Somogyi Néplap, 1977. október (33. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-23 / 250. szám
Farkas István emlékére A hosszú ideig Párizsban élő Farkas István festő- ét grafikusművészre (1887— 1944) emlékeztünk október 20-án, születésének 90. év- § fordulóján. A művész tájképeit tisztán tagolt festői rend jellemzi, alakos képei, portréi a társadalom peremén élő, különös, öreg embereket ábrázolnak. Élete végén szürrealista víziókat festett. Pátzay Pál plakettje Farkas Istvánról. Kubista kompozíció. Végzet. (Festmény 1934-ből.) (Vörös szakáll, séta a vlztorony(MTI -fotók — Reprodukció — KS) A Szovjet Irodalom novemberi száma Szergej Zaligin és Konsz- tantyin Pausztovszkij prózai művei olvashatók a Szovjet Irodalom novemberi számában. Szergej Zaliginnek már több műve megjelent magyarul (Az Irtis partján. Sósvölgy, Dél-amerikai változat), a Szovjet Irodalom most új regényének . A bizottság címűnek első részét közli. A bizottság egy isten háta mögötti kis szibériai faluban játszódik, s arról ad képet, hogyan szervezi meg a falu lakossága — önvédelemből, a maga életét szabályozandó — az Erdóbizottságot, a népi hatalom szervét. A természetet védik: az erdőt, s ezzel saját tulajdonukba veszik, ami cári tulaj doh volt. Zaligin azt mutatja be, hogyan ment végbe a forradalom, hogyan jött létre az új hatalom. Regényében Zaligin árnyaltan ábrázolja a szibériai nép életét, szokásait. Hősei töprengő, gondolkodó embereik, akik saját magukkal vívódva, saját sorsukat alakítva a történelmet alakították. Pausztovszkijnak egyre kevesebb olyan írása van, mely ne jelent volna meg magyarul. Az, amelyet most Dalos László fordításában olvashatunk, 1924-ben játszódik. A cári hadsereg egy volt tisztje életének súlyos pillanatait idézi föl, s ennek a nyűtt köpenyes öregembernek a sorsával is példázza az Októberi Forradalom pozitív viszonyát minden emberi és anyagi értékhez, amelyet megbecsült és megőrzött. A szám versanyaga, P. Brovka, M. Dugyin, R. Gamzatov, G. Goppe, I. Kebirli, A. Kulesov, V. Kuznyecov, V. Makarov, E. Miezalaitis, R. Rozsgyesztvenszkij, L. Tatyjanyicseva alkotásai is a forradalom, illetve a szovjet társadalom építésének egy- egy lírai élményét nyújtja. Külön figyelmet érdemel a Fórum rovat »Élő kapcsolatokról« szólnak itt a magyar írók. Arról az élményről, amelyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, az orosz—szovjet irodalom alkotásai vagy egy-egy szovjetunióbeli utazás váltott ki belőlük. Az 1945-ben született fiatal prózaíró, Balázs József mellett Illés Endre, Féja Géza, Sőtér István szólal meg: számukra szinte személyes élmény volt a forradalom. Rajtuk kívül még a közép- nemzedékhez tartozó írók sora válaszolt írásában a Szovjet Irodalom szerkesztőségének körkérdésére. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom élményéhez, illetve az azóta épülő szocialista társadalom életéhez kötődik a novemberi számban közölt sok egyéb írás is — számtalan vonással gazdagítva 1917 történelemformáió képét az olvasó előtt. Sziics /ózsef Kritika élén Kritika élén táncolok, hogy tudjátok, s hozzá még ordítok — Háborúban élek magammal, hogy ne halljátok, némán vívok sorsommal. Te hibákkal teli én hunyjam szemem, hogy legyőzzél? Nem! Legyen csatazaj, dübörgő mars vége, hogy aljasul folytogass; elszánt e gondolat, megvívom győztes harcomat. A z itoM tmp nem volt nehezebb a többinél, de valami hiányzott belőle, ugyanakkor már beszűrődött az utazás és vele a jövő. A kezdeti falánkságból emlék se maradt. Nem akartam már semmit se kitalálni, eszembe se jutott, hogy az első nap úgy rendezkedtem be, hogy életem végéig itt maradok. Az utolsó reggelen hideg húst ettem, halkonzervet is, hozzá uborkát, paprikát, paradicsomot. Pálinka is volt, természetesen, s befejezésül két üveg sör. Ahogy régen. Az utolsó napra alig maradt valami kevés. Fél üveg pálinka. Megmaradt a cédula is, amit az első reggel egészségügyi tapasszal ragasztottam fel a faiház ajtajára: »A strandon vagyok, ha akarsz, megtalálsz, ha nem, majd eljössz máskor.« A cédulát az utolsó reggel leszedtem az ajtóról, bevittem magammal a faház alá. Olyan volt így, mint egy baráti levél, s mintha önmagámnak írtam volna. Együtt bámultuk a strandról érkező pecsenyeszínű vidéki lányokat, a meleggel gyerek módjára betelni nem képes lengyeleket, s angol szomszédaimat, akik hallgatag, biztos mosolyukkal olyanok voltaic, mintha állandóan az egyesült királysági zászlóra gondoltak volna, amely ott lógott fáradtan, kissé szakadozottan a kemping bejárata fölött, mint maga a megtestesült birodalom. Hallgattuk a spi- rituszfőzők figyelmeztető sípolását, s a kerítés mögött zárt rendben, énekelve vonuló pesti úttörőket. Mögöttünk, egy kis erdőben volt a táborhelyük. Néztük a fákat, oly fiatalok voltak, hogy maguknak is árnyékra lett volna szükségük. Odalátszott a pocsolyás kis zöld tó nádszegélye, partján a figyelmeztető táblát körülülték a békák. Elmerengve nézegettük a lépcsőzetes homokpart sátrait s a fehér lakókocsikat. Fiatok és Mercedesek között szégyellően ácsorgott egy öreg Pé-hetvenes, mintha csak kis időre állt volna meg itt, kifújni magát, a gazdája terepszínű sátorlapot vetett rá, s ezzel elejét vette a kis autó szégyenkezésének. — Kellne neked is egy ilyen kis autó — súgta fülembe a cédula, és ravaszul libbentett hozzá. — Egy év se kell hozzá, és különb lesz nekem — válaszoltam fölényesen. S csöndben, néztük tovább az autókat és az embereket, és titkainkba időnként nagylelkűen beavattuk a pálinkát is. A z öreg sokáig integetett utánunk, mint igazi barát, akinek fájdalmat okoz a búcsú. A zöld fényű műanyagtető alatt állt, magasan lengette a kockás asztalkendőt, míg csak el nem tűntünk hárman, a vasúti aluljáróban. Pedig egész idő alatt szidtam a borát, és azt is megmondtam neki, hogy mit csináljon vele. Déli napsütésben ismerkedtünk meg. Nyomasztó volt a meleg. A szél nem mozdult. Az embereknek nem volt kedvük enni vagy inni, még fürödni sem. A strand üres volt, a sátrak nem mozdultak. Az ABC-ből a kiszolgálólányok az ttrea ládákat behord tak a raktárba, az ajtóra kiakasztotátk a DÉLI SZÜNET táblát, fürdőruhára vetkőztek, s hátul a raktár mögött locsolókannákból öntözgették egymást. Az öreg a nyári vendéglő teraszán ácsorgott, a zöldes fényű tetőzet alatt olyan volt a terasz, mint egy akvárium. Az öreg almát rágcsált, s gyanakodva figyelt a száraz, forró csöndben. Megszólítottam : — Miért nem fürdik? Meglebbentette a fehér köpeny szárnyát. Mesterembernek gondoltam. Széles, lapos orra fölött fémkeretes szemüveg csillogott. Thiery Árpád Utónyár — A vezetőség nem tűri az ilyet — rázta a fejét. — Miféle vezetőség? — A téeszé, akié a kifőzde meg a bormérés. Az ő szolgálatukban állok. — Pihenőidőben ők se parancsolnak. — Ök igen, mert nekem mindig talpon kell itt lenni. Bármelyik percben jöhet vendég A z asztalkendővel megtörölte izzadt homlokát, a nyakánál hátul benyúlt az ing alá is. — Fürdött már benne? — intettem a víz felé, amelyet elzárt előlünk a vasúti töltés, de párája a levegő fényében magasan csillogott fenn. — Egyszer. Tavalyelőtt. Hévízen. — Az nem a Balaton. — Nekem az volt. Jó meleg a csontoknak. Az almacsutkát messze dobta a homokba. — Töltök magának valamit — fordult hozzám barátságosan, majd a söntéspult mögé lépett. — Mit akar tölteni? Erős, csontos mellkasa kidomborodott a köpenyből. — A riziing kedvesebb nekem. Adjak abból? — Adjon. Az öreg kivett a jégszekrényből egy csatos üveget. — Egyedül van itt? — könyököltem a bádogpultra. — Segít egy asszony — válaszolta az öreg töltögetés közben —, de ő most elszaladt az állomásra. Csomagot hoztak neki a vasutasok. Ha visszajön, lesz meleg étel is. Kacsintott. A poharakat összekoccintotta. Belekóstoltam a borba, nyers levélíze volt — Hol szerezte ezt a lőrét? — fintorogtam. — Láthatta, hogy a hűtőből vettem ki. — Ezt maga bornak nevezi? — Én még nem ittam rossz bort — mondta az öreg sértődötten, majd az utolsó cseppig kiitta, ami a poharában volt. A blokkfüzetéből kitépett egy lapot és ráírta: HÁROM DECI RIZLINO: KILENC FORINT. Az összeget aláhúzta, majd kézjegygyei is ellátta. Másnap félrehívott — Ha úgy alakul a dolog, hogy véleltemül nem vagyok szolgálatban, amikor jön, a vegyesből ne igyon, mert össze szoktam öntözgetni, amit meghagynak a vendégek, De abból csak a futó vendégeknek adok. Azoknak mindegy... Nem ittam többé az öreg boraiból, de mindennap találkoztunk és beszélgettünk. Mindig kérdezett valamit, viszonzásul hosszú történeteket mesélt a falujáról, az emberekről és a háborúról, ahonnan csodával határos módon menekült meg. Az utolsó előtti este a kemping takarítónőjét oda- küldte a faházhoz: okvetlenül vár, sürgősen mondani akar valamit. Fehér, vasalt inget viselt, a leengedett ujjak mandzsettájában olcsó gombok fény- lettek. — Tud tolmácsolni ? — kérdezte izgatottan. — Attól függ, milyen nyelven. — Csehül. — Csehül nem tudok. — Hát hogyan tud? — nézett rám bizalmatlanul. — Németül. Talán. — Az is megfelel — bólintott az öreg, és behúzott magával a söntés mögé. Ott folytatta. — Van itt egy jó fenekű cseh nő, a zuhanyzó mögött lakik egy sátorban. Elfogadta a meghívásomat. A deszkafal mögött az asztal három személyre volt megterítve. — Olyan halászlé lesz itt!... — fogadkozott az öreg, majd kitárta a jégszekrény ajtaját: hét vagy nyolc üveg palackozott bor sorakozott benne. Kivett egy palackot. — Szentgyörgyhegyi riziing — mutatta a címkét. Töltött, és vártuk a cseh nőt. Az utolsó nap ott feküdtünk hárman a víkendház előtt: a cédula, a pálinkásüveg meg én. A nyár után ősz következik, és a dolgoknak előbb-utóbb tisztázódniuk kell, gondoltam. Vagyis: mit, miért és meddig? És jutalom nélkül. A z első nap még azt hittem, hogy mindenre mondani kell valamit. Az utolsó napon megsejtettem, hogy mi a dolgom, s mire vagyok képes. — Aki jöhetett volna, az nem jött, aki pedig jött, az otthon is maradhatott volna — mondtam hangosan. A cédula bólintott. Ügy tűnt: befejezte pályafutását, mire zsebrevágtam, mert egy ilyen okos kis cédulára azért még a jövő nyáron is szükségem lehet. A pálinkát utolérte a végzet Elfogyott. A parton megálltam egy percre, még egyszer, romantikusan. A vizet nézve arra gondoltam nagylelkűen: lehet, hogy ez is meginna olykor egy kis pálinkát, és az üveget bevágtam a vízbe. Mint aki tudja, hogy mi a teendője. Azt csinálok, amit akarok. Szabad kezet kaptam. Ha akarom, így döntök, ha akarom úgy. Ahogy a kedvem tartja, ahogy éppen kedvem szottyan, önálló vagyok. Abban is én döntök: 7. Hidegen hagy-e, hogy hazajövet a feleségem kisírt szemmel fogad, vagy nem hagy hidegen? 8. Van-e bőr a képemen, hogy moziba megyek egy idegen nővel, vagy nincs bőr a képemen? 9. Vállalom-e a veszekedést azért, hogy moziba mentem az egyik kedves kartársnővel, vagy nem vállalom? Ezekben a fontos problémákban teljesen egyedül döntök, anélkül, hogy valaki is beleszólna. Nem kell előzetesen kikérnem a feleségem véleményét, azt csinálok, amit akarok. A feleségem nagyon okosan fölismerte, hogy önállóságra vágyom, és azóta sok kérdésben önállóan döntök: 10. Vállalom-e a pofonokat a feleségemtől a moziért, vagy nem vállalom? 11. Megéri-e nekem az a nő, hogy a feleségem kikaparja a szememet, vagy nem éri meg? 12. Megéri-e az a mozi, hogy a feleségem elhagy, vagy nem éri meg? Ezekre a kérdésekre kell felelnem ezekben a fontos ügyekben kell döntenem. A feleségem nem szól bele, rám bízza: azt csinálok amit akarok. Nem függök tőle. S ez nagyon jó; mondhatnám azt is, hogy fölemelő érzés. Hogy voltam-e már moziban egy kedves kartársnővel munkaidő után? Nem voltam. Mióta önálló lettem, annyi fontos kérdésben kell öriállóan döntenem, hogy egyszerűen nem iutja az időmből ilyen marhaságokra. MIKES GYÖRGY Önállóság — Nagyszerű asszony a feleségem — büszkélkedett a barátom. — Imádjuk egymást! Sohasem veszekszünk, de még egy hangos szó sem esik köztünk. Nem mondom, régen előfordult, hogy ha későn jöttem h.aza vagy ha túl sok pénzt költöttem, vagy ha túlontúl kedves voltam egy nőhöz ... De ez már a múlt- té. Most úgy élünk, mint a galambok. Hogy mi történt? önálló lettem! Nem függök a feleségemtől. Számos fontos kérdésben a döntés jogát fenntartottam magamnak: azt csinálok, amit akarok. Ha akarom, így döntök, ha akarom, úgy. Az én döntésemtől függ. Nagyszerű nő a feleségem! Tegyük föl, el akarok menni egyik kedves kartársnővel a moziba, munkaidő után. Tegyük föl! Mit csinál ilyenkor egy átlag férj? Hazudik. Azt hazudja, hogy leltár van, benn kell maradnia az üzemben, vagy a hivatalban. Hogyan csinálom én? Mi a helyzet nálunk? Amióta szabad kezet kaptam, amióta önálló vagyok és önállóan döntök a saját- ügyeimben, egyszerűen bejelentem a feleségemnek, hogy »Drágám, ma este, munkaidő után moziba megyek az egyik kedves kartársnővel.-« S ez a jó, ez a helyes. Nem kérem a feleségem beleegyezését a személyemet érintő ügyekben: nekem, magamnak kell döntenem: 1. Menjek-e moziba vagy ne menjek? 2. A feleségemmel menjek-e moziba vagy a kedves kartársnővel? 3. Lelkemre veszem-e, hogy otthon hagyom azt a szegény asszonyt, mármint a feleségemet, vagy nem veszem a lelkemre? A döntés joga az enyém. A feleségem átadta nekem; nálunk nem az asszony dönt, hanem én. Én döntök abban is, hogy: 4. Képes vagyok-e más nőre pénzt költeni, amikor a feleségemnek, mint mondja, nincs egy rongya, amit fölvegyen, vagy nem vagyok képes? 5. Merek-e hazajövet a gyerekeim szemébe nézni, vagy nem merek? 6. El tudom-e viselni a szegény kis árvák tekintetét, akikkel az apjuk — mármint én — nem törődik, vagy nem tudom elviselni?
