Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-11 / 291. szám

V-alakban szűkül az út Fut velünk az autó­busz. Megkörnyékez a csend. Ha odaérünk, ahol a kilométerkövek egy pont­ban találkoznak, annál a fánál megszólítalak, apám — gondolom. Ügy te­szek, mintha gondolkoznék. Apámnak az arcizma se rán- duL Nézi az utat Jobb oldalt az ablakon át látni az eperfákat összefüggő kerítéssé varázsló sebességet Odébb a domb. Mozdulatlan. Fölötte felhő úszik lomhán. Mondjárt odaér a domb tete­jén ágaskodó szilvafához. Még egy perc, és a fa kése torkon szúrja. Közelebb a mezőn sasfiókák tanulják a repülést Az öreg sas kife­szített szárnyával alájuk száll. Lebegve vigyázza a ki­csinyek repülését. Már túljutottunk azon a ponton, elhagytuk azt a fát, ahol meg kellett volna szó­lítsalak, apám. Szétszóródott gondolataim közt tüntetést rendezek magam ellen. Ne­hezebb lenne veled beszélge­tést kezdeni most, mint egy szál gyufával lángba borítani egy jéghegyet Figyeled az utat Átadod magad a sebes­ségnek. Számodra most már más nem létezik, csak az asz­falt végtelen szalagja, a ki­lométerkövek, szembejövő autók, a gázpedál. Csak fe­ketére keményedéit kezeid mozdulása jelzi azt, hogy élsz. Nézem a tenyeredet Ó, hogy szégyelltem én valami­kor a te két fekete kezedet! Hogy átkoztam a sorsodat, a sorsunkat Szégyenkeztem a mesterséged miatt önveszé­lyes sihederkoromban. ha kék­posztó egyenruhádban vol­tál, még az utcára is szé­gyenkeztem veled kimenni. Gyűlöltem a piszkos, olajos nadrágodat Ma már tudom, a tisztaság nem azok erénye, akik kékcsempés fürdőkád­ban lubickolnak, terpeszked­nek minden este. A gyerekkor más volt Kölyökkutyaként sze­rettelek. Lévágott or­rú cipőimben minden este "‘szaladtam eléd, egész a kis- állomásig. Boldogan szagol­gattam biztonságot jelentő karjaidban az idegen világot jelentő benzinszagot bőröd izzadtságát Mámorosán bot­ladoztam melletted. Szorítot­tam a fejem fölé nyújtott mutatóujjadat Hazafelé menve előre el­meséltem neked az egész nap elkövetett bűneimet, és te megbocsátottad mindet... Cipeltem táskádat, zsebeid­be nyúlkáltam. és ott kincse­ket találtam: kiégett kis vil­lanykörtét, használt autó- gyertyát, rugót, ellenálláso­kat, anyacsavarokat. Valódi gyű j teményem volt már ezek­ből az értékes darabokból. Azt mondtad: ne dobáljam el a csavarokat, mert azok még kellenek az autóba. Szükség van rájuk. Az egész motor ilyen kisebb és na­gyobb csavarokból áll. És a csavaroknak nagyon rosszul esne, ha eldobnám őket Fáj­na, ha szétszórnám őket A csavarfejeknek is vannak gondolataik, örömeik. Bána­tuk. Dehogy is dobáltam vol­na el semmi kincsért őket... Nem a búcsúk, a húsvétok, az volt az igazi ünnep, ami­kör öledbe ültettél, és én is foghattam pár percig a kor­mányt! Istenem, hogy dobo­gott a szívem. Térdeid közt kalimpáló cingár lábaimmal rúgdostalak: »gyerünk, gyor­Varga Rudolf apámmal sabban !« Boldog idők ! Visz- szahozhataüanul elmúltak már. E mlékszem, amikor a fájdalom és öröm hat napja után végre ha­zajöttél, és otthon maradtál. Rózsaszín, fekete bánatszínű ködfüggönyön át nézted a repedezett mennyezetet. Le- húnyt szemed mögött láttad magad a vizes bádogpultok mellett, szombatestéken. Szempilláid résén akartad el­hessegetni fekete madarait az éjszakának. Hallgattad anj'ám könyörgő hangját: csináld be a tetőt. Három he­lyen is eltört az ócska cse­rép. Az eső miatt pedig... Tehetetlenségedben csikor­gattad fogaidat. Szemhéjad alól sisteregve préselődött ki is súlyos pilláid alól, hanem egy könnycsepp, mintha nem negyvenhat éved aljáról jön­ne puskagolyóként visszafelé az időből. Arcodnak egy mély ránca mintha çsak azért lett volna ott, hogy levezesse azt a könnycseppet, mint a futó­árok. Nem láttam én szemedben több könnyet. Befelé folytak azok. Vártunk vasárnapi ebéddel, imádkoztunk érted : »Min­dennapi kenyerünket add meg nékünk ma...