Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
ÍRÓNAPLÓMBÓL Áz apró élvezetekről M indig gyanakodva néztem azokra, akik azt állították, hogy csak a i.ontos dolgok érdeklik őket. kan szeretem azokat sem, akik hangoztatják, hogy nem szeretik az értelmetlenségeket. Idegeskedem az olyan emberektől, akik megvetik a komolytalanságokat, akik idegenkednek a játékosságtól. vagy ingerülten szinte sértődött arcot vágnak egy szóvicc hallatán. De még az olyan fennkölt lélek is gyanús nekem, aki .tüntetőén megvet, amiért írástudó létemre két klasszikus között szívesen olvasok el egy de- tektívregényt. Én igenis vallom, hogy szeretem az élet apró élvezeteit. Nem voltam soha kártyás, illetve megtanítottak sokféle kártyajátékra, de valahogy eppen ez az ősi szórakozás sohasem kötötte le sokféle egyéb játékra hajlamos elmémet De nagyon jól megértem a kártyásokat, csupán azokat szánom, akiknél gyötrő szenvedéllyé vagy éppen pénzszerző lehetőséggé torzult a játékkedv. De jól emlékszem, és kedves emlék a számomra, hogy apám és anyám vacsora után gyakorta ült le kettesben kártyázni, ilyenkor rendszerint »kaszl- nóztak«, vagy olykor este barátaik jöttek hozzánk és késő éjszakáig is elszórakoztak a kártyával, ilyenkor römiz- tek. Engem ugyan diákkoromban megtanítottak brid- zsezni, de — mi tagadás — untam. A hazárdjáték, például a póker egy ideig érdekelt, de minthogy rossz lelkiismerettel nyertem, és bosszantott, ha vesztek, már egyetemista koromban felhagytam vele. Sakkozni azonban szeretek, habár fél évszázad óta gyakorolván sem tanultam meg igazán, és csak a magamfajta műkedvelőkkel ülök le a hatvannégy kocka elé. Játéknak vélem, semmi többnek. A sportokat is annak tekintettem világéletemben, és sohasem izgatott a teljesítmény. Ifjúkoromban vívtam, célbaíőttem és főleg pingpongoztam (úsztam is és teniszeztem is, de ezeket untam), de még csak nem is bosszantott, ha legyőztek: a játék öröméért csináltam. Ahogy a játék öröméért fejtettem és néha magam is készítettem rejtvényeket, és érett fővel, mindmáig szívesen ülök le gyermekded társasjátékokat játszani. És mindig jó hasznomat venni társaságbeli elmés szellemi tornákon. T ársasági ember vagyok. Szeretek értelmes barátok körében mindenféléről beszélgetni, de lehetőleg nem a magam dolgairól, mert tudom, hogv valójában nemigen érdeklik az embereket a mások ügyei, 'leg nem azok, amelyek zaklatják a lelket, örömeimet zívesen megosztom másokkal, bánataimat csak a legkedvesebb kevesekkel köz- *öm, s velük sem akkor, mikor nagyobb társaságban "agyunk. Magam is jobban ' adok osztozni mások örömében, mint bánatában. Ami másnak bánat, nem bizonyos, hogy engemet is bánt. Hanem ami másnak öröm, annak én is örülök. Jóérzéssel "eszem tudomásul mások sikereit, mások szerencséjét, mások boldogulását. Gyakran kérdezték már, hogy nem irigylem-e ezt vagy azt az írót kivívott dicsőségéért vagy esetleg nem is túl indokolt sikeréért. Ilyenkor vizsgálni ke7.dem magamat, de nem jöttem rá, hogyan kell irigynek lenni. Az irigység a számomra ugyanolyan sző, mint a személyes gyűlölet: nyelvtani értelmüket pontosan tudom, csak képiben vagyok átélni. Tudok gyűlölni egy embertelen eszmét, egy megalázó politikai rendszert, egy embertelen jogintézményt, de személy szerint még a gonosz vagy aljas emberekkel szemben is legföljebb megvetést, idegenkedést vagy olyan utálatot érzek, mint az undorító rovarok vagy mocskos tárgyak láttán. Ez azonban nem gyűlölet. Ha voltak ellensé- L-ám, nem gyűlöltem őket, hanem ellenfeleknek tekintettem, akiket vagy le tu- *dok győzni, vagy ők győznek le engem. Vagy világ- történelem formájában beleszól dolgunkba a végzet és kiderül, melyik is marad felül. A sportokban mindig játékos voltam, de az ellenségeskedésben sportszerű. Azt hiszem ezért tudtam ép lélekkel átgázolni a nem egyszer nyomasztó éveken. Meg tudtam őrizni értelmem és érzésvilágom összhangját. E hhez az is kellett, hogy óvakodjam a túlzásoktól. Az élet kellemességeit nem tagadom meg magamtól, de visszariadok, ha szenvedélyekké akarnak válni. Valamikor például elég kemény szeszivó voltam. Szervezetem jól bírja az alkoholt, és ma is derűsen gondolok vissza ifjúkorom hajnalokba húzódó nagy társas ivásaira. De jött olyan idő, amikor a politikai kérdések zavarai elől menekülni kezdtem az alkohol vigaszába (1956 nagy lélekrengése idején), és akkor feleségem vette észre aggódó lélekkel, hogy túlléptem a határon. Ö tudta, mi a teendő, ő mondta, hogy most pedig azonnal tanuljak meg autót vezetni és tüstént vásároljak gépkocsit, tudván, hogy amilyen fegyelmezett állampolgár vagyok, nem fogom áthágni a KRESZ ivástilalmát. így is lón. Az autóval egyszeriben megszűnt a szertelen pálinkázás, most már jó másfél évtizede csak akkor iszom, s legföljebb egy-két kis pohárkával, ha tudom, hogy aznap már nem ülök volán mellé. És inkább semmit sem iszom, ha nincs igazán finom ital a közelemben. Helyette azonban megkaptam az autóvezetés kellemetlenségét. Itt sem bújok ki a bőrömből, itt is magam vagyok, nem hajszolom a sebességet, nem akarok mindenáron előzni, és nem bosszant, ha más megelőz; de szeretek napfényes nyári időben végiggördülni az országutakon, nyelni a kilométereket, felkeresni még nem látott városokat és falvakat. Nem szenvedélyem az autózás sem, de igen kellemes élvezet. Az élet apróságaiból még aránylag a leginkább szenvedély erejű a dohányzás. Itthon, munka közben pipázom, társaságban cigarettázom, néha étkezés után elszívok egy-egy szivart. A dohányfüst köd módjára gomolyog dolgozószobámban. Nem szívesen mondanék le róla; remélem, testi berendezésem mindhalálig jól fogja tűrni ezt a kamaszkorom óta szakadatlan gyönyörűséget. Mert hallottam ugyan másoktól, hogy szenvednek a dohányzástól, sokan érzik testi ártalmát — énnekem minden szippantás élvezet, és szervezetem semmiféle jelzéssel nem tiltakozott ellene. Pipáztam a legínségesebb időkben is; volt úgy, hogy kenyeremet adtam, csakhogy dohányom legyen. Pedig élvezni tudom az ennivalót is, habár nem vagyok amolyan nagyétvágyú ember. Mértékkel sokfélét kedvelek, s ami talán ritkaság is dohányos-italkedvelő embernél, mindenkelőtt édességevő vagyok. Jó a töltött káposzta vagy egy jól kisült csülök, de még jobb a csokoládé vagy egy habos sütemény. De ha választani kényszerülök, akkor ezeknél is jobb a pipa. S ha döntenem kellene egy pohárka konyak vagy egy cigaretta között, mert együtt nem adatik, akkor habozás nélkül a cigarettát választom. S mivelhogy az ízlés is dialektikus, édességkedvelő létemre a teát és a feketekávét keserűen szeretem. Talán azt is mondhatnánk minderre, hogy hedonista vagyok, vagyis életelvem a kellemes, kényelmes élet. Pedig életem szakadatlan munkában, emberhez méltó gondok között telik. De tudom, hogy pihenni kell közben, és e közbülső pillanatokra igény- .lem is a pihentető kényelmet. Két tett közt játszani kell, két feladat közt élvezni kell az apró gyönyörűségeket. A sok teendő jó életérzést követel. Otthon kell lennünk a világunkban. És csak akkor lehetünk otthon a világban, ha otthon vagyunk az otthonunkban. Szeretem az otthonomat, úgy válogattam össze berendezését és kisebb-nagyobb tárgyait, hogy még akkor is örülni tudjak neki, ha már megszoktam őket. Dolgozó- szobám faláról Shakespeare néz rám, és Raffaello Athéni iskolájának Rómából hozott reprodukciója. A