Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-23 / 250. szám
Csanády János üyár, ősz váltva Nyár, ősz váltva káromkodik, ( gyermekkoromban faluszerte), lecsap a nap a déli légtömegre, áttüzesíti, mint nagyítóüveget, Északról a sark szele süvít be, felhőt párol földünk fölé. káromkodva löki jéggolyóit aszfaltra, ablaküvegre; oly jó ez, oly jó ez a váltás, mint mikor vihar vesződött velünk a fulladozó nyári tarlón, kaszával, klottgatyában mikor a nagy időt figyeltem, borúlátót vártam, hetes esőt, nagy paraszt fénnyel párás szememben; most is úgy figyelem az időt, ős-várakozással szívemben: nap-tűz után harmat az erdőn, a kerti bokron súlyos esőcseppek, vágyom, akácról hulljanak nyakamba, amit a párolgó föld kicsepegtet. Egység a különbözőségben Kisfiú — fehér hajóval Sárközi szövőasszony. Mattioni Eszter festménye. Molnár Zoltán * PRÉSHÁZ A z öregember rögtön, meglátta, högy odalent megállt egy autó. Hiszen örökké leste, nem jön-e erre valaki. A kocsiajtó élesen csapódott ; mert itt megnőttek a hangok. Olyan negyvenéves-forma fiatalember kapaszkodott felfele. Feljött Szarka szomszéd szőlője mellett. Lassan jött, nézegetett. A tájat nézik ezek, lépnek kettőt, visz- szanéznek, hogy mennyit tágult a szernhatár. Ilyenek, városiak. Ahogy kapaszkodott, úgy látszott, mintha az övékét nézné; mintha csak idelátna az ablakba, és sejtené, hogy van mögötte valaki. Az öregember beljebb húzódott, hogy csak ő lásson ki, az autós ne lássa őt De amikor az felért a dűlőre, ükkor mégis visszakényszerült az ablakhoz, hogy láthassa. Mert az autós bejött egészen a pincefalig. Erre ugyan neki meg ki kellett nyitnia az ablakot; kihajolt. Alatta volt a fiatalember, és már kereste is, hol kerülhetne beljebb. — Ez a Kaczur-pince? — Céduláról nézte a nevet. — Ez — bólintott az öreg egy kicsit riadtan. — A hirdetésre jöttem. Vagyis a lányával már beszéltem ... Jó napot ! — S meg is bökte a sapkáját. — Maga, ugye, Kaczur Illés? Még riadtabb lett az öreg. Csak bólintott. Nem tudott semmiféle hirdetésről. Nézték egymást. Az öregnek pénteki szakálla volt, csak vasárnap szokott borotválkozni. A fiatalember magabiztos kis bőrzekében; a hasán volt a zseb, oda dugta a kezét Parasztbarokk — nézte meg még egyszer a hegyoldalból kikönyöklő épületet —, csak már egy kicsit elrontották. — Felmehetek? Az öreg becsukta az ablakot, éli bemen t. Az autós szaporán felszaladt a falépcsőn. Tizenhét valaha tákolt kis falépcső kerülte meg a pincét. A szo- bácska a tetején, egyenesen a szőlősorokról nyílott. — Földszinti manzárd .. ■ — vigyorgott az autós. — Tessék beljebb! Gyalult asztal volt, szék, hálni meg dikó — leterítve rongypokróccal; meg a lavórnak egy kecskeláb, felette borotválkozótükör. • Az Író Eszmeralda csókja c. elbeszéléskötetéből. — Lakályos. — Aztán meglátta a sarokban a kis vaskályhái is. Tűz nem égett benne. Kicsit megborzongott. — Délfele szoktam begyújtani. Főzök egy kis tarhonyalevest. Besüt a nap, melegít. A fiatalember az ablakocskát nézte, hogy vajon mennyi meleg jöhet be rajta. Visszalépett az ajtóhoz. — Felfele meddig ér? Hol a határ? — Van ott egy fa. Körtefa. Az még a... miénk. De a miénket mintha máris bizonytalanabbul mondta volna. — Ühüm... Hanem az úttól egy kicsit többet kell kapaszkodni, mint ahogy a lánya mondta. »Nem muszáj — gondolta az öreg —, ne kapaszkodj. Szóval... el akarják adni.«« — Meg egy kicsit nagyobbnak is gondoltam. — Hát ez ennyi. Kapálni éppen elég. — Azt hiszem, el is tévesztettem a napot — mondta a bőrkabátos —, azt mondták; vagy a lánya, vagy a veje itt lesz. Lehet, hogy holnapban egyeztünk... A z igazság az volt, hogy nélkülük akarta megnézni. Maga se tudta, miért. Mintha el tudnának takarni vagy megszépíteni valamit. Megvakarta a tarkóját: — Hát napszámost lehet-e kapni? — Biztosan — mondta az öreg, nem nagy meggyőződéssel. De ne ő legyen, aki elkeseríti. — Aztán jó bor terem-e rajta? Az öreg rémülten vette élő a demizsont a sarokból. — Kóstolja meg! — Nem szabad. Vezetek. Na, egy kortyintást... A pince le volt zárva, ahhoz nem jutott az öreg. »Csak megárt — mondta a lánya —, mert mértéket nem ismer.« Kimérte két hétre, hogy ossza be. ötliteres de- mizson tizennégy napra. Kiszámította, hogy az három deci naponta. És marad nyolc deci, ha netalán valaki látogatója akad. Szólni se lehet. Nem is szólt. A lánya csak félti az egészségét. Ebben a korban nem lehet csak úgy litereket inni. A bőrkabátos mintha egy kicsit fintorgott volna. Talán nem volt neki elég tiszta a pohár. Belekortyolt, csámcsogott. »Na, te szakértő...!« — Hát igen. — Idei. Jövőre még jobb lesz. Letette, nem itta meg. Hát, ugye, vezet... — És itt tetszik lenni állandóan? — Jobb már nekem itt, öregembernek. Senki nem háborgat. »Vagyis én nem háborgatok senkit« — gondolta. M — Felmegyek, megnézem onnan is — mondta a látogató —, a körtefától. Fürgén megindult felfelé. Az öreg egypár lépésnyit követte, illendőségből. De aztán megállt. Nézte, hogy a bőrkabátos felér, megfordul, .körültekint. Gyönyörködik a tájban. Hát eladják... Nem is szóltak. Mintha arról vitatkoztak volna itt egyszer-, hogy milyenre cseréljék a kocsit. És én?... Talán meg kéne már halni. ikor az autós elment, kilöttyintette a maradék bort, és másikat töltött. Még három liternyi volt a demizsonban. De nem tudott tőle berúgni. Délután fogta magát, körbejárta a hegyet. Hátha csak talál itt-ott egy-két öreget, akikre ráköszönhet. Talált is-. Behívták egy-egy kortyra. Másnap, amikor jött a lánya, ott feküdt a dikón, a hidegben, ruhástuL Egy kicsit sáros is volt. Megijedt, elkezdte rázni: — Hiszen maga részeg, apám! Felkapta az üres demi- zsont. — Mind megitta! Egyszerre. — Majdnem sírt. — Hogy is nem szégyelll magát?! Az öreg pislogott; sajnálta a lányát. De még nem ébredt fel egészen, nem tudta, hogy kell-e magát szégyellnie vagy sem. Észt rokonaink olyan bölcs előrelátással és hadászati érzékkel építették föl a középkorban a Tallinnt környező várfallabirintust, hogy nemcsak a német és a svéd hódítók gabalyodtak bele, hanem fél évezreddel később három magyar diák is. Hogy a fegyvertárba juthassunk, illem ide vagy oda, meg kellett szólítanunk egy arra tévedt szőke hölgyet. Az alkalom szülte kedves idegenvezetőről — bár fitos orra és egész alkata alapján mindannyian orosznak hittük —, hamarosan kiderült. hogy grúz, aki csecsemőként került el szülőföldjéről, s anyja nyelvén egyetlen szót sem tud, ám az oroszon kívül tökéletesen beszél férje és fogadott hazája nyelvén, észtül. Szobatársam, egy Kiszlo- vodszkban — a »klasszikus« orosz történelem nevezetés helyén — felnőtt fekete fiú. már alig-alig gagyogott fél- anyanyelvén, örményül. Szorgalmasan tanult azonban üz- bégül: menyasszonya remekül tudott ugyan oroszul, ő mégis aggódott hogy leendő anyósával és apósával nem értik meg egymást. Csmgiz Ajtrnatov, a világhírű író régebben anyanyelvén. kirgizül vetette papírra müveit, s később ő maga fordította őket oroszra. Az utóbbi években megfordult a sorrend. A moszkvai és le- ningrádi kiadók rekord sebességgel szeretnék eljuttatni olvasóikhoz az eldugott hegyi falucskák néhol szomorú, néhol kedélyes poézi- sét — az orosz nagyvárosokban erre csillapíthatatlan igény van. A mandulaszemű kirgiz író, a szőke grúz fiatalasz- szony, a fekete félorosz fiú nyelvi sokoldalúsága csupán felszíni megnyilvánulása annak a népi-nemzeti sokféleségnek, amely a Szovjetunióra olyannyira jellemző. A napfényes moldávia szelíd tájai, a vadregényes Kaukázus kegyetlen cserkeszei, a bosszúálló krími tatárok, a kárörvendően acsarkodó za- porozsjei kozákok ugyan már a múlt században belopakodtak Lermontov, Puskin, Gogol, Repin jellegzetesen orosz világába, romantikus »helyi színezésként«, gyönyörködtető háttérdíszletként. Csakhogy az életszínvonal viszonylagos kiegyenlítődése, azonos eredmények és gondok létrejötte kellett ahhoz, hogy e sokféle nemzeti jelleg szétválaszthatatlan gondolati-művészeti egésszé váljék. Olvasztótégellyé, amelyben az orosz, ukrán, kazah, tatár és litván »adalék« szovjet szellemi életté gyúródik, tehát új minőséggé, egységgé a különbözőségben. Az Isszik-kul mentén bolygó mondabeli szarvasanya és a városba induló, képzeletbeli fehér hajóra vágyakozó fiúcska alakja látszatra aligha rokonítható például Trifonov fővárosi értelmiségijeivel, ha csak az. orosz művészet természethez kötődését nem vesszük számításba. Nehéz azonban nem észrevenni, hogy a sajátosan ázsiai gondokat feldolgozó művek formáját, köpenyét nagy orosz klasszikusok varrták. legalábbis szabták. A táileírások gyönyörű höm- pölygése, a legrejtettebb érzés- és hangulatrezdülések finom kibontása, a részletezésre, itt-ott kedves »túlbe- szélésre« való hajlam — éppen a szűkszavúságukról nevezetes kirgizek legnagyobbikától — egyértelműen Tolsztoj és Csehov hatását bizonyítja. Ez a hatás azonban jóval töhb irodalomtörténeti fénynél. Jelzi, hogyan hasznába fel egy kis, sokáig a »műBencze József SZŐRÉT Sárga tőkén mereng a nyár fényes szive, az ég alján felhő árnyékát hinti be. Széphírű szőlősor, kétrétmunka a nap, dolgos munkálkodás heves óbor marad. De ahol csak satnya nyár lesz szélvert tőkén, faggyá mered az ég s könnyet sír a dőlt ég. Simái Mihály Egy másik évszak egy másik évszakból tévedt ide ez a madár fióka még megvergődik a hóban ez a madár talán az aki voltam egy másik évszakból vetődött ide — tudom hogy mire tudom hogy hiába vár Anatol Ponyemkovszkij Időben n hivatalba! A Kérvények Felülvizsgálatának a Hivatalában valakinek eszébe jutott, hogy illendő lenne pontos időre érkezni a hivatalba. — Van benne valami... — helyeseltük. — Indítsunk mozgalmat: időben a hivataliba jelszóval. Mondjuk, a munkafelajánlások keretében ... Mindnyájan elfogadtuk a határozatot, amit végülis az igazgató hirdetett ki: »■Holnaptól kezdve mindenki köteles pontosan nyolc órakor aláírni a jelenléti ívet. Legkésőbb nyolc óra 00 perckor...« — Érthető? — kérdezte Scsavcina, az igazgatónk. — Érthető — felelte Ziz- ja a mi nevünkben is. — Ez igazán egyszerű ' dolog. Semmi más nem kell hozzá, csak egy órával korábban kell otthonról elindulni... Másnap reggel az autóbusz - megállónál összetalálkoztunk. — Mennyi a pontos idő? — kérdezte Konkulcsinyansz- kij kollégánk. — Háromnegyed nyolc ... — nézett az órájára Patasonszkij. öt percet még diskurál- tunk a megállóban, akkor Kucja kolléga azt ajánlotta, hogy keressünk egy taxit. — Ha buszra várunk, biztosan elkésünk — mondta. Elindultunk trappban a taxiállomás felé. Már csak néhány méter választott el az egyetlen ácsorgó taxitól, amikor egy idegen beugrott előttünk a kocsiba és az utolsó reményünk is szertefoszlott. — Induljunk el gyalog ... ajánlotta Zizja. Elindultunk. Az első száz méter után Konkulcsinyansz- kij intett egy autónak, de a vezető cinikusan kiintett nekünk és tovább hajtott. A második száz méter után egy locsolókocsi előzött meg bennünket. Leintettük. Amikor kissé lespriccelve beérkeztünk a Kérvényeket Felülvizsgáló Hivatdlba, húsz másodperccel volt nyolc óra előtt. A jelenléti ívet még aláírhattuk nyolc óra előtt. — Ti maradtok? — kérdezte Patasonszkij, miután lihegve bejegyezte o nevét a jelenléti íven. — Nekem et kell mennem a csemegeüzlei- be. A feleségem rám parancsolt... gyümölcsöt kell vennem ... — Nem sokáig... — felelt a kérdésre Konkulcsinyansz- kij. — Két mozijegyem van a délelőtti előadásra. A pszichológus detektívet adják. Ha valakinek kedve van, eljöhet velem... — Megyek veled: 1 — mondta Kucja és nagyot ásított ... — Mehetünk is... Elmentek, de olyan lomhán, mintha aludnának közben — A többiek hozzám az irodába! — ajánlotta az igaz gatónk. — Nekem a borbélyhoz kellene elmennem... túl nagy a hajam... — mondta Zizja és már indult is E’ment, mi pedig éltünk az igazgató meghívásával. — Kávét vagy teát...? — kérdezte a titkárnő. — Azt hiszem, most jobb lenne a kávé... — válaszolt helyettünk az igazgató. — Mondjuk, egy kis rummal... ... Igazán jó gondolat volt, hogy pontos időre jöjjünk be a hivatalba ... Antalfy István fordítása veit« világon kívül élt nép egy hatalmas művészeti hagyományokkal rendelkező nemzet örökségét saját élet- szemléletének kifejezésére, saját népköltészetének világ- irodalmi színvonalú, általánosított megörökítésére. Bizonyítja, hogyan kell megszűnnie az elaggott gyökerekbe csimpaszkodó népies konzervativizmusnak, s létrejönnie a valódi »világművészetnek«, amely nem egyszerűen az egyes kultúrák egymásmellettisége, hanem egészséges összeolvadása. S vajon hogyan hatnak közvetlenül a kis nemzetek hagyományai az orosz—szovjet művészetre? Nos, a világszerte ismert festőművész, Martirosz Szárján tanítványainak zöme Moszkvából vándorolt messze délre, a napsugaras Örményországba, hogy az aggastyán utánozhatatlan látásmódját elsajátítsa. A szovjet költészet egyik legtöbbet vitatott, de bizonyára legjelentékenyebb »fenegyereke«, Andrej Voznye- szenszkij — saját vallomása szerint — közepes poélácska maradt volna a litván Eduar- das Mierzelaitis modern, lá- tomásos lírájának megismerése nélkül. S nyilván fölösleges lenne bizonygatni a kozák Solohov, az ukrán Sgtyelmah, az éppen húsz éve elhunyt örmény Iszahak- jan vagy rokonunk, a many- si Sesztalov gondolatainak egyáltalán nem helyhez és nemzethez kötött voltát — az ő alkotásaikat a magyar olvasók is jól ismerik. Ahogyan más. kis népektől szármázó írókét is: Fazil Iszkanderét. Ritheuét, Jaan Krosszet. és mindenekelőtt Bulat Okud- zsaváét. A zenei világban évtizedek óta az az adoma járja, hogy bolygónkon kevés nagy muzsikus maradna az ukrajnai Odessza nélkül és következik a felsorolás, orosz és nem orosz művészek neveivel: Elman, Hejfic, Milstejn, Ojsztrah, Richter stb. A sakkjáték megszállottái szerint Moszkva és Leningrád után a Baltikumban kell elsajátítani a bábuk tologatásának tudományát, s a mestereket is ‘megnevezik: Brons- tejn, Geller, Tál. Kérész stb. Am — érdekes — a két főváros az irodalomnak és a művészetnek immár nem ilyen hagyományos, kizárólagos központja. A változás annál is fi-' gyelemre méltóbb, mert a klasszikus orosz irodalom szinte minden témája, hagyománya Pétervárhoz és Moszkvához kötődött, a paraszti Oroszország irodalmában a vidék csak szerény, aránytalanul kis helyet kapott. Jellemző véletlen, hogy a rigai diák, akivel e sorok írója néhány éve életre szóló barátságot kötött, éppen Ajtmatovot tekintette legkedvesebb írójának. Kijevi ukrán fiú volt, Rigába jötí az egyetemre, hogy a lett nyelvet is megtanulja, s mégis valami láthatatlan szál kötötte őt, a nagyvárosi »flaszterembert« a hegyi aulok megörökítöjéhez. Csöpp a tengerben. Csöpp, amely a tenger összes lényeges tulaj-; donságát tartalmazza. Lengyel András Miskolc, Avas-torony. (Gáborjára Szabó Kálmán fametszete)
