Somogyi Néplap, 1977. augusztus (33. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

/

A

mikor Árendás úgy két óra tájban hazalépett, hogy harapjon valamit, az asszony éppen a gyerekkel viaskodott. Az utóbbi időben egyre bogasabbakká terebélyesedtek a vezetőségi ülések, az elnöknek úgy tűnt, mintha jómaga is rejtvényt játszana: mondandója nem egyenesen, hanem labirintusi zegzúgokon át jut el a célig — ha eljut. Közben kiszárad teste-lelke, a bőre rászikkad csontjaira, akár a télire húsát vesztő szilva a magjára. Fájt a feje, erre még az irodában bevett egy pirulát. Ezt meg rögtön visszahúzni akarta az üres r~ gyomor. A fülébe legyekként bozsorog- va betelepedtek, párzottak és szaporodtak a gyűlésen neki címzett hozzászólások.

Hörbölte az ételt, itthon

lágyra most nem tudta igazítani vonásaik

— Hoci! — nyúlt a könyvért.

A gyerek a válla völgyébe húzta a fejét. Árendás fennhangon olvasta a példát. Mindent hangosan olvasott, így szívósabban kullancskodtak agyába a szavak. »Lófogattal egy katasztrális hold földet lehet felszántani egy nap alatt. Egy traktorral hét holdat. Hány hold különbséget jelent ez 19 nap alatt?« Szokványfeladat! Az ő fia

Leskó László

...mígnem elemészt téged

— nehéz gondolkodású. — Te isten barma, te! Egyet szánt föl egy lófogat egy nap alatt! Egyet szántottam föl, pedig majd a belem lógott ki, úgy törtem magam abban a rohadt gevemyásban, hogy gazdább legyek a gazdánál! Érted, te istenbarma kölke?... Hány holdat szántott föl a paraszt?

— E... gyet — vacogta a gyerek.

Egyet! A gép meg hetet! Akkor tizenkilenc nap alatt hány holdat hasogat föl? Ide nézz a szemembe !

Állánál fogva megemelte a fia fejét. A kocsonyás nedvességtől undorodott: kire fajzott ez a kölyök? Lidi, az első felesége volt ilyen rívós, de az meg ez a rakás kis szerencsétlenség hogy jön össze? nomlokíalát

Rudnay és Bábony

nem kellett ráfegyelmeznie magát a csörömpölés nélküli kanalazásra, mint az elnöki továbbképzések verejtékesen óvatos étkezésein, melyeken a lelepleződéstől félt : másoktól mintázza a kés és villa páros használatát. Kedélyére nagy, fekete madár telepedett. Az asszony a gyerekre acsarkodóit, de Árendásnak hallása volt rá, hogy az ostorcsatta- násos hangsúly tulajdonképpen az ő késének szól. Az »Isten verte kölyke, én nem kínlódok tovább veled!« csomagolása annak a ki nem mondottnak, hogy »Az én munkám ebben a házban már csak annyit ér. mint a ló pottyantása!« Való igaz, hogy Margit már régen túl lehetne a mosogatáson, ha ő nem késik. De a férfiból még r.em párolgott el a délelőtti gyűlés sósavas hangulata, emiatt nem gurított békítbe- tő mondatokból szőtt szőnyeget az asszony elé. Lánvakorú fehércseléd volt ez a Margit, dédelgetnie kellene akár a macskát, hiszen amíg meg r.em nyerte magának, nem volt se éjjele, se nappala miatta. Attól a perctől, mihelyt a kettőjük dolga kitudódott, senki sem merte többé szép arcú Margónak /hívni az adminisztrátorlányt. Árendás azonnal elvált első asz- szonyától. Szegény Lidi csak tyúkültetésben, paprikapalántázásban. mosásban, takarításban tudott gondolkodni ! Az elnök elvette Margitot. Már gömbölyödött a lány hasa.

— Vesződjön veled egyszer a kujtorgó apád is!

A

z asszony lecsapta a gyerek elé az írószer- számot és magukra hagyta őket. Menése mostanában kezdett puha macska- mozdulatokból súlyt éreztető döcögőssé alakulni. Árendás érezte, hogy a nemtörődöm járás neki beszél. Már nincs miért ingerkedve ringatózni... Odaállt a gyerek mellé.

— Elakadtál?

A gyerek gyanakodva lesett föl rá. Árendás ez, le sem tagadhatná az apját! Sűntüske- kemény hajbokor, sovány arc — mintha belülről viccesen beszippantotta volna a fölösleget a fogsorok közé —, pereménél kifelé gördülő fül, a szem keskeny résben kuksol:' rozsbarna, akár az anyjáé. Mégis valahogy alamuszi ez a gyerek: nagyapakorú apa és nagyon is asszonyos menyecske bókkanó fejű termése. Nem volt ideje összemelegedni a fiával. Otthoni, szűkös idejét Margit igényelte — El... akadtam — lehelte a gyerek.

Miért fél ez tőle? Árendásban mézgásodni kezdett a bosszúság. Szemével csapdáz- ni akarta a fia pillantását, de a rozsbarna golyók ide-oda szökdöstek előle. Furcsa — döbbent rá —, ezt a gyereket még sohasem hallotta nevetni. Mosolyt préselt az arcára, belefájdultak a pofacsontra feszülő izmok. Bizalmat követelő — nem kérő — nyájasság ez, érezte. Puhább

nem tudná ezt mondani ? A hirtelen sarjadt fölényérzet — magunk alá tapodjuk a példát! — békülékennyé tette.

— Hogyan gondolkodtál, Sunyukám?

A

gyerek pillantása a füzetlapra fagyott. Si- pítós hangja útközben meg-megkarcosodott :

— A tizenkilencből el köll venni hetet. ..

— Rrrrossz!

Kiröffent belőle, mielőtt fegyelmezte volna magát. Már leleplezte magában: mostanában elégedetlensége sebesebb a meggondolásnál. Csak óvatosan, mint a Mmes tojással! Puhított a hangján:

— Mondd el a példát, Sunyukám.

A »Sunyukámba« azonban belefőtt egy kis keményítő is. A gyerek szemhéja mint a fészekből rebbentett madár szárnya. Kiugró pofacsontján sűrű pontokban kezdett pirulni a bőr. Árendás elfordította a fejét: istenverte kölyke!

— A traktor hét holdat szánt föl. Akkor tizenkilenc nap alatt mennyit?

A gyerek nem képes emeleteiben látni az épületet! Árendásban egyre tarajosab- bakká híztak a rosszkedv hullámai. Kezdjük elölről!

— A lófogat egy nap alatt hány holdat szánt?

Sunyu izzadt kis mancsával a füzetet gyűrögette. Az arca nyálkásan csillogott, mintha olvadásnak indult volna. Torkából csak többszöri nekikészülődésre ugrottak a szavak:

— ... A lófogat ... hetet. Ugye?

A reménykedő »Ugye?« kegyelmet kunyorált. Árendás előtt megbillent a világ. A fia — egy Árendás gyerek!

belülről égette valami. Nem hallotta mit mond Sunyu, csak a hangsúlyából érezte ki, hogy újra mellébeszél. A szégyene ez a kölyök, az emberek markukba röhögnek: az elnök fia megbukott!!

— Amikor a traktorra ültem öt-hat holdat megszántottam. Nem hetet! De ötöt, azt meg ! Kemény gyerek voltam ... Tizenkilenc nap alatt tizenkilencszer ötöt ... Azt mondták az emberek: »Árendás Jani, te zsellérszármazék létedre rápirítottál a gazdákra, légy az elnökünk !« ... Tizenkilencszer öt, érted?!

A gyerek orrából szivárgó zöldessárga páros patak elérte Árendás kezét. Nem tudta megmagyarázni, hogyan: egyszerre valahogy a délelőtti gyűlésen volt megint. De mintha nem is ő lett volna, hanem a gyerek... Vagy ő, csak a bensejében gyerekként. Újra hallotta a főagro- nómus szavait: »Jani bátyám, lépnünk köll, mert minket lép le az idő. Már nem lehet szakértelem nélkül...« Mondd ki: hülye vagyok!« Nem erről van szó, te is tudod. De a bővített újratermelés azt kívánja . ..« A friss okleveles állattenyésztő bólogatott: kizárták őt maguk közül az idegen nyelvű szakkifejezéseikkel. Ütött.

— Gatyába rázni a szövetkezetei jó voltai»!?

E

melte a kezét újra: — Éjszakákat a terv fölött gunnyasztani jó voltam!? ... Elnökként is traktorra ülni jó voltam!? ... Hitelt kikuncsorogni jó voltam!? ... Kitaníttatni az ag- ronómussá vakaródzott urakat jó voltam!?

A gyerek némán állta az ütéseket: se holt nem volt, se eleven.

Margit vijjogva röppent ki a belső szobából,

— Megölöd, te állat... Segítség, emberek!

A boltból átszaladtak néhá- nyan és lefogták Árendás Jánost. A boltos telefonált orvosért.

Bábonyi házak.

1922-ben egy sovány, magas, szürke zsakettes, kalapos, fehér kesztyűs férfi szállt le a bábonyi vasútállomáson. Rudnay Gyula volt, az ismert nevű festő. Pontosan ötvenöt éve érkezett először Bábonyba, ebbe a kis külső-somogyi falucskába — sógorának, Dusza Pál református lelkésznek a meghívására. Heteket töltött a két domb hajlatához lapuló, csendes faluban. Szorgosan, csendesen dolgozott ecsetjével, a vásznon alakot, formát, színt öltöttek a bábonyi utcák, a fák, a domboldalak és az emberek. »Ha végig megyek az utcán, csak kapkodom a fejem, olyan gyönyörű járásúak az emberek, asszonyok« — vallotta később. 1922-ben Rudnayt végképp magához láncolta a szelíd, somogyi táj. Ezután nem múlhatott el év, hogy a nyár közeledtével ne csomagolt volna izgatottan, nagy várakozással, s ne készült volna Bábonyba. Nyárelőn egy hónapot töltött Szént- mártonkán a rokonainál, majd júliustól októberig Bá- bonyban, Bábonynak élt.

MEGHÍVÓ.

K sjúe.te. 8 AzaIc.-.»

Nyomtatott meghívó a bábonyi hangversenyre.

ZELEI MIKLÓS

Egy emberélet tényei

A történet 1941 augusztusában kezdődik, amikor a tizenkilenc esztendős Dániel Mihály Pálmonostoráról Budapestre jön és kalauznak szegődik a BSZKRT-hoz — betöltve a június 26-i kassai provokáció után hadba vonullak által üresen hagyott helyek egyikét.

Nyolc nappal a doni vereség után Dániel Mihályt is elviszik katonának. A BSZKRT 1946. április 7-ón, a fölszabadulás első évfordulója után három nappal törli a létszámból. Indok: igazolatlan távolmaradás. A törlést két év múlva az igazgatótanács érvényteleníti, s Dániel Mihelyt hét nap rendkívüli fizetett — mivel?! — szabadságra bocsátja. Indok: fogságból hazatért.

Az életéből huszonöt év telt el. A huszonötből hat lett a háborúé, a hatból négy maradt a lövészárokban, a tábor szögesdrótja mögött. A férfikor fele — és még mindig csak a kezdetek. Az úgynevezett élet elején. Nullán. (Vigasz: egy egész országgal együtt).

A középmagas, zárkózott, lassú járású férfi összeszorítja a fogát, és nekivág. A dokumentummá átminősült - szolgálati papírok jelzései: 1949. május 20-án kétszázötven forint házassági segélyt

kap, fél év múlva szoba- konyhás szolgálati lakást. Azután villamosvezető lesz, utána elvégzi a trolivezetői tanfolyamot. Jóval később a nyolc általánost. Közben járja a soros szakmai és politikai tanfolyamokat. Egyszer kollektíván — pecsétes levélben — dicséri meg egy Pesten kirándult tsz-csoport; egyszer túllépi az előírt sebességet. Néhány dicséret. Balesete nem volt.

— Tudta, mi mellett kell szólnia. Mindig az érdekeinkért agitált. Ha háromszáz órát kellett dolgozni egy hónapban, annyit dolgozott. Havi egy, esetleg két szabadnappal. Nem vitatkozott azon, hogy milyen feltételekkel dolgozik. Bér- és jutalomvitánk sem volt soha — mondja a felettese.

— Jelenleg nem lépjük túl a havi kétszáz munkaórát. Négy-öt, sőt hat szabadnapot is adhatunk egy hónapban a járművezetőknek — folytatja a munkahelyi vezető. — A »hőskorszakban« ezt nem lehetett. Kevés volt az emberünk.

De annak a kevésnek megfizethették. Dániel Mihály pedig befejezheti a szabadság-hegyi lakás építését, pár év múlva kicseréli a kocsit is.

— Ha nyugdíjas leszek, majd barangolok az országban.

ötvenéves. Eljutott oda, ahová fiatalon lenne jó, fiatalon lett volna jó — háború nélkül, fogság nélkül, szegénység nélkül. De mégis föllélegezhet.

Föllélegezne, ha nem érez- né, hogy baj van a szivével. De ez titok, önmaga előtt is. A tengelyen töltött idő után járó korkedvezménnyel már csak három év van a nyugdíjig. Ki kell bírni. Csak három év!

— Az üzemorvosi ellátástól idegenkedett. Valószínűleg saját orvosa kezelte — mondja az üzemorvos.

Az orvosi kartoni bejegyzése: «-Vérnyomás-emelkedés. Heti szabadnap megadása mellett vezethet. Ne túlórázzon. Egy hét múlva jelentkezzen vérnyomás-ellenőrzésre«. (Nem jelentkezett).

— Hogy fordulhatott elő,

Miért ragaszkodott e természet adta szépségekben bővelkedő kis zughoz a társasági életet fölötte kedvelő mester? Hiszen olyan volt számára pesti baráti köre, a testet-szellemet éltető viták, éjszakába nyúló beszélgetések világa, mint halnak a víz? Miért vállalta akkor mégis a csendes, lassú per- gésű bábonyi napokat? Erre Rudnay Gyula személyiségének, művészi magatartásának ismeretében válaszolhatunk.

Rudnay a felvidéki Gö- mörben született. Erdők, komor hegyek, gyors esésű patakok, s a vad szépségű táj adták eszmélkedő gyermekkorának nagy élményeit. A természet, a hegyek friss levegője, napsugara, virágillata egész életében ott zsongott a lelkében, s hatással volt gondolkodásmódjára.

RUDNAY — mint tudjuk — nem a természet csendes és halk szavú művésze: komor indulatok, nagy ellentétek és szenvedélyek festője ő. Hollósy Simontól Münchenben megtanulta a szigorú iskólázottságú, részletező, s pontos természetábrázolást. De ennél sokkal többet, lényegretörőbbet akart.

1905-ben Hódmezővásárhelyen találjuk, a híres alföldiekkel: Tornyai Jánossal, Endre Bélával, Kiss Lajossal. Járják a tanyavilágot, a Tisza-parti füzeseket, parasztudvarokat. Hosszan el- * beszélgetnek az alföldi kubikosokkal, tanyasiakkal, ismerkednek életükkel. Rudnay több képet fest ebből az időből, e képekből mégis hiányzik valami. Festői-em- beri látásmódja, érdeklődési köre kitágul, szélesedik, szociális érzékenysége fejlődik. Miért nem kamatozik ez közvetlenül műveiben?

Bényi László, Rudnay életrajzírója találóan fogalmaz:

hogy nem jelentkezett?

— Az emberi felelősséget nem lehet teljesen adminisztratív útra terelni — mondja az üzemorvos.

— Ritkán betegeskedett. Tavaly vettem betegállományba, három napra — mondja a körzeti orvos.

— Súlyos anyagi veszteséggel jár, ha valakit nyugdíj előtt tiltanak el a vezetéstől — mondja a kollégája. A barátja pedig:

— Vigyázott magára. Nem dohányzott, nem ivott. Munka után egy fröccsre se ment be sehova. Társadalmi munkát végzett, a brigád életében benne élt. Nem panaszkodott semmiért. Egyszer, a halála előtt nem sokkal azt mondta, hogy nagyon fáradt. A viz is kiverte.

Súlyos anyagi veszteséggel jár, ha valakit nyugdíj előtt tiltanak el a vezetéstől. Elszánta magát:

— Megtartani, amit elértem.

A reggeli csúcsforgalom végén Dániel Mihály a volán mögött rosszul lett. Munkáját így is lelkiismeretesen végzi: azonnal fékezni kezd. Fékezés közben belehal az infarktusba. A jármű egy fának gurulva megáll.

Személyi sérülés nem történt, az anyagi kár jelentéktelen.

(Rudnay Giji la festménye)

»Nem lévén alföldi ember s nem lévén paraszti származású, sem táji, sem osztályélmény, sem a gyermekkor legmélyebb benyomásai nem köthették a festészetét az alföldiek csoportjához.«

Rudnay a tízes években még hazajárt Gömörbe. Ekkor, az első világháború élményeinek hatására festette megrázó erejű képeit a megyébe özönlő galíciai menekültekről. 1920-tól azonban már nem mehetett vissza a gyerekkora óta olyannyira szeretett tájakra. S akkor egy látogatás elég volt, hogy fölfedezze Bábonyt.

Ezután minden nyáron itt találjuk. Itt él, sétálgat, gombázni jár, beszélget a falusiakkal, és eorra-rendre készülnek vásznai. A bábonyi évek alatt sajátos szemléletbeli változás figyelhető meg festészetében. Gyakran dédelgeti az igénytelen témákat, a szalmatetős házsorok fordított V-homlokzatát, az árva kútágast, a magányos galambdúcot, a roskadozó fészert, az elhagyott pázsitot, a poros útkereszteződést. A falu természetvi- dám hangjaira is fölfigyelt.

Itt, a kis somogyi faluban talál rá a világlátásának leginkább megfelelő festői modorra. A népről való mondanivalója jelentékenyebb volt, igényelt, semhogy apró zsánerjelenetekre, elbeszéléstöredékekre szabdalta volna. Kedélye, vérmérséklete is az olyan súlyosabb előadásmód felé terelte, • amelynek az irodalomban a ballada felel meg leginkább.

Erőteljes sötét tónusokból, gyöngyöző vidám színekből bomlik ki előttünk a bábonyi világ. »Az én bábonyi tájképeim földje: égetett umbra, kis okker és kevés fehér, a fű pedig pergamen zöld. Lehet, hogy kis égetett siena is van benne« — mondja Rudnay e képekről.

A festő nemcsak szemlélődik, s ecsetjét forgatja, hanem egyszersmind pezsgő kulturális életet is teremt a faluban. Tanfolyamokat

szerveznek a földművelésről, mezőgazdasági szakismeretekről a falubelieknek, hangversenyeket és zenés esteket tartanak. A festővel együtt él öccse, Rudnay János, a világháborús kézsérülését élete végéig szenvedő hegedűtanár, a bábonyi közélet fáradhatatlan szervezője. Összegyűjti és földolgozza a környék igen gazdag betyárhagyományát.

Rudnay Gyula élete végéig látogatja a kis somogyi falut. Ide vonzották a faluban élő rokonok, a gömöri hegyek helyett megtalált zöld dombok, ahol megvalósíthatta művészi elképzeléseit. Ezt így fogalmazza meg legtisztábban az Ifjú szívekben élek című baloldali röp- iratban: »Minden idők minden nagy művészete, az abszolút művészi szabadság érzete mellett, saját nemzetének volt kifejező lelke ...«

Máig érvényes igazság.

Csupor Tibor