Somogyi Néplap, 1977. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
Ratkó József BÜCSÜ nyírségi barátaimnak Szegődik az ember madárnak s dobnak utána követ Szájukból fegyver származik, szívemre célzott gyűlölet. Kitéve a foguk közöl fútt förtelmes fagynak, rágalomnak, indulok melegebb hazát keresni ártatlan dalomnak. Elhúzok Délnek, nem jövök ide többé soha. Fogadott földem fölött tündöklik szárnyam nyoma. Két szikrázó pólus között Kerék Imre két verse Énekek éneke Immár a tél eltávozott lomboznak nézd a figefák mandraigóra illatozik fehér szirmú szőlővirág nap támad árnyék elhajol nagy sebbel folynak a vizek kerteknek kúta fölbuzog fussunk a zöldbe add kezied kit választék ezer közül én szeretőm szép vagy miként málosfa erdő fái közt töviseik között liliom fürtöd mint széles levelű pálma hűsíti homlokom te csókod gránátalma-must a nyelved alól méz csepeg választott cédrus alakod szemed friss vizű csergeteg nyakad eburbeli torony fedeles serleg köldököd álló vadkecskék emleid remegnek ujjaim között kit mesteri kéz alkotott gyönyörűn egybeszerkezett tündöklő násfa te farod panyitka alma ily kerek hajad sátrában elveszíts pántold nyakam köré ‘karod fűződet oldozd meg siess szerelmed miá lankadok tűznek lámpása szerelem te szívünk fölött életen- halálon túl örök pecsét világalj bennünk olthatatlan zárj minket eggyé bonthatatlan zengjék minden érzékeink diadalok dicséretét Dél Tócsában szellő rovásírása. Sugarak késelik a levegőt. Egy ág mint órainga sétál szemem előtt. Imbolygó, lusta harangszó. Szögre akasztott kapa cseng. Két szalmavirág közt függőágyat feszít a csend. A z országúiról a sírkövekre látni. A temető után következnek a házak, a falu jobb oldalán. A szülőfalumhoz közeli Cakóháza egyetlen rövid utca, amelynek túlsó vége dűlőútba torkollik. A falu végén kalapács énekel, üllő harangoz. Pénzváltó Jenő kicsi, vaksi műhelyéiből szállnak világgá a vasveretű hangok, 1922 óta — akkor épölt a ház és a műhely — mindennap, általában reggeltől estág. A falu füle megszokta ezeket a hangokat, nemzedékek születtek, s költöztek sírkövek alá, a kovácsműhely éneke, harangszava mellett. A mester most szinte az időtlenségből emeli fel a fejét, hogy megnézze, ki köszön neki jó napot. Apró termetű, csupa in, csupa ránc. És akarat. Nyolcvanegy éves, 1910 óta veri a vasat, 15-ben kapott gépészkovács oklevelet. — Akkor vásároltam ezt a 150 kilós üllőt— mondja, és finoman ráver a kalapáccsal. — Azóta a háta homorú lett, s a szegletei szépen legömbölyödtek. De hatvan éve ütöm- verem. Mi az a kopás ehhez a hat évtizedhez képest. Nézzen rám! Mivé lettem? Ez kiszolgálna még egypár ilyen kovácsot, s ha mindig lenne, aki kongassa, az unokám unokáját is kiharangozná... Hát tessék — sóhajt —, jöjjön, nézze meg a házat, gondolom avégett jött. Jó ház, elhiheti. Príma faanyag van benne. Magam építettem. — Eladó? Viliódzó, fényes szelekkel tavasz üdeségét hozza a »lányszem-tiszta ég« alól. Bokrosodó búzavetésből hars zöld lobogást; rozsdás őszi színek és hideg lehű tél után a mindig megújuló élet vibráló melegét, nyárba zsongó mezők illatát. Százféle szín, pár tucat dallam — egy művészciterán. Somogy szülötte, Kerék Imre lépett elénk, — első önálló könyve a Zöld parázs. Ezernyi emlék varázsos igézetével. Mint a múltak »-ádventi ködébe« hullt faluból vándorútra induló fiú tarisznyája: e kötet varázsos dolgokat rejteget. Egy költői pálya kezdetét. Világra-csodálko- zást, számvetést, kitárulkozást. Az indulás törvénye gyémántkemény : szülőföld, család, a nyiladozó értelem első tétova lépései. Öröm és kudarc; iskolafalak meg életiskola. Szerelmek, barátok, tanítómesterek. Ezekről vall verseiben. Félszáz költemény mindösz- sze, amit most felmutat; si- heder éveinek alkotásaiból mindössze egy csokorravaló. Induláskor a faluszéli réten leszakított első virágok. S egy kis nosztalgia: vágyódás — vissza az otthoni kert csöndjébe. De ennél sokkal erősebben ösztökéli-űzi a vágy: megismerni a világot, megragadni az elérhetetlent. Hetven lapnyi kis kötetének tanúsága szerint alapvető nagy élménye a hazai táj — múltja, munkája s élete. Ebből sarjadtak verseinek virágszirmot bontogató zöld hajtásai. A táj szépségét, az emberkéz művelte mezők ragyogását tükrözik a Napraforgó ciklus versei, a költő természetimádó panCsodálkozva néz rám. — Hát nem tudja? — őszintén megvallva, nem. — Semmi baj. Kerül jön bel jebb ! Makulátlan fehér falak, tisztaságszagú konyha. — Asszony, vendégünk érkezett! Alacsony, kissé hajlott hátú, mesebeli anyóka. — Isten hozta! — mondja kedvesen két századvégi ágy között a hátsó szobában. Tizenkilencben. házasodtak össze, mind a ketten tősgyökeres cakóháziak. Az öregembert a házeladás foglalkoztatja. — Hozzon egy vevőt — mondja, és cigarettára gyújt. A kezefején régi sebek helye. Vörösfcatomaként találta el egy srapnelszilánk Bélapátfalva határában. — Nem sajnálja eladni? — kérdezem. — Dehogynem — dünnyögi lehangoltam — De hát mondja meg, mit tehetnék?! Egyetlen lányuk Somogybán. Már a vejem is nyugdíjas, az unokám pedig férjnél van. Hiába, az idő lejárt, el kell költöznünk a lányomékhoz. Mondom ennek az asszonynak, ne bánkódj Mária, jó lesz nekünk majd Somogyor- szágban pihenni. Dombok töKerék Imre: Zöld parázs teizmusát. Itt a »gyökerek hajszálcsövein a vajúdás izgalma lüktet«, s »kigyújtva rügyei csillagrendszerét« aranyeső világít, és »rigók tánclemezével ébreszt« a kert... S micsoda remek képek sora! Például a varjakat riogató ősz után »gyémánt- agyarú hó-csorda kúszik éjjel a dombokra« ... S mikor »kemencéje kihűl« a tájnak: »zúzmószakállal, havas ingben ténfereg az égben az isten« ... Fénylő tisztaság, egyszerű színele S bár a kötet címében találó jelző a zöld, de nem egyedüli. A napraforgó »égősárga zsoltára« és a barkás bokor éppúgy tündököl e versek költői képeinek során, mint a »rókavörös« domboldal, az »őszi piros alkony«, s miként fölragyog-, nak a gyöngyfényű harmatok«. Andalgó jambusok hajlanak át trocheusba, majd az anapesztus gyors táncán Iramlik a szó. S nem öncélú költői »játék« ez Kerék Imre verseiben! Épp az a nagyszerű, hogy természetes, a költő és a világ együttléleg- zéséből fakad — a mai ember életszemléletével. Ez verseinek másik szembeötlő momentuma. És a harmadik, amit figyelmen - kívül nem hagyhatunk: verseinek megejtő zeneisége; S ez különös; szép költői képeivel, köny- nyedtségével — úgy érzem, nem túlzás — a fiatal József Attila szárnyaló-tisz- ta lírájához hasonlítható. Kavargó viharok és roppant ellentétek feszülnek a költő ezerarcú világának örök-hatalmas körforgásában: élő lüktető dialektika. Az űzött szarvasnak »zöld pokollá hévül az éden«, mevén. Szép, árnyas temetőket láttam arra... Én vagyok a falu legöregebb embere, és látja, még mindig dolgozom. De hát én sem vagyok vasból. — Még felül a biciklire — szól közbe az asszony. — Néha muszáj. Dolgozni is muszáj. Amióta az eszemet tudom, dolgozom. Árva- gyerek voltam, s amit elértem, magamnak köszönhetem. Li'bapásztor, gulyásgyerek, kisszolga, inas, mások lábakajpcája voltam egészen addig, amíg a gépész ^ levelemet alá nem írták. És nem volt egy rendes ruhám soha... Húsz mázsa gabonát kerestem a mesternek a cséplőgép mellett, mint felszabadult gépész, és nekem hetente négy koronát adott. Később dolgoztam malomban, csépeltem gazdáknak mindenfelé az országban, csak a világháború után jöttem vissza Cakóházára községi kovácsnak. Regényt lehetne irni az életemről, ha mindent elmesélnék... Ezzel az asszonnyal húszezer korona hozományt kaptam. Vettem rajta egy egész mo- torg amitúrát Pozsonyban, hogy cséplést vállalhassak. Az alkatrészeket a Dunán hozták át a csempészek ezer koronáért. Így kezdtük itt az életet. Cakóháza szegény község volt. Régen nemesi falunak mondtak, mer4 bárom nekülve »lángoló időn« ugrik át, szinte az ember is oly riadtan vergődik a »gyémántfényű kések kereszttüzében«. Ez — A kés alól című — vers a halált közelítő fájdalmakból feldobogó életigenlés szikrázó-szép költői megfogalmazása. Az Átváltozások két tucatnyi költeménye a csángó népdalvariációk megejtő dallamától a régies hangvételen s a magánosság küzdelmein át a mai életig: útkeresés és bizonyosság, elkötelezettség a múlt és jelen »két szikrázó pólusa« között. A »befogha- tatlan hűvös ég«, a tejút »villogó kardja alatt feszengő«, tér — idő hálójába fogott világ konok törvényei eltéphetetlen kötelékkel tartják a valóság talaján. Történelmünk könyörtelen korszakait is így idézi meg — Szen- czi Molnárra emlékezve — »rommá gyalázott templomok üszkén«, sárral tapasztott viskók zugában »századokon át szálló« zsoltárral. Meg Dózsát, s a benne fölmagasztosodó nép erejét! Zápolya »vérszagtól meg- tébolyodott lovainak dübögő | patkói« nyomán is a »letiporhatsz, megtörni úgyse tudsz már« dacos elszántságának hatalmát veti szembe az úri diadal iszonyatával: az igazságot osztó jelent, amikor — Dózsával szólva — »tűzzel-vassal kiirthatatlan hitem kőszikláján fölépülsz szerelmem, jövőm Magyarország«. A Zöld parázs az útnak induló költő verseskönyve. So- | kát ígérő kötet. A szinte már | teljes fegyverzetben megjele- | nő tehetséget állítja elénk. Költői világának izzó pará- zsából még magasra loboghat a láng. Kurucz Ferenc birtokos család is volt itt. A Czakók, a Gyapayakmeg három öreg kisasszony, akik a földjüket a káptalanra hagyták. A parasztoknak nemigen volt földjük. Akinek húsz holdja volt, az már nagygazdának számított. Ha jól emlékszem, hárman voltak ilyenek. Én biztattam ókét, hogy vegyenek főidet, gyarapodjanak, hogy nekem is legyen mit csinálnom közöttük. Már a cséplésre gondolok, mert az volt a jó üzlet annakidején. Egyéb munkám bőven volt. A környék valamennyi községéből hoztak ide javítanivalót, meg beteg állatot. Ugyanis gyógykovács is voltam. E gy pillanatra elhallgat, s a léleg-nyi szünetben rákérdezek : — Az mit jelent? — Olyan állatorvosféle — mondja. — A katonaságnál tanultam, az első világháborúban. Egész idő alatt sebesült lovakkal foglalkoztam. Megbecsülték: őrmesteri rangot kaptam és kitüntetéseket. Épp tegnap adtam oda egy helybeli fiúnak a kitüntetéseimet, mert igen áhítozott rájuk. Gyűjti az effélét. Erről jutott eszembe, hogy az üllőmet is oda kellene adnom valami múzeumnak. Van rajta egy kis kopás, az az én életem. De igen jó üllő, nem rosszabb, mint új korában volt. Vasból van. Nem úgy, mint az ember. Szapudi András Dombok tövén, Somogybán... Takáts Gyvla KAPÄS emlékmű Vörös golyók... Szárad a paprika.. 1 Róka rőt a bokrosak sara, s majd hogy ujjamra száll a cinege, Nagy kövek nyomják a váltamat. Könnyű neked zöld cinege! Nehéz a kő, de mindegyik olyan csiszolt, aíkár az isteneik., •* Szédülve, lábon eget cipelek. Déli egünk torzóit — Pheidiász- vad, indás hegyről hordom én... Hol pelyya-sár, patics a ház s makkfák között kopog a tér. Itt emlékmű alá a cefretömb szárad és vésők helyett csak satu töm. « Kapások szobra!... Ide kell e kő! Ügy rakni föl, mint törte az idő: embert, meszét és hatalmasan ahogy széttépte e kavics a vasat. Vállára kapát... Szárad a paprika .,. Szobor fejére gombos korona. Fodor András VENDÉGSÉGBEN OTTHON Jöttél elénk a hegyre hasaló felhők alól, csizmásán, ingben, koránkéit ifjú gazda, vittél szőlők, gyümölcsök, pincék, vízmosások lépcsőin át. Köröttünk, mint a szöcskék, ugráltak cingár gyerekeink. Asszonyod akkora tálat kerekített a terrasz asztalára, a palackok hevétől úgy fölizzott az egymásra talált öröm: a földi Nap, hogy lent a köd alól, szemérmes észrevétlen elkezdte bontogatni hatalmas tengerét a zöld. S kerengtek benne univerzumunk bolygói: Bece, Badacsony, Gulács, Tóti, Haláp, Csobánc, Fonyód, kettős prizmája, Boglár, Szigliget. Délután megmutattad a forrást is, a hegy kitéphetetlen gyökerét. Nem tudhattadj míg ott forogsz velünk patakzó hűvösében, buzgalmad benne tükrözik: vállalsz valami öröktől valót, nem kérdezed, mivégre, meddig, csak öntöd, méred számolatlanul a boldog tartozást. Somlyó György SZTÉLÉ In memóriám Devecseri Gábor CSODA Beszélték szerteszéjjel a városban az ilyen meg amolyan gyülekezetekben fönt a hegyen és lent a körútakon Csoda mondták maguk a szadduceusok Csoda mondták a farizeusok is Csoda bólintott Iskiariótes és Petrus is Csoda ámultak légióként a Tizenegyek a hiányosak társuk nélkül maradt társai Csoda mondták Magdalénái részegen Csoda Csoda mondták mind és már készítették vala lelkűiket a Mégnagyobb Csoda várására is Nincs itt hanem feltámadott és Mit keresitek a holtak között az élőt Hiszen tízszer is elhengeredett eléből a kő és tízszer is újra megjelent nekünk és az oldalába bocsájtottuk a kezünket Mert Kettősek közöttünk még a Legegyebbek is és adnának néki hemendekszet és mákostésztát melyeket ő elvon és előttünk evék Csoda mondták és a csodájára jártak emelkedett lélekkel örülvén neki és önmaguknak titkon magukban is alítva a csodát s észre se vették hogy közben már valami rég azt mondja bennük Túl sok a csodából túl sok mindennap ez a harmadnap túl sok ez a mindennapos vasárnap Túl sok a csodából Jöjjenek újra a csodanélküli a hétköznapian halálos hétköznapok ha már úgyis azoknak kell egyszer eljönniük Jöjjenek ha már úgyis itt állnak a kórházkapuban És kezdődjék megint újra a minden ú.i halállal mindig újrakezdődő rettenetes megkönnyebbülést hozó új időszámítás Erdélyi József ZENGŐ CSILLAG Vikár 8éla emlékének All a verseny; fetiérhajú-szakállú, csukaállhárfás öreg Vejnemö, « mutasd meg a népnek, hogy ki a költő, a világosság hőse; állj elő, — született költő, minél öregebb lesz, lesz szívében annál fiatalabb; úgy zeng hárfája, mint egy zengő csillag, úgy ragyog lelke, mint a déli nap. Állj elő bátran, bűvölj és varázsolj; vén vajákos, dalolj szégyentelen, szerelmi dalt is; mert szerelmed immár örökifjú szív, világszerelem; belédszeretnek verseid miatt bimbó szüzek, virágzó asszonyok; vén asszonyok is megfiatalodnak, csendült szívük hangosan feldobog; szemükben forr, fakad, csillan a könny, mint szerelmük első, szép idején; márciusi hónak, májusi napnak, Ukkó jelképének, fehér galambnak képzelik az ősz haját és a fényt Vejnemöjnen gyérhajszálas fején.'.'. r