« Hány­szor ébredtem anyám sírásá­ra éjjelenként. Áldást kér­tünk rád síkos út idején, gyertyát égettünk jó időért. Ünnepeltük életbenmara- dásodat. Mert láttunk autó­roncsot eleget, üvegcserepek­kel, vértócsával, leszórt ho­mokkal. Láttam anyám ar­cán az iszonyatot, mikor szemtanúi voltunk egy bal­esetnek. Fiatal embert ütött el gz autó. Föltörülte télika­bátjával az utcát. Arcán a kínok golyószórójának nyo­mai. Lélegzete kőbe vésődött azon a ponton hasmánt fek­vő teste alatt... A járdaszi­getről ágaskodók gyűrűjében Üj könyvekről — röviden A Szépirodalmi Könyvki­adó most jelentette meg Hatvány Lajos Arany János­ról írt cikkeinek, tanulmá­nyainak ízléses kis kötetét Szalontától Pestig címmel. A kötet sok érdekes adattal gazdagítja a magyar líra egyik legnagyobb alakjának portréját. Mai témájú regény Lajtha Kálmán Családtagok című könyve és Kurucz Gyula Négy csend között a hallga­tás című regénye. Sokadik kiadásban látott napvilágot G. Hajnóczy Rózsa rendkívül érdekes naplójegyzeteinek vaskos kötete, a Bengáli tűz. Az Olcsó Könyvtár sorozat­ban jelent meg Leonyid Szo- lovjov Az elvarázsolt herceg című kötete. A szerző koráb­ban A csendháborítóval már nagy népszerűségre tett szert hazánkban is. A Zeneműkiadó is több ér­dekes kiadvánnyal jelentke­zett. Első helyen említjük a kiállításban is pompás Haydn-kötetet; Somfai Lász­ló munkája Joseph Haydn élete képekben és dokumen­tumokban címmel került a könyvesboltokba. Ez az ed­dig megjelent leghitelesebb életrajz a bécsi klasszika óri- sáról, akinek életét, munkás­ságát kizárólag egykorú ké­pek, dokumentumok alapján mutatja be a szerző. Bőví­tett és átdolgozott kiadás­ban jelent meg — Az én ze­neszerzőm sorozatban — a Mozart életét, munkásságát vázoló kis kötet, Gál Zsuzsa tollából. A nemrég indított librettosorozat új kötete há­rom Verdi-mű — A Rigolet- to, A trubadúr és a Traviata — szövegét ismerteti. A ma­gyar zenei életben, de egész kulturális életünkben kima­gasló szerep jutott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főis­kolának. A nagy hírű felső- oktatási intézmény alapítá­sának 100. évfordulója alkal­mából a Kossuth-díjas zene­tudós, Üjfalussy József szer­kesztésében d- mentumok, tanulmányok, mlékezések kötete jelent meg — sok ér­dekes képpel —, A Liszt Fe­renc Zeneművészeti Főiskola 100 éve címmel. Pécsi Gabriella Lacrimo, boldog Istvánért Kormos István emlékére Surabajában vásált gyöngye v :sak iSolt, de szétosztotta. Nekem is jutott. Bejártam Tolnát—Baranyát, pincém-padlásom átkutattam; elvesztettem. Aztán csak látom: üveg alatt, tárlóban őrzik. Menny dörög; A TÖBBIT KERESD, KÖLKEM! Azért adtam, hogy magad tudjad, merre forduljon vásott csizmád, ha véletlenül gyalogolnál. Nem fújja Győr felé a szél selyemrongy haját, csak hideg markol. Megmaradt férfiarcaim oltárképe: a triptichon egyik szárnya fekete kombinéval takarva Oldalánál ott áll a velocipad, immár örökre. • • • Húsz év. Október hatodika. Kass János Formák című budapesti kiállításáról (Németh Ernő felvételei — KS) Fekete Gyula Kislány bundában láttam a halál sóhajbuborék­jait, ahogyan fölfelé szálltak a szemerkélő szárazságban. Emlékszem a kirándulásra, amikor az ékszerdoboz csil- logású városban voltunk. Te voltál a sofőrjük. Vagy negy­ven hozzám hasonló korú gyerek utazott a buszon. A többiek bementek a vidám­parkba, mi pedig kint vártuk őket Nem tudtam betelni a sok szépséggel, amikor el­mondták a kisfiúk, hogy mit láttak odabent a kerítésen túl. Amikor bementek ebé­delni a szigeten a vendéglő­be, te előszedted és a motor­házra pakoltad a sok finom ételt, amit anyám csomagolt az útra. Az utolsó morzsáig megettünk mindent. Utána fölemeltél a nyomóskúthoz, és úgy nyeltem lebegve a tiszta vízsugarat — Régóta nem voltam már veled, apám — szólalok meg M rekedten. — Apám csak egy 1 pillanatra néz rám. Két va- | dúl hajtó motoros srác előzi meg a buszt Csillogó bukó­sisakjaikon harsány felira­tok. Bőrmellényben feszíte­nek. Országút vagányai! Mit tudtok ti az országútakról? Mit tudtok a negyvennyolc órai vezetésről, a félálom vil­lanásaiban feltűnő fantom­autókat, a megfeszített fi­gyelem vakfoltjairól? Az évi sok ezer országúti halálról mit tudtok ti?! Észre sem vettem, beér­tünk a városba, ahol fel kell szedni az utasokat. A megál­lóban ott tolong, hullámzik az embertömeg. Mindenki várja a neki megfelelő autót. Asszonyok színes ruhákban, arcuk kifestve, hajuk kicsi­nosítva. Férfiak cigarettáz­nak, hónuk alatt szorítják aktatáskáikat. Naponta be­vándorlók, ingázók. Indulnak műszakba, a gyárba. Szállnak föl a kocsiba. Vidáman kö­szönnek apámnak, viccelőd­nek vele. Mindé. :inek jut ülőhely. Göröngyös, rázós a bekötőút, amin hajtunk. Do­bálja hátul az embereket. — Használat előtt felráz­ni! — kiabálja valaki nevet­ve. Hangját elnyeli a motor « zúgása. A gyár előtt kiszállnak az utasok. Már szál­lingóznak felénk azok, akiket haza kell vinni. Újra megtelik az utastér. Ezek az emberek fáradtak, látszik rajtuk a munka. Arcuk gyű- | rótt Csöndben ülnek a he­lyükön. Éjszakai műszakból jönnek. Egy szürke ruhás em­ber beszél apámmal. Csak azt hallom, valami tv-ről van szó, meg hogy úgyis útba esik. Ott már várják, no... Apám morog, aztán bólint. — Jó ember maga, csak ügyesen titkolja — mondja a szürke ruhás. Mosolyog. Indulunk. Apám túráztat­ja a motort. Most éppen el­lenkező irányba megy az autó, de én oda már nem megyek. — Az útkereszteződésnél kiszállok. Stoppal megyek haza — mondom. — Jó utat, apám! Várnom kell az ebéd­re, pontosan tizenkét órakor nyitjáik a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően berendezett hall­ban a pálmák alatt néhány olvashatatlan prospektus az asztalon — a belbecsre keve­set adunk. Szálingózik a hó, a városka főterére szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfontosabb közügyek rang­sorába tartozik, hogy el ne hüljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt csincsillabundás kislány ácso- rog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyer­mekruhaszalon kirakatából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkuosma, ezüstös bunda, rövid szárú, piros csizmácska, valódi bőrből — a csizmácska orrocskája ép­pen szeszélyes ábrákat raj­zol a lépcsőt befátyolozó hó­rétegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félpercen­ként megnézi, amióta figye­lem. Minden alkalommal ösz- szehasonlítja a szállodai vil­lanyórával, amelyre a nagy üvegajtón át éppen odalát. Aztán a hóesésbe felejtkezik megint vagy turkálja a csiz­mácska orrával a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. »Randevú a mamával« — gondolom, s elmerülök a lé­gitársaság prospektusában. Jó negyedóráig nincs eszemben a kislány és még akkor sem ő jut az eszem­be, amikor, már az étterem­ben, az étlapról felpillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fronton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azo­nos. Mintha nem is az a kis­lány volna: a bunda nélkül még több benne a felnőttes vonás. Lehet, hogy komo­lyabb, így az ezüstszürke bunda nélkül, bár ha emlé­kezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjára a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvariassággal szolgálja Id, mintha felnőtt vendég lenne, szótlanul viszi el az üres csészét a tálcán. Nyilván nem most találkoz­tak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengőajtó tükrében súlytalan neonfé­nyek cikáznak, egy pillanat­ra sem nyugszik meg a tü­kör, benépesül lassan az ét­terem. Mellém egy család te­lepszik, négyen három szék­re, mert a kisebbik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek, amennyi a paplan- varrásos zöld mackóból ki­látszik — még csak az anyu­kája öléből éri fel az asz­talt. Leülteti később az anyu­kája az üres székre, rá is parancsol, de a kisöreg nem bírja elviselni a széken a magányt, lemászik és vissza­küszködi magát a mama ölé­be. Három adagot esznek né­gyen, a napi menüt; mosta­nában épült a szálloda, luxus kivitelben, a város egyéb vi­szonyaihoz képest némi rongyrázással, viszont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek közül vasárnap is sokan ebédelnek itt A kislány erre felé tekint- get Várja a következő fo­gást, harangozik a csizmács- káival, s azt figyeli, sike­rül-e a zöld mackónak a ma­ma térdére fe’kapaszkodni. Nem különösebb érdeklődés­sel figyel, inkább csak szem­lélődik, mint ahogyan a be­járatnál az előbb a hópeiy- hek szállongását bámulta. Tűnődőn komoly arckifeje­zése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a következő fogást. Késsel- villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nél­kül turkál a tányéron. Me­gint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észreve­hetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marékkai nyúlt bele az apja tányérjá­ba. A pincér letakarítja az asz­talomat. — Az a kislány — kérde­zem — törzsvendég? — Igen, hogyne... Majd­nem mindennap itt ebédel, vasárnap is. — Késik a mama? — Á ... egyedül. Előre, egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr ... Előttem notesz és golyós­toll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — ... Nem, ez nagyon ren­des kislány, nagyon rende­sen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem, ennek min­dene megvan. És egészen ön­álló. És nagyon rendes. MOSt halad el mellet­tünk a kislány. Komolyan, csinosan, divatos formájú, piros csizmácskáiban. A len­gő üvegajtó túloldalán meg­áll egy hosszú pillanatra, míg tekintete az izgő-mozgó zöld mackóra az új szemszög­ből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabun­dát. Ráérősen öltözik. Andalogva megy át az ut­cán; szemben a sarkon meg­áll — háttal a játéküzlet ki­rakatának —, s fölfelé, a li­begő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menet közben, futólag pillant oda a játékokkal zsú­folt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván? Mindene megvan? Mindene? m HÁROM NŐVÉR II. Murfedas (Spanyolország) kisplasztikáin. Berták László TALPIQ FEHÉRBEN Imádkoznak a szerencsétlenek igéznek kisjézust kicsi pénzt géznek utolsó ép fogat maradék tyúkot csöpp vetést kéve zsuppot rozoga ágyba jólelkű hivatalnokot a tanács' és azon túl is békességet nekem szerencsét egészséget mintha nem életre-halálra menne a játék boldogságra menne a maradék bölcsességre hogy amíg mondják nincsen i hogy addig nem fáj béke van kamra és lélek tele van addig mint testté vált ige leülök ágyuk szélire s nézzük egymást talpig fehérben hóemberkék a napsütésben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom