Somogyi Néplap, 1977. december (33. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

f Történet a 105. napról Uh elkészül az üzemi záró­jelentés a 105. napot külön is megemlíti majd. A nyolcvan- negyedik kampány legkisebb teljesítményét ezen a napon érte el a Kaposvári Cukor­gyár. Az ok: műszaki hiba. A 105. kampánynap 1977. december 19-én volt. A mű­szak reggel hatkor pontosan váltott Az emberek egymásra néztek: hetek óta termelési csúcsot döntöget az üzem, Ed­dig 257—259 vagon répát nyel ­tek el naponta az úsztatok. Ilyen még nem volt a gyár történetében. O Egy öreg nyugdíjas a zsírzó. Az a fel­adata, hogy óránként olajat töltsön a forgó alkatrészekhez. Délelőtt fél tizenegykor be­kopogott a műszaki irodába. Azt mondta: — Fél órája zsíroztam az előderítőt. Csendesen ment, most meg úgy kopog, hogy az csak valami. Az emberek szinte egyszer­re pattantak föl, és pillanatok alatt született meg a döntés: a nyersgyárat le kell állítani, az előderítőről pedig leengedni a hatvan fokos cukorlét. Az emeletmagas henger végzi a cukorlé tisztításának egyik legfontosabb mozzanatát: itt csapódik ki minden, ami nem cukor. A nyolcvan köbméter cukros lét leengedték a ha­talmas tartályból. Látták: el­törött a kuplungot tartó tizen­két csavar és meghajlott az egyik keverőkanál. Az üzem így egy percig sem dolgozhat. Az előderítőbe egymás után ereszkedtek le az emberek. Baki István, a lakatosok cso­portvezetője, Birer János, a berendezés karbantartója, az­tán Apáti József, Kram-.ner Vilmos és Kovács János he­gesztő. Friss József művezető és Kudi László főgépész látva a hibát azt mondták! — Dönteni kell: vagy meg­csináljuk itt bent a kuplungot és akkor tél műszakot áll a gyár, vagy pedig szétszereljük az előderítőt és kicseréljük a hibás alkatrészt. Akkor leg­alább két napig nem lesz ter­melés. A döntés megszületett: az ötvenfokos hőségben hozzá kellett látni a munkához. Az emberek eltűntek a tartály­ban, a többiek ott álltak ké­szenlétben, hogy segítsenek, ha kell. Pálfálvai László, a termelési osztály megbízott vezetője: — Szerencsére nem minden­napi történet. Ez a berendezés hat évig bírta. Minden nyá­ron felújítottuk, kijavítottuk. A hat év alatt, úgy látszik, elfáradt az anyag. Az úsztató csendes. A nyers­gyárban is mindenütt állnak a gépek, csak a »-cukoroldal-« dolgozik. Csak a »-cukoroldal-«? A ré­pavágógépen az ott dolgozó emberek nem ültek le, ha­nem hozzáláttak, és kicserél­ték a késeket. — Mondta valaki? — Nem, de előbb-utóbb úgy­is ki kellett volna cserélni. Ez most jó alkalom arra, hogy mindenki egy kicsit »felújít­son-« a saját helyén. — És mindig van mit ja­vítani? — Vegj-e figyelembe, hogy a gyár százöíödik napja egy­folytában megy. Az utóbbi években megszoktuk, hogy 115—120 napig tartott a kam­pány. Karácsonyra még volt mit feldolgozni, de szilvesz­terre már leálltunk. Az idén január közepe utánra tervez­zük a kampány befejezését. A berendezéseknek tehát többet kell kibírni. O A nyersgyárban a manipuláns irányít. 0 figyeli, hogy miként lesz a cukorrépából nyerslé, abból pedig sűrűié. A manipulánst Pintér Józsefnek hívják. Hig­gadt, megfontolt ember. Ti­zennyolc éve dolgozik a gyár­ban. Segédmunkásként kezdte, most nyolc embert irányít. Tőlük függ, hogy mennyi cu­kor jön ki a répából és meny­nyi lesz a veszteség. A Ka­posvári Cukorgyár országosan is a legalacsonyabbra csökken­tette az idén a veszteséget. Dönteni a cúkros lé színe alapján kell. A nyerslé min­dig szürkés; amikor megkap­ja a mésztejet és a szénsav­gázt, aranysárgára »fehéredik«. Aztán jön a sűrítés: 60—65 százalékos cukortartalmú le­vet ad át a cukorfőzöknek. — Azokkal az emberekkel, akikkel ma itt találkozott, ka­rácsonykor is találkozhat a gyárban. És a mi műszakunk dolgozik szilveszter éjszakáján. — Tehát az idén nincs ün­nep? — Egy kevés azért lesz, de az ünnepi műszakok mindig kemények: az ideiglenes dol­gozók közül többen »elfelej­tenek« bejönni és akkor a hiányzók helyett is dolgozni kell. Az udvaron falragaszok hir­detik: az időszaki munkások az ünnepi műszakokért 300 forint prémiumot kapnak. — És az állandók? — Mi megkaptuk »hűségju­talomként« november 7-re. — Szívesen vállal ünnepi műszakot ? « — Megszoktam. Tizennyolc év alatt tizenhárom kará­csonyt vagy szilvesztert töl­töttem bent. Délután két óra. Ér­kezik a váltás. Az előderítő fölött imbolyog a fény. A nyílásokon keresztül is világít a hegesztőpisztoly. Laki István, a lakatosok cso­portvezetője alacsony, zömök ember. Homlokát törölgetve jön le a lépcsőn. — Egy óra múlva kész lesz. — Nagyon meleg volt bent? — Az elején egy kicsit. Most már hűl... De nem ezért tar­tott ilyen sokáig. Ott bent sietni nem szabad : ha nem alapos a munka, visszaüthet. — Mióta csinálja? — Itt a gyárban? Harminc­hat éve ez a feladatom. Azt mondják, ismeri a gyár minden rezdülését Az embe­rek mosolya, fej tartása alap­ján is tudják, mire gondol. A 105. napon 20—25 vagon­nal kevesebb répát dolgozott föl a gyár. Ezeknek az össze­szokottságot is bizony i tó, egyezményes bólintásoknak és mosolyoknak köszönhető, hogy csak ennyi volt a kiesés. Dr. Kercza Imre Könyvkérő szarkalábak Mindenkinek van egy utcá­ja. Azt az utcát kerülöm — és mindúntalan vissza vágyom. Ügy vágyopa vissza, ahogy a lehetetlent nem ismerő, a vi­lágmindenséget is megmoz­gatni képes ember a lehetet­len után kívánkozik. & kerülöm. Az az utca, már nem Az az utca! Akkor még nem voltak betonoszlopok, hideg-kék hi­ganygőzlámpákkal. Kátrá­nyos faoszlopokon sápadt-sár- ga villanykörték hunyorogtak esténként és az oszlopok kö­zött drótok feszültek. Télen lágy ívben meghajoltak a hó alatt és reggelre mókás jég- csapszakállt növesztettek. Ta­vasszal jöttek a férfiak, s a drótok felé nyúló ágakat le­metszették. Nem szerettem ezeket az embereket, de so­hasem haragudtam rájuk. A mézillatú hársfák, s az ifjú platánok saját maguk gyógyí­tották meg a sebeket. Mikor lombruhába öltöztek a fák, úgy tűnt: nem hiányzik egyetlen ágkarjuk sem. Pajtások, játszótársak lettçk ezek a fák. — Komámasszony, hol az olló? Álltunk a fatörzs mellett, csak egy nem állt ott. Egy másik kérdezett, s a többiek­nek azalatt pajtást és fát kel­lett cserélni. Ha szefnfüles volt a kérdező, ő szerzett fát magának. És kezdődött min­den élőiről. ,Az ablakban anyám, amott a szomszéd anyák »súgtak«: most szaladj! És szaladtunk. Messze szaladtam. Vagy ők futottak messze? Mindenkinek van egy utcá­ja. Lapjára fektetett téglából épült a járda. A milliárdnyi lépéstől, az esőtől, a hótól vagy a széltől az egyik tégla lejjebb csúszott, a másik fenn maradt. Az egyik megfekete­dett, a másik kivilágosodott. A járdán lépkedni játék, szó­rakozás volt »Most csak a sötétekre lé­pek, most a világosakra... Most úgy megyek, hogy ne lépjek a szélére, most úgy, hogy mindig két tégla közé«. Fegyelmezett szökdellés volt ez. Mert nem volt szabad té­vedni, megsérteni a magunk állította követelményt. Csoda, hogy a boltba érve elfelejtet­tem, miért küldött az anyám? Az az utca Aztán megjött tél. Oda ér­kezett először és Onnan távo­zott utoljára. Mint egy szé­pen kelt cipó, olyan lejtős volt akkor az utca. Este, ami­kor a hunyorgó sárga lámpa­szemek kigyúltak, a taposás­tól, a délután hancúrozó gye­rekektől megroskadt a hó; amikor a sápadt fény táncra perdült a szánsín hasította szalagon, az utcasarkon hár­man gyerekek lódítottunk még néhányat a szánkón. Micsoda suhanás volt az az első sa­rokig! Nagyon fehér és nagyon pu­ha volt akkor a hó. Békés volt akkor az este és a miénk az utca. Csak a miénk. Kizá­rólag azért, hogy a saroktól a sarokig repüljön a szánunk Megesett, hogy a szülőkkel együtt öten szorongtunk, szá­guldoztunk a családi ródli- val... Később, m’kor »kinőttük« a szánkót, mintha a cipóhátú utca keletlenebbé, laposabbá vált volna. Ma sok minden megmagya­rázhatatlan. Az is, hogy miért volt kedvenc Időtöltés a szu- terénlakás ablakába ülve. lá­bamat az utcára lógatva néz­ni, hogyan főzi az ebédet a szomszéd néni. Nem tudom, miről, csak azt tudom, sze­rettem beszélgetni. És tud- ■ lam: a szomszéd néninek na­gyon barna kenyere volt. Olyan barna és olyan jóízű, ami jobb volt, mint a miénk, a fehér. A barna kenyeret azóta 'Is szeretem. De olyan ízű. mint a szomszéd nénié, ma már nincs. Abban az utcában, minden­ki szerette a másikat. Az ud­varokat elválasztó kerítése­ken kis kapukat eszkábáltak: ne kelljen körbe menni az ut­cán, ha az egyik siet a má­sikhoz. Ez volt a be’sö utca, s a belső kerítéskapukat töb­bet koptatta mindenki, mint a »hivatalos« bejáratot. Azután egyszer csak elin­dultak a szomszédok. Távozá­sukat hideg, érces kalapács­ütések kísérték: sorra beszö- gelték a kerítéskapukat. A kátrányos villanypóznákat karcsú betonoszlop váltotta fel, a feszülő drótokat föld alatti csőrendszerbe kénysze­rítették és boltba menet nem lehetett többé játszani: a tég­lajárdára szürke aszfaltsző­nyeg borult. Komámasszony, hol az ol­ló? ’utolsó pár, előre fuss! Ki szaladt messze? Anyám, apám, az. ezerráncú, jóságos-tündér szomszédasszony?! Vagy talán én? Kerülöm az utcát. És visz- szavágyom. De az utca már nem Az az utca! Csak álmom­ban. Mert akkor — és csak akkor — mindig .oda megyek haza, ott vagyok otthon. Nyit­va vannak a kerítéseken a kis kapuk, anyám a cserép­kályha inellett kötöget, apám újságot olvas... Mindenkinek van egy utcá­ja. A régi házunk előtt teg­nap egy idegen sepregetett. Vörös Mária Apró emberkék siettek nagy szatyorral, öreg néni igyeke­zett újságpapírba burkolt cso­maggal, háziasszony állt meg bevásárlás közben. Tíz percet, negyedórát eltöltöttek az ajtó mögött és mosolyogva léptek ki. Három gyerek kiáltozta egymásnak jó ötven méterről: »Hát könyvtárba jöttök-e?« Az egyik nemmel válaszolt; zengett az utca társai kiabálá­sától : áruló ! Kint mínusz tíz fok lehe­tett. Az ablakra pára ült. Alig fértünk el a kis szobá­ban. A többiek lassan kivá­lasztották az olvasnivalót, el­szállingóztak. A kiürülő, há­romszor négy méteres helyi­ség kicsit nagyobbnak fes­tett A falak mellett húzódó polcokon a szép, láthatóan ol­vasott, sokszor forgatott, de vigyázva óvott könyvek sora­koztak díszszemlére. Banal Gyuláné, a Pázmány Péter utcai fiókkönyvtár ve­zetője egy füzetet tett elém, a címkéjére ráírták: Kívánsá­gok. Gyerekírással, reszkető, öreg kéz szarkaláfc jaival; írni csak lassan tudó ember döcö­gő betűivel. Könyveket kér­nek; nagyobb, korszerűbb könyvtárat szeretnének... Vas Gereben művelt szeret­ném ... írta egy munkás. Zo­lát szeretnénk... — egy csa­lád írta alá. Lapozzuk a statisztikát A 4000 kötetes, apró könyvtár­nak félezer beiratkozott olva­sója van. 192 gyerek, 105 munkás... — A könyvállomány? — Amit alapműnek nevez­hetünk, az megvan. A gyere­keknek a kötelező irodalom már kevés. Mindegyik ott van a polcon, de csak egy-egy kö­tet és egyszerre sokan olvas­nák. Szűk a hely... Beszélgetés közben »megza­varnak«. Könyveket hozott vissza egy olvasó. Húsz köte­tet. Annyit is visz. Nézem a kartonját: fizikai dolgozó. A házastársa is az. A visszaho­zott könyvek: Zola, Márquez, Greene... — Mivel lépnek be ide az emberek? — Sokan határozott céllal jönnek; többször kell más könyvtáraktól megszereznem egy-egy kötetet, ha Itt nem találják meg. Néhányan taná­csot kérnek, a legtöbben csak a, témát jelölik meg. Donner. Ebben a fiókkönyv­tárban is Banainé a vezető. Nagyobb, mint a »Pázmány«, de kevésbé »korszerű«. Idős néni jön. Anyja is lehetne a könyvtárosnak, mégis így szól : — Gyöngyi néni, azt, amit kértem... Azután sorban a többiek : Gyöngyi néni, Gyöngyi néni... Egy kamasz kipakol tizen- egynéhány könyvet és igye­kezne kifelé: — Most nem viszek, köszö­nöm, nincs időm — hadarja és oldalog az ajtóhoz. — Gyere csak vissza, édes fiam! Hogyhogy nincs időd?! A gyerek pár perc múlva újabb könyvekkel megy él. A magyarázat: — Nem engedhetem meg az ilyesmit Félő, hogy három hónapig felém sem néz. Ha van nála könyv, a kötelesség­érzet visszahozza. Ha itt va­laki elkezdett olvasni, az már nem hagyhatja abba. Majdnem 6000 kötet van és hétszáznál több a beiratkozott könyvtári tag. Több a gyerek, több a munkás. Érdekesség is akad. Rajzokat nézegetek, a szomszédos iskola alsósainak I girbe-gurba vonalkáit. Rajzok az olvasmányaikról. Rajzok egy előadásról, filmvetítésről, amit a könyvtáros néni tar­tott. A donne»i 12 év alatt viha­rok is voltak. Egy levél máso­lata tanúskodik róluk. Hétszá- zan írták alá: szebb könyvtá­rat. jobb lehetőségeket kértek,' 1972-ben. A könyvtáros szo­morúan mondja: — Akkor ezért az aláírás- gyűjtésért majdnem »meg-* ütöttem a bokám«. A könyvek pedig itt is olyan jól láthatóan olvasottak; vi­gyázó kezek ragasztották meg rajtuk a legkisebb szakadást is. Megbámult lapéleikkel bi­zonykodnak: nem vagyok el­dugott, halott kincs. Sárga fényű lámpa hunyod rog odabent. Az ablakon ösz- szegyűlő vízcseppéken keresz­tül nézve furcsa árnyak moz­golódnak. Fémlapocskával a kezében épp keres valaki egy könyvet. Pufajkás ember nyit­ja az ajtót, aktatáskájából szögletes »valami« dudorodik, .Meggyfákkal beültetett ut­cákon sétálok, öreg házak, új családi fészkek között. Mun­kából hazatérő emberek siet­nek el mellettem. Laktam mindkét könyvtár környékén, megismertem ezeket az embe­reket. Ma már mozgókönyvtár is jár hozzájuk. De a két ap­ró könyvtárra hosszú ideig szükség lesz. Ragaszkodnak hozzá, odaszoktak... Karácsony idején csökken a forgalom, mert az ajándék­ba kapott könyveket is ki kell olvasni. Könvvtár nélkül len­ne-e ilyen ajándék? És egy hónap múlva megint sokan jönnek. Luthár Péter A gyerekeké A KISMAMÁK magabiztos derűjével mozog a világban. Tesz-vesz, azután erősödő ha­sán felejti a kezét. — Ez a baba is márciusi lesz. Fenyvesi Sándorné az »is«- re magyarázatképpen egy masszív lurkó fényképeit sze­di elő. — Attila két és féléves. Már tavaly októberben próbáltam visszajönni a gyárba, de ak­kor még nem bírta a bölcső­dét. Októberben sikerült újból elkezdeni a munkát. Jó, hogy van ez a kismama szalag, hi­szen más szalagon, a csoport­bérezés miatt nem veszik szí­vesen a munkatársak a terhe­sek jelenlétét. Hiába, így ke­vesebbet bír az ember. A Kaposvári Ruhagyárban két műszakban varrnak. A gyermeket várók vagy a már gyermeket nevelők nehezen birkóznak meg a két műszak szabta életrenddel. Húsz-hu­szonöt százalékuk kéri, hogy nyolctól ötig dolgozhasson. — Mezőcsokonyáról járok be, az ottani oviban más a rend, mint ahogy a kaposvá­riakról hallom — mondja a másik barna asszonyka. — Nyolcra vihetjük a gye­reket és délután négykor ki­adják. A férjem állandóan délelőttös. Hattól dolgozik: nyomdász. A családi életünket csak úgy tudtuk jól megszer­vezni, hgoy búcsút mondtam a két műszaknak. Csaknem kétszáz forinttal kevesebb a kismamaszalag dolgozóinak a keresete: eny­nyit tenne ki a műszakpótlék Bármennyire is kell a pénz a gyerekneveléshez, nem ez a legdöntőbb. A háromgyerekes Edelényi Károlyné sem erről beszél, aki a varrónők keze alá adja a szabott bélésanya- got — Tizenhét és tizenöt éves a két nagyobbik fiam. Most már azt hiszik, hogy felnőt­tek. Meg kell fogni őket. Munkatársa vékony, pici, szeplős. Hosszú coffja mellé sehogy sem illik a cigaretta. Akárki lánynak nézné és csú- fondáros tekintetéből ítélve ezt ő is jól tudja. Hatéves lá­nya van. A férje három mű­szakban dolgozik, a szülei Za­lában élnek. Ezért kérte, hogy tegyék a kismamaszálag mun­kásnői közé. 1975. december 15-én — 59 dolgozóval — kezdte meg munkáját a ruhagyár első kis­mamaszalagja. Kezdettől szovjet exportterméket bíztak az itt dolgozókra. Naponta 165 lánykakabátot varrnak meg. A második kismamaszalagot — már az új épületben — két hónapja indították. Az itt dolgozó 30 asszony ugyancsak külföldi megrendelésre varr. Most csak a létszám fele ta­lálható a varrógépeit mellett. A nyirkos, hideg idő hamar belázasítja az apróságokat. Ez itt nem okoz akkora zökke­nőt, mint más közösségekben. Sós László művezető vala­mikor együtt varrt a most keze alá került asszonyok leg­többjével. Lehet, hogy emiatt olyan nyugodt a légkör, lehet. hogy azért, mert érzi : ezek az asszonyok sokkal többet vállalnak, mint mások. Asz- szonysorsokon könnyít a mun­kahely törődése. A gyárban szövődő szerel­mek nem mennek ritkaság- számba. Haracsi Istvánék tíz évvel ezelőtt házasodlak. Két év múlva fiúk született. — Keserves volt — emlék­szik vissza az asszony. —Vál-. tott műszakban dolgoztunk, csak szombat este és vasár­nap találkoztunk. A mi éle­tünkön lendített igazán, hogy egy műszakban dplsozhatom. Most minden második héten együtt lehetünk. NEM JAR ROSSZUL a vál­lalat sem. Helyettük — ha .akad jelentkező — gyakorlat­lan, kezdő embereket kellene fölvenni, ha nem lenne »kis­mamaműszak«. Papp Imréné huszonhat éves, de most tizennyolcnak érzi magát. — öt évig nem dolgoztam. Egymás után egy fiút és egy lányt szültem, otthon voltam velük. Jó volt babusgatni őket. Még a mosásban, főzés­ben is örömömet leltem, hát még amikor együtt játszot­tunk ... De hiányzott már a társaság, visszavágvtam a gyárba. De hiába sóvárogtam volna a gépem után, ha ezt az új szalagot nem indítják meg. Most nyugodt vagyok. Reggel hétre viszem oviba a kicsiket, este fél hatig ott le­hetnek. Munkabeosztásom mellett el tudom látni őket. Jó ez így ... Gombos Joláa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom