Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-11 / 291. szám

Slmonyi Imre HEQYEK, SlKSAQOK A hegyen túl feltehetően síkság következik. Innét azt nem látni ám a bölcsek és vének így gondolják mivel már apáik is így gondolták és így tanították. Hogy aztán a síkságon túl újabb síkság következne (vagy csupán ugyanaz folytatódik?) esetleg egy másik hegy emelkedne s azon túl megint síkság és megint hegy (és így tovább) ezt még a szent öregek sem állítják teljes bizonyossággal. Csupán arról beszélnek (amennyit látnak) hogy akinek szomorúsága van a hegyen a síkság felé van az indulóban s akinek szomorúsága van a síkon az egyre kapaszkodnék a tetőre. Ennél többet aztán a bölcs doktorok sem tudnak. S ha mégis tudnak velem nem közölték. JÉKELY ZOLTÁN iriailer roskad! vállra — Álombéli találkozás Tamásj Áronnal — Chiovini Ferenc: Olvadás. (Óla jfestinény) Csörsz István Ketten úgy, mint azelőtt K ocsa László Csepelről költözött az anyjával Dunatelepre. Minden­nap borotválkozott, vasalt ingben járt horgászni, maga­tartásában azonban nern volt semmi feltűnő, kivéve azt, hogy sose fordította el a fejét, amikor oldalt nézett. Mintha rajta akarta volna kapni az embereket, hogy fi­gyelik. Haraszti minden reg­gel találkozott vele a negy­venhármas villamoson, meg­jegyezte magának a dolgot, de nem tulajdonított neki különösenbb jelentőséget egészen addig, amíg Kocsa udvarolni kezdett a húgának. Haraszti tízéves korától kezd­ve Rikkancsnak szólította a lányt. Irma átkozottul dühös volt ezért, annál inkább, mert a csúfnév rajta maradt. Kocsa néhány hónap múl­va megkérte Irma kezét. Ha­raszti öszezavarodott. Irmáz- ni kezdte a lányt, de majd beletört a nyelve, és gyak­ran elszólta magát. Kocsa ilyenkor rávillantotta a sze­mét, de hallgatott. Haraszti elviselhetetlennek érezte jö­vendő sógora pillantását. Amikor a dunatelepi telek kerítését kötözték, megkér­dezte tőle: »Te, mond: merev a nyakad, vagy mi baja van?...« A telek Irma hozo­mánya volt. Kocsa a szokott­nál is kevesebbet beszélt, amikor a telken dolgoztak — annál jobban megnézett min­dent. a virágkaróktól kezdve az utolsó deszkadarabig, amit évek során odahordott a csa­lád. »Egyszer majd ház épül itt« mondogatta az apjuk. Egyszer. Kocsa válasz helyett lesza­kított egy ringlót a fáról. Gondosan megtisztogatta és úgy emelgette, mintha ennek az egy gyümölcsnek a súlyá­ból akarta volna kiszámítani az egész termés súlyát. Ha­raszti akkor gondolt rá iga­zán először, hogy Kocsáélesz a telek és a ház. Mindezek az apróságok ki­kezdték az idegeit. A pja és az anyja mint­ha semmit se vettek volna észre. Irma per­sze elmúlt huszonnégy éves, és attól féltek, hogy a nya­kukon marad. Haraszti egy­re dühösebb lett. Bár az el­jegyzés napján megfogadta, hogy befogja a száját, kép­telen volt fegyelmezni ma­gát. Az fájt neki a legjob­ban, hogy Irma is megválto­zott. Mintha eltanulta volna Kocsától szemének azt a hülye rángatását... Harasz­ti egy alkalommal olyan düh­be gurult, hogy pofon vágta a lányt. A dunatelepi építkezésen az egész család dolgozott. Haraszti még soha nem haj­totta így magát. Az össze- esésig, a megszakadásig ke­verte a betont, hordta a téglát. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy Kocsa is alig állt a lábán. Egyébként meg­lepően jól bírta a munkát. — Szívós fajta- állapította meg Haraszti, de lassú, mint a tetű! — Végre valami konkrét hibát talált Kocsa jellemében. Irma már a hetedik hónap­ban volt és egyre formátla­nabb lett. Haraszti döbben­ten nézegette. Felfordult a gyomra a látványtól. A leg­nagyobb kétségbeeséssel gon­dolt a jövőre. Az se vigasz­talta, hogy őt igazolták az események. Amim az új ház­ba költöztek a fiatalok, ki­derült, hogy Kocsa nem segít a házi munkában. Megszok­ta, hogy az anyja végez el helyette mindent. De nem törődött a telekkel és a ház­zal sem. Hamarosan Dunatelepre költözött Kocsa anyja is, aki az első pillanattól kezdve gyűlölte Irmát. A gyerek ko­raszülött lett, csípőficamos. Bőgésen kívül nem hagyta el más hang a torkát. Az ut­cában már mondogatták, hogy néma, pedig nem volt az. Kiderült, hogy Kocsa anyja terjeszti a hírt Harasztit az egészségügyi problémáknál: jobban érde­kelte, hogy kire hasonlít a gyerek. Szerencsére Irmára ütött, apjától csak a szemét örökölte: Haraszti egyre azt várta, hogy rángatni kezdi, mint az apja. Megkérdezte az üzem orvosától, örökölhető-e az ilyesmi. Az orvos azt mondta, nem. Hát akkor majd teszünk róla, hogy ne tanulja meg — gondolta Ha­raszti, s elhatározása új ér­telmet adott az életének. E gy év múlva Irma visszaköltözött a gye­rekkel — a szülői házba. Megindult a pereske­dés, hogy kié legyen a du­natelepi ház. Kocsa nem vi­tatkozott. Egy régi csepeli ügyvéd barátja igazgatta he­lyette a dolgait, aki sajnos értette a dolgát: egyik felleb­bezés a másikat követte, ir­mának végül is volt helye, a gyereket befogadták, és úgy nevelték, mintha sem­mi köze se lett volna Kocsá- hoz. Egyelőre nem volt baj a szemével. Szerencsére lány, gondolta Haraszti. Egy lány mégis nehezebben tanulja , meg az apja hülyeségeit. A kislány szerette. Haraszti ezt jóindulatúan, de komoran tudomásul vette. Végre jó ügyvédet fogad­tak; a szódás cigány fiát, aki valamikor Haraszti isko­latársa volt. Vajónak hívták a fiút, és általában lenézték a környéken, ugyanúgy, mint az apját. Nagy darab férfi lett belőle, keveset mozgott, de gyorsan beszélt és vágott az esze. Fél év alatt elha­lászta a házat Kocsától. Feb­ruárban megkapták a végzést hogy Kocsának és az anyjá­nak ki kell takarodnia a házból. Irma azonban nem költözött vissza Dunatelepre. A Kertészeti Kutatóintézet­ben dolgozott, és ez a szü­lői házhoz volt közelebb. Jó­formán csak takarítani jár­tak Dunatelepre az asszo­nyok. Kocsa meg az ügyvédje új tervet eszeltek ki: előbb a gyerekláttatás ügyében, aztán a gyerektartás összege miatt, végül azért indítottak pert Irma ellen, hogy elve­gyék tőle a gyermeket. Az utóbbi nyilván Kocsa anyjá­nak az ötlete volt: a kislányt ugyan nem szerette, Harasz- tiékat azonban még jobban gyűlölte, mert ei akarta ad­ni a dunatelepi házat, hogy Csepelen vegyenek másikat az árából. Valamelyik tár­gyaláson kiderült, hogy már előleget is kapott rá. Ha- rasztiékat megint Vajó véd­te a perben, de ezúttal ne­hezebb dolga volt, Irma kö­rül ugyanis valami segéd­munkás legyeskedett a Ker­tészeti Kutatóban. Irma azt állította, hogy az egésznek nincs jelentősége, de akkor már valamennyien tudták, hogy másképp festenek a tények a periratban mint a valóságban. Kocsa azzal az indoklással adta be a kere­setét, hogy Irma erkölcste­len életet él és nem alkal­mas a gyereknevelésre. Haraszti úgy gondolta, itt az ideje, hogy tegyen vala­mit. Szólt a barátjának. Pá­losnak, és egy délután meg­várták Irma fiúját a Kerté­szeti Kutató kapujában. Ko­vácsnak hívták, Haraszti már kinyomozta. Pálos valamikor ifi váloga­tott birkózó volt — ő állt elöl, és amíg Haraszti be­szélt, a vállát emelgette. Ko­vács magas, fekete fiatal­ember volt csak igennel és nemmel válaszolt Nem taga­dott semmit. Azt mondta, hogy komoly szándékai van­nak Irmával; bármikor kész feleségül venni gyerekestől, de éppen házat épít Érden, ezért nem áll valami fénye­sen anyagilag. Ügy gondolták Irmával, hogy várnak egy évet. Mire idáig jutottak, Haraszti harci kedve erősen lelohadt, Pálost azonban, aki már dél óta hergelte magát, nem lehetett visszafogni. Egy­re fenyegetőbben emelgette a vállát és végül mégiscsak lekevert a fiúnak két pofont, mire az hátraesett a kecs- kefűzbokrok alá. Sápadtan felállt, leporolta a ruháját. Szó nélkül otthagyta őket. Két nap múlva ismét meg­várták Kovácsot, és megint kapott két pofont — ezúttal minden kísérő szöveg nél­kül, csak azért, hogy komo­lyan vegye a múltkori sza­vaikat. Ezzel lezárták az ügyet. Pálos ötiete volt, hogy Kocsát is meggyőzzék: hiá­bavaló a további piszkálódá- sa. Szombat délután volt, és tudták, hogy Kocsa kint ül a gáton. Haladéktalanul hoz­záfogtak a terv kivitelezésé­hez. de amikor Haraszti át­emelte jobb lábát Pálos mo­torjának hátsó ülése felett, iszonyú fájdalom hasított a derekába. A lumbágó, gon­dolta. — Állj meg! — könyör- gött Pálosnak. Homlokát és hátát kiverte a víz. Pálos azonban két napjí cserélte ki a motor lökésgát­lóit és büszke volt, hogy mi­lyen jól bírják a strapát. Amikor Pálos gázt adott, Haraszti némán, rémült nyu­galommal eleresztette barát­ja vállát és jobbra dőlt a víz felé. ■£■ rezte a fű árintését, p amely selymes volt, ™ mint Irma haja. Pálos hátranézett Nagyot csillant a fényben a motor nikkelezett kipufogódobja. Haraszti már hanyadt fe­küdt a fűben félig ájultan a fájdalomtól. Látta maga fö­lött Pálos árnyékát: válla közepén kis dudornak tűnt a feje. Mintha kérdezett volna valamit, amíg a bukósisak szíját babrálta az álián. Ha­raszti nézte az ujjai között hajladozó szíjat. Feje fölött lassan mozogtak a fűzfa ágai. Pálos ledobta mellé a bukó­sisakot: a tetejére esett, s megállt egy földhányáson. Haraszti úgy bámulta, akár egy csodát. Pálos himbálózó járásával megindult a gát felé. Kocsa mozdulatlanul fi­gyelte őket. Horgászbotja vé­géről pókhálószerű fényes fo­nál vezetett a vízig. Haraszti félrefordította fejét a fűben, akár egy nyúl az alomban. Tudta, hogy Kocsa fél, és ar­ra gondol, hogy mindjárt megverik. Miért nem fut el? Én se futnék, jutott eszébe. Hová is futnék? (Borongós szürkületben, omladékos ház végében, fel­szaggatott, gödrös helyen ta­láltam; nekem háttal, ma­gában ült: csak a felső tes­te látszott, se pad, se szék alatta. Kietlen környezete, elhagyatottsága szívenfogott. S hirtelen a feje fölül, a magasból lamentáló verses beszéd hallatszott, ilyenfor­mán:) »Állj meg, ember, állj meg, csak egy percre állj meg! A ház vége nyirkos, ez a hideg gyilkos. Állj meg, ember, állj meg, csak egy percre állj meg! Megfagy itt a lélek, ahol üldögélek, Szánj meg ember, szánj meg, és tűzzel kínálj meg! De ne csak gyufával: kőből ütött lánggal, lángoló csóvával! Hadd jusson belőle szemre, szemfedőre, s úgy szálljak az égbe, mint a csillag, égve1« (Sírás környékezett. Mögé­je léptem s roskadt, előre­esett vállára puha, prémes körgallért borítottam — nem tudom, honnan került a ke­zembe ... Feje közelségétől, válla érintésétől olyan erős borzongás járt át, hogy mi­előtt megszólalhattam volna, felriadtam. Történt 1970 má­jusában.) Alomból fogant, álomból ébrenlétbe átmentett versek, úgynevezett álomlátások, je­lentések ősidők óta számon- tarthatók. Mindenki álmodik. Költők is álmodnak, nem csak álmodoznak. Szerencsé­re nem egyformán s nem ugyanazt! De még ha ugyan­azt álmodnák is, más és más módon fejeznék ki, ahogy más és más módon írnak a valóságról is. Rám az álmaim már ifjú­koromban olyan erősen ha­tottak, hogy napokig foglal­koztam egy-egy furcsább, igézetesebb álmommal. Ki­vált olyanokkal, melyekben mindennapjaim, közvetlen élményeim nyomát sem ta­láltam meg; amelyek mint­ha máshonnan, messzebbről, vagy inkább mélyebbről szár­maztak volna, mint egyéni életem élmény- és ismeret- anyaga ... Később. amikor már írogattam, s fejemben verssorokat forgattam, egy- egy ilyen álom úgyszólván versben próbálta rögzíteni magát; néha csak foszlányok­ban, máskor olyan »épkéz­láb« sorokban, hogy csak pa­pírra kellett őket vetni. Elő­fordult, hogy az álomban megjelent alakok is megszó­laltak. Halottak is, élők is,' és ami a legérdekesebb: min­dig egyéniségükre jellemző mondokával, vagy versszerű- en tagolt mondatokban kö­zöltek velem »valamit«. S ha vers nem is lett minden ilyen megnyilatkozásból, nap­lómban számos álom-inspi­rációt jegyeztem fel évtize­dek során. Tamási Áron gyermek- és ifjúkorom egyik nagyrabe- csült és szeretett, legendák­kal körülvett erdélyi író hő­se. Később, a 40-es évektől Kolozsvárott, majd Budapes­ten. egészen haláláig, csak erősödött a közös szülőföld­élményből is táplálkozó ba­rátság és tisztelet érzése. Az életből való korai kidőlése nekem is érthető megrendü­lést okozott, s annak a már- már árvaságérzetnek jelent­kezésével járt, mely aztán, egy évvel később, apám ha­lálával természetesen az iga­zi, nagyon keserű árvaság gyászába öltöztetett... Tamási Áron halála fölöt­ti fájdalmamnak, veszteség­érzetemnek két versben pró­báltam akkor kifejezést adni. Eltűnésében a budai utcák­ról, a baráti körből, a mu­zsikás vacsorázóhelyek törzs­asztala mellől nem lehetett egyhamar beleMjrődni. Ezt a veszteségérzetet álmaimban való gyakori • megjelenése kárpótolta — ha ugyan nem az ellenkezőjét érte el. Az alábbi vers néhány so­ra a fentebb érintett »má­sok hangján« szólaló álom­versek közül való (1970 má­jusából). Ha nem is Tamási életbeli hangján, de archai­kus tartalmú és tárgyú mi­voltában mintha mégis ő szólalt volna, s fejezte ki a?t a környezet érzést és lelki- állapotot, melyek a zord he­lyen, hol találtam, nyilván én tulajdonítottam neki, vagy fogtam rá álmomban, az álom jellemábrázoló és meg­jelenítő erejével. Félreértés tehát ne essék! Bármily fájdalmas is, csak szeretném magam abba a hitbe ringatni, hogy valóban az ő másvilági alakjával ta­lálkoztam, s az ő másvilági — s az életbelitől ezért kü­lönböző fátylaspanaszos hangját hallottam! Valószí­nűbb, hogy a lehetetlent nem ismerő, bennem is működő emberi álom-gépezet produk­ciója volt. A szoba sötétjében, frissi­ben firkantott sorokat vélet­lenül találtam meg, évek múlva, egy nagy levélboríté­kon. s az el nem homályo- sult kísérő-érzések felhasz­nálásával, kiegészítettem. — Micsodaaaa??!!! —üvöl­tött Bodrogi a telefonba. — Hogy én...? — mély léleg­zetet vett. — Nahát, majd én megmutatom... Ez is csak egy tisztességes munkásem­berrel történhet meg ... Disz- nóság! Tiszta fejjel állok minden vizsgálat elébe! Lecsapta a telefont, arca lassan visszanyerte eredeti, ciklámenvörös színét. Amíg telefonált, püspöklila volt. Maga elé bámult a földre, gondolkodott. Húsos füle moz­gott. »Tiszta fej?« gondolta, »vagy emelt lélek?« legyin- gyintett. »Valamit összeke­vertem megint, az biztos?« Száznegyven kilóját meg­hazudtoló fürgeséggel felkelt és kiabálni kezdett. — Fülest kaptam fiacs­kám a Robitól, jön a Köjál, meg az élelmiszervizsgáló... Még ma! Megbántott tónusú, mély hangja leesett a földre és ki­gurult ery nyitott ajtón. Kint­ről zörgés hallatszott, mintha egy lábasra tették volna rá a fedőt, s az ajtóban megje­lent egy vékony, csúnyácska nő. — Mit nézel? — förmedt rá Bodrogi. — Jól hallottad... Kampis Péter Kttlyakolbást — Honnan tudták meg? — kérdezte halkan az asszony. — Megtudták, megtudták? Mit tudtak meg? Te is csak nyöszögsz itten; megtudták... Mit tudtak meg? Valami ba­rom reggel kolbászt zabáit a kettesben, nem ízlett neki és kitalálta, hogy kutyahúsból van... A disznó, majd én megmutatom! Bodrogi arca újból püspök­lila lett. Részben indulatai­tól, amelyek éppoly iiastagok és húsosak voltak, mint ő maga, részben a megerőlte­téstől — Bodrogi József pe­csenyesütő volt, három bódé karmestere (egyik a saját, a másik a felesége, a harmadik a testvére nevén) és csak paufleckben volt képes huza­mosabb ideig gondolkodni. A telefon a kereskedelmi osz­tályról érkezett és annyira fölkavarta, hogy kétszer is elmondta: majd én megmuta­tom ét hogy disznó. Egyszer eszébe jutott a varázsige is: ez is csak egy tisztességes munkásemberrel történhet meg. De zavarodottságát mi sem bizonyította jobban, minthogy összekeverte a tisz­ta lelket és az emelt' főt. Na, mindegy. Tenni kell valamit. Bodrogi, mint egy vadkan, becsörtetett a szobá­ba, zsírpecsétes, vonalas ir­kát tett maga elé, zsebéből előkerült egy csökött ceruza. »Bemenni Pityuhoz« — írta először, aztán alá sorban: »bemenni Fityó elvtárshoz« — itt rágott egyet a ceru­zán —, »bemenni a megyé­re« és végül: »bemenni Lacza cimborához«... Bodrogi József délelőtt tíz­kor kezdte a bemenést. Dél­után kettőkor rajtaütéssze­rűen meglepték bódéit az el­lenőrök. Lefoglalták a kol­bászkészletet, mintákat vet­tek, szimatoltak és vegyele- meztek. Bodrogi estére püs­pöklila fejjel és gUambfehér lélekkel állt a szobában a te­lefonnál. — Köszönöm, cimbora. Hát persze, hogy nem talál­tak. Hogy is találhattak ott, ahol nincs, hehehe. Még ilyet! Csak egy tisztességes mun- kásemberrél... Nyolc egyforma telefonbe­szélgetést bonyolított le. Megizzadt. Aztán betúrt az ing nyakába és kiabált: — Készítsetek elő, nincs áru, holnap nem tudunk in­dúlni. Gyerünk, gyerünk, legalább ötven kiló kell! Lassan átöltözött. Fölhúzta a valamikor fehér, zsírpac- niktöl és vércsimbókoktól megkeményedett henteskö­tényt, hosszú kést fogott a kezébe és kiment az udvar­ra. Alkonyodott. Hátul, egy deszkából táko t fáskamrafé- le előtt megállt és a torkát köszörülte. Béniről valami kaparászás hallatszott. Bod­rogi kinyitotta a reteszt, be nyújtotta fejét a félhomályba. Nagy, virsliujjú jobb kezével diszkréten csapkodni kezdte a combját. — Na, gyere ide — mond­ta halkan és megmarkolta a kést. Arca piros volt most mint a hóhér süvegje. — Gyere szépen..,

Next

/
Oldalképek
Tartalom