görög bölcsek és a számomra mindenkinél nagyobb lángelme figyeli, mit csinálok. Szeretem játszani, hogy nekik vagyok felelős. Itt szoktam fel-alá járkálni, vagy karosszékben ülve tervezni, hogy azután írógépem előtt művé váljék a terv. Gyermekkorom óta írok írógépen. Szeretem a személy szerint engem szolgáló “gépeket, autómtól villanyborotvámig. Ezek köztt a legfontosabb az írógép: mintha csak élőlény volna, munkatársam a mindennapi munkában. D e így vagyok személyes kapcsolatban számos tárggyal : pipámmal, golyóstollaimmal, íróasztalom papírvágó tőreivel, nappali szobám családi képeivel. és természetesen mindenekelőtt könyveimmel, amelyek körülvesznek, ahogy a belőlük olvasottak emlékei körülveszik életemet. S ahogy mindehhez hanglemezeim biztosítják a tetszésem szerinti rögtönzött hangversenyt vacsora Után, esti munka előtt. Milyen/ sok a feladat, és milyen sok gondot ad az élet! Milyen nagy szüksége van a léleknek közben az életnek ezekre az apró gyönyörűségeire. Hegedűs Géza Népmesék. Rékassy Csaba grafikája. LÁZÁR TIBOR Az én karácsonyom Szárnya női a vizeknek pántlikát kötnek égre embereknek elmennek délre fagyot hagynak a szakállas gyapjas angyaloknak jégbe dermed a hullámmozdulat csillagok jelére Messiást mutat göröngyös kerékpárutat szégyelik meztelenségüket a fák szemérmetlen szelek simogatják tétova szúzlánylépteik valahol jászolát vetik a megesett anyájú Krisztusoknak Ez a születés nem titok többé kell a délutáni almaillat tiszta szikrázó kányakárojása szobám bokrai közti bújócska-jáiék mert így talán megszületik béké-m Kosztolányi Dezső A VÁNDOR Karácsony másnapján érkezett a vidéki kisvárosba. Messze földről jött, cipőjén országoknak havával, sarával, feje fölött varjak fekete kíséretével. Sok száz kilométert tett meg gyalog. Éjszakánként pincegádorokban, padlásokon hált. Nem volt munkája, valami vak bizakodástól sarkallva azt hitte, hogy sok száz kilométerrel távolabb, az ország déli részében majd akad munkája. Amint végighaladt a nyárfasortól szegélyezett főutcán, már tántorgott a fáradtságtól. Leült egy utcapadra, maga mellé dobva sovány batyuját és körülnézett. Éhséget érzett. De korgó gyomránál is jobban fájt a lába. Ahogy megállott és már nem dagasztotta a sarat, egyszerre lüktetni, sajogni, égni kezdett a két alsó végtagja. Megpillantotta egy orvos tábláját Bement hozzá. — Doktor úr — mondotta —, messze földről jövök, szegény vándor vagyok, nem tudok fizetni. — Vesse le a cipőjét — mondta gépiesen az orvos. A vándor kihámozta lábát a toprongyos állati bőrökből. Maga az orvos is elhűlt. Két sáros, véres csonkot látott fekete, sárga, és kék sebekkel. Azon tűnődött, hogy ma, a repülőgépek korában, milyen alkalmatlan, idejétmúlt Közlekedési eszköz a gyaloglás. — Van, kérem, errefelé munka? — kérdezte a vándor alázatosan. Kiss Dénes Cseng az idő Cseng az idő vastömören ha szívemet nekiverem Harangozok kalimpálva zeng a lélek gótikája Pillánat mint rugó pattan csak a múlás halhatatlan Részeimet raknám össze napfény kalapálta őszbe Téli szelek szerte fújnak ősi emlék minden, új nap Percpörölyök fénylő érce ver homlokom üllőjére Lángból virág örökzöldön Idő engedj most örülnöm Szeretetem szétkiáltom Karácsony van ma, karácsony! TEL Gáborjáni Szabó Kálmán grafikájú — Bizony nincs, kérem — szólt az, orvos épp oly alázatosan, mint szövetségesének. — Nekem sincs — telte hozzá. De elharapta szavát, mert eszébe jutott, hogy neki mos! végre van munkája. Kiszólt a kiscselédnek, hogy a konyhában melegítsen vizet s hozza be. Addig pipára gyúj tott. Megkínálta a vándort egy cigarettával. Némán füstöltek. Hozták a vizet. A vándor beleáztatta a lábát. Aztán az orvos kezdte el kezelni. Benzinnel tisztogatta, itt-ott be is jódozta, leragasztotta a sebeket, s az egészet csinos, fehér pólyába kötözte. — Majd pihentesse — tanácsolta minden remény és meggyőződés nélkül. A vándor megköszönte az orvos szívességét, kiment a rendelőből az udvarba, ott álldogált egy darabig egy ecetfához támaszkodva. Sokáig észre se vették. Vidéken egy ember nem mindjárt tűnik föl. Csak egy óra múlva látta meg az orvosné, aki az udvarban tett-vett. — Ki ez? — kérdezte. — Valami vándor — szólt a kiscseléd. — Messze földről jött. — Ha akadna a ház körül munka — rebegte a vándor. — Szeretném meghálá'm a doktor úr jóságát. Az orvosné rátekintett. Értelmes embernek látszott. Kopott volt és sápadt, de szeme világított s szemén fekete csontkerertes szemüveg tündökölt, az egyetlen Kifogástalan holmija, meiy len- ■ csőjével összefogta, élesítette tekintetét, s mintegy még inkább hangsúlyozta fájdalmas értelmét. Közölte, hogy négy nyelven beszél. — Ért a varrógéphez is? — tudakolta az orvosné. A vándor bólintott • az orvosné lehozatta az udvarba a varrógépet, mely már tavasszal elromlott, s azóta egyáltalán nem működött. Odatették az ecetfa alá, a vándor leült eléje egy székre. Jólesett ülnie. Nézegette, vizsgálgatta a gépet. Próbálta hajtani is, de az nem moccant, állt, mint a cövek. Levette a kerék szíját, forgatta ide-oda a kezével, olajozta a csapágyakat, a forgókat, befűzött a tűbe, rázta az orsót, babrált. Sokáig babrált Olykor háta mögé állt a kiscseléd, a kocsis vagy egy a házból, s tudakolta: ' — Jár-e már? — Kell neki — szólt a vándor, s csak piszmogott, nem sietve, az érdeklődők pedig tovább állták, szintén nem sietve. Közben az orvosnak vendégei érkeztek, azok a rokonai, akik minden karácsony másnapján nála ebédelnek. Benn az ebédlőben megterítették a hosszú diófaasztait patyolatfehér abrosszal, asztalfutóval, karácsonyi búzával, s a konyhából hordani kezdték az ebédet, a tyúklevest, a tyúkot s a tegnapi becses maradékot, egy óriás tálon a hideg pulykamellet, a töltött káposztát, a pörköltet, a túrós csuszát, hogy egyébként szerény életmód:- juk mellett ezzel a hagyományos dús lakomával üljék meg az ünnepet Már a tésztánál tartottak, kirakták a dióst, a mákost, a fahéjas rudacskákat, a huncutkákat és a tortákat ß egy új gesztenyetortát is megszegtek, amikor az orvos kitekintett az udvarba, s megkérdezte: — No. megjavította a varrógépet? — Reggel óta dolgozik rajta — felelt az orvosné, nem türelmetlenül. A társaság néhány tagja leszállingózott az udvarba s ellentétes híradással tért vissza. Voltak, akik azt állították, hogy a varrógép most se mozog, voltak azonban, akik szerint mozogni ugyan mozog, de még mindig nem lehet varrni vele, s voltak olyanok is, akik kereken kijelentették, hogy nem ért hozzá és végképp elrontotta. — Nem lehet ezt elrontani — sóhajtotta az orvosné. — El van az már rontva régen. Valaki azt tanácsolta: — Akkor hagyja abba. Úgyse tud rajta segíteni. — Én se tudtam segíteni szegényen — szólt az orvos. — Bekötöztem. De holnap megint tovább kell majd vándorolnia. Adjanak neki levest! A vándort behívták a konyhába s egy nagy mélytányérba tyúklevest öntöttek neki. Később az orvosné né- h4ny darab pulykamellet tett egy tányérra, s utasította a kiscselédet: — Vidd le, s add oda neki. De visszahívta a kiscselédet A gesztenyetortából is lekanyarított egy szeletet: — Ezt is. így fejezték be a beteg utókezelését, aki véletlenül betévedt a rendelőbe. Ebben pedig valami ’ türelem volt és közöny, mely hasonlít a bölcsességhez és irgalomhoz. Amíg ettek s lenn a vándor is evett, szebben csillogott a karácsonyi boruk, • jobban esett a falatjuk.