Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-02 / 180. szám

Keressük az igazunkat Munká§nők Záráshoz készülődtünk, amikor nyolc óra előtt né­hány perccel megszólalt a te­lefon. Férfinév, pontos cím. Panasz. Beázik a lakás. A fa­lon ömlik be a víz, pedig ma csak amolyan csendes eső áz­tatta a várost. Hamvába holt téma. Nemcsak általában, ha­nem ez a ház is. Agyonírtuk. Fájdalom, a sajtó nem pótol­hatja a felületes munka hiá­nyait. De talán, ha a vállalat valamelyik illetékeséhez for­dulna ... — Megtörtént, kérem. A legutóbbi felhőszakadáskor magát az igazgatót hívtam ki. — Nocsak. És meg is jelent a helyszínen? — Nem szívesen, csak a második hívásra, de eljött. És meghajolva a tények előtt, ki­jelentette: a hiba kijavítása nem tűr halasztást. Reggel in­tézkedik. Tartotta a szavát. Munká­sok jöttek. Hosszan meditál­tak, azután valamit tettek. De nem eleget. A falon változat­lanul csorog a víz. Mondja, mit lehet tenni? Tényleg, mit is? A legké­zenfekvőbbnek látszik: ismét megkeresni az igazgatót. — Igen, erre én is gondol­tam — hangzik a válasz. — Csak már röstellem az ügyet. Bármilyen furcsa Is. szégyel­lem felhívni. Ennyit zavarni egy nagy vállalat igazgatóját. Aki — mint mondta — nem állhat ott mind a háromezer dolgozója mellett. Mondtam, hogy igazán saj­nálom, de én is legföljebb ennyit tudnék tenni, és miért kell az ilyesmi miatt neki szégyenkeznie? Talán inkább fordítva lenne természetes! A kagylót letéve azonban elbizonytalanodtam. Mintha már magam is lettem volna hasonló helyzetben. Amikor — ugyancsak lekásügyben — harmadszor indultam az egyébként készséges műveze­tőhöz a szennyvízelvezető nem Kaposvári erkélyek (Gjrertyás László felvételei) (Azaz ki mire használja az erkélyét) éppen rendeltetésszerű mű­ködése miatt. Akadékoskodó- nak éreztem magam, aki ta­lán valami hibát követett el, vagy magasak az igényei... Szóval, alig megmagyarázható szorongással hallgattam dobo­gósát, amelyből — bár a te­hetetlen szakembereknek szólt — mintha nekem is jutott volna. Pedig igazán nem én helyeztem el a csöveket — mint később kiderült — min­den lejtés nélkül a falba. De akkor is zavarba jöttem kis­sé, amikor a néhányszor föl­vett cipőt kénytelen voltam visszavinni a boltba, majd megszégyenülten kellett tá­voznom, mert a boltvezető nem tartotta indokoltnak a cserét. A feletteséhez is sűrű bocsánatkérésekkel kopog­tattam be, és még nag’^pbb gátlásokkal küszködve men­tem vissza az üzletbe, ahol a felsőbb szerv utasítására új cipőt választhattam. De az is eszembe jutott, hogy milyen együttérzéssel hallgattam a posta illetékesének a magya­rázkodását a létszámhiányról, amikor egy választávirat soha meg nem érkezése ügyében érdeklődtem. Csak kettőnkben — az esti telefonálóban és bennem — munkálna e gátló szemérmes­ség? A szerkesztőségbe érke­ző panaszok azt bizonyítják: mások is gyakran kénytelenek föladni — vagy egyéb úton- módon, más eszközökkel foly­tatni — az egyenlőtlen küz­delmet. Nemrég egy Kapos­vár környéki bácsi keresett föl bennünket, és panaszko­dott egy — a község életében jelentéktelen, számára mégis fontos — mulasztásra, bizo­nyos csapadékelvezetési hibá­ra. Mondtam, ez a helyi ta­nácsra tartozik. Tudja ő ezt, járt már ott kétszer is. Küld­tek is egy munkást, az babrált valamit, de a helyzet nem változott, a házát továbbra is veszélyezteti a víz. Amikor másodszor ment vissza, türel­metlenül utasították el: hi­szen megcsináltuk, mit akar még ? Persze, harmadszor már nem kopogott be a tanácshá­zára Vagy hányán jönnek — te­lefonálnak. írnak — hozzánk: »Nem kézbesítik rendesen az újságokat. Voltunk a postán, de ott helyettesítési gondokra hivatkoznak.« — »A Gelká- nál már a harmadik határidőt jelölik meg, most jövök on­nan, de már röstellek érdek­lődni is.« — »Néhány száz fo­rint jár a tsz-től, többször voltam az irodán, már az el­nököt is megkerestem, de min­dig leráznak, hogy most nem érnek rá, majd utánanéznek. Jöjjek máskor. Már szégyel- lek zavargolódni.« Az igazukat keressük. Jogos érdekeinket próbáljuk érvényesíteni azokkal szem­ben. akik azért vannak, hogy kielégítsék az igényei okét. Természetesen nem ingyen : tisztes ellenszolgáltatás fejé­ben. És mi gyakorta meghát­rálunk a magyarázkodások előtt. Vagy csak megalázkod­va lépünk tovább — mert ki­szolgáltatottak vagyunk. Kényszerítettünk arra, hogy megértsük, átéljük az asztal, a pult túlsó oldalán helyet foglalók gondjait: a krónikus létszámhiányt, a szabadságo­lást, a dolgozók túlterhelését, szakmai felkészületlenségét, a technikai fogyatékosságokat és még sok mindent. Az úgy­nevezett objektív okokat. Hi­szen végtére is itt élünk, na­ponta tapasztaljuk e feszült­ségeket, ellentmondásokat, nyíltan beszélünk róluk, meg­írjuk az újságban is — hát akkor mit akarunk? Semmi különöset. Csupán megfelelő színvonalú munkát és szolgáltatást. Anyagiakban is, ügyintézésben is. Termé­szetesen , előfordulhat, hogy valahol hiba csúszik egy fo­lyamatba. De emiatt nem ne­künk kell szégyenkeznünk. Paál László Balaton lelkin Ölbe tett kézzel ülnek a be­tanított munkásnők az aszta­lok mögött. — Borzasztó rossz az anyag- ellátás — sóhajt az egyik. — Ha van anyag, éjjel-nappal dolgozunk, ha nincs, akkor ücsörgünk. A budapesti Híradástechni­kai Szövetkezet balatonlellei telepének még festékszagú a munkacsarnoka, ahova nem­rég költöztek. A nyolcéves üzem dolgozói egyre-másra hagyják el a régi szükséghe­lyiségeket, és a modern tech­nikának megfelelő új épüle­tekbe költöznek. Akiket keresek — o Balaton brigád —, a televíziókészülé­kek beméréséhez szolgáló mű­szereket és ipari tv-kamerákat gyártanak. A hatvan ember többsége lyártó, betanított szerelő, néhány bemérő tech­nikus és meós tartozik még közéjük. A meósoknak mosta­nában kevés a kifogásuk, mert »itt mindenkit a saját lelkiis­merete hajt«, és azt tartják: »a meóst át lehet verni, de a lelkiismeretet nem«. Az üzemvezető-helyettes magyarázza a nők túlsúlyát az üzemben : — Az egyhangú munkát a férfiak nem bírják. Ha ugyan­abból a munkadarabból a ti­zediket veszik kézbe, bizony földhöz is vágják. A mi asszo­nyainknak, lányainknak pedig áldott türelmük, kitartásuk, no meg kézügyességük van. A szövetkezet központja Bu­dapesten van. A Tóth lllisz Ottó leilei üzemvezető irodá­jában látott fotóról tudom, ott is építkeznek, ott is igyekez­nek korszerű körülményeket teremteni a kényes munkához. Ezernégyszázan dolgoznak a Híradástechnikai Szövetkezet kötelékében, ebből a gyer­mekgondozási szabadságon le­vőkkel. valamint a szakmun­kástanulókkal együtt három­százan lellei alkalmazottak. Ennek a háromszáz embernek az életével szerettem volna megismerkedni. Nem szívesen beszélnek. Vé­gül egy bemérő technikus: Pretz József és három szerelő szánta rá magát az ismerke­désre. Barkóczy Sándorn'é talán az egyetlen, akinek a munkáját nem gátolja az anyaghiány. Keze a forrasztópákán, mi pe­dig körülüljük őt. — Hát ez az... ez a közö­nyösség, ez a visszahúzódás ... ez az, amivel nem tudok meg­barátkozni — mondja — Pe­dig jócskán vagyunk már itt törzsgárdatagok. Ipari munká­soknak valljuk magunkat, de a túlzott óvatosság, a vissza­húzódás, a ne szólj szám, nem fáj fejem szemlélet él... Barkóczyné a nőbizottság vezetője: — Érzem, tudom, hogy so­kat segíthetnénk, de nincse­nek bizalommal az emberek. Addig tart a bizalmuk, amíg rám szavaznak, de hogy el­mondanák a bajukat, elképze­lésüket, azt már nem. Tudja, aki máshonnan jön, annak igen, de aki velük együtt, itt a faluban nőtt fel, azzal, szemben így gondolkodnak:' miért pont neki mondjam el...? Próbál más utat is találni: panaszládát helyezett el az öl­tözőben, hátha a levélírás job­ban megy. Eleinte találtak egy-két véleményt, észrevételt, de mostanában üres a láda. így hát a riőbizottság javasla­tok, kérések nélkül, öntevé­kenyen igyekszik szolgálni a köz érdekét. — Kirándulás szervezése nem sikerült. Tudom, néhány munkatársamról, hogy még Kaposvárig se jutott el, mégis gondot okozott, amikor nyo’c embert kétnapos jutalomuta­zásra küldhettünk. Nem akar­tak elmenni. Belefásul a ku­darcsorozatba az a tisztségvi­selő, aki nem idegenből jött. .. Egykori nászút — Eladó a menyasszony, uju-juju-jujü! — Járja a csárdást, a kopogóst a meny­asszony, már alig kap leve­gőt ... Az anyós által tartott leveses tálból »Kossuthok«, »Adyk« tömege kacsingat az újabb és újabb cimborák fo­gadásakor. öreg néniké, botra támasz­kodva, nehezen. vonszolja ma­gát a kör közepe felé. Odaér­ve határozott mozdulattal egy ötszázast dob a tálba. — Enyém a menyasszony!... próbál rikkantani. A meny­asszony derekára teszi a ke­zét, de táncolni már nincs ereje. Helyette jobbról, balról megcsókolja, majd könnyeit nyelve Igyekszik vissza az asz­talok mögé, öreg párja oltal­mába. — Nem, nem közeli roko­nom sem a menyasszony, sem a vőlegény — kapcsolódik a beszélgetésbe. — De ilyen kis faluban, mint a mienk, az a szokás, hogy az utca-, a sző­lőszomszédokat is meghívják egy-egy nagyobb lakodalom­ba. A meghívást mi is elfo­gadtuk, így nem maradhat­tunk ki a menyasszonytáncból sem. — De akkor mit sirat a n^- ni, ha nem örömszülő, nem közvetlen rokon? — Azt még, lelkem, én ma­gam sem tudom. Talán a régi fiatalságomat, talán a mi sze­gényesebb esküvőnket, meg az akkori nehéz sorsunkat sira­tom...? Mert mi, mai öregek talán föl sem tudjuk fogni azt a nagy-nagy különbséget, ami egy régi házasság, az akkori esküvői szokások, a fiatalok megélhetése, megbecsülése meg a mai körülmények kö­zött kialakult. Mert ami ne­künk akkor természetesnek tűnt, azt ma már az ember szégyelli még elmondani is a fiataloknak. Mert melyik mai fiatal hin­né el — fejével a férje felé int —, hogy negyvenhárom évvel ezelőtt, amikor mi ösz- szekerültünk, ilyen lakoda­lomról, ilyen menyasszony­táncról, nászútról, önálló la- kásröl-háztartásról, megélhe­tésről még csak nem is ál­modhatott egy falusi fiatal. Vagy azt, hogy a mi nász- útunk az esküvő után — jaj, nem is tudom, mondjam-e — egyenesen az istállóba veze­tett...! Ügy bizony! Jól hal­lotta... Az istállóba! Batéba hozott a férjem egy távolabbi községből. Nálunk ilyen szokásról — hogy a fia­tal házasoknak, amíg a szüleik élnek, az istállóban a helyük — addig nem hallottam. De az esküvőig a vőlegényem sem »dicsekedett« ezzel. Képzelje el az én helyzetemet, amikor Batéban a szekérről való le- pakolás után az uram kézen fogott, és azt mondta: — Gyere, megmutatom a fekvő­helyünket. — Bevezetett az istállóba és rámutatott egy összeeszkábált priccsre ... — Igen kemény ember volt az apám — veszi át a szót a férj. — Görcsösen tartotta magát a régi hagyományok­hoz. »Amíg a szülők élnek, ad­dig a fiataloknak az istállóban a helyük. Mi is ott éltünk, mégis itt vagyunk«. Pedig nem voltunk földhözragadt szegényemberek. Kétszobás, konyhás lakásunk volt már akkor is, az van még ma is. Az egyik szobában az apámék laktak, a másik pedig kellett tisztaszobának. Abba kályha még ma sincs beállítva. Az istállónkban akkpr egy pár ló és hat szarvasmarha állt. — Hosszú-hosszú évekig háltunk az istállóban — szi­pogja a feleség. — A tiszta­szobában csak az ünneplő ru­háink voltak. De mikor volt nekünk arra szükségünk? El­gondolhatja, hogy milyen »il­lata« lehetett a hétköznapi gönceinknek? Bizony, az is­tállószagot még a templomba is magunkkal vittük! A beszélgetésbe több idő­sebb ember is bekapcsolódott. Komótosan bólogatnak. Bi­zony-bizony, nem egyedi eset a komáéké. Nem ők voltak az elsők, sem az utolsók abban az embertelen életben. Igen sokat lehetne beszélni azok­ról az időkről. De minek? Vagy kinek? Ki hiszi ma már el ezeket az életsorsokat És ha elhinné is. A fiatal pár már a lakodalomból indul nászúi­ra. Valamelyik SZOT-üdülőbe. A fiú öccse viszi őket a saját kocsijukon. A fiatal pár a menyecske szüleinél fog lakni. A három- vagy négyszobás lakásukból kettő már a fiata­loknak van berendezve, de úgy, hogy abból még a fog- pis'zkáló sem hiányzik. Volt itt már olyan lakodalom is, ahonnan a fiatalok egyenesen Jugoszláviába indultak nász­úira ... — Na látja, ezért sírok én minden esküvőn. Siratom az elmúlt fiatalságomat, azt, hogy nem én vagyok a menyasz- szony ... Hej... pedig de jó lenne ebben a mai világban fiatalon újrakezdeni...! Dr. Szendi József — Jómagam is lemondtam a kirándulást — vallja be Hor­váth Józsefné. — Nekünk ko­csink van, mindig megyünK, már háromszor voltunk kül­földön. Nem úgy vagyunk itt, mint Kaposváron vagy Pesten. Itt kukoricát kell kapálni, ott­hon az aprójószágot ellátni, meg aztán majdnem vala­mennyien nyaraltatunk. Hoz­zánk is vissza-visszatérnek a régi ismerősök. Horváthné is. mint oly sok munkatársa, korábban szállo­dában dolgozott, örült, amikor az idénymunkát állandó elfog­laltsággal cserélhette föl. A szerelőszalagon az egyet­len »nadrágos« a tizenhat éves Farkas Gyula. Asztalán üdítő ital, piros kábelszál kandikál ki az üvegből: speciális, hely­beli szívószál. Éppen Vali néni előtt ül, aki itt sem felejtheti nagymamaságát, és a többiek­kel együtt anyáskodik az ifjú ember fölött. — Az általánosból jöttem ide, mert igen-igen vonzottak a műszerek, a színes kábelek, és már otthon is szereltem a rádiókat. Nagyon tetszik a munkám, de azért jövőre to­vább tanulok — pislant Pretz Józsefre, aki szemmel látha­tóan a példaképe. Nem min­den ok nélkül, hiszen kiváló szakmai tudása elismerésekép­pen a Videotonhoz és az Orionhoz is hívták, választha­tott volna Fehérvár és Buda­pest között, ahol fejlesztőként dolgozhatna. — Hogy miért döntöttem Lelle mellett? — vonja fel szőke szemöldökét. — Lát- rányhoz, a szülőfalumhoz ez esik legközelebb. Fizetés szempontjából ugyan nem el­ső osztályú hely, de szeretem, s meg is maradok itt. Szé­pek a feladatok, és gondolom, még szebbek lesznek. Amikor nincs munka, foglalkozhatom kedvenc területemmel, a digi­tális technikával, az integrált áramkörökkel. Mégis: jobban örülnénk, ha folyamatosan dolgozhatnánk. Gombos Jolán

Next

/
Oldalképek
Tartalom