Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
(Kohán György festménye.) Györgye Fiser SPANYOL TÖRTÉNET I Takáts Gyula Magyar mediterran MINT EGYKOR OTÍ Ragyog a kukorica-cső. A górék, arannyal megtömve s mint kincstárára néz a süldő, unott gőggel röfögve. 1 Szolgáit lesi, hogy sürög a sok nadrág és cifra szoknya, akár-ha klasszikus görög időik hízó királya volna. Magyar világnak hőse ő ? bár arany a kukorica-cső, de sejteti előre, mint egykor ott, tragédiát takar a sötét bukszus-ág svér ömlik majd a kőre. ÉSZAKRA TÉVEDT Ledobta levelét, csupán a beért termés ül lilán, kopasz ágon, csupasz füge, a puha ősz ezüstjibe. Alszik a kőfalak tövén. Madár szedi, meg néha át s kezemre ragadós teje kibuggyan ... Kis kobak hegye... Északra tévedt ... Nagyon árva e vastagon termő világba, s csak ül ... Mögötte a bazalt aligha sejti azt, amit a füge lát ,.. Kék déli tenger mossa lábát, mint itt szeptember. T él alatt a nyár: hó- sipka fedte a sárga, sra imakazlat, amely- bffi, kusza csomókat cibált ki Hók# öregapja a vonyogó-. vaL A kisfiú elfoglaltságot tettetett, de a szemével gondosan utánarajzolta a hegyes, fényeseket cikkanó paraszti szerszám minden leve-, góbé írt kacskaringóját. Most, most karikáznak elő szalmafészkükből a masinálás után elrejtett boszorkány pogácsák! Zavarral gondolt ómámára, akitől a pogácsákat kapta; a rideg öregasszonv addig egyetlen simogatással sem kezesítette őt magához. A fiú mozdulatai óvatossá lassúdtak a közelében mindig. Sok mesét hallott előző télen a tollfosztóba^ tüzesemberről, barboncásról, az alvó szájára meztelen fenékkel telepedő boszorkányról. A pogácsa édes volt, pedig Bol- di nyelve a szokott sós ízt várta. Felismerés forralt lázat benne: boszorkánypogácsa! Szalmába vackolt rejteket a kerekre szaggatott tésztáknak. Később képzelete érintőt húzott a tiltott cselekedet — »-Ami lisztből készül meg, az isten teste!« —• és ómama halála között Homályos bűntudat bágyasztotta. Az esti toron, a gyussolás- kor egy birkaszagú, rögös arcú ember azt kiabálta Boldi öregapjának: »Öcsém, kést mártottál a szívembe!« A fiú semmilyen kést sem látott a boronálatlan arcú mellében. A hamvas dombokon — mint tövig koptatott, nyelüknél földbe szúrt vesszőseprűk — a kopasz fák adtak a szemnek kapaszkodót. Boldi aggodalma csak akkor olvadt fel, amikőr öregapja az utolsó teherrel is eltűnt a pára- felhőt lehelő istálló kettős, alul és fölül külön tolózárra járó ajtaja mögött, ősz végén kukoricaszár kévékkel támogatták meg a barátságtalan épület falait: »Bundába bújtatjuk!« — mondta az öregember, mintha az istálló élő személy lett volna, és Boldi ettől kezdve a boldog dobbanásokat, meleg buffa- násokat és kaccantó nyiha- hákat hajlamos volt az ormótlan téglaépítménynek tulajdonítani. Tócsákká hízva, sárga patak kanyargóit a melaszbarna, testhőmérséklet- langyos trágyadombig. A fiú már megtalálta az érteltni kapcsot a ház és a fásszín, az istálló és a szénapajta között de a gazdaság részeinél egésszé illeszkedését még korai lett volna felismernie. Ebben késleltette irtózása néhány, a pajtában tárolt munkaeszköztől. Almában gyakran feszítették a borona vas- töviseire, meztelen karjaira kasza pengét nyomtak, gyenge Iáhát szecskavágó vályújában nyomorították. Csatakosan ébredt rossz álmából, vérnek hitte verejtékét K arácsony küszöbnapja volt. Hústalan ádventi napok után — melye-, két Boldi öregapja szerint a sovány hízót vágó gazdák találtak ki — a szalonnás, kol- bászos étkék ígérete. Az öregember mindig gusztust tudott csinálni az evéshez: egyik kezének ujjai között tartotta a kenyeret, a szalonnát és a hagymát, réteg rétegen, bicskájával lekaszált egy-egy rendet; mohó szája azonnal be is takarította a hullani kész termést. A fiúban nem talált fészket a vágy karácsonyünnep iránt. Az apja tavaly — Boldi felismerte őt — függönybe csavartan jött elő a tisztaszobából a sallá- résra magasított, meg-meg- botló hangon Jézuskánák nevezte magát, hanem az, hogy olyan idegen volt tőle a kedveskedés. Az öröm szárnyait ez nyeste le. Az apja most, ádvent végén hirtelen eltűnt hazulról; Édes azt mondta, hogy a városi rokonokhoz ment Pedig nem is volt' városi rokonuk. Boldi szökőév februárt toldó napján született, az anyja evvel magyarázta a fiú magánakvalóságát De Boldi a lityázáskor mindig a legelső volt az oltalmazó összekapaszkodásban — »Ház! Ház!« —; kevés és sovány cikkcakkot futott a fogó elől. Hajboglyája tövébe és cond- rává rojtosodott, foltosodott inge alá — egész testére — viszketést okozó véréi ték- csöppek ültek ki a rövid üldöztetés riadalmától. Lékí- várikozott róla a harangnehéz ködmön meg a lélekmelegítő. Akkor az anyja büntetésül fekete berlinerbe bugyolálta, hátánál bajuszformára csomózva a kendő sarkait. A többiek csótánynak csúfolták, a kötött holmi színe miatt Az Édes hangja, mint valami pányva, körülfonta, a konyha felé cibálta: »Bódiiii i! Hun kujtorogsz mámeg?« A trágyahordó szán tegnapi, mára megjegesedett nyomán csuszkorált egyre közelebb a hang forrásához. Már sárga volt az ablak. A fiú lékaristolta csizmája talpáról a rákerrtényedett havat egy lépesmézformán sejtekből illeszkedő vas lábtörlőn. Az anyja cirokseprűvel a lábbeli pereméről is lecsapkodta a tapadós fehérséget. Leskó László Lépéskényszer — Apád meggyütt... nehogy köszönés nélkül menj be. — Csókolom — küldte előre a hangját felderítő előőrsként Boldi zavartan; tegezte az apját — így szokta meg —, a köszönés viszont magázott. A z apja — háttal az ajtónak — a barátságosan zsümütölő téglatűzhely előtt guggolt Olyan volt, mint egy nagy bog. A fiú botladozó szívvel ácsor- gott; a »nagy bog« csak egy idő eltelte után oldódott. Boldinak az volt az érzése, hogy az apja nem ismeri meg. Fölé magasló arca túlsült, megrepedezett kenyérhez hasonlított, a színtelen szem nem csillant ki feketés- barna környezetéből. — Jó voltál, gyerek? — ... Jó. Boldi nagyanyja Moppogott be formátlan klumpájában, a csurig telt fejősajtárt hozva Még átszűrés előtt csupornyi habos tej járt a fiúnak minden este. Vigyázva nyúlt a bögréért; az ősszel eltört egyet. Nagyanyja akkor ráijesztett: ha még egyet elpo- csákol, a szilkéből kell innia, az pedig — ahogy az öregapja mondta — betyár mesterség, hiszen az ikeredényből kanalazni — és nem inni! — szokás aratásidőben. Együtt voltak. Rosszat ígért a szótlanság. Boldi a prices tetején gubbasztott. Édes és nagyanya a vacsorával szosz- mötölt; a szoba ajtaját rés- nyire tárták, hogy szűnjön a hőség. A két férfi kukoricát morzsolt. Barna bársonynadrágjuk meg a csizmájuk miatt valamilyen hadsereg egyenruhásaivá váltak a fiú képzeletében. A bányász olyan színű ruhát visel, mint amilyen a szén. Az erdész lombzöldet Barnát aki pa- rasztizál, hogy még a ruhája is a földre emlékeztesse. A kuncogtató szót — paraszti- zál — az apjától hallotta Boldi. Nagyanya vallathatatlanul üres arccal több maréknyi búzát, zabot kukoricát dobott a szakajtóba, és szinte ugyanazon mozdulattal össze is kavarta a sárga szemeket A csönd hirtelen új tartalommal telítődött: mintha ómama testesült volna meg közöttük. Az ő szokása volt ez a szentestei szakajtózás, amelynek értelmét Boldi nem ismerte. »így szokták« — Édes is szűkszavú lett A kantárral, zablával letakart szakajtó a megterített asztal alá, lábközeibe került. — Bújj már ki a kecenáj- godból! Ebben akarsz asztalhoz ülni?! — mintha ómama emlékét akarta volna kisöp- rűzni nagyanya a hangoskodással. Boldi öregapja szó nélkül vette le bárány bőr sapkáját, kiskabátját Kezet logyboltak a zománcos mosdótálban, aztán — ahogy szokták — körbeülték az asztalt. Nagyapa ült a merev sarokpad fordulóján; fazon nélküli bajsza alatt a száját úgy tartotta, hogy a ránéző azt hitte, beszélni fog. De ritkán beszélt. s amikor megszólalt, mintha megkoptak volna átáuk közben a szavak. — ... sten nevéb.., Szürcsogték a tejesborsőlevest Talán ebből gyűjtötte az erőt a fiú apja a megszólaláshoz. — Jártak itt? Kanál csörrent. Hosszú csönduszály lebegett a fülsértő hang után. — ... rtak. — Aláírt?! Az asszonyok kapkodva cserélték az asztalon a lábost. Töltöttkáposzta átható, nehéz szaga tömte be az orrlyukakat — Egész prosekció gyütt. Édes szaporázta a szót: — Az Első Bóna is. A tanácselnök neve után megtalálta a hangot: — Nyakunkon vótak reggeltől estig, amíg te a bor- tutelle cimboráiddal sunyí- tottál a szőlőhegyen! — Aláírt!? A fiatalabb végre csapdába fogta az öregember pillantását. Nagyapa kelletlenül köpte a szavakat — ... tolsónak ... rtam alá a falub... Roppant a borospohár Boldi apjának ujjal között. Az inge nyakát nyitotta a másik kezével olyan vadul, hogy gomb pattant — Após! — ha ordított, mindig, »após« ugrott a szájából »apám« helyett. — Én megmondtam: ha aláír, ne számítson rám! Nem állok be magával a csajkások közé! Ád nekem kenyeret a bánya, ahogy másoknak... önsajnálattól is nehezült az utolsó mondat. Az öregember a tányér fölé görnyedt. — Megkukultál, vénember?! A kezed száradt volna el... ! — Késő karácsony után kántálni. A z apja az öklét zúzta a kemény fán. Hirtelen a sarok felé lökte az asztalt; elevenbe nyomódott a deszka csücske. Az asszonyok vijjogva körmöz- ték Boldi apjának arcát, aki meg sem próbálta lerázni őket — A birtok! ,.. Oda *a nyolc hold! Tizenhat évvel később Boldi téeszösztöndíjas főiskolásként már tudott törvényekben gondolkodni arról a régi karácsonyról is, melyen fel- sallárézott fenyő nélkül maradt El Kazakov: Ilyen nincs A pikadorok ügyesen végezték a dolgukat A ban- derillerók, akik a bikát dárdával fölpiszkálják, sikeresen folytatták. Most rám került a sor. Némileg mesterkélt mozdulattal előrántottam tőrömet és szembefordultam a bikával. Az állat bal oldali alapállást vett fel. Gyűlölöm azokat a bikákat, amelyek ismerik az elméletet »Barátom — gondoltam —, ha te tudod, hogy én mit terveltem ki, akkor egyikünk máris elmondhatja az utolsó imáját.« Némán szemléltük egymást, miközben ő nyilvánvaló fölényben volt: én rövidlátó vagyok, ő nem. Miután rendes ember vagyok, szépszerével meg szerettem volna neki magyarázni, mit jelent számomra ez az összecsapás. — Testvér — szóltam csendesen —, próbálj megérteni. Nem azért teszem ezt, minthogyha a véredre áhítoznék. Akár hiszed, akár nem, én még marhasültet sem veszek a számba. Csupán arról van szó, hogy megfogadtam Máriának, minden Mária közül a legszebbnek, hogy ma itt, ebben az arénában a tiszteletére ragyogó győzelmet aratok egy bika fölött. Sajnálatos véletlen, hogy éppen te vagy az a bika ... A hatalmas, fekete, andalúziai bika érdeklődéssel nézett rám. Ügy tűnt, megértette a helyzetet. A közönség bömbölt: »Olé!«, vért követelt. Én ennek ellenére mégis végig akartam neki magyarázni viselkedésem okát. — Tudod barátom, az én donna Máriám szeme a leggyönyörűségesebb, nemcsak a Földön, hanem az egész világmindenségbén. És ezért nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy én, az ügyefo- gyott harmadosztályú torreádor odaígértem neki a füledet, a győzelem szimbólumát. Ö itt van a nézőtéren, csodálatos tekintete minden mozdulatomat követi. Ezért nagyon kérlek, a tiszteletére szíveskedj elegánsan meghalni már a legelső szúrásomtól. Tedd meg ezt nagylelkűen ... A bika nyilván megértett, mert bólintott egyet, aztán pedig leszegte a fejét A közönség újból fölhorkant, játszani kezdett a zenekar, lobogtak az apró fehér kendők. — Köszönöm, .barátom — mondtam, és kissé lábujjhegyre emelkedve meglobogtattam a vérvörös kendőt, majd a marja irányába szegezett tőrömmel rárohantam a fekete bikára. A döfés rettenetes volt. Fogalmam sincs, milyen fogást milyen cselt alkalmazott a bika, de az tény, hogy egy szempillantásnyi idő múltán már a homokban feküdtem, felhasított oldallal. Milyen gáládul becsapott! Közönséges gyilkosság volt amit velem művelt.. Oldalát, büszkén ringatva odalépett hozzám, és óvatosan nyalogatva tört bordáimat, csendesen megszólalt: — Bocsáss meg, barátom. Én megértettelek, de neked is meg kell értened engem: ott, az aréna mögött, az istállóban vár engem Mária, a leggyönyörűségesebb Mária az egész csordánkban. Olyan fekete a szeme, mint az an- dalúziai éjszakák. Nagyon szimpatikus vagy nekem, ezer örömmel feláldoztam volna az életemet a kettőnk barátságáért, de nem tehettem, mert már megígértem az én Máriámnak a győzelmet... Olyan győzelmet, melynek híre legendaként fog nemzedékről nemzedékre szállni. Te, aki tudod, hogy milyenek Mária szemei, nyilván megértesz engem. Az aréna tombolt. Éreztem, hogy a fekete, an- dalúziai bika gyengéden, nagyon elővigyázatosan kezdi leszakítani a fülemet... El kell vinni Máriának a győzelmi trófeát Zahemszky László fordítása ART BUCHWALD Tiszta ttomba eladó — Kipp-kopp. Jó napot kívánok, uram! Érdekelné önt a legújabb, kicsinosított neut- ronbomba-modellünk? — Minek kellene nekem neutronbomba ? — Ez a legpompásabb dolog a szintetikus rósejbni fölfedezése óta. A neutronbomba tulajdonképpen nem is bomba, hanem egy kis atom- töltetű tüzérségi lövedék. — Nagyon köszönöm, de pontosan annyi atomfegyverem van a háznál, amennyire szükségem van. — Kérem, ne csukja rám az ajtót, ameddig végig nem hallgatott! A neutronbomba tiszta fegyver. • — Az mit jelent? — Ez azt jelenti, uram, hogy csak az embereket öli meg, de nem pusztítja el a tárgyakat. Kilőhet egyet egy városra, és másnap végigmehet rajta, s az épületeket majdnem hajszál híján épségben meg fogja találni. Miután még csak most fejlesztettük ki, ön lesz az egyetlen a környéken, akinek tiszta bombája van. Mindenki önt fogja irigyelni. — Nem is tudom. Érdekesen hangzik, de mostanában annyit költöttem fegyverekre, hogy nem tudom, megengedhetem-e magamnak a tiszta bombát. — Hadd mutassam meg a katalógusunkat. Nézze, mekkora ez a neutronbomba. Egyszerűen beteheti a furgonjába és onnan ki is löhe- ti. Ez nem luxusçikk, hanem abszolút létszükséglet. Mint nagyhatalom, ön nem is lehet meg nélküle. — Maga ugyanezt mondta a B—1 bombázóról is. — Hagyjuk a B—1 bombázót Gondoljon a neutron- bomba környezetvédelmi előnyeire. Nem kell aggódnia a mocskos atomcsapadék miatt és nem kell bajlódnia a törmelékkel vagy az évekig tartó sugárzással. Miután egy városban mindenkit elpusztított, huszonnégy óra múlva bevonulhat és az olyan tiszta lesz, mint a patyolat. Akár a tisztiklubot is rögtön föl lehet állítani. — Ez mind igen érdekes... De hát a fegyverkorlátozás nem vonatkozik a tiszta bombára? — Abszolúte nem! A SALT-egyezményben egy szó sincs a neutronbombáról. Ez nem stratégiai fegyver, mint a rakéták. Ez csupán tüzérségi lövedék, amelyet az ön szárazföldi erői éppúgy használhatnak, mint egy lángszórót vagy tankot. — A másik félnek is van neutrónbombája? — Nincsen. Éppen ez teszi olyan vonzó fegyverré. Egyedül mi gyártjuk és mienk a szabadalom is. Ha megvásárolja, biztos előnyre tett szert a fegyverkezési versenyben — Akkor csak egy probléma van. Ha nekem tiszta bombám van, a másik oldalnak pedig nincsen, akkor mi gátolhatja meg őket abban, hogy válaszképpen piszkos bombát használjanak elle- nem. — Ez ellenkezne a nukleáris háború játékszabályaival. Elvégre, ha ön nem rombolja le a városaikat, akkor miért gurulnának be annyira, hogy piszkos bombát alkalmazzanak? — A maga beállításában mindez nagyon egyszerűen hangzik. De valahol itt csapdának kell rejtőznie. Ha én lennék a másik fél és nem lenne tiszta bombám, akármit felhasználhatnék, csakhogy egyenlítsek. — Ez korlátlan háborút jelentene. A tiszta bomba szépsége éppen abban rejlik, hogy a háború a fegyveres erőkre korlátozódhat. A neutron- bombát úgy lehet irányítani, hogy kizárólag a célpontot érinti. Gondoljon arra, hogy ezzel hány civil életet menthet meg! — No, és mennyibe kerül? — Mindössze napi néhány cent, az Egyesült Államok minden egyes állampolgárára számítva. Egyetlen picike háború, és máris kifizetődik. — Rendben van, megveszem ... De ha használni fogom, ki biztosit róla, hogy a másik fél nem dob le rám egy piszkos bombát? — Azt mi garantáljuk. Ha ön tiszta bombát használ és a másik azt egy piszkos bombával torolja meg, minden kérdezősködés nélkül visszatérítjük a vételárat. Zilahi Judit fordftáaa Asszony korsóval
