Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-29 / 255. szám

% KÉNYESKEDŐK M inden kornak megvoltak a maga kényeskedői. És minden kor írói jót nevettek rajtuk. Mért frissen szerzett pénzük vagy rang­juk olyan magatartást paran­csol a kényeskedőkre, amilyet se pénzzel, se ranggal meg­vásárolni nem lehet, maj­molni próbálják tehát Fara­gatlanok, ezért finomkodnak. Szépérzékük fogyatékos, ezért szépelegnek. Tudatlanok, ezért fontoskodnak. Földhöz ragadtak, ezért pipiskédnek. Személyiségük nincs arányban képzelt vagy valódi helyze­tükkel; másképp szólva: lö­työg alakjukon előkelőségük új ruhája. lót nevettek raj­tuk á római . vígjátékírók, pompás tréfákat eszelt ki el­lenük a firenzei Boccaccio, komédiák sorozatában. Kaca­gott rajtuk a párizsi Molière (a kényeskedők elnevezés is tőle származik, halhatatlanná az 6 úrhatnám polgára tette a figurájukat), a franciák par- venünek nevezték őket, az angolok sznobnak, a magyar irodalomban Gvadányi József peleskei nótáriusa találkozott velük először Budán, a tizen­kilencedik század magyar vigjátékaiban végig ott pipis­kédnek: Kisfaludy Károly, Szigligeti Ede és Csiky Ger­gely színpadán, ahonnan egyenes út vezet a mai szín­padig, Szakonyi Károly Hong­kongi paróka című vígjáté­káig például. A kényeskedők tudniillik most is divatba jöttek. Nem csoda, hogy a kabarétréfák­tól a fejcsóváló glosszákon át az ostorozó cikkekig olyan sűrűn állítják pellengérre őket: lépten-nyomon beléjük botlunk az életben is. Ök azok, akik a legújabb kényeskedésdivat hajnalán, valamikor tizenöt évvel ez­előtt, olyan büszkék voltak »nyugati cuccaikra«. Ők azok, akik először ju­tottak Bécsig, hogy mire má­sok is megpillanthatták a Ste­fanskirche tornyát, ők már azzal hencegjenek: »Olasz­ban« jártak, jövőre »Spanyol- -ha« mennek, esetleg »Görög­be«. Most éppen a földközi- tengeri hajóút és Japán van divatban. Ök azok, akiknek először volt tévéjük, mosógépük, fri­zsiderük — ez is az új ké- nyeskedésdivat hajnalán volt még —, hogy mire mindenki­nek lett, ők már a színes té­vénél meg az automata mosó- és hűtőgépnél tartsanak. Ök találták ki, hogy a hét­végi telken garden partytkell rendezni, fásáén tüzelésű grillsütőkkel, mert az olyan »eredeti«, olyan »rusztikus«. Ök szaladtak végig ajjon az italelőkelőségi skálán, amely­nek elején — ugye, emlék­szünk még rá? — a közön­séges gin állt, majd a kubai rum követte, a skót whisky és a francia konyak. Most az »egzotikus« italok vannak di­vatban; az ázsiai rizspálinkák péiáául. Ök azok, akik beavatottan (beszéltek egy bizonyos Sagan kisasszonyról, mielőtt regénye Magyarországra érkezeid, hogy kiderüljön: limonádéról van szó. ők azok, akik négyszáz fo­rintot fizettek egy Nagyvilág­számért, mely a Sagan-regény ravaszabb, amerikai változa­tát közölte: a Love storyt. O k boldogították gyere­keinket ■ először külön­órákkal: művészi tor­na, balett, francia nyelv, te­nisz, zongora; s ök kezdték azt a »gyereköljtöztetési versenyt, amely járványként futott vé­gig az iskolákon. Űk azok, alak mindig előt­tünk járnak hencegni való tu­lajdonaikkal, tájékozottsá­gukkal, beavaitottságukkal; nekik volt először kazettás magnetofonjuk, Levi’s nadrág­juk, tengeri herkentyűjük; ők ismerik a párizsi divatot, a színészek magánéletét és a közélet kulisszatitkait; tőlük tudja meg az ember, milyen tájékozatlan, hiszen azt se tudja, hogy X. nagyembernek ki a sógora, hogy nem az új autó a sikk most, hanem az ősrégi, melyet a leleményes autógyárak szériáiban készíte­nek már, hogy dehogyis a régi autó a sikk, hanem a ló, az az igazi, s milyen ember az, aki még lovastúrákra se jár, képzeld drágám, az egyik gazdaság már parforce-vadá­szba tot is hirdetett. Nevetségesek, ugye? De annyit nevettünk vagy zsör­tölődtünk már rajtuk, hogy restellném most szóba hozni őket, ha csak a kabarétréfák, glosszák és cikkeit Ítéleteit is­mételgetném, s nem tudnék valami újat is mondani róluk. Úgy érzem, tudok. Nem vala­mi merőben újat, persze, csak valami olyasmit, amit a ké­nyeskedők elítélése közben nem mindig szoktuk végig­gondolni. Az egyik az, hogy a ké­nyeskedés, természetesen, az »újgazdagság« kísérő viselke­déstünete (mindig is az volt). De a kísérő tünet elítélése közben ítéljük-e el az »újgaz­dagságot« Is? Magyarán: ha­ragudjunk-e arra is, hogy ja» vulnak az életkörülmények, hogy egyre többen vannak, akik munkával-tehetséggel olyan jövedelemhez jutnak, amely tegnapi szegénységüket mai jólétre cserélteti velük, haragudjunk-e a sokat emle­getett státusszimbólumokra : az autókra, a telekre, az ilyen-olyan »cuccra« ? Azt mondom: ne haragudjunk. Félni nem a jóléttől kell, hi­szen éppen azért harcoltunk éhesen, hogy most jóllakhas­sunk. Félni a kísérő tünetek­től kell, egy nevetséges és el­ítélendő magatartáshibától, amelybe mindnyájan belees­hetünk. És ez a másik dolog, amire gondolnunk kell: mindnyájan potenciális kényeskedők va­gyunk. A római vígjátékiró, a firenzei Boccaccio, a párizsi Molière és a pesti Csiky Ger­gely egy vékony társadalmi rétegen köszörülhette tollát, a bírálat mindig egy feltörek­vő, már tehetős, de még fa­ragatlan osztálynak szólt, egyik-másik esetben — Gva­dányi esetében például — a ’származási előkelőség« ési a provinciális magyarkodás konzervatív nézőpontjából, de kit illet most, nálunk a bí­rálat? Mindnyájunkat. Nem egy réteg, nem egy osztály, hanem az egész nép indult el, hogy évezredes szegénységét tehetősségre váltsa, mi va­gyunk azok, akiken lötyög az a bizonyos új ruha, csoda-e, ha ügyetlenül viseljük, ha gyerekesen dicsekszünk vele, ha Majakovszkij új lakásba költözött vasöntője világgá hencegi, hogy fürdőszobája van? Vagy a vasöntő mér- nökfia »nyugati cuccal«, s spanyolországi úttal, automata mosógéppel, grillsütővel, skót whiskyvel, elkényeztetett gyerekével, kulturális vagy közéleti bea va tottsá gá va 1 di­csekszik most? A ruha túlságosan új, a kísértés túlságosan nagy, hogy úgy visel­kedjünk benne, ahogy az urak viselkedtek. Vagyis parvenúk legyünk, sznobok, majmolók, kényeskedők. Az ítélet szigo­rán persze mit sem változtat, ha tudjuk: rólunk van szó. De az ítélet nézőpontján min­denképp. Belülről kell nézni, önjobbító haraggal ezt a mai kényeskedést, hogy megtanul­juk magunkhoz méltón — és nem az urakhoz hasonlóan — viselni az új ruhát. Szocialista eleganciával. Faragó Vilmos Könyvespolc A hálál mint áru Még közelebb és táyoíabb A faluriport«* közhelyeivel kezdtem. Lejegyeztem,, hogy a zselici dombok gyűrűjében megbújó kis falu 90 házában 260 ember éL Tíz ház kivéte­lével mindenütt van tv, tíz családnak van autója. Az em­berek többsége rendszeresen olvassa a Somogyi Néplapot, a Nők Lapját és a Képes Új­ságot. A faluban élő 30 éven aluliak száma 60, a Kaposvár­ra bejáróké ennél is több. Az elmúlt tízegynéhány évben száznál is többen költöztek el, helyükre a tanács cigánycsa­ládokat telepített. Lassan vég­képp elenyész a község német és magyar származású (alvég és felvég) lakói közötti ellen­tét... Egymás után írtam föl a szokásos adatokat, és egyre inkább éreztem: így soha nem fogom megismerni Hajmást. Végül összehajtottam a jegy­zetfüzetemet A Szentbalázsi Községi Kö­zös Tanács ajtaján Pozsár Já­nos főelőadóként szerepel. 1950-től 18 éven át 5 volt Haj­más tanácselnöke. Nem titkol­ta, hogy elfogult a falu ja­vára. elrendeztek mindent a ház kö­rül, mert a vasárnap ünnep. Most ez a legfőbb »háztájizó nap«. Mindenki szalad a sző­lőbe, vagy a kertben serény­kedik. Szabó Gyula a ház körül 20 malacot, 40, kacsát és 100 jér- cét tart. Felesége a kaposvári elektroncsőgyárba jár be, ő naga állandó éjszakás a hús­kombinátban. van a szőlőnk. Kaposváron hol lakhatnánk? Az élet is drágább ott — A fiatalok rendszerint nem is anyagi okok miatt mennek. — Szórakozni vagy vásárol­ni bejárunk. Tv, újság és könyv meg itt is van. — Mikor létrejött a közös tanács, persze nem maradha­tott a helyén valamennyi ta­nácselnök. Az igazat megvall- val nem is volnék már alkal­mas a vezetésre. Érzem, hogy nem felelnék meg a követel­ményeknek. A világ gyorsab­ban fejlődött, mint én. Most utólag úgy érzem, mintha csak a falu vallotta volna ezt önmagáról: elköltö­zött innen a tsz központja, a gyerekeket egy éve iskolabusz hordja Szentbalázsra, a volt községi tanács már csak affé­le telefonfülke. Egy parázs verekedés óta a vándormozi sem jön el ide... Sziber Gáspárné a falu el­hanyagoltságát bizonygatja. — Ezt a népboltot is ma­gunk építettük társadalmi munkában. Emlékszem, mi, asszonyok voltunk a culáge- rek __ — Felépítenék ma is, amire szükségük van? — Aligha. Az emberek biz­tosan azt mondanák: rende­sen fizetik a községfejlesz­tést, miért csinálják maguk... — Hogyan jut el a hír a fa­lu egyik végéből a másikba? — Gyorsan eljut... A tej­csarnok és a bolt a fő közve­títő. — És a kispadok? — Ugyan ki ér rá ma prézs- mitálni ? Régebben szombat délután béhordták a szénát. — Mire én reggel hazaérek, a feleségem már elmegy, így legtöbbször cédulán üzenünk egymásnak. »Tegyél föl vizet! Nézd meg a gyerekek füze­tét!« Három fiam van, a kicsi még óvodás, a másik kettő már iskolába jár. Mindhárman Szentbalázsra. — Keveset van együtt a család... — Mégis vállalnunk kell, ha el akarjuk érni céljainkat. Ha minden sikerül, Kaposvárra megyünk. — A munkahely miatt? — Nemcsak azért. Tudja, a nagyobbik fiam még nem lá­tott mozit. Igaz, én is felnőt­tem anélkül, de hát ez nem ok arra, hogy most így legyen. A feleségemet is megértem- van ünneplő ruhája, de ugyan mikor vegye föl és minek. Jó volna például eljárni szín­házba ... — De hiszen van busz. Ka­posvár ide csak fél óra. — Hogyan hagyjam itt a gyerekeket, és hogyan az álla­tokat? A Bank család egyike az if­jú házasoknak, akik maradni akarnak. Kisleányuk négyhó­napos. Bankné a Kaposvári Ruhagyárban dolgozott, most gyermekgondozási segélyen van. — Itt építettünk házat, itt Különös kis szigetre teszi a lábát, aki a volt iskolaépület­be lép. Antik csecsebecsék, bé­csi zongora, porcelánok és sok-sok könyv. Az egész egy múzeumra emlékeztet, amely­nek azonban soha nincs láto­gatója. A múlt egy érintetlen kis darabkája ez. Mohos Béla és felesége él itt. Az idős férfi 43 éven át volt a kis iskola tanítója, míg vé­gül tavaly utolsó kincseit, a nehezen »kijárt« öreg pado­kat is elvitték. A beteg em­ber alighanem szívesen adta volna ezekért a gyémántdip­lomáját. Az asszonyt a még megma­radt aprócska könyvtár élteti. — 2400 könyvünk van és 129 olvasónk. Ez a kis szoba a községi könyvtár. A nyirkos falak lehelete kellemetlen érintésűvé teszi a könyvek borítólapjait. Talán ezért volt az évek során Shakespeare műveinek csak egyetlen olvasója... — A férjem idejében ösz- szejöttek az emberek. Betanul­tak egy-egy népszínművet, azután előadták a falu népé­nek. Ma már nincs efféle. Nem azért, mert az emberek kevésbé érdeklődnek, vagy mert kihalt a lelkesedés. Egy­szerűen nem jut rá idejük. A falu csak látszólag alszik, valójában a rohanó világ csápjai már átnyúltak a dom­bokon. Illyés Gyula lírai tanács^ adást végez öregedő emberek számára a Kháron ladikja cí­mű könyvével. Déry Tibor gúnyoros, önleleplező Kedves bópere is az emberélet őszé­ről fezól. Örkény István most megjelent kisregényével, a négyívnyi Rózsakiállítással pedig a halált választotta té­mául. Vallomását idézzük: »Ma már mindannyian tudjuk — ha a magunk ámítására le nem tagadjuk —, hogy életünk szakadatlan szerepjátszás. Tudni véltük azt is, hogy min­den pózt, álruhát és jelmezt levetünk azon a küszöbön, amely a létből a nemlétbe ve­zet át... Mindez igaz volt máig, de ma már ním egészen az. Végső magányunk perceit is kisajátíthatja a technika.« Ügy vélem, jellegzetes Örké­nyi felfedezés ez, amelynek gyökerei abban a groteszk lá­tásmódban gyökereznek, mely a Tóték s az egyperces novel­lák sajátja. Ha az elmondottak nem lennének eléggé meggyő­zők állításunk helyességéről,’ bizonyítékul idézzük az új kisregény cselekményének ex­pozícióját. Korom Áron televí­ziós segédrendező első önálló filmjét az emberi halálról sze­retné elkészíteni.- Engedélyt nem kap, ezért levélben for­dul kérelmével a miniszterhez. Három ember agóniáját akar­ja filmszalagra rögzíteni az előzményekkel együtt. Nagy­szerűen működik az Örkényi fegyver, az irónia. A morbid ötlet kiagyalója ugyanis gya­korlatias ember, így tárja fel nehézségeit a miniszternek : »... nehezíti a lebonyolítást... a televízió, a fönnálló rendel­kezések értelmében, csak alko­tói vagy színészi munkáért fi­zethet tiszteletdíjat, márpedig a haldoklás nem tekinthető színjátszásnak.« Nos, az enge­délyt máról holnapra megkap­ja a becsvágyó rendezőasszisz­tens. Az ugyancsak gyakorla­tias Ularik osztályvezető kér­dése: »Hány forgatási nap ez a film?« Örkény István új munkájának ez lehetne az alaphangja. Fülszöveg-vallo­másában, a cselekmény indí­tásában fel is leljük ezt a szán­dékot. Később azonban meg- súlyosodik a mű, az író témá­ja és szándéka alá kerül. Nem tudja kisregényében végigvin­ni az iróniavonalat. S ebben nincs semmi meglepő; a halál végül is nem humorforrás. Három portrét kapunk a könyvben, szinte riportként mutatja be a sorsokat az író. Ök vállalkoztak arra, hogy ha­lálukban egy egész ország osz­tozzon oly módon, hogy annak tanúja lehet. Természetesen kell ehhez egy nagy adag ex­hibicionizmus is. Darvas nyel­vész a tudomány oltárán akar áldozni. Mikóné, kertészeti dolgozó egyedül maradó édes­anyja jövőjét óhajtja biztosí­tani a »fellépti díjból«. J. Nagy író, tévés személyiség viszont a gesztus kedvéért vál­lalkozik a »feladatra«: ő maga kiégett, s ebben a filmben érez »megújulási« lehetőséget. Örkény a Tóték „szintjén oldja meg Mikóné halálának ábrázolását: emberi viszonyla­tokat, az eltartási szerződések létrejöttét, a szándék komply- ságát kérdőjelezi meg szinte parodisztikus eszközökkel. Mi­kóné anyja, a tévéfelvétel hí­rére befutó kertészvezető, • a leendő eltartó család tagjai már-már karikatúrák. Mégis valóságosak, s a dolgok visszá­ja a színére enged következtet­ni. Kevésbé körülírtan fogal­mazva: »felmegy a pumpa« az olvasóban, ahogy a történés előrehaladtával Mikóné halála valóban áruvá válik. A harmadik alany epizódjá­nak az a pikantériája, hogy J. Nagy író figurájában felis­merheti az olvasó a- modellt, jobban mondva: a modelleket. A Rózsakiállítás — ez a könyvbeli film címe —, ha nem éri is el a Tóték, a Macs­kajáték, illetve az író színpa­di műveinek tökélyét, magán viseli az Örkényi védjegyet. S ez nem kevés. L. L. Kedves isnsereflen! Miután két kerékpáromat magukat meg nem nevezett honfitársaim már hosszabb ideje kölcsönvették, kénytelen voltam egy harmadikat vásá­rolni. Ezt most én haszná­lom. Meddig? À sors kiszá­míthatatlan ... Ügy látszik, különösen ked­vel engem, mert választása ismét az ideiglenesen nálam lévő kerékpárra esett. Az ön jóvoltából — hogy is szólít­sam? — ... Uram! És én, én nem találok szavakat, annyi­ra meghatott ez a bizalom, hogy a végrehajtás finomsá­gáról ne is beszéljek, ön... tehát... Uram, avatott kézzel nyúlt a biciklihez: amint ez mindjárt látszott, első és hát­só vüágitásra, volt szüksége. Milyen megértés és lelkierő kellett ahhoz, hogy az egyik kerékpárról az első, a másik­ról a hátsó világítást vegye magához! Önnek van stílusa! Mindezt a szénelőtt: több­ször kinyitottam az ablakot, kémlelve, mennyire esik, mert kerékpárral akartam menni. Egyszóval nem akartam meg­ázni. De ön, ön nem kímélte magát, egészségét kockára té­ve sok száz ablak szeme lát­tára képes volt megőrizni hi­degvérét: nem feszegette fo­góval, nem törte le, hidegvá­góval sem próbálkozott. Egy­szerűen: meglazította a csa­varokat, és a krómozást kí­mélve nagy körültekintéssel emelte el a bicikliről a lám­pafejet. Hogy a másik kerékpárt nem helyezte át a térben — a zár ugyanis nyitva volt —, és nem is zárta le rosszindu­latúan, eldobva vagy gyűjte­ményéhez csatolva a kulcsot, az egyenesen megható, Uram! Sajnálom, hogy személyesen nem ismerem. Ez az ön hibá­ja! Miből állt volna felcsen­getni? Ott a névtábla a bicik­lin. Higgye el, én megértem, hogy nagy szüksége van ezek­re az alkatrészekre. Olyan kö­rülményes a boltban kényel­metlen sorbaállással hozzájut­ni! Pláne, ha éberek az el­árusítók. Tehát, ha valamire szüksége volna még, keressen meg! Megbeszéljük! Addig is a viszontlátásra! K. G. Előző nap 200 vendég jelen­létében tartotta* kézfogóját Cseh Jenő lánya. Az udvaron még láttam a vendégek szá­mára felállított sátrak rúdjait. — A lányom a számítóköz­pontban dolgozik Kaposváron, a vőlegénye meg a pécsi geo­déziánál. — Egy kicsit csodálkozom, hogy a fiatalok ennyire »meg­adták a módját«. — Ha rajtuk áll, nem csi­náltak volna semmit. De tud­ja, minket is sok helyre meg­hívtak korábban. A falu írat­lan törvénye diktálta, hogy ekkora eszem-iszomot csap­junk. — Mit szabad elárulnia a fiatalok terveiből? — Azt mondják, nem men­nek a városba, inkább a leen­dő vöm szüleinél telepednek ( le. Látszólag lelassult az idő Hajmáson. Valójában csak a falu romantikája a múlté. A falukép nem sokat változott, az emberek annál többet. Mit hoz a holnap? A község még csöndesebb lesz, a bejárók egy része elköltözik majd. Akik azonban itt maradnak, még igényesebbekké válnak. Az élet minősége itt is változik. Kaposvár közelebb kerül Haj­máshoz, a holnapi látogató mégis egyre többnek érzi majd azt a húsz kilométert... Bíró Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom