Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
Izzó rastrónon 6*. megégetétefc..." Dózsa szobra Nagyatádon Szabó István bevegezve a három évvel ezelőtti nyáron a Kopjafáját, még belekezdett egy munkába: a lángok mardosta alak Dózsa-ígérete a nagyatádi alkotótelep második évadjának a reménysége volt. A munka azonban alig haladt, a szobrász küzdelme pedig egyre nyilvánvalóbbá vált. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Szabó nem vonhatta ki magát az elkészült többi szpbor hatása alól, s mert elképzeléséhez hasonlítható kezdeményezés nem született, egyedül is maradt Dózsájával.) Az idei szezonban visszanyerte önbizalmát, lendületét és végül is befejezte szobrát, melyet nemrégiben állítottak fel a telepen. Nem ment veszendőbe a három év... A kísérlet ~ mert valóban arról beszélhetünk, s ez nem technikai oldalról jelentette az új keresését — olyan műhelymunkát jelentett az alkotónak, amiből önmagán kívül az a szobrászközösség is tanulhat, amely ezután itt. fog dolgoz- r>!. Dózsa olyar) tanulmány, mely a köztéri szobrászatról mond véleményt. Hogy is született volna meg másképpen Szabó Istvánban Dózsa tüzes trónja, ha nem a természetbe ágyazott emlékműre gondol.. . Emlékmű ? És fából.. . Egy irtás szélén. nem is szólva arról, hogy közvetlen környezetében — szemben a hús-vér Dózsával — elvont fogalmakat hprdozó -faplasztikák sora rendeződött el. Megcsinálhatta volna a művész a Dózsu- szobrot Nagyatád kihagyásával? Aligha kerülhetett volna rá sor. Közvetlen 'megbízás? Bizonyára — ha ő is kapja — másmilyen szobrot »ho- , zott« volna. Nem hanyagolható el, hogy a nagyatádiak Dózsája nem kerül főtérre, elkerülik a koszorúzok is, szóval nem »szabályos« emlékmű. Helye: a természet, a sudár fák fiatal hajtásai, a meghitt tisztás, a szelíd völgy . .. Tiszteletre csak akkor kötelez, ha a magunk Dózsája — úgy érezzük — azonosat mond Szabó Istvánéval... Emberközeli a nagyatádi parasztvezér szobra. Fenséges, és tekintete elűzi a legendákat. Vannak teátrális jegyei is ennek a Dózsának. Abból fakadnak. hogy nehéz helyzet elé állította a máglya elkészi lése Szabó Istvánt. Egy raha- sábból próbálta elkészíteni a szobor teljes tömegét. A mág lyát is, amely egyben a szobor talapzata. (Két évig ezzel bajlódott a legtöbbet.) A rönk ellenállt elképzelésének. A nyáron lef űrésze1 te a rönk al jának egy részét és szinte talpfához hasonlítható törzsekből rakott — és nem faragott — máglyát Dózsájának. SzóvSl: amit kerülni igyekezett az emlékműtervben, azzal részben meghasonult, mert végül is .— igaz, hogy eléggé nyers, profán megoldásként — talapzatra került Dózsa a kis ligetszéli tisztáson. A feladat nagysága — a szobrász tiszteletre méltó elképzelése — azonban így is érvényre jut. Bizonyos, hogy , Szabó. István életművében fontos állomásnak számítják majd ezt a szobrot, melytől aligha vezethet út a Kopjafa irányába, csakis előre, az emberi világunkhoz közeli szobrászat felé. A nagytádi iskola képes arra, hogy az efféle gondolatokat erősítse. Horányi Barna Az első „lázadás” Látogatóban Németh Józsefnél Értékes lelelek Szőlősgyörökön Neves római kori mester bronzedényei Dél-itáliai mester, I- Angiin Diodorus jegyével ellátott első század végi bronzedényeket rejtegetett a homokbánya, míg egyszer — december elején — »-megszólaltak-« a kitermelő gép fogai között. Szólősgyörököt eddig nem tartották nyilván római kori lelőhelyként, most a legértékesebb területként enile; getik a somogyi régészek. VoUák Katalin, a Rippl-Rónai Múzeum munkatársa a leggazdagabb római kori emlékként mutatta be az új szerzeményt: egy középkorú férfi sírjában talált tíz bronzedényt, Hletve néhány használati eszközt, egy ollót és egy tűt... A temetkezési rítushoz tartozott, hogy más és más tárgyakat helyeztek a halotti sírba az elhunyt feje, illetve lába mellé. Ebben a sírban a halott mellé egy griff-fejek- kel díszített bronztálat tettek. A tál csak a pereme alatt mutat cizellálást, a tál füle azonban a két dísszel mestermunkára vall. A lábnál áldozati edényeket helyeztek eL Bronz serpenyők, ivóedények, az egykori tulajdonos rangjára valló használati edények. — Mit mond a régész? — A leletek formája, megjelenése arról vall, hogy délitáliai műhelyben készültek. A kisebb serpenyők talán itt, a mai Magyarországon. Elképzelhetőnek tartom, hogy a gazdag sírlelet nem egyéb, mint egy halotti tor maradványai. Mivel három serpenyő belül ezüstözött, föltét- len egy előkelő rómaira következtethetünk. Valószínű, hogy magányos sírra bukkantunk, mivel a homokbányában már évek óta folyik a termelés, de ehhez foghatót nem adott még a föld. Az egyik edényen L. Angius Diodorus neve olvasható, a mesteré, aki készítette. Rögtön utánanéztünk, és megtaláltuk nevét korának neves ötvösei között. A másik edényen Sacrus, egy ismeretlen mester neve betűzhető ki. — Most restaurálják a bronzedényeket. A közönség Búkor ismerheti meg ezeket? — Gondoltunk rá, hogy be- f gyünk, hogy hol helyezzük el. mutassuk újdonságainkat. Az a célunk, hogy minél töb- Egyelőre még gondban va- I ben megismerhessék őket. Néhány évvel ezelőtt még tanya volt errefelé; az »erzsébeti lapos«. Most Hódmezővásárhely külvárosa: Népkert. A Zetkin Klára utca földes, imitt-amott még járda sincs. Néha bokáig merülünk a sárba, amíg eljutunk Németh József festőművész műtermes házáig. Itt él a feleségével és a kislányával. Németh József művészetét sokan méltatták, ( értékelték. Most nem ez a ‘szándékunk. A Somogy megyei gyermekévekről és a vásárhelyi »hőskorszakról« beszélgetünk. Der- kovits-ösztöndíjas volt, Tor- nyai-plákettel, Somogy megyei képzőművészeti díjjal. Koszta-emlékéremmel tüntették ki, háromszoros Mun- kácsy-díjas, de hogyan jutott el idáig? Több katalógusban ez áll: Szennán született — Ez tévedés — mondja —, Kaposszerdahelyen születtem. Két szomszédos falu. Szerdahelyen szegényebb, de nyíltabb és tanultabb emberek éltek akkoriban, mint Szennán Még érettségizettek is akadtak. Telepes zsellérfalu volt. Mindenki eljárt dolgozni. Leginkább »részesaratónak, favágónak a Skublics- és Gál-bir- tokra. Szegény, dolgos és derűs emberek éltek itt. Az én sorsom sem különbözött a többi szerdahelyi gyerekétől. Nyolcán voltunk testvérek, apám famunkás volt, anyám piacra járt. Nekünk, gyerekeknek tehénlegeltetés és ebédhordás volt a tennivalónk, de tizenkét éves koromtól már cséplőgéphez is jártam dolgozni. — Mi maradt meg legjobban az emlékezetében? — A reggeli füttyögetés, kurjongatás; ahogy ébresztget- ték egymást az emberek; meg a lovak nyerítése, horkantása. .a paták csattogása ... Nagyon szerettünk ott lenni: jó volt ez a faluközösség. Négy bátyám a fronton (a legidősebb nem jött vissza), én zsákoltam ... A háború után mindenki kapott földet: mi ót holdat, de se szerszámunk, se állatunk nem volt. Továbbra is eljártunk fát vágni, meg más alkalmi munkákra. — Mikor kezdett festeni? — Először faragni próbáltam. Apámtól láttam; mindig faragott, még a szerszámra is valami díszítést. Azután raj- zolgattam .is. Izgatott. Én nem nagyon bírtam a fizikai munkát. Egy kimerítő cséplés után azt mondtam: elegem van ebből és bementem a városba. Két nap múlva szobafestőinasnak szegődtem. Ez volt az első »lázadó« lépésem. Három évig gyalog jártam Szerdahelyről Kaposvárra. Negyvenkilencben kaptam segédlevelet. Most már beválthatom: rossz iparos voltam. Ki nem állhattam a hengerlést, de nagyszerű dolog volt pancsolni a festékek között. Az egyik templomfestésnél ellestem egyet s mást: az oltár mögött ki is próbáltam a tudományomat: elkezdtem egy freskót festeni. A mesterem jószemű ember volt; észrevette, bíztatott. Annyira fölbátorított, hogy "munka után eljártam a szabadiskolába. Emlékszem, egy görög fejet kellett rajzolni és büszke voltam, mert rögtön a haladó csoportba vettek föl... Egyszer lejött Hincz Gyula és Bortnyik Sándor, nézték ahogy dolgozom, azután megkérdezték: nincs-e kedvem főiskolára járni? Volt. Fölvettek a Képzőművészeti Főiskolára, Papp Gyula és Szőnyi István tanítványaként végeztem 1957-ben. — Hogyan került Hódmezővásárhelyre? Miért nem ment haza? — A főiskola ideje alatt haza járogattam és észrevettem : a képzőművészettel foglalkozók nem nagyon örülnek nekem. Senki sem mondta, hogy ne menjek haza. de nem is hívtak. 1955—56-ban nyári művésztelepen voltam Hódmezővásárhelyen. Láttam: örülnének, ha itt maradnék, és ez elég volt. így alakult. Többen itt ragadtunk. Eleinte kukoricát kapáltunk, disznót hizlaltunk. én még éjjeliőrködtem is. Volt olyan év, amikor háromszáz forint volt az évi jövedelmem. — Megszerette ezt a vidéket? — Sokat tanultam itt, de nem tagadom, a szívem visz- szahúz. Néha szinte honvágyam van »Somogvország« után. Ma is hazaiárok. Nyáron Fonyódon voltam, a művésztelepen. Nagyszerű volt. Szeretnék egyszer hosszabb időt ott tölteni, dolgozni különösen tavasszal vagy kera ősszel, amikor.egészen különlegesek arrafelé a színek és a fények ... — Bejárta a fél világot. Többek között volt Olasz-, Francia- és Görögországban, a Szovjetunióban és Indiában. Melyik út volt a legjelentősebb? — Amikor először jártam a Szovjetunióban, az volt a legmeghatározóbb. Akkor ismerkedtem meg az ikonokkal. — Művészi hitvallása? — Nem tudom. Sok ilyet hallottam már és úgy érzem, mind hazúgság. Meg azután kell, hogy az embernek legyenek titkai. Sok tervem van, amelyeket ha megfogalmaznék, úgy érzem, nem csinálnám meg. Csernák Árpád P étör nem akármilyen Pétör. Ritkán látni ilyen fekete szemeket, még ritkább az ilyen vélemény gyerekszájból: — A legjobb játék‘ a számolás. Pétör, te túlzol, mondanám, ha Móra Ferenc volnék, s ha a kisfiú valóban Pétör volna. Mert Pétör csak nekem Pétör, másoknak Misi, Falun lakik, első osztályos. Azután: Móra Pétöre folt hátán folt ruhában járt. Az én Misim pedig jó meleg mackót visel, a nyakában élénk színű sál, lábán új cipő. Nekem mégis Pétör. Ha egy gyerekszemben szomorúságot látok: Pétör t latom. A gyereknek már attól is jókedve támad, ha a fekete utcát egyszer csak belepi a hó. Szalad az ablakhoz, szalad a szabadba, s hol van már akkor a búbánat?! Misi igazi gyerek, férfigyerek, ahogy mondani szokták mifelénk, mosni-, varrnivalót eleget ad az anyjának (azaz. csak adna., de erről majd később). és Fiikán szomorú. De ha elkapod azt a pillanatot a szemében, úgy érzed, mély kútból könyörgi fel magát egy csillag. Én akkor éreztem effélét, amikor azt kérdeztem tőle, kit szeret a legjobban. Anyját, apját, testvérét? A szeme egy árnyalattal sötétebb lett, — Nagyapámat — mondta. Ketten élnek a házban: Misi és Mihály. Az udvaron fenyőfák, . a konyhában ropog a tűz, a nagyapa diót tör. Karácsonyi kalácsba Misinek. — A gyereknek mindene megvan, kérem — mondja védekező hangon, mintha attól tartana, hogy valaki kételkedik ebben. — R.eggeli- zik, elmegy iskolába, délután fél ötig napköziben van, azután hazajön. Befutok neki, odaül az asztalhoz és úgy elfoglalja magát az irkáival, a könyveivel, hogy öröm nézni. Éjszakánként néha hangosan számol álmában. Ilyeneket mond: hatból elveszünk négyet. marad kettő. — És a szülők? — restes élnek — mondta az öreg fakó hangon. — Elmentek. A fiatalasszony nem bírt itt megszokni. — Azután megint az a védekező hang: — Ok is megtesznek érte mindent, amit tehetnek. Küldenek pénzt, ruhát. — Karácsonyra hazajönnek? — kérdezem. — A menyem már itthon van. A fiam majd szentestén érkezik. Nem szól arról, hogy ő egészen másképp képzelte el az öregségét, másképp beszélte ■ meg annak idején a feleségével. A nagyobbik fiú a háborúban halt meg. a kisebbik elment a felesége után ... Misi a nagymama kedvence volt. öt tartotta a karján, amikor a szívroham érte, de akkor is úgy fordult le a székről, hogy a gyerek meg ne üsse magát. Akkor még itt voltak valamennyien. A fia. a menye és a két unoka. Akkor, még azt tervezte, hogy újjáépíti a házat és paradicsomkertet varázsol a fiataloknak. Legyint. — Most már csalc azért töröm magam, hogy ez a gyerek ne szenvedjen hiányt. Megvannak ők ketten: Misi és Mihály. Csinos fiatalasszony lép a konyhába. — A karácsonyi szünetre magammal viszem Misit Pestre — mondja. Pesti lány. Szeptemberben fölkerekedett, fogta a kislányát, ment a szüleihez. — Hogy soha többé ne jöjjek ide vissza — mondja keményen. A férje néhány hétig gyötrődött — anyjának megígérte, hogy sohasem fogja magára hagyni az öregembert —, majd úgy döntött, hogy megy az asszony után. Misit a nagyapa gondjaira bízta, Ö pedig felutazott az anyósáék- hoz, ahol egy szobában tíz családtag lakik. — Ha nem bírja a nagyapa. odavihelem Misit is — mondja a fiatalasszony, s ebből a mondatból alig észrevehető gyilok szegeződik az öregemberre. — Már hogyne bírnám — mondja az sietve. Jó irányba mered a fegyver. Amit a nagyapa Misiért tesz, azt önmagáért is teszi. Mi lenne Misiből odafent, azon a tömegszálláson?! És mi lenne belőle Misi nélkül a kétszobás lakásban? Ezért nincs szava a hetyke beszédre. Ezé** mondja olyan sietve, bírom én, hát hogyne bírnám. Lehajtja a fejét. Tudja ö, nagyon jól tudja, hogy valami azért itt még sincs rendjén, de hát mit lehet tenni, ha semmi sem úgy történt, ahogy a feleségével annak idején megbeszélték... P étörre, azaz Misire szép karácsony vár. Itthon az anyja. Meleg ruhát, cipőt hozott. És karácsony este megjön a papa is, hozza a játék teherautót. Szép lesz a fenyőfa. Béke lesz. Mint régen, amikor a nagymama is élt, amikor még hatan lakták a házat. Azután a karácsonyfa lehullatja díszeit, tűleveleit. A szülők elmennek. Ketten maradnak megint: Misi és Mihály. A gyerek álmában számolgat az ujján: ha hatból elveszünk négyet, marad kettő. Szapudi András III III
