Somogyi Néplap, 1978. május (34. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

I

Az utas a Centrum

presszónál lépett oda a kocsimhoz. Felhúztam a kesztyűt, megvártam, míg elhelyezed ik mellettem.

— Hová? — kérdeztem.

Nem válaszolt azonnal.

Levette a kalapját, ujjaival beletúrt a hajába. Hosszúideges ujjal voltak. Az arca eléggé hétköznapi. Szabályos orr, sűrű szemöldök, a homlokán kis forradás. Jó az ilyesmit megjegyezni.

— Szóval ?

— Ezen az utcán kifelé.

— A körútra ?

— Igen.

— Jó, de hová?

— Mindegy.

— Nekem is.

— Hát módjuk, hogy a híd felé. Balra.

Elég határozatlanul hangzott.

Annyit tudtam, hogy a kávé megint ugrott. Kávét akartam inni. ezért landoltam a presszónál. Az előző fuvarom egy tupírozoft kis macska volt, olyan titkárnő féle, tudja. Egyetlen fillér borravalót sem adott. A Géza utcában, az irodaház előtt szállt ki, azt sem mondta, hogy jónapot. A kocsiban erős, émelyítő par- íiimszag maradt utána, úgy éreztem magam, mintha egy illatszer boltban ülnék, gyorsan lehúztam az ablakot, hogy meg ne túladjak. Fáradt voltam, kicsit álmos is, alig vártam, hogy lenyelhessek egy jó kávét. Amióta kijöttem a garázsból, egyetlen percre sem maradtam utas nélkül. De meglehetősen rossz napot fogtam ki, csupa rövid, pár- forintos fuvart csináltam, ezek alig hoztak valamit. A bűzbomba meg egy fityin- get sem adott. Szóval, miután kitettem, befordultam a szomszéd utcába, hogy a Centrumban megigyam a kávét. Odahajtottam a járdaszegélyhez, éppen ki akartam szállni, amikor az a férfi a kocsimhoz lépett

Elindultam vele a Körút felé.

Ami azt illeti, nem vagyok oda az ilyesmiért. Nem tartom egész tiszta ügynek, hogy valaki cél nélkül ül be a kocsimba, és csak úgy a hasára üt. Dehát végül is nem az én dolgom. Az a fontos, hogy fizessen.

— Ha akarja, mehetünk lassabban is — kezdte az utas.

— Ahogy parancsolja.

— Gondolom, magának Is könnyebb, ha lassabban megyünk. Nem sietek sehová.

— Száguldani úgy sem lehet — mondtam.

A kis nő parfümjét az utasból áradó piaszag teljesen elnyomta. Ha szondába lehelne, menten szint váltana a kristály, gondoltam. Nem volt részeg, nem mondom, hogy az lett volna, inkább kicsit letörtnek látszott, mint aki a bánatát szellőzteti. Negyven körül lehetett, negyven-negyvenöt körül, vízhatlan kabátot hordott, a sál hanyagul lógott a nyakában.

Elhatároztam, hogy még véletlenül sem megyek ki vele a zöld övezetbe. Nem a képe miatt. A képével és a megjelentésével semmi bajom nem volt, de biztos, aimi biztos. A pasas rém sokat dohányzott Amint elszívott egy cigarettát, azonnal másikra gyújtott. Kétszer is megkínált, kétszer is azt mondtam, hogy női szakasz.

— Talán igaza van — mondta. — Jópárszor gondoltam én is, hogy le kellene szokni róla. De mi a fenének? Az embernek nincs olyan túl sok élvezetben része, hogy akárcsak egyről is könnyen lemondhasson, igaz?

Ez az egész, engem nem érdekel. Nem szeretem, ha udvariatlannak néznek, hált társalogtam vele, ahogy tőlem tellett. Azt feleltem, van a dologban valami.

— Ritka az olyan, akinek nincs semmi szenvedélye — folytatta. — Valami kell, ami fenntartsa az embert.

Már erősen sötétedett. ' az utcai lámpák fénye bevetődött a kocsiba. Az utasomnak láthatóan melege volt, kigombolta a kabátját, levette nyakából a sálat.

— Nem zavarom? — kér■ I ■

äezfel

— Hogy

— A beszéd nem zavarja?

Röhögnöm kellett

— Nézze uram, tizenöt éve vagyok a vállalatnál, el- képzeheti, hogy megszoktam. Ezt is, a részegeket is, az éjszakázást is, a tapeno- ló párokat, meg minden mást, ami a taxival együtt jár.

Az utas mohón szívta a cigarettát, mintha ez volna életében az utolsó alkalom.

= »«fen mindegyik

— «pp 4gr nem egyformák, mint a nők. De nem ám!

— Műszaki antitai entum vagyok — mondta.

Felőlem akármi is lehetett volna. Űntam, ez az igazság. De csak nem állította le a verklit Köpködte a kérdéseket, mint egy gépfegyver:

— Mindig ugyanezzel jár?

Pintér Tamás

Kétmillió meg egy

— Néha jól jön az embernek a beszélgetés — mondta.

Vállat vontam.

— Engem nem zavar.

Piros lámpát kaptunk,

beálltam az útkereszteződésnél sorakozó kocsik közé. A jelzőt figyeltem, a kávé járt az eszemben, meg az, hogy az igazgatóság ebben az évben is kihagyott a buliból, olyanoknak utaltak ki lakást, akik hozzám képest csecsemők a vállalatnál. Például Dobák. Csak távolról látott gépkocsit, amikor én már régen a volánnál ültem. Dehát Dobák valami szakszervezeti micsoda, mindig ott nyüzsög, állandó készenlétben tartva a nyelvét. ..

A lámpa váltott.

— At a hídon? — kérdeztem.

— Jó. Menjünk át a hídon. Arra mehetünk, amerre

akar.

— Rendben van. Én hajtok találomra, de szóljon, ha éppen másféle tájékhoz lenne kedve.

— Egészen mindegy.

Maga mit mondott volna?

Aszongya : egészen mindegy. Hát nekem aztán tényleg mindegy.

Találkoztam én már taxi mániásokkal máskor is. azt hiszem, ismerem őket: van pénzük, valahol jól leszopják magukat, és ellenállhatatlanul rájuk jön az autózás. Iyenkar semmi sem drága. Urak egy estére. Egy estére legalább. Ide-oda vitetik magukat, a városban, aztán rendszerint kikötnek valamelyik bárban.

De mintha ez más lett volna. És tulajdonképpen nem is igen látszott rajta az ital. Egész idő alatt csendben beszélgettünk, sejtelmem sem volt, hova akar kilyukadni.

Összevissza szövegelt:

— Jó kocsi ez?

Hát mit feleljék?«

— Tűrhető.

— Nem értek a márkákhoz — mondta.

— Az biztos. Akkor nem kérdezne ilyet.

Mondtam, rendszerint.

— Szeret vezetni ?

— Ez a munkám.

— Nem fárasztó?

— Minden munka fárasztó.

A Vérmező táján futottunk. Igyekeztem forgalmas helyen maradni. Manapság nem könnyű megbízni még a régi ismerősökben sem.

— Nem irigylem magáit — jelentette ki a pasas. — Ahogy nézem, nem lehet valami túl kellemes egész nap a volánnál ülni. Még akkor sem, ha megtalálja a számítását az ember.

A gépfegyver tovább kelepéit:

— Nős? — ez volt a következő.

— Meg akar interjúvolni?

— kérdeztem.

— Dehogy. Csak érdeklődtem.

— Húsz éve nős vagyok

— mondtam. — De éppen olyan, mintha kerek száz éve az volnék.

Furcsán elmosolyodott.

— Mi, férfiak, szeretjük jártatni a szánkat — okoskodott. — Fogadok, hogy meg sem tudna lenni a felesége nélkül.

— Csak bízza rám.

— Gyerek van ?

— Kettő.

— Kijönnek a pénzből?

Hogy kijövünk-e a pénzből, érti ? Mi a fenét akar ez, gondoltam.

— Gyerekkel nem lehet könnyű — mondta.

— Megvagyunk.

— Ahol két gyermek van, ott le kell mondani erről- arról.

Hát nem ugróm be, apuci, mondtam magamban. Tőlem aztán nem fogsz hallani semmi rázósat. De nem ám, apuci...

Fél Budát becsavarogtuk már, visszafordítottam á kocsit Pest felé. Emlékszem arra, hogy a taxióra jóval a százas fölött járt, fixiroz- ni kezdtem az utast, hogy vegye észre magát végre. Mintha kitalálta volna a

gandolaitakwÄ, *rt kérdezte, mit tartok rőta. Mondtam semmit

— Fejreejtett palinak tart?

Mondtam, miért tartanám annak.

— Ütődőttnek néz ml? — kérdezte.

— Nem tudom, miért beszéd így.

— Hogy ennyi pénzt kidobok, csak úgy.

— Az ön dolga uram.

— Néha jól esik az eb- bernek, ha kibeszélgetheti magát — mondta.

Kezdett nagyon az idegeimre menni. Fogalmam sem volt róla. mit akar. Mert abban biztos voltam, hogy akar valamit. Mérget mertem volna venni rá, hogy van valami az ügy mögött. Hacsak nem a feje beteg. Megpróbálkozott az mindenféle témával : időjárás, katonai puccsok, áremelés és fene tudja még mi. Mintha csak azért szállt volna be a kocsimba, hogy velem beszélgessen.

— Ha akarja, uram, ajánlhatnék önnek egy jó szórakozóhelyet — mondtam már kínomban.

Leintett, hogy köszöni, nincs ilyesmihez kedve.

— Szórakozóhelyre gondoltam, uram! Ahol igazán jól érezheti magát egy férfi, ha egyedül van.

Nem hiányzott neki.

— Szóval nincs kedve ilyesmihez?

— Nincs.

Szóljon hozzá!... Kétmillió ember lakik ebben a megveszekedett városban, és egyet sem talál magának, akivel normálisan elüthetné az idejét? Akikor már úgy fel voltam húzva, hogy a pokolba kívántam.

— Visszamegyek Pestre — ▼etettem oda.

Erre is csak azt momdta, hogy jó.

A Bazilika előtt leállítottam a kocsit

— Nézze, uram, ez igy nem megy. Én nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy verébként röpdössek az utcákban. Most már legyen szíves, bökje ki, mit akar.

Erre elkeskenyedett a szája, nem szólt egy szót sem. Feldobta a nyakába a sálat, féltette a kalapot is és a taxiórára nézett Az óra százhetvenötöt mutatott. Az utas a tárcájáért nyúlt két darab százast és ráadásként egy húszast nyomott a kezembe.

— Minden jót — mondta savanyúan.

Fellélegeztem, isten bizony. Csakhogy befejeztük. Végre megihattam a kávémat

Magyar szobrászati kiállítás a Műcsarnokban

Kincses Mária: Napozó Bogiért Judit: Fid

A VERS SZÜLETÉSE

Mezey Katalin

Elemeinkből

egy asszony aki pendelyünket látta kis gyermekek ki voltunk gyermekek követ tétet rá ami nem virágzik s konzervdobozban hordja a vizet a városban már nem futkos a lába a Hévíz utca üvege mögött nárcisz csokorral temetői sárban fekszik a juhar karmai között

Minden műalkotás — vers szerves egész (látszatát kell hogy keltse). De valóban az is, akármiféle darabokból forrasztja is eggyé megalkotója. Különben nem létezik. Anatómiájának természetéről árulkodhat a ritmus, a rím — tehát a formainak mondott elemek —, de életet nem ezek adnak neki. Az élet az általa megidézett valóságból sugárzik. Nem a szavakból, hanem a szavak által előhívott élethelyzetből, cselekvésből, gondolatból, — melynek foglalatja a vers. A vers mindenkor a képzeletben születik meg — akkor is, amikor megírják és akkor is, mikor elolvassák vagy meghallgatják. Az embernek arra a ma már természetesnek ható tulajdonságára számít, hogy jelekből fel tudja idézni a valóságot, tehát a beszédet, a nyelvet tekinti — jogos vagy oktalan magabiztossággal '— anyagának. A legegyszerűbb dal, rigmus, 'klapancia ugyanazt a képességet feltételezni, amit a legbonyolultabb, legelvontabb költemény: nevezetesen hogy közönsége előtt az elvont jelek halatán megelevenedik a húsvér valóság.

Ha nem ismernénk az irodalom közérthetőségéről évszázadok, talán évezredek óta folyó vitákat, eszünkbe se jutna ezek után, hogy problémát jelenthet bárkinek is az, hogy milyen legyen az a valóság, amit a közönség az írásokból kiolvas — amit hajlandó kiolvasni! A magasremdű lény, aki három betű — három értelmetlen és önkényesen, de közös megegyezéssel elfogadott kriksz-kraksz — láttán megbdrzong a vér baljós vagy tüzes látomásától, miért ellenkezik, ha megszokott jeleit szokatlan egymásutánban, szokatlan tartalmak közvetítőjeként látja viszont?

Nézzük meg, hogyan születik egy vers — hátha az első -megvalósulás követése megvilágíthatja azokat a gondokat, amiket az olvasóinak okoz. Szánt szándékkal választottam olyan verset, aminek a megírása hosszú időt vett igénybe, elképzelhetetlenül hoszút ehhez a nyolc sorhoz képest. Csaknem négy esztendőt. Ez persze nem azt jelenti, hogy szakadatlan négyszer háromszázhatvanöt napon át firkáltam ezt a mindössze nyolc sprt. De azt kell gondolnom, hogy ha nem alkalomszerűen, hanem naponta foglalkoztam volna is ezzel a verssel, akkor sem készült volna el sokkal hamarabb. Mégpedig azért nem, mert sorait időben egymástól távol e.,ő események hívták elő — nem egyszerre születtek. Tízszer vagy hússzor nyolc, tizenkettő, tizenhat sort is írtam míg ráébredtem, hogy mi tartozik belőlük össze. Négy esztendőn át tartott fogva ennek a versnek az élményköre.

Valamikor 1973 nyarán anyám házának kapujában utamat álta egy feketeruhás, feketekendős, áttetszőn fehérarcú öregaszony. Már ahogy közeledtem felé, s láttam, hogy engem vár a vadgesztenyefák friss sárgás-zöld lombjára rajzolva, mintha a fák fekete ága volna — azoké a fáké, amelyek alatt két-három éves gyerekként a lehullott, apró, tüskös, gesztenye-bo- gyócskákat a házfalra reszeltük, ami rozsdabarna nyomot hagyott, és amiért ez az asz- szony ránkpirított — már akkor kimondtam magamban a vers első két sorát. Ügy, ahogy ma is áll. És megéreztem valamit, amit évekig nem tudtam megnevezni, valami szorongás félét, amire azonban sokáig csak banális, erőtlen szavak jutottak az eszembe.

Közben egyszer anyám kivitt a temetőbe apám sírjához. Tavasz volt, anyám tevékenyen nyeste apám sírhantján a „űrűhajú füvet, vízért küldött a temetői betongyűrűs csaphoz. Leültem egy közeli, fehérkövű márványsírra, és megint olyasmit éreztem, mint a gesztenyék alatt Megint írtam egy hosszú — érzelmes és sok helyt banális — verset aminek a másikhoz látszólag csak annyi köze volt, hogy ugyanarra a muzsikára járt Ebből a versből való az első strófa harmadik és negyedik sora. (Jobban mondva ennek a versnek az első változatából — mert írtam belőlük egy párat.)

Megint máskor, éveikkel később, valahogy eszembe jutottak — talán mert valamiért ott jártam, erre pontosan nem emlékszem — ifjabb koron, Esztergomban töltött napjai. Jó barátok és nagy, közös tervek fűztek ehhez a városhoz, amelyet akkoriban újra meg újra bejártam, velük vagy egyedül, munka vagy beszélgetések között. Szerettem is járkálni benne, mert szép, régies, emlékekkel teli. Különösen szerettem benézni a Hévíz utca elején, egy földbe süllyedt, régi házsor egyik tö- rökös, kerek üvegszemekből álló ablakán, csak színesen <! erengő fényt sejtetett belül a vastag, ki tudja mikorról való üveg. Ebből a szomorú vonzódásból — és nem csak azért szomorúból, mert már nem járok arra, hanem, mért kevéssel Pestre jőttöm után motorbalesetben meghalt ottani legkedvesebb barátom, K.ss Erzsi — született a második versszak első két sora. Szintéh egy hosszabb vers részeként!, amit az előző kettőhöz ritmusán túl látszólag semmi se fűzött.

Vagyis még valami. Hogy ezt sem tudtam sehogy befejezni. Egy alkalommal, mikor verseimet lapozgattam, sorban bosszankodíam a három sikerületlen fölött. Hiába próbáltam, nem akarták megemberelni magukat. Pedig sokáig dédelgettem magamban a gondolatot, hogy ciklus lesz belőlük, hisz egyforma zenére járnak. ,

Kellett hozzá idő, hogy be^ lássam, nem ciklus, egyetlen vers részei ezek. Nehezen mondtam le saját hátterükről, és ötvöztem őket látszólag egyetlen történet részévé. Igen. Meghamisítottam az eredeti motívumokat, legalábbis először így éreztem, és valamennyit apám halálának motívum-világába olvasztottam. Eleinte szégyenkeztem emiatt, később viszont rájöttem, miért volt törvényszerű, hogy összekerüljenek, Mindhárom részt az elmúlás fölötti fájdalom formálta. De az első és a harmadik: élmény nem volt elég erős ahhoz, hogy külön verset vívjon ki magának. Ezért kerültek a legerősebb sugárzás hatása alá — és lettek az elmúlás kifejezői apám halálának környezetében. Ezt a lépést, ezt a döntést az utolsó két sor megírása követte. Mikor — néhány pillanat alatt — papíron voltak, magam is elcsodálkoztam, menynyire összetartozik ez a nyolc >r.

Mindezt avval zárom: ha sokszor a költőnek is ilyen nehéz rájönnie, hogy mi, miért egy vers, nem szabad elmarasztalni az olvasót sem. Legfeljebb ösztönözni, hogy ó is próbálkozzék újra és újrs föltörni a diót.

Mezey Katalin