Somogyi Néplap, 1976. december (32. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-25 / 305. szám

Csordapásztor Nem a legendába köl­tözött pásztor 6, mégis legen­dás, akinek minden szava ott száll a mese, meg a valóság szép határán. Városi ember­nek már próbákkal teli, mesés út az is, amelyen eljut hozzá. A csornai őrháztól kell neki­vágni. Bakhátas földút ez, szittyós rétek ölelik. Kemény­re fagyott fű őrzi a havat, csak a bogáncsos barnul. Egy­re hízó szelek gyorsulva gör­getik az ördögszekérré össze­kapaszkodott bugákat. Belefö- törnek az avarba, a fák resz­ketnek, mint a meztelenre nyírt birkák. Csak az az egy, az a hatalmas hídi ezüstnyár áll csupaszon is. rendületlenül. A Kapos — itt már kölyöknyi — halkan locsog a lábánál. Itt mindennek története van, en­nek a fának is: a nyárban va­laki zuhanva csontját törte. Cipóinyi dombokat akácok és cserek igyekeznek rejteni, hasztalan. Két-három épület fehér teteje állítja meg a szem járását. Őrzik a »Nagyhögyet« meg a »Kishögyet«. A »hegy­lakók«: özvegy Nagy József né, Metzger Jánosék, Farkas Ist­ván meg a felesége... — A csordapásztort kere­sem ... — Én lennék, kerüljön bel­jebb. Mi 6zél hozta? Nem a garabonciás szél. Mi­csoda ház ez még mindig! Tö­mör, védelmet adó. 1892-foen a töméssel felfalazok 1976-ig előregondolkodtak? Hetven centiméter vastag falak — nyáron a hűvöset, télen a me­leget tartósítják —, paci abla­kok, füstös konyha (hej, mi­csoda kőttesek sültek ebben a kemencében az egész vidék­nek!), sárga földei szoba, szám szerint három. Esténként pet­róleumlámpa humácsol. Far- kaséknál; a jelen hangjait vi­szont elemes rádió röpteti. •— István bátyám, miből áll a pásztori tudomány? — Nem egyébből, öcsém, minthogy az állatok vetésbe, vasútra ne tévedjenek. A siló­kukorica zöld állapotban gá­zos, fölfújódik tőle a jószág. A gombos takarmányból szin­tén, ez a lóher, de mink mond­juk stájernak is. A lucernát meg fenyernek. Szögfű tehén­re, a főkolomposra is a mohó­ság hozta a bajt. — Régi karácsonyokról is kérdezném. — Elébb kezdjük! A Luca­napival: »Kity-kaiy! Kity­koty! Majd hajnal lesz, majd megvirrad. Gelegunya kettő, nekem is van kettő.-« Tovább nem mondom, mert igen cifra dolgok gyünnek. Na, gyerek­fejjel jártunk betlehemezni. Szentestén fát állítottak a szü­lők, szaloncukrot, almát aggat­tak rája, meg bábot sütöttek. Huszárt, szivet. Apám kötött egy porció szénát, azt betette az asztal alá. Mellé egy sza­kasztó kukoricát. Addig állt ott ez, amíg a karácsonyfát le nem vetkőztettük. Akkor apám föletette az állatokkal a szénát, hogy ne kapjanak be­tegséget. Karácsony másnap­ján konbáncsulni jártunk. »■Keze ne fájjon, feje ne fáj­jon!« Megagya'bugyáltuk a lá­nyokat. Ókor-máskor a gazda elvette tőlünk a fonyott kor- báncsot, és a gazdasszonyt is megkenegette vele. Aszalt szil­vát, aszalt meggyet, szalonnát kaptunk, borral kínáltak. Lassan kibontakozik egy régi világ. Harminckét porta állt itt akkor még. Néhány holdas »gazdák«, aratásra sze­gődök. A réten gyerekek raj- csúroztak, csülközést játszva. A Kapos-folyó partján — de tiszta volt akkor még a vize! — seregnyi asszony mosta a vászonneműt, melyet a kör­nyékbeli takácsok »szüjtek«. Őszi estéken kukoricafoszbísra gyűlt össze a fiatalság. Egy- egy öreg ember moseszóval tartotta jól a lányokat, legé­nyeket. — Ezt a mesét ón öreg­anyámtól hallottam. Vöt egy király, aki azt a jóslatot kap­ta, hogy a saját fia öli majd meg. Amikor aztán megszüle­tett a gyerek, kitette az erdő­be, hogy elpusztuljon. Ment arra egy oroszlán, az fölne­velte a fiút. Na most, amikor legénnyé csöpörödött, akkor elment a jóshoz, aki azt jö­vendölte neki, hogy a saját apját fogja megölni. És a sa­ját anyját feleségül venni. Ke­resztárhoz ért a gyerek, gyütt egy ember is. Nem tudom, merre kő menni. De valahogy összeszólalkoztak. Az apja vót, nem tudta, agyonütötte. Ami­kor beért a városba, látja, hogy egy szörnyeteg félvállal döngeti a házakat. Azt kérdi tőle a gyerek: »Mit dogozik maga itt?« Ledöntöm a várost, mert nem tudták a találós kérdésemet megfejteni. Mi az? Röggel négy lábon jár, délben két lábon, este három lábon. Mondja neki a gyerek: »Hát az az ember, aki reggel részeg, délre kijózanodik, este meg....« De ezt már kitalálhatja maga is. A szörnyeteg el is ódalgott onnan. A jóslat beteljesedett a gyereken, a saját anyját vette el, gyerekeik is lettek. Amikor ezt fölérte ésszel; elemésztette magát. Tudja-e István bátyám, hogy kis kitérőkkel az Oidipusz-tra- gédiát meséli? Ha nem, hát hogy kerülhetett ide, félig- meddig megmagyaro6odva a csornai »Nagyhögyibe« ? Gyönyörködünk a vi ­dékben. A szemközti Csornát egy régi jelkép — az attalai torony — és egy új, a gömb­fejű víztároló fogja közre. Szép látvány. — Jól emlékszem az 1927-es karácsonyra. Mentünk volna éjféli misére, akkor még szen­tes voltam. De alig értünk a folyóig, amikor elkezdett dö­rögni, villámlani. Csak nem ilyen idő lesz az idén is? Most már megtudnám vála­szolni. Leskö László Majd a tárgyra térnek Sokan ültek az asztaloknál, mind komoly, figyelmes arcú ember. Felállt az elnökség egyik tagja, és megnyitotta az ünnepélyes tanácskozást. Sza­vaival egy időben fölpattant az asztal mellől két zavart tekintetű jámbor, és nagy röstellkedét közepette kiisz- koit a teremből. — Miért sértődtek meg ezek? — viccelődött a szom­szédom. bxj ditf i á it ii a * - ■« »■* _ t vegi wtref&sf ok eszembe. öt éve egy balatoni üdülő­ben tartottak •■fejtágítót« a megyei vállalatok igazgatói­nak. Szóba került itt min­den: közgazdasági szabályozó, bérezés, szocialista brigádver­seny... Az igazgatóknak csak az volt furcsa, hogy köztük szorongott egy idős juhász bá­csika is, a pipáját szortyogtat­va figyelmesen hallgatta az olykor bizony nyakatekert magyarázatokat. Szünetben megkérdezték: — Bácsikám! Hogyan került maga ide? Azt a megrökönyödést! — Miért — csodálkozott az öreg — nem itt tartják a to­vábbképzést a juhászoknak? — Hát persze, hogy nem. Arrébb, két házzal... Nem vette észre az előadásokból, hogy nem a juhászairól van szó? — Hát mondták, mondták a magukét... Gondoltam, majd csak a tárgyra térnek. öt év nagy idő. Azóta sok minden megváltozott. Lám, az értekezleten már a megnyitó után rögtön észrevették: rossz helyen kopogtattak. Cs. T. BEVÁNDORLÓK A faggyal támadt nyugati szél gyorsan hajtotta az újabb havazást ígérő felhőpa­macsokat. A völgy mélyén meghúzódó öreg parasztház udvarán azonban meg sem rezzent a levegő. A verandán álló asszony fölnézett a szá­guldó gomolyagokra, és seho­gyan sem értette, miért nem halija a szél süvöltését. Va­lahogy hiányzott neki ez a jól ismert bőgő-búgó és fütyü­lő hang. »Reggel kimegyek a veran­dára és nyomban fölfelé kell néznem. Aztán fölmegyek a házvégi dombra, a vetemény- hez, onnan meg mindennek csak a tetejét látom.« »... mikor azután megtalál­tuk, mondom neki, möglött hát a kakas, ő mög azt kér­di, miért beszélők én ő-vel, mert az olyan fura ...« Váratlanul és idegenként toppantam be Puskás István házába. Nem érkeztem be­mutatkozni sem, már hellyel kínáltak. Tíz mondat sem hangzott el, és máris olyan volt a beszélgetés, mintha órák óta ülnénk a kopasz vil­lanykörtétől megvilágított kis szobában. — ... Hogy hogyan élünk itt mi, alföldiek? Hogy sike­rült-e beilleszkedni, gyökeret verni? Először inkább azt kell megtudnia, miért is jöttünk Somogydöröcskére, a dombok közé. Kényszerűségből. Úgy is mondhatnám: a falu szája elől. Feleségem is elvált, én is. Mikor azon a novemberi napon összecsomagoltunk — mindenünk elfért egy teherko­csin —, csak azt tudtuk biz­tosan, messzire kell jönnünk. Feleségemnek volt itt egy |*«stvére, 5 már korábban is mondta, olcsón vehetnénk itt házat és munka is lenne. Ezért költöztünk ide, ahol legalább egy embert isme­rünk. — Hogyan teltek az első he­tek? — Azokban a hetekben kezdtem el így őszülni... Egymást kiegészítve és megszakítva idézik elém a hat év történetét. Közben az el­beszélések minduntalan visz- szatévednek az Alföldre. Ka­paszkodnak az emlékekbe és menekülnek az emlékek elől. — Időnként most is haza­utazunk a rokonokhoz Szőreg- re — így az asszony —, de tudja, jobb volna évekig nem hazamenni. — Miért idegenkednek a Dunántúltól? — Alföldi embernek először ijesztőek a hegyek. Emlék­szem, volt idő, mikor azt mondtam, én tovább nem bí­rok -szántani. Szédültem a gé­pen ... Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy itt mások az emberek. — Milyenek? — Ahonnan jöttünk, egysze­rűek és nyíltak, az itteniek irigyebbek. Szemébe moso­lyognak a másiknak, azután meg mindennek elmondják. Bizalmatlanok is. — Szóval is megvágják az embert — veszi át a szót az asszony. — Felénk például együtt megy el vasárnap a kocsmába az asszony meg az ember. Megisznak egy-két po­hár sört, beszélgetnek, kár­tyáznak. A férfi meg büszke, hogy ott az oldalán a fele­sége. Itt ugyanez a legna­gyobb szégyen: papucskor­mány — mondják. A családok nem jönnek össze. Hat év alatt nem sikerült egy bará­tot szereznem. — Biztosan bennünk is van hiba, például, hogy nagyon érzékenyek vagyunk, mégsem ez a fő ok. Az itteniekben van valami ellenérzés mindenkivel szemben, aki egy kicsit »más«. Bennünket valamiféle vándor­népeknek tartanak. No meg a »dzsondér«. A férjem került az új gépre. Akkor senki nem igyekezett megkapni ezt az éjszaka is dolgozó »csodagé­pet«, utána mégis a szemünk­re hányták. A »dzsondéros«. »Azt hiszi, mert maga a »dzsondéros« felesége, hát valaki« ? — Módosabb emberek éltek erre — mondja Puskás István az okokat keresve. — Arra mifelénk többet jelentett a tsz. Az emberek megváltásnak tekintették a nagy nincstelen- ség után. Emlékszem, 54-ben 14 éves fejjel kezdtem dolgoz­ni a közösben. Akkor még a Hofher-traktorok pöfögtek a határban ... — Ha nem érzik itt jól ma­gukat, miért maradnak még­is? — Nem merjük vállalni a »vándorlást«. Nem akarjuk, hogy másodszor is széthulljon a család. Föl kell nevelnünk a gyerekeket. Ez mindennél fontosabb. Meg aztán tulaj­donképpen jól megvagyunk itt. Igaz, hogy nincs barátunk, de haragosunk sem. Dolgo­zunk és hót öröm mindig éri az embert. Az asszony folytatja: — Várjuk a karácsonyt. Addigra itthon lesz mind a három rosszaság. Nekik meglepetés lesz az ajándék, de a férjem már tudja, hogy inget kap. Azt föl kellett próbálni. — És magának? K isfiú voltam még akkor. talán úgy négyévestor­ma. Csúnyán köhögtem, és az orvos levegőváltozást ajánlott. így esett, hogy télre nagyanyámékhoz költöztet­tek, Nagyatádra. Azt hiszjem nem lehetett könnyű élete a három felnőttnek, apró szobá­ba zárva egy ordítva köhögő kisgyerekkel. Akárhogy volt is, három hét múlva felgyógyultam, a riasz­tó köhögés elmúlt egyik nap­ról a másikra, mintha sosem lett volna. A megváltozott le­vegő tette-e, vagy a tiszta és hideg téli szél, már nem tu­dom, mindenesetre a család úgy döntött, abban az évben még ott kell töltenem a kará­csonyt. Maradok januárig. Néném Henézen lakott fér­jével, akinek nem ismertem a nevét, mert a család csak így emlegette: a sógor. Karácsony délután, mindjárt az ebéd be­fejeztével sétálni indultunk nagybátyámmal a sűrű és hallgatag hóesésben. Úton He­néz felé én arról faggattam bátyámat, vajon az angyal megtalálja-e majd az ón ka­rácsonyfámat is ebben a »ros- sebes« hóesésben. Nem kellett volna mégis kinyitni óz abla­kot? Nem emlékszem, mit vá­laszolt a bátyám, bizonyára sikerült kitalálnia valamiféle alkalmas, mindent lezáró fele­letet. Már a falu apró, kiskertes házai között tapostuk a havat, amikor bátyám megállt, és a következő házra mutatott: — Ott lakik nénnye, eridj e*ak be, majd Jövök én Is, csak kicsit beszélgetek az is­merősökkel ! Azzal átugrotta az árkot, s mit sem törődve a nem nagy meggyőződéssel ugató kutyá­val, beszaladt egy kertbe és nagyokat toppantva a lépcső­kön, felsietett a ház szűk ve­randájára. Én pedig térdig be­legázolva az érintetlen hóiba, odaküszködtem magam néném kapujához és belestem raj­ta. Csöndes volt a ház, nem füstölt a ké­mény sem, csak a meleg leve­gő remegett fö­lötte — ap­rócska téli dé­libáb. A ház ajtaján benyitva ille­delmesen hangosat köszöntem. A sógor — magas szikár férfi, fején elnyűtt kalapjával, ame­lyet még a szob i ban sem ve­tett le soha — éppen almát hámozott. Amikor meglátott, felkiáltott örömében, megsi­mogatta az arcom, és a szobá­ba vezetett. — Elgyütt hozzánk a kis­gyerek! — mondta a néninek, aki ágyban feküdt. Leültetett egy székre az ággyal szemben és megkérdezte, kérek-e tor­tát, málnaszörpöt. Nem utasí­tottam vissza az ajánlatot. Ki­sietett a konyhába, de még megjegyezte útközben, hogy •nénnye nagyon beteg«. Vörösen izzott a kis vas­kályha tőlem nem messze, s pokoli meleget árasztott. Én azonban tudtam az illemet, hogyan kell viselkedni ven­dégségben, nem vetettem le sem a pulóvert, sem a hócipő­met. Ültem a székben, izzad­tam és nézelődtem. Néném kedvesen mosolyog­va megkérdezte, hogy vagyok, meggyógyultam-e már, én pedig udvariasan megnyugtat­tam, kutya bajom sincsen. Hát ő beteg, sajnos nagyon be­teg, mesélte szegény néném. Még az ágyból sem tud fölkel­ni, úgyhogy karácsonyra nem is sütött tortát, a sógor hozott a boltból. Néném falu-, sőt városszerte híres volt főztjé- ről, különösen a süteményeiről — így ha nem tudott főzni, mindennél nagyobb csapást jelentett. Ezt én is átéreztem, és aggódva vártam, vajon mi­lyen tortát vett a sógor a bolt­ban. A torta megérkezett — jó­kora adag egy mélytányéríban —, habozás nélkül nekiláttam. Nem voltam válogatós fajta, különösen a sütemények táján nem, enni is szerettem, ez a torta azonban megakadt a tor­komon. Nem derült ki, hogy a sógor mikor és melyik boltban járt, mindenesetre ilyen ször­nyű, émelygős borzalmat még nem éreztem ínyemen, mióta nyelni tudok. A virtus azon­ban nem engedett meghátrál- ni, keményen nekigyűrkőztem és eltüntettem a rémséges sze­letet. Hogy valamelyest eny­hítsek kínjaimon, a málna­szörpöt egy hajtásra kivedel­tem a pohárból. Néném sírva figyelte tény­kedésemet. Milyen szépen eszek, mondta, olyan jó nézni. Ö még a teát sem bírja el. Képzeljem el, napok óta teán él. De amit reggel nagy ne_ hezen legyűr, az délben visz- szajön. Kis üvegpoharat mutatott, ben­ne félig állt a víz. Két korty vizet ivott ma — mond­ta —, talán meggyógyul, mert ez benne maradt. Sírt és pa­naszkodott szegény, gyenge, alig hallható hangon, közben egyre biztatott, egyek, egyek még, legalább én egyek, ha már ő nem tud, talán ettől meggyógyul. A melegtől és az undortól veríték lepte el a homlokom, veríték csörgött már a háta­mon is, legszívesebben kifu­tottam volna a fülledt, beteg- szagú szobából. Minduntalan az járt az eszemben, vajon mikor jönnek már végre ér­tem. A sötét kis szoba mélyén a sógor ezalatt hangtalanul moz­gó ajakkal fáradtan, gépiesen mosolyogva ismételte felesége szavait. Görcsösen merev, dur­va ujjaival hol az ágy takaró­ját igazgatta gyöngéden, hol néhány darab fát hajított a már-már elolvadó kályhába. Azután álldogált tovább és a kabátja szárnyát húzogatta. Nem tudom hogyan, talán a kisgyerek állati tisztaságú és élességű ösztöne súgta meg, egyszerre rádöbbentem, nekem itt küldetésem van: ennem kell, ennem amíg belém fér, ennem amíg a szemem kidül­led. Ennem a nénémért, a szomorú szemű sógorért, en­nem karácsony ünnepéért — ma úgy gondolom, a boldog­ság fenyőillatú melegét kellett a szó szoros értelmében »visz- szazabálnom« a szobába. És nekiláttam, mint égy kis állat vagy min't egy kis gép. Zakatoltak a fogaim, egyre- másra toltam befelé a hatal­mas tortadarabokat, s a mély­tányéron mindjobban fogyott az irdatlan tortahalom. Egyszerre ünnepi csönd és békesség ereszkedett a fülledt szobára. A két öreg rokon né­mán figyelte elképesztő zabá- lásomat, elteltek ifjúi falánk­ságommal, s arra a néhány percre biztosan megfeledkez­tek a maguk bajáról... Húsz év telt el. Ma már tu­dom, életem megismételhetet­lenül legszebb karácsonya volt az. A legdrágább kincsünket adtuk és kaptuk akkor aján­dékba. Én fiatalságom őszinte mohóságát adtam át néhány órára — élete utolsó ajándé­kaként —, ő pedig a szörnyű krémes tortában egész verej- tékes, gyomorrákos, szegény- szagú életét. Bencsik András — Nem tudom, de ha nem kapok semmit, úgy is jó, mert én nemrég már kaptam egy gyönyörű ajándékot. Egy 520 forintos karórát a férjem­től. Ilyen drága holmim még életemben nem volt. Közben beiön a szánkózás­tól kipirosodott legkisebb gye­rek, az ötéves Pisti. Zsíros kenyeret követel. Mikor meg­kapja, leül a sámlira, és hall­gatja a felnőttek beszédét. Az asszony folytatja a csuhéj- fonást. Lábtörlő készül. Már sötétedik, mire elbú­csúzunk. A szembejövő busz fénycsóvájában megcsillan néhány hópihe. Útközben ha­zafelé képtelen kérdés jut eszembe. Lehetséges, hogy a táj határozza meg az embe­rek természetét? Ezért volna Puskásék élete olyan egyszerű és »áttekinthető«? Gyerekes gondolat, hiszen az asszony maga mondta: »Mi sem tet­tünk meg mindent, hogy bará­tokat szerezzünk.« Mi okozta volna ezt a gátlást; a tudat, hogy ők afféle bevándorlók? A »szögediesen« beszélő asszony a somogyiak »e«-zését érzi furának. A gyerekek azonban már így, »e«-vel be­szélnek. — »Édesanyám! Esik a hó!.« És mindannyian örülnek a télnek. Itt a dombokon olyan jól csúszik a szán, amelyet apjuk csinált. Bíró Ferenc A TORTA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom