Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-20 / 196. szám
Halmos Ferenc Vihar Béla BOZASZEM Mit tudja azt a búzaszem, amikor lefele, a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklő egekig, s amint mélyebbre hull alá, akként emelkedik. Csak azt tudja, zuhan, zuhan, és elnyeli a mély, egyre távolibb a nap, egyre közéig az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi, és a gödör vak börtöne, a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény, ahogy regék kedvesét a hősi vőlegény. Bencze József Jogod van Jogod van a szégyenemhez, jogod van a hű szívemhez, jogod van a rossz híremhez, jogod van már mindenemhez nem-létező kincseimhez. Decsi menyecske kenyérrel. Matíioni Eszter alkotása. (Németh Ernő (elvétele — KS; Vidor Miklós FELESELÖK A fiú szeme elé ernyőzte tenyerét a délelőtti napban, úgy nézett föl a domboldali kis nyaralóépületre. Nyitva az ablakok. Maga sem értette, mi izgatja ezen a vi- tyillón, mért állt meg itt a földút közepén, valahányszor visszafele jött a boltból a tejjel, zsömlével, hogy egy pillantással fölmérje a látnivalón kihalt házat. Nekivágott a szelíd lejtőnek. ötven lépéssel elérte a telek szélét. Kerítése sem volt még, néhány cövek jelezte csupán, egyszerűen besétált közöttük, s benézett az ablakon. A szoba 'közepén fiatal lány térdelt a nyitott útitáska előtt, szedegette belőle a női ruhákat, pulóvereket. Karjára kapott egy kötegre valót, s mielőtt elindulna a hátsó ajtó felé, a fiú közvetlenül beszólt: — Ne segítsek? A lány meglepetten pillantott föl. Keskeny arcában két nagy mandulaszem, de vonásai bizonytalanul tétováztak még körülötte gyerekkor és nővé válás határán, — Tessék? — Derékig látta csak a fiút. rövid ujjú sportingben, jóképű magabiztosságában. amint a párkányra könyököl. — Csakhogy megnyílt a titkok háza! Már azt hittem lakatlan marad. Egy hete várlak. Érezte, hogy elönti arcát a vér, dühös volt magára: — Azt sem tudtad, hogy a világon vagyok! — Miért? Te tudtad, hogy —'ak? AA ág mindig a táska előtt *'’* kuporgott. s most hirtelen fölegyenesedve megtalálta a hangiát: — Elképzeltem. Más dolgotok úgv sincs nyáron. Ezért jöttök le. A fiú nevetett, kicsit tán erőltette is : — És ti miért hoztok őt pulcsit meg három bikinit? Ennyi cuccal is csak egy nő utazhat! — Kettő — vágta rá. — A barátnőddel jöttél? Remek! Szólok a srácoknak! — Tudod mit? Ne patronálj! — Értem. El vagytok látva. A fiúitok utánatc^k jönnek. A lány egy fél másodpercnyi késéssel vonta meg a vállát: — És ha igen, akkor se lenne hozzá senkinek semmi köze. — Ha lenne, akkor nincsenek fiúk! Egy néma pillanatig farkasszemet néztek. A távolból kiáltás hallatszott: — András! András! Mi lesz E Somogyi Néplap A fiú kicsit oldalt fordulva visszakiáltotta: — Jó, jó, menjetek csak! Ebédnél találkozunk!'— Aztán a lánynak mondta: — A srácok, akikkel vagyok. Az, mintha megenyhülne: — András a neved? — Aha... És téged hogy hívnak? — Juditnak. — Leguggolt, a táska zárjával bajlódott. A fiú fölpattant a pár- *"* kányra, s beugrott. A lány még föl sem ocsúdhatott, már mellé kuporodott; kivette kezéből a táskát, becsat- tantqtta a zárat, s körülnézett: —- Nem is rossz ez a bungaló belülről sem — mondta elismerőn. — A tiétek? Judit kicsit arrébb húzódott: — A miénk. Miért? ' — Van benne fantázia ... — Ez még csak négy fal. — Majd belakjátok. — Nyújtózott egy kicsit, aztán megkérdezte: — Te még nem érettségiztél, ugye? — Nem. Miért? — Semmi, csak úgy . i i — zavartan, épp hogy mondjon valamit, hozzátette: — És a barátnőd? — Ö már igen. ő aztán ... leérettségizett. — És . .. és milyen? \ — A barátnőm? — Mintha gondolkodna egy pillanatig. — Hát tudod ... izgalmasabb nálam. Százszor, milliószor! András kedvtelve nézegette: — Akkor érdemes megvárnom. — Elkésel a barátaidtól. — Épp az ő érdekükben maradok. — Maga alá húzott egy zsámolyt. — Bár sok bizalmam nincs az ügyhöz. Azok a nők, akikért a barátnőik lelkesednek... — legyintett. — Tudod, mi az igazi? Akinek nincs barátnője, mert mindenki más csak lehervadhat mellette. Akit a többiek csak lőtávolon kívül lepráznak! Juditot elkapta a boldog lánynevetés, áradóan kacagott. A fiú csak bámulta értetlenül, talán egy picit sértetten is. Zökkenve megnyílt az ajtó és beléoett rajta egy nő. akitől beléállt. a lélegzet. Sudár villódzás a kitáruló bejáratban; . nyúlánk, felszökkenő láng. Igen, igazi nő volt, felnőtt és magabiztos, aki megszokta már. hogy elhallgatnak. ha belép egy szobába. Soortszoknyát. antilonzekét viselt, kezében mellékesen Ingázott hálószatyorban pan- rika, paradicsom. kenvér, gyümölcs. Csodálkozva fordult a kacagó Judithoz; látta a vadidegen fiút, amint, lassan fölemelkedik ültéből. — Már azt hittem, megbolondultál, hogy magadban nevetgélsz. Juditnak végre sikerült megszólalnia ; — Ez András az ablakból. Beugrott segíteni. Barátságosan kezet nyújtott a fiúnak: — Ha segíteni akar, itt aztán válogathat. Valahogy egyszeriben a lány is magabiztosabb lett. — Te összeütsz valamit a konyhán, mi meg rendet rakunk idebenn Andrással. .. Jó? — Persze, szívesen — a fiú csupa készség volt. — Hát akkor essetek neki! — és szatyrával jókedvűen eltűnt a hátulsó ajtóban. Súlyos, teli csöndet hagyott maga mögött. — No? Megmondtam? — Judit hangja csupa diadal volt. A fiú önkéntelenül félsut- togóra fogta : — Ö... ő... A barátnőd ? — ö. — Fura ... Inkább a nővéred lehetne. Judit fölcsillant: — Hasonlítunk? — Nem is az, csak ... fene tudja... — Klassz, mi? — hunyorított rá. — Olyan, akit a többiek csak távolból mernek lenrázni. A ndrás még egyre az ajtó- ra meredt, nem válaszolt. Arra kapta csak vissza a fejét, hogy Juditból megint kitör az előbbi hosszú, idegesítő kacagás. — Hagyd már abba! — toppantott indulatosan. — Még mindig nem találod ki? Anna az anyám. Persze, érezte, csak nem merte kimondani. Összenéztek némán, valla- tón. A fiúnak arra kellett gondolnia, hogy ha a másik nőt pillantja meg idebenn félórával előbb, valószínűleg tarkában dobogó szí'vei továbbmegy. Továbbvinni az életet Részletek egy szociográfiából A város fölött még alig dereng valami fény, mikor megindulnak az első villamosok, autóbuszok, előbújnak az első siető emberek. Ahogy vidéken a kakas, itt ők a hajnal hírnökei. Üj nap kezdődik. Tolongva, fu- rakodva a megállókban egyre többen gyülekeznek, hogy elinduljanak a gyárak felé újra kezdeni, továbbvinni az életet. Évtizedekig ugyanazon az úton, ugyanazokon a villamosokon. E »másik Ma- gyarország«-ban a hajnalban kelőkben, különös színfolt a Váci út, a 3-as; az 55-ös villamos. Talán a város legöregebb villamoskocsijai közlekednek itt. Lassúak és elhasználtak. Olykor félórába is beletelik, amíg a Marx térről az Árpád-hídig ér egy- egy szerelvény. De a rajtuk utazóknak mindez föl sem tűnik. Régóta megszokták már a döccenéseket, az ácsorgást, egymás rossz szájízét, a lökdösődést a tömött kocsikban, egymás testének szorítását, melegét, a ruhák különös áporodott, olajos szagát. Az arcok ismerősek. Vannak akik már évek óta utaznak így együtt — anélkül, hogy valaha is egy szót szóltak volna egymáshoz. Szinte várják már egymást a megállóban. És észreveszik, ha a megszokott helyen nem tűnik föl az ismerős arc. Akiknek ülőhely jutott, többnyire alszanak vagy újságot olvasnak. Ketten-hárman kis csoportokban beszélgetnek, alig hallhatóan. Valószínűleg munkatársak. Bár nem ritka az sem, hogy idegen emberek szóba elegyednek, mintha már évek óta ismernék egymást. Itt nem tűnik zaklatásnak egy-egy alkalmi szomszédhoz intézett kérdés, megjegyzés. Elindul a villamos. Egy idősebb ember szalad a tömött kocsi után. A lépcsőn utazók helyet csinálnak neki, három kar is utána nyúl, nehogy visszaessen, amint a lépcsőre ugrik. Sikerült. Föllélegzik a peron, mindössze egy élcelődő megjegyzés kísérj az esetet: — Papa, jó úton jár. ha biztosít — utalva a mindenki által ismert reklámszövegre. Csöndes mosoly nyugtázza, hogy az ügy ezzel lezártnak tekinthető. Nehéz megfejteni, de valami belső rokonság érződik itt az embereken. Talán attól, hogy aki minden reggel háromnegyed öt és háromnegyed hat között itt végigutazik, az tartozik valahová. Azok együvé tartoznak. És ugyanez az érzés • fogott el akkor is, mikor befordultam az öltözőhöz vezető folyosón. Jöttek kifelé az emberek. Fáradtan, morcosán, dideregve. — Jó reggelt! — k .. .Ivánok — harapták el a választ. Vagy egyszerűen csak ; »Halló-« — emelték föl a ke, Duna-kanyar. Kmcfty János festmény«. (A művész emlékkiállításáról.) züket. Éreztem : jó, hogy ide jöhetek. Itt ismernek. Szeretnek. Értjük egymás mozdulatát, .mosolyát, szemrebbenését. Itt soha nem éreztem magányt. Itt jól esett még az élcelődő mondat is, amikor beléptem a műhelybe, ha óra után öt perccel: — Mi az, délutános vagy? Pista bácsi ideges mozdulatai : — Na gyere már! Meddig őrizgessem még azt a pálinkát? Tudtam, hogy várnak. Azok a hajnali beszélgetések hat ói'ától fél hétig a ládákon ülve. Szóba hoztuk a világ minden gondját, baját. Szóval: jó volt tartozni valahová. Nem valami konkrét megfogalmazható érzés volt ez bennem, inkább csak hangulat vagy még inkább közérzet. Az együtt végzett nehéz munka, a napi nyolc óra »közös« élet, a dühöt, haragot, fáradtságot feloldó kocsmai ivászatok, a pohár melletti mélyről felfakadó beszélgetések, a közös sors tudata. Fél kettő. Hoztam lakatot is. Átöltözök, és megyek bélyegezni, ahogy elő van írva. A műhelyt a műszakváltás zűrzavara uralja. A váltótársak ilyenkor beszélik meg, mi volt, mi lesz a munka. Mit hogyan csináljanak. Ki, miért rúgott be. Ki, miért nem jött be. Füty- työsnek igaza volt. Váltótársaink még rakják a kemencét. Fél három előtt nemigen fejezik be a kiszedést. Én örülök neki, később kell kezdenünk. Füttyös viszont zsörtölődik: — Nem elég, hogy az új embert is nekem kell betanítani, még nem is kezdhetünk időben. — Nem baj. Majd rávertek — vigasztalja a sánta gázkezelő, aki velünk dolgozik délután. — Segítek én is. Nem értem kaján vigyorgását, de nem is törődök vele. Tényleg segít. Ketten rakják Füttyössel a kemencét, én egyedül szedem. Érzem, az emberek figyelnek. Csak sejtem, hogy ki akarnak próbálni. Vagy valami tréfa készül? Nem tudom. Az a tudat, hogy figyelnek, megkétszerezi akaratomat, ösz- szefogom, lerántom, elhúzom. Szomjas vagyok, összefogom, lerántom. Ég az arcom. Csattan a lemezen az anyag. Elhúzom. Énekelni próbálok valami ütemes dalt, hogy a ritmust tartani tudjam. Ez segít. Fütyülök, dúdolok. A ritmus a legfontosabb minden fizikai munkában. Csípi a szemem az izzadtság. Most kisebb darabok jönnek a láncról. Harminc centisek, ahogy megítélem. Már nem is két sorban, hanem háromban rakják. Odajön a művezető: — Megy, szaki? — Csinálom. összefogom, lerántom. Már nem húzom le, mert nem érnék vissza. Majd a végén összeszedem, gondolom.-Csak nehogy megbotoljak valamiben és ráessek erre a meleg anyagra. Itt lerántom, de a másik sorból már majdnem leesik az első. Odakapok. A harmadi sorból két lap már le is hull. Csattan a lemezen. Csak arrébb lököm a fogóval, hogy odaférjek. Szedem le a többit. Nem érzem az idő múlását. Nincs időm rá. Gondol- godni sincs időm. Már semmit sem érzek. Nem látok mást, csak a kemence száját és a láncon kigördülő, enyhe ívű acéllapokat. Cibálom le. Durran a lemez. Reflexszerűen kapkodok egyik sortól a másikhoz. Nem, ezt nem bírom. Mindjárt elönt a kitóduló anyag, mint a mesebeli uraságot a esodafazékból soha ki nem fogyó kása. Már hullik mind a három sorból a lemezre, a lábamra. Pánikba esek. Nem tudom, hova kapjak. — öreg, jöjjön hátra, segítsen lu szedni, mert itt hagyom az egészet ! — üvöltöm. Füttyös odaszalad, fölkap egy fogót, és szedi össze a lehullott lapokat. Kicsit megnyugszom. Fölnézek. Látom, hogy a kemence mögött a sánta gázkezelő röhög. Azért sem hagyom abba. Füttyössel végre megtisztítjuk a lemezt a rúgólapoktól. Én szedem le, ő elhúzza. — Miért nem szólt előbb? Ez a sánta rakatta velem ilyen gyorsan. Azzal visszamegy rakni. Még hallom, hogy elzavarja onnan a gázkezelőt: — Menj innen a dolgodra, mert a másik lábad is megsántítom ! Dolgozok tovább. Most már nyugodtabb tempóban. Nem vettem észre, hogy nem is vacsoráztunk. Negyed kilenc van. Elszaladok vizet inni. Egy üveg szódát be- nyakalok, de úgy érzem, még mindig szomjas maradtam. Megtöltöm az üveget. Visszamegyek. Nekilódulok. Mindjárt vége a műszaknak. Egy korsó sör volna jó! Hosszú ideig tartott, amíg a kezdeti mustrálgatás- ból, idegenkedésből az első barátságok megszülettek. Minden napra jutott egy-egy bátortalan kérdés, melyre hiába volt a nyílt, őszinte válasz. Itt előbb bizonyítani kell. Bizonyítani a munkában, vizsgázni emberségből. Mikor az ember kezdi érteni a szűkszavú megjegyzések mögötti jelentéseket. Mikor érzi és érti a csöndbe merevedett arcok indulatait, mikor először hívják műszak után egy korsó sört meginni, akkor érezheti csak, hogy be- fogadtatott. Befogadni és elfelejteni a munkásembernél egyaránt nehezen megy. Az odatartö- zásnak ára van, meg kell fizetni. — Ne erőlködjön úgy! Hajlítsa beljebb egy kicsit a fogó szárát, könnyebb lesz összefogni — szólal meg végül, és mint aki elvégezte dolgát, elindul a műhelyből kifelé. VÁCI MIHÁLY Építs tetőt Az alapot mélyre leraktak. Te emeltél rá falakat. Reád dőlne, ha nem folytatnád. Eltemet, amit abbahagysz. A ház azé, ki betetőzi. Másra hagynád? — Majd kizavar. Mire építsz: tied az ősi telek, s mit raktál rá: a fal. Tető fölé! — ha gerendának magad feszülsz is — magasan. Csak építsz? Foglald el hazádat, mert gürcölhetsz benn hontalan! Építsd magad: egymásba illő, kegyetlenül kiszámított, egymást égre tartó-feszítő gondolatból boltozatot. Építsd magad: akár a kristály rendeződik tökéletes, belül ható törvényre tisztán: — jövője rég örökletes. Építsd világod: lenn a mélyben tervezi lombját a gyökér; tudatos rendszere készen mire győztesen fénybe ér. Építsd magad — mint csont a testben — észrevétlen: a szervezet köréd rendeződik, s te csendben örök jövőd így szervezed. Csak annyi légy, mint a kés éle. Ne látssz, ne légy, helyet ne kérj. — A bajban ott leszel a kézben, s ha szegesre kész a kenyér.
