ilyenkor önkéntelenül Kunffy Lajos legendásan harmonikus, hosszú életének néhány epizódját próbáltam idézni, s ha ez sikerült, mint a régi archív filmeken, megelevenedett egy föld alá költözött világ. Furcsa, szökdécselő léptekkel siettek a séta­pálcás, cilinderes urak, virágkosárnyi kalap­ban a hölgyek, pazar fogatok özönlöttek a vi­lágvárosok utcáin, s a kávéházakban, kocs­mákban, szabadiskolákban még a tizenkilen­cedik század tanítványaként ült, ivott, gyötrő­dött a huszadik század egy-egy szellemóriása. Elképzeltem a tizenéves kaposvári fiút, amint százesztendős nagyanyjáról arcképet fest. Ez a nagymama Napóleon Európát zavarba ejtő éveiben már férjnél volt, s ha a véletlen úgy irányítja útjait, találkozhatott volna Kazin- czi’val vágj Berzsenyivel. A filmkockák gyor­SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK van. Nagyon szerette a tavaszt. Ilyen időben nekivágott a határnak, odakirft járt fél na­pig is. És hozta haza a töméntelen sok virá­got. Azért festett olyan gyakran mezei virágot az ura. Az asszony élt-halt a vadvirágért, az úr meg őérte. De szép is volt ám az a« asz- szony. Biztosan tudja, hogy még Rippl-Rónai József is festett róla arcképet. A vörös haja, az valóságos csoda volt. A faluban azt be­szélték, hogy nem is igazi, hanem paróka. Lánykoromban egy ideig magam is azt hit­tem. Már akkoriban is sokat jártam hozzájuk konyhai munkára, hát egyszer megkérdeztem a szakácsnőt, hogy mit tart erről a híreszte­lésről. »Hazugság« mondta. »Egyszer less be a fürdőszoba »kulcslyukán, amikor az asszo­nyom fésülködik. A két szemeddel látod majd az igazságot.« Igen jó lélek vçlt, szegény, egy évvel élte túl az urát. Szóval, hol ez, hol az a kép tetszik jobban. Van úgy, hogy egyiket- másikat hetekig, hónapokig nem látom meg, pedig mindennap elmegyek előtte. Aztán egy­szer csak rámköszön ... Itt van például ez az arc. Ha tudni akarja, milyen volt a falusi szegény ember, nézze meg jól. Én néha az apámat látom benne. Végigjárjuk a parkot. Kunffyné Tiller Ella kedves évszaka jótékony napsütéssel örven­deztet madarat, fát, virágot, özvegy Németh Istvánná — Rozika néni —, a művész hagya­tékának gondozója mindenütt, lát valami ten­nivalót. Mint jó gazda a portáján. A ház üres, csendes. Elporladt kezekről ál­modnak a nehéz kilincsek. A tágas konyha rakott tűzhelye mogorva, dermedt. A kamra ásít. Az ősi pince boltívei alól elszállt az év­százados hordóillat. — Pedig sok hordó állt itt valamikor — szólal meg Rozika néni. — Jó rizlingje ter­mett az uraságnak. Szép szőlője volt (sokat dolgoztam benne lánykoromban), a vincel­lérje értette a dolgát. Emlékszem, egy kapos­vári kereskedő vette meg minden évben a borukat, mindig ugyanaz a kereskedő. — Az uraság nem ivott? — Igen-igen ritkán. Inkább kávézott. Ajaj! A kávé... Azt, látja, nagyon szerette. Napon­ta többször kávézott még 90 éves korában is. A felesége szintén nagy kávés volt. Azt hi­szem, én is náluk szerettem meg a kávét, mert most már rólam is el lehet mondani, hogy kávés vagyok. Ha néha felutazok Pestre Kunffy Zoltánékhoz, mondja is mindig a doktor úr: »Rozika, maga éppen olyan nagy kávés, mint a Kunffyak.« — Mikor lépte át először a Kunffyék kü­szöbét? — kérdezem. — 1933 tavaszán. Summásnak jöttem hoz­zájuk Badacsonytomajról. Itt melegedtünk össze a férjemmel, aki pedig Lábdi-hegyen nőtt fel, elég közel a házunkho?. ö volt az uraság summásgazdája. 1936-ban született a fiunk. 38-ban aztán végleg ide költöztünk. A gazdaházban kaptunk helyet, most is abban lakom. Itt van mindjárt a kastély mellett, az ablakából ide látni. Tudja, már summás- koromban megkedveltek a Kunffyék, később aztán úgy hozta a sors, hogy én lettem az egyetlen segítségük, bizal­masuk a faluban. Nekem pe­dig ők adtak jóságot, vigasz­talást, amikor szegény uram 57-ben meghalt, és egy ideig valósággal béna voltam a fáj­dalomtól. Roziká néni háza előtt a két platánt talán még a festő édesapja, az egykori garibal- dista szabadságharcos ültette. — »Nehogy elvedd az éle­tüket«, figyelmeztetett sokszor az úr. Isten ments. Amíg élek, megőrzőm őket. És mindent, amit, itt rám bíztak. Néha ar­ra gondolok, vajon elégedett lenne-e, ha még egyszer kö­rülnézhetne a portáján. Talán megszidna. De az is- lehet, hogy azt mondaná, mint ré­gen, ha megdicsért valamiért: »Jól van, fiam, Rozika!« san peregtek: Kunffy Münchenben, a Holló- sy-féle iskolában szemet, szájat, orrot raj­zol ... A párizsi Grand Caféban Balló Edéitől kér tanácsot, hogy a Julian-akadémián me­lyik mester osztályában dolgozzék . .. Munká- csyné a szokásos pénteki estélyen rámoso­lyog ... Rodin kezet fog vele... A parkban senkit sem láttam, de séta köz­ben folyton úgy éreztem, hogy valaki van a közelemben. A sűrű levél- és gesztenyehullás ellenére az utak tiszták voltak. Mintha a Kunffyak valamelyik régi udvarosa járt vol­na erre gereblyével pár perccel ezelőtt. Pe­dig a kincses esők és »csendes« háborúk ko­rában emelt kúria körül már régen nem dol­goznak udvaros cselédek. A műterem nyitva volt. Homályos mélyén egy kicsi parasztasszony állt seprűvel á ké­zében. Mögötte a bibliai Jób vigafiztmondó barátai társaságában. Kedvesen rámköszönt, s miután bemutatkoztam, sajátos stílusú tár­latvezetést tartott számomra. Végigtörölte a képek rámáját, közben ejtett róluk néhány szót. — Ez Itt a Kelemen Eszti — mutatott egy falusi madonnára. — Már csak ő van életben azok közül, akiket megfestett Pedig igen sok túri embert megfestett szinte az egész falut Itt van például az Aratóünnepély... Látja, milyen sokan veszik körül a Kunffyék torná­cát? Ahányszor én is ott álltam fiaital lány koromban... A műterem hideg volt. Szinte jólesett a képből áradó júniusi meleg. — Sok képén süt a nap — jegyezte meg az asszony. — Szerette a napot, a sok fényt, a felhőtlen eget. Aztán mégis ronda, szeles, esős időben temettük. Arra gondoltam akkor, hogy igazságtalan hozzá az Isten ... Télen egyszer sem látogattam meg a Kunffy-házat, Rozika nénit. így nem láthattam, hogy hóeséses napokon még az utakat szegé­lyező bukszusbokrokat is letakarította. A fa­lusiaktól tudom. — Hallom, félti a bukszusokat — léptem a műterembe egy tavaszi reggelen. — Féltem. • :— Miért? ' . i»-> — Mert ö 1« féltette őket. Szinte ugyanazon a helyen áll, mint első ta- láll^pzásunkkor. Seprű helyett most felmosó- ruhat tart a kezében. A hatalmas padozat nagyobbik fele már nedvesen, sárgán csillog. — Kellemes ez a tisztaság­szag — mon­dom. — Egy kicsit otthonosabb lesz tőle a ház — mondja. — Melegebb. Mert tudja, amikor még a nagyságos úr élt, éppen ilyen volt itt min­den. A képek, a festőállvány, az asztal, ezek az öreg fotelok. Mégis : vala­hogy melegebb volt. Még té­len is. Pedig fűteni sohasem lehetett. Egy­szer idejött egy magyar szár­mazású német festő, és nyolc napig másolta a Somogytúri gyermektemetést Engedélye volt, de nekem a közelében kellétt tartózkodnom. Ez volt az utasítás. Hát, tudja, mihelyt leült az álvány elé, én mindjárt észrevettem, hogy megváltozott a műterem. Még a levegő is más lett A festő vidám, ügyes kezű ember volt, sokat beszélt még munka közben is. Jó Volt nézni, ahogy dolgozott. Az unokámat is elhoztam néhányszor. Gondoltam, hadd lássa, hogyan dolgozik egy festő. A fiam is benézett néha, őt is nagyon érdekelte, mit tud ez a német művész. Mert a fiam sokszor bejárt abban az időben is, amikor még itt Kunffy Lajos festett öt sem zavarta, ha valaki nézte munka közben, bárkit megtűrt a műterem­ben. A fiamnak el is magyarázott néhány mesterségbeli dolgot, mert látta, hogy meny­nyire érdekli a festészet. Sokszor mondta is: »Nemcsak a maga fiának, minden somogyi embernek tudnia kell az én munkámról.« Én meg azt mondom: az a jó, ha már fiatalkor­ban megismerkedik ilyesmivel az ember. A fiatalnak érzékenyebb a szíve, mint a felnőtt­nek, akit már megpróbáltak a gondok. Ehhez pedig érzékeny szív kell, azt hiszem. Tudja, azért örülök nagyon, ha iskolás gyerekeket hoznak ide a tanítók. De mennyire örülök! Ügy mondanám nekik, hogy jöjjenek sokszor, mert mennél többször. jönnek, annál inkább lesz az övék itt minden. Azért hozom el én is, amikor csak lehet, az unokámat... — No, és jönnek-e a gyerekek? — Jönnek szépen. A túriak, a látrányiak, a gamásiak elég sokszor. De más falvakból is... — És tetszik nekik a képtár? — Én még olyan gyerekkel, de felnőttel se találkoztam, akinek ne tetszett volna. — Szokott mesélni a látogatóknak? — Ha kérdeznek, szívesen. És általában kérdeznek. ! — Például miről? — Az idegenek, szóval azok, akik nem erre a vidékre valók, sokszor kérdezik, mert nem értik, hogy miért élt egy ilyen híres festőmű­vész falun. — Véleménye szerint miért? — Én csak azt mondhatom, amit ő mesélt nekem annak idején ... Szinte minden sza­vára emlékszem. Így mondta: »Atyámmal jöt­tem először Somogytúrra birtoknézőbe. Atyám természetesen nem akart mindjárt dönteni, más vidéken is voltak eladó birtokok. En azonban rögtön beleszerettem Somogytúrba. Tudtam, hogy ettől a falutól én nem tágítok, ezt a házat én nem hagyom másnak. Mert ki sem kell Tépnem az udvarból, ha festeni aka­rok. Bármerre fordulok, akárhová nézek, fes­teni való tájat látok.« Nem gazdaszemímel nézett körül — teszi hozzá Rozika néni. — Nem azt kérdezte, mit fizet a föld, csak a látvány, a szépség érdekelte. Kezdetben nem is ő gazdálkodott a birtokon, hanem az apja és Károly fivére. Később aztán beletanult. Amikor én idekerültem, már jó gazda híré­ben állt. — Melyik Kunffy-kép a kedvence? — Nem is tudom ... Mostanában a felesé­ge arcképét nézem sokszor. Talán mert tavasz Szapudi Andrés Jól van Ham, Rozika

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom