Somogyi Néplap, 1977. szeptember (33. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-14 / 216. szám

Lángolás „Titokkeresőben” Dániában Egy iskola, egy farm Szavaiból, az egesz ember­bő valami fur­csa tűz árad. Főként, ha a munkáról és a társairól be­szél. Varga Fe­re ne, a Kapos­vári ! Cukor­gyár targon­cás szocialista brigádjának, illetve a cukor­raktár karban­tartó műhe­lyének a veze­tője. — Mindig örömet lenem a munkáoan, pedig már negyven esz­tendeje dolgo­zom. Az ötven- nyolcadik eve­met taposom, nem voltam még tizennet, amikor mun­kába álltam. Miközben beszél, szüntele­nül figyeli az új cukorral megrakott targoncákat. Nem-* egyszer félbeszakítja munká­ját, s megállítja a járművel haladó társát. Az nem is igen kérdezi, hogy miért, mert tudja: Varga Ferenc csak akkor szól, ha érzékeny füle a motor működésénél rend­ellenességet tapasztal, ame­lyet — mielőtt még nagyobb baj keletkezne — sürgősen ki kell javítani. Nagyüzem van most a gyárban. Teherautók, rasúti szerelvények ontják a répát, s a hófehér cukor előbb a cso­magotokhoz, majd a raktárba kerül. ; — Naponta húsz-huszonöt vagonnyi cukrot kell a tar­goncásoknak megmozgatni­uk. S nemcsak a csomagolók- hoz meg a raktárba szállít­ják, hanem az ő feladatuk a vagonok, a tehergépkocsik megrakása is. A folyamatos munkához elengedhetetlen, hogy valamennyi targoncánk mindenkor üzemképes legyen, léri bácsi és brigádja ezt vállalta a Nagy Októberi Szo- c.alista Forradalom 60. évfor­dulójának tiszteletéré, csatla-' kozva a többi brigád felaján­lásához. Ott voltak akkor is, amikor a váfös fejlődése ér­dekében kellett dolgozni. Ok állították fel például az Arany utcai óvodában azokat a játékokat, amelyeket társaik itt a gyárban készítettek. Bócz Dénes, a cukorraktár fiatal vezetője nemcsak elis­meréssel, de igen nagy tisz­telettel is szól a targoncás brigádról és annak vezetőjé­ről, Varga Ferencről. — öt év óta együtt dolgo­zunk. Azért becsülöm első­sorban Feri bácsit, mert ha munkáról van szó, akkor ko­rát meghazudtoló fiatalos lel­kesedéssel végez mindent, s ezt a lelkesedést brigádja minden tagjába át tudja ül­tetni. Itt, a gyárban most minden­ki azon fáradozik, hogy a kampány sikeres legyen, a beszállított répából minél több' cukrot nyerhessenek, s ne vesszen kárba egyetlen . gramm sem. Varga Ferenc ezt ' a feladatot magára nézve kü­lönösen fontosnak tartja: — Munkásőr vagyok, raj- parancsnok a kaposvári La- tinca-egységnél. A testület­ben is versenyt indítottunk az októberi forradalom tisz­teletére, S megfogadtuk: nem­csak a szolgálatban, hanem a munkahelyünkön is példát mutatva dolgozunk. A múlt vasárnap műszaki hiba miatt leállt az egyik targonca. S noha már régen letelt Varga Ferenc munka­ideje, addig nem ment haza, amíg a javítással el nem készült. Ha sehonnan nem tudják beszerezni a hiányzó alkatrészt, akkor Feri bácsi odaáll a satupadhoz, a kö­szörű- meg a fúrógéphez, és elkészíti. Más, hasonló gyárt­mányú targoncákat üzemelte­tő gyárakban az akkumuláto­rokat csak két évig tudják használni, náluk 5—6 eszten­deig is. Ennek titka, hogy a brigád nagy gondot fordít az akkumulátorok rendszeres feltöltésére, kezelésére. Azok a szerelők, akik az egész or­szágban végzik a targoncák garanciális javítását, azt mondják, hogy ezek a gépek a kaposvári gyárban vannak a legjobb állapotban. Feri bácsi. .. Itt a gyárban, ahol nem­régen kapott kiváló jelvényt, s a munkásőrségben is, ahol ugyancsak kiváló jelvénnyel tüntették ki, csak így szólít­ják Varga Ferencet. Becsü­lik, tisztelik, s nem csupán ősz hajáért, a mögötte levő ötvenhét esztendőért. Elsősorban azért a lelkese­déséért, amellyel a testület­ben és a gyárban is arra ösz­tönöz mindenkit: csak így le­het és szabad dolgozni! Szalai László — Ezt a tehenészetet 1749- ben alapította egy Classen nevű paraszt — hadarja a zöld csizmás, gyors beszédű telepvezető. — Az volt a ki­kötése, hogy 'telepe mindig az oktatást szolgálja. A mezőgazdasági iskola Stubbeköbingben korábban egy évig nyújtott elméleti és gyakorlati tudást a jelentke­zőknek. 1971-től kétéves az óktatás, a termelői fogásokat kereskedelmi ismeretekkel bővítették. Fölvesznek min­den érettségizett fiatalt, zöm­mel 21—22 évest, aki már legalább három évet a mező- gazdaságban dolgozott. A tan­díj évi 14 ezer korona (46 ezer forint), ennek nyolcvan száza­lékát az áliam fizeti. Az ok­tatáson kívül fajtaátalakító (eredetileg skót) ayrshire, a keresztezést folytatnak a finn dán vörös, és a Holstein-Friz fajtával. — Ellenőrzi az állam az oktatást az iskolákban? — kérdem Vestergaard úrtól, a szövetkezeti szövetség titká­rától. — Nem — válaszolja. — Ismerve a dán gazdákat, ha nekik megéri, hogy fiaikat a 20 százalékos évi bérért itt taníttassák — tehát jó a kép­zés —, az állam látatlanban megelőlegezi a .80 százalékot — Látja ott azt a bikát? — mutat büszkén az egyik kikö­tött állatra a gondozó. — A legutóbbi orzságos kiállításon nagydíjat nyert. Lapos, piros tetejű épüle­tekből, laboratóriumból és gondozói lakásokból áll az ul- sei mesterséges megterméke­nyítő állomás, Rönnede köze­lében. A dán tenyésztők 1934-ben kezdték a mesterséges termé­kenyítést alkalmazni a tehe­neknél. Ez nagyon gyorsan el­terjedt, es 19Ó5 óta az egész dán marhaállományt így ter­mékenyítik, egyetlen “fajta­bölcsőt« sem hagytak meg. Bemegyünk az istállóba. Tízméterenként nedvesseg- és hőszabályozó a mennyeze­ten. Kezünkbe vesszük a silót, megszagoljuk. Különleges technológiával készült, alig van szaga. — Ha otthon ilyen közel megyek a silóhoz, az asszony két hétig érzi rajtam a sza­got — jegyzi meg egy Vas megyei állatorvos. Még itt van a tavalyi ta­karmányrépa. A gondozó ar­ról panaszkodik, hogy kevés a szalma. Nem merem mondani, hogy nálunk sokszor eléget­jük a tarlón a kazlakat is. Nem hinne el. Visszafelé a gondozói laká­sok mellett megyünk el, nyit­va a konyhaajtó. Automata mosógép látszik, és bent egy láncra kötött kutya. — Vigyáz a vagyonra? — kérdem. — Dehogyis! Nem lehet az udvaron hagyni, mert elkapja a tyúkokat. Agyonütni még nincs szívem, szegényt... Gabnai Gábor (Folytatjuk.) Vélemények egy mostoha ágazatról Jó néhány állattenyésztőtől hallottam már, hogy »mostoha ágazatnak« nevezte munkate­rületét. Igazolásul sorolták a példákat: ha valahol hiányzik egy traktor vagy pótkocsi, azonnal az állattenyésztő tele­pét kérik- Más a helyzet, ha nekik kell több szállítójármű. — A növénytermesztők rendszeresen szemünkre vetik, hogy csak 2000 liter a tejter­melésünk. Bezzeg ők 45 má­zsa búzát termeltek! (Vajon lehetséges volna, hogy a me­gyében a növénytermesztők jobban értik a dolgukat, mipt az állattenyésztők?) Arra egyikük sem gondol, hogy ab­ban a “csak«-ban benne van az a silány takarmány is, amelyet — ha a búza meg a kukorica után még maradt idejük vagy gépük — pk ter­meltek. — Mostanában már bőven kapunk takarmányt. Lucerná­ból annyi a zöld tömeg, hogy be se fér, csak éppen a fehér­jetartalma alacsony. A »mi­lyennél« még fontosabb, hogy sok legyen... Az utóbbi panaszt megem­lítettem a nágocsi tsz főagro- nómusának. — Nálunk ilyen probléma nincs. ; Mi ugyanis lucernave- tőmag-termelő gazdaság va­gyunk, és már csak azért is odafigyelünk, hogy idejében megkezdődjön a kaszálás. A jelenlevő tsz-elnök érez­te a mondat visszásságát. Mu­tatta ezt az arcán megjelenő kesernyés mosoly. A somogysárdi tsz elnöke 15 éven át dolgozott főállatte­nyésztőként. A fentebbi pél­dákat komoly arccal hallgatta. Látszott, jól ismeri ezeket a sérelmeket. — Nálunk is előfordult, hogy az egyik növénytermesz­tő szakember azzal állt elő: a legjobb silókukoricákat adjuk el, és a hiányt néhány gyen­gébb, gazos árukukoricatáblá­ból pótoljuk. Pontosan kiszá­mította, hogy a tsz az »üzle­ten« 250 ezer forintot nyerne! Megkérdeztem tőle: milyen erkölcsi alapon várható igy az állattenyésztésben dolgozó emberektől a jobb eredmény? Ha a gyenge takarmány miatt nem produkál a tehenészet, az sokkal több kárt okozhat a tsz-nek, mint 250 ezer forint. A tótújfalust taz szaktelep­vezetője és főállattenyésztője szerint a fő gond, hogy a nö- vénvtermesztő nem érdekelt a jobb minőségű takarmány előállításában. — Neki csak az a fontos, hogy a búzával vagy a kuko­ricával kitűnjön. - Másképp lenne, ha a tsz-en belül az állattenyésztő »megvásárol­ná« a takarmányt. Az árat a minőség szabná meg. A sárdi elnök szerint ez nem oldana meg semmit, sőt fokozná az ágazatok közti széthúzást. — Nem ez a cél. Tény azonban, hogy hiba volna a sertéstenyésztőt elmarasztalni azért, ha rossz kukoricatermő év után »drágán termeli« a húst. A mi tsz-ünkben is sa­ját eredményeik alapján kap­ják a prémiumot az ágazatok, csakhogy ennek előfeltétele az egész gazdaság eredmé­nyessége. Ez a »nagykalap­rendszer« lassan megérteti az emberekkel, hogy az ágazatok nem élhetnek egymás rová­sára! A szőlősgyöröki tsz növény- termelési ágazatvezetője nem kertel. — Az állattenyésztés elviszi a kukoricatermelés pluszait Ha felhagyhatnánk az állatte­nyésztéssel, egy csapásra az egyik legnyereségesebb tsz lennénk. — Ha mindenki így látná, Eölténetően megszűnne a hús- és tejtermelés Magyarorszá­gon. — En nem ezt akarom. Egy­szerűen csinálják az állatte­nyésztést ott, ahol hagyomá­nyai vannak (?!), ahol nyere­séges. Mi miért csináljuk ezt, amikor van olyan ágazatunk is, amelyben ki tudunk emel­kedni? Előkerült egy friss keltezésű megyei értékelés, mely szerint az állattenyésztés 30 tsz-ben veszteséges és csak négyben hoz 15 százaléknál magasabb nyereséget. A két adat össze- párositása látszólag alátá­masztja a növénytermesztő véleményét. Valójában azon­ban az állattenyésztés nem »általában« veszteséges. Ez csak az alacsony termelési szinten igaz. Márpedig, ha e hibás okoskodásból kiindulva eleve »másodrendű« ágazatnak tekintik, soha nem lesz képes bizonyítani. A mernyei tsz-elnök szerint a szemléletváltozás önmagá­ban kevés. — Ha minden mást az ál­lattenyésztésnek rendelnének alá, akkor sem hozna akkora nyereséget, mint a kukorica. Csakhogy már a veszteség mértéke se mindegy. Ha pe­dig az állattenyésztés nyere­séget hoz, akkor a tsz jól han golta össze a saját és a nép- gazdasági érdeket. Az elnök szavait alátámaszt ja a matildpusztai tehenésze­tük példája. A mernyeiek megértették, hogy a jelenlegi ösztönzők mellett a tejtermelés növelése valóságos »aranybá­nya«. Tettek hát, és egyszerre csak Matildpuszta kapta a leg­jobb takarmányt, oda mindig jutott gép és ember... Az eredmény: 30 százalékkal nőtt a tavalyihoz képest a tejter­melés, és a tejátlag az idén már meghaladja a 3000 litert. A szőlősgyöröki elnök: — Az állattenyésztés álló- és forgóeszközigénye a legna­gyobb. Ráadásul ezek a »be­fektetések« csak évek múlva hoznak eredményt. Közben ál­landóan oda kell figyelni. A mi környékünkön, ahol a fa­lusiak tucatnyi munkalehető­ség közül választhatnak, em­ber sincs, akit egy »hagyo­mányos« állattenyésztő telep vonzana. Összegezve: sok a költség és a fejfájás. Ezzel szemben a kukoricát elvetjük, és még ugyanaz évben látjuk az eredményt. Pontos techno­lógia, korszerű gépek, biztos nyereség... Ennek ellenére — ha nem is nagy bizakodással — fej­lesztik az állattenyésztési ágazatot Szőlősgyörökön. Az új létesítmények lassanként megépülnek, fajtaváltásra is sor kerül, a munkafeltételek javulgatnak. Mindezt följe­gyezve mégis hiányérzetem volt. A szemléletváltozás persze önmagában kevés, mégis ez az előrelépés kulcsa. Az állat- tenyésztés jövője ugyanis — mint sok példa mutatja — nem a fejlesztési millióktól függ. A pénzt még csak »ki­szorítják«. A baj rendszerint a telep átadása után következik, amikor a bizalom és a segítő­készség már önmagában is elég volna. Szerencsére egyre több a matildpusztaihoz ha­sonló példa. Vannak, akik már megértik a somogysárdi tsz-elnök szavait. Bíró Ferenc Járt úton A zt a címet is adhattam volna a mai jegyzetnek, hogy A gondolkodás kényszere. Csakhogy tartottam tőle: túlságosan szigorú megfogalmazás, nem is egészen pontos. Ámbár valami mégiscsak elmélyültebb gondolko­dásra késztette a gyár vezetőit, mint amilyenhez korábban hozzászoktatták őket. S most azért írhatok róluk, mert a töprengésnek gyümölcse érett, s a termés ép, egészséges. Végre rájöttek — és egyre több helyen döbbennek rá —, hogy ha valami újat, ésszerűt, a korábbihoz képest szokat­lant akarnak bevezetni a munkaterületükön, akkor azt csak »saját szakállukra«, felelősséggel tehetik. Azaz nem kell várni arra, hogy majd »/önt« — a nagyvállalatnál a köz­pontban, a minisztériumban — kitalálnak valamit, ha azt akarják, hogy végrehajtsuk a munka- és üzemszervezésre hozott párthatározatot. Kipattant tehát egy szikra, lángra lobbant, s még csak nem is kellett új utat megvilágítania. A »találmány« leg­följebb az iparágban új, másutt eredményesen járják az utat: nem kacskaringós. bokatöréstől sem kell tartani. Igaz, egy sajnálatos eset kényszerített a gondolkodásra; az, hogy március végén kiderült: a Rákospalotai Bőr- és Mű­anyagfeldolgozó Vállalat marcali gyára hárommilliós vesz­teséggel zárta az első negyedévet. Részben anyagellátási, részben gyártási, termelésszervezési okok miatt. S ahogy ilyenkor egyre gyakoribb: igazoló jelentést kellett írni, töprengeni, utat találni a kilábaláshoz. A szigor és az a megfogalmazás, hogy a gyárnak okvetlenül teljesítenie kell évi 64 milliós tervét (s emögött 371 000 darab késztermék áll!) megmozgatta az agytekervényeket. Először »csak« mérni kezdték a különböző munkafolyamatokat, s az árul­kodó stopperóra sok érdekes jelenségre figyelmeztetett. Farkas János műszaki vezető és Ma tics Miklós gyárvezető gyakrabban dugták össze a fejüket, s nem az okokat, — ki ismerné azokat, ha nem ők —, hanem a megoldást ku­tatták. S az iparágon belül nem leltek követhető tapaszta­latot. A marcali gyárban és telepvein egyébként háromféle terméket: női divat- és bevásárló-, valamint diplomata - táskát gyártanak, s csak az elsőből évente mintegy nyolc- van-kilencven félét. Nem a leghatékonyabb gyártási mód­szerrel, hiszen a kézi munkát nem lehet kiiktatni. Mint bebizonyították: nem is kell; attól még föl lehet gyorsítani a termelést. Matics Miklós gépészmérnök: más gyárakban, más iparágakban is szerzett már tapasztalatot. S a gondolkodás kényszere fölelevenítette benne a gépiparban alkalmazott, úgynevezett szekciógyártás módszerét. Hogy egyszerűbb le­gyen: nincsenek önállóan dolgozó, az alkatrésztől a végter­mékig minden műveletet elvégző szalagok. Egy erőteljes gyártási törzsre épül a termelés, s azt bedolgozó mellék­ágak (szalagok) szolgálják ki. Mit és hogyan lehetne ebből átvenni az ő iparágukban és milyen eredménnyel? Mit szólnak hozzá az emberek? Nem éri-e őket veszteség? Nem vezet-e túlfeszített munkatempóhoz, ami elveszi a dolgozók kedvét? Mindez megfordult a fejükben, s ez önmagában is elismerésre méltó. Mert úgy gondolkodtak termelékenység­ről, hatékonyságról, milliókról, hogy az emberek álltak a középpontban. S hogy máshonnan, más ; iparágból is lehet jó szervezési módszereket meríteni? Ez a másik példamu­tató »fölfedezés«. E r s azóta — július 10-ón vezették be az új módszert— egy vége van a négy szalagnak, és nem négy; egy sza­lagról kerül ki a végtermék, s mindenki ott dolgozik, ahol készsége, képessége őt teszi a legalkalmasabbá a munka­folyamat ellátására. Nem történt semmi különös. Egyetlen fa­lat vágtak át (átadónyílás céljára). Az élő munkával úgy ta­karékoskodnak, hogy mindenki hatékonyabban dolgozik; gé­pet takarítottak meg (fejlesztették velük telephelyeiket), s a munkások is jól jártak. De mindez szólamnak látszhatna, ha nem jegyeztem volna föl a bizonyító tények sorát. Hogy kezdetben sokan — még a középvezetők is — kétkedve fo­gadták az új módszert^ ezen nem csodálkozom. De amikor a gyárban jártam, munkásokkal, brigádvezetőkkel beszél­tem; túl voltak az első hónapon, pénztárcájukon is érezték a folyamatosabb munka eredményét. Lássuk hát, mivel bi­zonyítható a kényszerű gondolkodás megérett gyümölcse? A terv szerint 15—20 százalékos termelékenységnöveke­dést vártak. Meglepő eredmény született. A marcali gyár­ban a napi 650—700 darab termék helyett már az első hó­napban naponta 1000—1100 született! Pénzben kifejezve: a napi 170—180 000 forintos termelési értékkel szemben 240—270 000 forint. S mint mondtam: a létszám nem vál­tozott, csak más csoportosításban, hatékonyabban, szerve­zettebben dolgoznak az emberek. Ezután már csak néhány számot a kedvező változás igazolására. A régi termelési rendszerben a napi nyolc órából 5,5 órát tudtak kihasznál­ni (anyagra vártak stb.); most 6,8 óra a mukaidő-kihasz- nálás, s ez tovább javítható. A kereseti viszonyok? A fizi­kai állomány júniusi átlagbére 2016, a júliusi 2485 forint volt! Hogyne lepnének elégedettek az emberek? S közben — a jobb szervezés, az átcsoportosítás révén — tartalék gépeik vannak, sőt föl tudják újítani esömendi és somogyíajszi telepük gépparkját is. Igaz, Noé­korabeli masinákkal, de ez már így szokás ná­lunk a nagy vállalatok és a vidéki gyárak kapcsolatában... Szó, ami szó: nem történt falakat rengető, egyéni életeket megkeserítő, lélekmérgező változás. »Csak« a vezetők hasz­nálták a fejüket. »Csak« kitekintettek korábbi, szűk vilá­gukból, »csak« ki merték jelenteni: ezután nem akadozhat az anyagellátás, mert akkor felborul minden igyekezet. Hogy lemaradásukat behozzák, ahhoz nem férhet kétség. Túlteljesítésről azonban még nem mernek beszélni, elvégre az a nagyvállalaton is áll. Bár mint kiderült: az is »ki­szolgáltatott« az alvállalkozói révén... (Csak lehetne már Magyarországon »csődbe« juttatni a kötelességet mulasz­tókat !) A munkásokat jó hangulatban találtam. »Jobban rá kell hajtani, igaz, de ez a rendszer folyamatos, becsületes munkát követel; nem lehet piszmogni«. »Előfordulhat, hogy most a gyengébbek bérét a jobbak keresik meg, ezt nem sokáig viseli el a melós«. »Ha egyformán húz min­denki, akkor van teljesítmény. De most nem muszáj, ha­nem érdemes/« Ilyen megjegyzéseket jegyeztem föl az elő­készítőben, a szalagon, az Arany János brigádban; elége­detten nyilatkoztak Szilágyi László és mások is. Igaz, a bérrendszert még nem nagyon értik — a szalag-, azaz a csoportos teljesítménybérezéssel szemben most műszakbé­rezés van —, de duzzadt a boríték. S »hiába, nagyhatalom a forint«. A marcali gyár és telepeinek fejlődése előre látható. 1979-re beruházásuk és a profiltisztítás révén (csak női divattáskát gyártanak majd,) ez lesz a bőrdísz­műipar bázisüzeme hazánkban. 1978-ra a 400 ezret, 1980-ra a félmilliót is meghaladja divattáska-termelésük, s mindez azonos létszámmal valósul meg. Biztató jövő. Egy kicsit még megpiszkáltam az igazgató önérzetét. Ha nincs hárommilliós veszteség, akkor a gondolkodás is elmarad? »Hát... azért.., szóval, azért folyamatos fejlő­désről van ám szó...« — mondta nem egészen magabizto­san, de jól értve a kérdést. Végtére is be kell látnom: majdnem mindegy, hogy mi idézi elő a gondolkodás kény­szerét. Csak már általános példaként lehetne emlegetni... Jávori Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom